Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-17 / 33. szám
8 líjiíiiiság mnC)ci ß^Nli Apo^ XI. \Z t'LDÖZÖ Haditanácsot tartanak. Meghányják-ve- ak a Rabcsan-űgyet. Meüsnek helyes volt. a megérzése, a parancsnokhelyettes falóban kiadta az utasítást: — Bizonyítsd be, hogy Rabcsan nem hagyta el az országot! De... Itt a nagy bökkenő! Ha nem hagyta el az országot, hogyan küldhetett fenyegető levelet Hamburgból?! És itt a három tüzeset! Ha Rabcsant nem „dobták át“,, nem lehet ügynök, spion, diver- záns! Akkor ki gyújtotta fel a három szövetkezeti szalmakazlat? Ha nem bűnös, miért bujkál? Sok a megválaszolatlan kérdés. Minden olyan egyszerű! — villan át Melis agyén. Előhozakodik a régi félelemmel, a hnb Irodájában elrejtett magnetofonnal, az ismert szövegű magnószalaggal, a falusi elnök fenyegetésével, aki börtönt ígérgetett! Rabcsan Subrt Tonda sugallatára szentül meg volt győződve, hogy Zdehovan Emil, aki már nem eszi az ő kenyerüket, csak spicli lehet, azért hozta magával a magnetofont, hogy újra felvegye hangjukat, mint vélekednek most a szövetkezetről!... Amikor Mells végignéz a ..haditanács“ tagjain, látja, nemigen győzte meg őket. — A félelem élő valami — folytatja érvelését. — Ha egyszer befészkelte magát az ember leikébe, talán sosem űzöd ki onnét! Rabcsan bujkálása Is ezt Igazolja... — És az égő szalmakazlak? — veti közbe az egyik kolléga. — Nem tudom. Már semmiben sem hiszek! — felelt Melis. — Mégis neked kell lezárni az ügyeli — rendelt el a parancsnokhelyettes. — Akár így, akár úgy végződik, mielőbb a végére kell járnod! Ha teszerinted a félelmet üldözzük, akkor még nagyobb félelmet szitunk, ez pedig senkinek sem használ... .Abban állapodtak meg, hogy egy hétig „nyugton hagyják“ Rabcsant, hadd érezze magát biztonságban, és utána végig- razziázzák a hegy túlsó oldalán levő, a ..sínek“ körüli tanyákat. Ez az egy hét' most telt le. A környékbeli falvak rendőreit is mozgósították, csak hogy minél többen mehessenek fel egyszerre a hegyre. Útközben, a robogó autóban ülve, furcsa gondolata támad Mclls főhadnagynak. •Az első évforduló! Tavaly, ilyenkortájt tűnt el Rabcsan Tóni! Ki lesz az ünnepelt? Ki kapja az ajándékot? Megpillantja a bakterházat. Az autóval csak négyszáz méternyire közelithetik meg a vasutas „tanyáját". Plzsik a házikó előtt áll. a kisfiának mutogat valamit. Távolabb, az alagút előtt a pályamunkások dolgoznak. A kora délelőtti verőfény ragyogja be a tájat. Váratlanul két éles fütty hasit a levegőbe. Messzire száll a vasutassip éles hangja. Mit jelentsen ez? Melis éber tekintettel figyeli Plzslkot és a pályamunkásokat. Egyikük sem futa- :nodik meg az alagút irányába. Plzsik csak a gyermekével játszana? Most a kisfiú fújja a sipot, de erőtlenül. Az apa felnevet. — Teli tüdővel, fiam! — felegyenesedik, és úgy tesz, mintha csak most venné észre az érkezőket. — No, nézd csak! Vendégek jönnek... — Máskor Is így játszik a fiával? — kérdezi Mells. — Nincs ennél szebb szórakozása! — újságolja Plzsik. — Amikor jön a vonat, még a kis zászlót is lobogtatja! Igaz, fiam? — Nekem is van szép kis piros zászlóm! — dicsekszik a fiúcska, és befut a bakterházba. Pillanatok múlva az ajtó elé áll, és olyan komolyan, ünnepélyesen integet a zászlócskával, mintha valóban vonat robogna előtte a síneken. — Jő vasutas lesz belőle! — mondja az apa. — Csak még a síppal nem tud férfiasán bánni. Hiába mondom neki, hogy teli tüdővel kell azt fújniI Így, ni! — és jó erősen belefúj a sípba. — Nem jelentkezett, Plzsik úr! — szólal meg türelmetlenül a főhadnagy. — Nem volt mit jelentenem. — Nem is hallott Rabcsanról? — Ugyan kitől? Nem járt itt azóta! Az állomásfönök biztosan visszatartaná, és hívná a falusi rendőrt!... Meiis rosszallást érez ki Plzsik hangjából, de nem szól egy szót sem. Ha tudná vagy legalább sejtené, hogy mi játszódik le az alagút fölölti hegytetőn, meglepetésében bizonyára kiugrana a bőréből. Az éles, messze hangzó sípszó figyelmeztetett valakit, és az a valaki nem más, mint Rabcsan Tóni, akiről a vasutas kisfia s a pályamunkások sem tudnak, nehogy véletlenül elszólják magukat. Ott áll a hegytetőn, és a fák törzse mögé bújva kémleli, -mi történik a bak- teriiáz környékén... — Ahol nincs, ott az isten sem talál! — morogja maga elé Melis, és az egyenruhás rendőr kíséretében visszafelé baktat az autójához. A két közeli tanyát a maga részére „rezerválta“. Az elsőn soha életükben nem látták Rabcsan Tónit. Kóborló embert sem láttak a környéken? Mifelénk ritkán kóborol valaki... Úgy érték ezek a szavak, mintiia leforrázták volna. Ha nem nyílik ki előtte a hegylakók szive, kár minden további lépésért... Mégis folytatja útját a másik tanya felé. Marcangoijá a tehetetlenség érzete. Ