Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-24 / 34. szám
-•ir»* . 8 új ifjúság XII. AZ ÜLDÖZÖTT A parancsnakhelyett«s MeUss«! tanakodik. — Hidd el. Feri — szól a főhadnagyhoz —, Rabcsan nemcsak a télelem miatt bujkál, hanem az előttünk még Ismeretlen titok miatt Is. Nem is annyira magát, hanem a titkot rejtegeti elölünk. Tudja, ha kézre kerül, nem lesz képes azt magában megőrizni. Súlyos teher az számára. Csak az a kérdés, mi az a titok? Subrttal vagy valami mással van összefüggésben? Es kit terhel majd érte a felelősség? Ha saját magát is ludasnak érzi benne, érthető a bujkálása. De ha nem?... Ha Igaznak bizonyul, a- mivel te érvelsz, hogy az a szélhámos valamibe beleugrasztotta, valamit elhitetett vele, ami számunkra még érthetetlen. és semmilyen bűn nem terheli a határvárosi gyerekes történeten és a már naivnak tűnő fenyegető levélen kívül, s ha ennek ellenére a félelem érzete mégis annyira kiterjedt benne, hogy már egy éve a gazdaságával sem törődik, akkor csak azt mondhatom, a Rabcsan-ügy nem is tartozik hozzánk, adjuk át a pszichiátereknek... — Még azt sem mondhatjuk meg nekik, hol kereshetnék! — Ha a körülmények ránk kényszert- totték, mielőbb kerítsd elő! Melis elgondolkodott felettese szavain. Érezte ö is, a félelmen kívül kell Itt valami másnak Is lennie, de még maga e- lött sem merte ezt boncolgatni, mert o- lyan bonyolultnak, érthetetlennek tűnt az egész eset, hogy még jobban összekuszált volna mindent. Lassan, lépésről lépésre tisztázódott az ügy, míg végül eljutott ahhoz a felismeiéshez, hogy nem az ember ellen, hanem az emberért kell küzdenie! Támaszpontot keresett, ahová kudarc esetén bármikor visszatérhet. A Rabcsan-tenyát, a kisfiával tengődő Markát végleg kizárta a jó lehetőségek sorából. mert Rabcsan Tóni nem mutatkozhat azon a köm.véken, ahol mindenki ismeri. Ha Rabcsan támaszpontként egy éven keresztül az alagúthoz közeli bakterházat választotta, Melisnek sem ntaradt más választása, minthogy kövesse az üldözött példáját. Az Ismert eseményeket követő harmadik héten keresi fel újra Plzslk vasutast. És ezután rendszeresen, háromhetenként látogat el hozzá — az egyenruhás rendőr kísérete nélkül. Csupán baráti beszélgetésre tér be a bakterházba. hogy Jobban megismerjék egymást, véletlenül, a- karatlanul ,,eláruljon" valamit Rabcsan Tóniről, akit már nem tart ellenségnek, nem üldözi, mert nincs miért, segíteni szeretne rajta, de nem tudja, hogyan. Hogyan értesítse erről, amikor nem is sejti, hol bujkál? Csehországban vagy 5zlovákiában? Kis gazdasága meg pusztul. mert Marka egyedül nem képes megművelni a földet, még a szüleinek is segítenie kell. Tóninak az esküvőre Is gondolnia kell, hogy a gyerek végre felvehesse az apa nevét!... Hol erről, hol arról beszélt Melis. Azt is elárulta, azért jár olyan gyakran Plzslkhoz, mert jói ismeri Rabcsan Tónit, ö viszont csak most kezdi kiismerni, és ezért a jó ügyet szolgálják mind a ketten, ha a bujdosó emberről vitatkoznak. Már kitudódott az Igazság, Melis most már nyugodtan mesélhet a hivatalos ügyekről a csapott véllü. napcserzett arcú vasutasnak, az egykori partizántársnak. Gyakran emlegették a ,,régl“ időket, felelevenítették a harci élményeket, és így nem csoda. hogy összemelegedett a két ember, és a detektív űr bűntudat nélkül „elszólhatta“ magát. PIzsik csak így értesülhetett arról, hogy Rabcsan Tónit azzal Is vádolták: a nyugati kémügynökség szolgálatába szegődött! — Ezért nem tudtam én megérteni Tónit, hogy miért hergelödött fel any- nylra, amikor Drábik Pista hetykén s képébe vágta, miért jött vissza abból a kapitalista országból?! Marka őnagyságá- nak dollárt küldhetett volna.. Tóni előttem egyszer sem említette, hogy odaát járt volna. Pista hozta a hegyen túlról a hírt. Tóni csak nagyokat kesergett, hogy a szövetkezet miatt még élni sem hagyják... A titkát magában hordozta — gondolja Melis. Senkivel sem osztotta meg a terhét! Még PIzsik előtt sem tárta ki a szivét, pedig ö volt a legnagyobb jótevője. — A tényeket üldöztük, nem az embert! — vallja bf Melis. — De most, hogy mondjuk meg neki: Tévedtünk vagyis ö tévesztett meg bennünket! Plzslk a csapott vállát vonogatja. — Segítenék, de hogyan?! Melis ötödször jőval karácsony előtt kopogtatott be a bakterházba. Ajándékot is hozott a kisfiúnak, síneken robogó vonatocskát. Nagy volt az öröm... Ekkor is azzal váltak el, hogy Plzslk sajnos nem tud segíteni, nem hallott Rabcsan Tóniról. a pályamunkások már nem dolgoznak nála, nincs, aki hozná a hírt. Melis már-már úgy érezte, végleg türelmét, veszti, már-már kezdte magával elhitetni, hogy rossz „támaszpontot“ választott. amikor hatodszor, karácsony és új év között nyitott be a bakterházba egy üveg borovicskával a kezében. Így gondolkodott: Ha rossz lóra tettem fel a tétet, koccintunk a fegyvertársi barátságra, a partizánidőkre, amikor jobban összetartottak az emberek, iszunk az új esztendőre, hogy jobb legyen az ideinél, aztán elbúcsúzunk... De volt valami, ami nem hagyta, hogy feladja a néma küzdelmet, hogy a reménytelenséget érlelje magában Az utóbbi két találkozásuk alkalmával megérezte, hogy Plz.sik örül 8 látogatásainak. Amióta elmentek a pályamunkások. nagyon egyedül érezte magát. Jólesett valakivel elbeszélgetnie, csak akkor rekedt beléje a szó, amikor Rabcsan Tóniról kellett nyilatkoznia. A tehetetlen vállvonogatás vette el Melis kedvét. Ha most, annyi hónap után Is „i- lyen" választ kap. többször már nem fárad ide... A közelgő újév miatt hozta az üveg borovicskát. PIzsik kedvenc italát. Ha előbb tudja, hogy az Itóka megoldja a nyelvét, már rég ehhez a „cselhez“ folyamodik. Nem! Csak gyanút kelthetett volna, mert a vasutas art a detektív u- rat látta volna benne, aki le akarja őt itatni, hogy kicsikarja belőle a titkot! De most más a helyzet. Már alaposan kiismerték egymást, részletesen elmesélték, ki mit élt a „régi“ időkben. Jót nevettek ezen. Milyen furcsa emberek vagyunk mi! Mások a gyerekkori történeteket emlegetik, mi pedig nem tudunk megszabadulni a harci élményektől! A mi gyermekeinknek már nem lesznek ilyen élményei, felnőttkorukban ceak a gyerekkort fogják emlegetni. — A kisfiam' ezt a kis vonatot, a- mellyel a zsandár úr ajándékozta meg! — ezt mondta Plzslk az utolsó látogatás alkalmával. Az asztal mellett ülnek és Iddogálnak. szívják a cigarettát. .A gyerek a sarokban a kisvonattal játszadozik. Plzslk feléli, szalonnát hoz be a kamrából. Kenyeret, hagymát, sót é« kést ts tesz az asztalra. — Ha Iszunk, ennünk Is kell! — mondja, és elmosolyodik. — Az az orosz mondta, ha nem eszel, megárt a vodka... Esznek és isznak. Ojra rágyújtanak. — Már megszoktam magát — kezdi újra a beszélgetést Plzstk. — Hiányozni fog, ha már nem fogom látni... Én egy évben csak kétszer, háromszor megyek be a városba... Tudod mit. Idősebb vagyok. egy hegyen harcoltunk, nagy az a hegy, sokan elfértünk rajta, Így nem csoda. hogy ott nem ismerkedhettünk össze. Tegezzük egymást, pőtoljuk a mulasztást! — mondja megilletődve PIzsik. és megemeli a poharát. Felállnak, koccintanak, egy hajtásra kiürítik a poharukat, és arcon csókolják egymást. — Nem vagy rossz ember, szólal meg a vasutas, amikor újra az asztalhoz ülnek.-r Te meg jó ember vagy. Itt élsz isten háta mögött, és ezen az elhagyatott helyen Is véded az igazságot! A múltkor is hogy rám pirítottál! — Akkor csak a zsandárt láttam benned! — Most is ugyanaz vagyok. — Akkor nem ismertelek. Most már Ismerlek. Megint Isznak és esznek. A kiürített poharakat teletöltik. A fiaskóban már jő! megcsappant a borovicska. Plzslk kimegy. Most egy üveg pálinkával tér vissza. — Ebből is innunk kell! — Sok lesz. — Jő barátok között semmi sem sok! Tudod, hogy milyen keserves életet élek itt? Könnyű Itt igazságosnak lenni. Csak akkor látsz embert, amikor az állomáson akad dolgod, vagy pedig, amikor a vonatot bámulod, a vonatablakban az om- berfejeket... — A' pályamunkások? — Ritkán kerülnek hozzánk. Elvégzik a munkájukat és továbbmennek. Melis Rabcsanra akarja terelni a szót. Biztosan .jól érezhette magát, amikor hö- napoklg nála lakott. Nem volt egyedül, a kisfiára is vigyázott, s a gyerek megszerette Tóni bác.sit. A gondolatot futni hagyta. Ilyesmivel most nem hozakodliat elő! Ne gondolja PIzsik. hogy csak Rabcsan végett kereste tel az új év küszöbén. — Néha a közelben lakó tanyasia-k is eljárnak erre — folytatja a vasutas —. amikor az állomásra mennek, a városba, a piacra. Velük néha elbeszélgetek. Az időről, a termésről. Nem érdekli őket a világ folyása... — De csak addig, míg rá nem döbbennek, hogy ők az érdekeit felek! — Én vagyok a megmondhatója, hogy Jő! ismered őket. csak Tónit nem tudod kiismerni! — csillan tel Plzslk szeme és felnevet. Hirtelen elkomolyodik. — Nem szabad rajta nevetnem. Szerencsétlen eqv ember! Karácsonykor som mehetett haza. az újévet sem ünnepelheti otthon! Még a gyerekét sem ismeri! — köny- nyet töröl ki a szeméből. Felsóhajt. — Ilyen az ember, sajnálja a másikat. Nem ilyen életet érdemelt Tóni! Igyunk az ö egészségére! — Rabcsan egészségére! — mondja Melis. Koccintanak és isznak. És újra isznak. Plzslk nagyon elérzékenyül. — Nem élhet így tovább Tóni! — suttogja maga elé. — Amikor másodszor jöttél azzal a zsandárral, becsaptalak téged! — Engem? Mivel? — Jó nagyot fújtam a sípba! Teli tüdővel! Emlékszel rá? — A fiadat tanítottad. — Csak akkor jutott az eszembe, hogy azt mondjam. Itt nem sipolhatunk, amikor kedvük szottyan rá. Tónit figyelmeztettem. Ott volt fent a hegytetőn! Plzslk feláll. Cigarettapapírt szorít a darabos ujjal közé, dohán.yt szőr bele, és vaskos cigarettát sodor, hogy sokáig tartson. — Nem szeretném, ha megtudná, hogy tőlem tudod — szólal meg az első füst- eregetés után. és mélyen a Melis szemébe néz, — Sajnálom öt, nagyon sajnálom. Nem élhet Így tovább Tóni! Most Is ott van az alagút mögötti tanyán! — Melishez lép, és keményen megragadja a karját. — De ha rosszat teszel neki, velem gyOlik meg a bajod! Érted, hogy mit mondok?! Velem gyűlik meg a bajod! Van szolgálati pisztolyom, de elárulom, hogy lássam, milyen ember vagy. van még egy pisztolyom, az ,,akkori“ i- dökböl! Ha rosszat teszel Tónivai, megtalállak, bárhol Is légy, és irgalom nélkül lelőlek, mint egy kutyát! Ogv, mint azokat lőttem! — mutat ki a kis ablakon a hőtől tehérlő hegyoldalra. Melisnek tudnia kell, hogy kikre lőtt a hegyoldalon! — Érted? — Értem. Már nemegyszer magyaráztam neked, hogy nem akarok rosszat Rabcsan Tóninak. Csak azt nem tudom, hogy ő ezt megérti-e. — Meg kell, hogy értse! Nem élhet űzött vadállatként! Plzslk e szavakkal is Melis tudtára a- karta adni, hogy már beszélt Rabcsan Tónivai, de még nem sikerült meggyőznie ót a zsandár jó szándékáról. — De aztán óvatosan, úgy. mint a hegyekben! — figyelmezteti Melist a vasutas. — Meg ne ijesszétek, ki ne ug- rasszátok, mert megint kereket old... Melis másnap reggel a társaival megbeszéli, hogyan hajtsák végre a rajtaütést. Ügy tervezték, hogy szürkületkor csapnak le az alagút mögötti tanyára, amikor az alkony homáI,ya gyengíti a látást, hogy idő előtt fel ne fedezhessék őket, de a zsandárok viszont a búvóhelyükről láthassanak mindent, ami a ta- n.ya környékén történik. (Folytatás) NAGV LAJOS; Világszemlélet az irodalomban Az író azért Ír, mert érzései és gondolatai vannak, amelyek feszítik, nyugtalanítják, amelyek klklvánkoz- nak belőle, amelyek a kimondás, a minél többekkel való közlés parancsszerű követelésével támadnak reá belülről. Nem igaz az a naiv esztétikai megállapítás, hogy a művészet tárgya a szép. nem Igaz tehát, hogy a művész „a szépet állítja elénk“, de Igaz az, hogy a művész lelkét megérinti az élet, a művész érzi a természetet, a társadalmat (minden jelenségével egyetemben) és az embert, mint minden ép (vagy: Igaz) ember: erkölcsi lény, minden megérzésre helyesléssel és ellenzéssel reagál, ezt a folyamatot kísérő gondolattömeg: az ítéletek sora. Nem lehet az emberről írni, hogy a művész erkölcse ne színezze át a munkáját, nem lehet az emberről és társadalmáról Írni I- télet nélkül; tehát az író ír- ' ván, mindig kárhoztat és á- hít. Az Igazság pedig csak egyféle, az Igaz író az í- gazat írja, a rossz író őrzi, szolgalelküen vagy ostobán védi a kárhozatost, a közömbös pedig csuk erkölcsi értéktelenségéről tesz tanúságot — bár nem hiszek a közömbösöknek (föntebb elmondottak alapján lehetetlen is a közömbös lélek) sunyi kibúvás a közömbösség az Igazság nyílt akarásától, tehát a meglevő helyeslése a rosz- szal egyetemben. (Az oh- jektíveknek mondott Írók ítélete és akarása rejtett, mintegy szándéktalan, de csak látszólag Ilyen, akarásuk a művükben jelenlévő eleven valóság.) (Folytatás) II. Hogy lösz majd le egy kacsát...? Veszélyes helyzeteket csak olyankor él át, amikor vadállatokra vagy a Zanzlbarl-öböl szörnyetegeire vadászik. A barrapuda, a cápa és a kardhal Az öreg halász és a tenger írójának fiát Is kísérti. Az apa annak idején nem nagyon bízott fia vadászképességeiben. Patrick fiatalkorában az akkori Tan- ganyikában egyszer olyan köze! került egy bivalyhoz, hogy a bősz állat majdnem rátlport, mégsem tudta eltalálni. „Hogy lösz majd le egy kacsát, ha a bivalyt elhibázod?“ — gúnyolódott vele Ernest Hemingway, a kitűnő lövész. Lehet, hogy Patrlckot éppen ez a megszégyenülés késztette arra, hogy a vadászatot válassza foglalkozásául. Már húszéves korában puskával a kezében járta Afrika vadonjait, e- lőbb mint hívatásos vadász és sza- fari-vezetö Iringában és Moshiban, a Kilimandzsáró csúcsa alatt. Egy kis idegenforgalmi ügynökséget létesített, szolgálatait fényűzésre hajlamos nagyvilági vadászok vették Igénybe. Patrick ma gyakorlati vadászati 6rákat ad a muekai vadászati Iskolában, amely szintén a Kilimandzsáró tövében van. Nem állatmészárló, mint annyi más állig fölfegyverzett kocavadász. — A vadász legyen olyan, mint a kertész — mondja —, csak azt gyomlálja ki, arai káros és fölösleges. A muekai iskolát ö maga alapította, de a FAO (az ENSZ mezőgazdasági és élelmezési szervezete) is segíti. Egy kis, 1500 méter magasságban fekvő nyaralóban lakik, amelynek ablakai a Kilimandzsáró csúcsára néznek. Az apját nagyon ritkán látta, húsz éven át főleg levelezés útján érintkeztek egymással. Amikor Ernest He mlngwayt 1954-ben Afrikában repU- löszerencsétlenség érte, fia hozzája sietett. Erről így emlékezik: — Ez volt utolsó találkozásunk. A- pám nagyon megtört és kiábrándult volt. Attól a naptól sok idő telt el az író haláláig (1961. július 2.), de az öngyilkosság gondolata mintha már rég megfogant volna benne, már a „Halál délután“-ban leírta a következő mondatot: „Uraim, semmire sincs orvosság ebben az életben. De a halál a legjobb gyógyír minden boldogtalan számára.“ (Befejezése következik] Apját ritkán látta Amióta felesége meghalt, egyedül él tizenegy éves, aranyhajú kislányával. Falujukat Kiboshónak hívják, kávé- meg banánültetvények övezik. Patrick maga főz kettejük számára. Negyvenkettedik évét tapossa, és nem akar újra megnősülni. — Ilyesmire nem Is gondolok. Ogy érzem, hogy többé nem tudnék semmit sem nyújtani feleségemnek. Szép dolog megnősülni hűsz-egynéhány é- ves korban, később azonban, az idő múlásával az ember elveszti lllúziölt. Pesszimista vagyok a házasság intézményét Illetően. Tizenegy éves volt, amikor apja elvált anyjától, Pauline Pfeiffertől. A Hemingway-villa Ketchiimban
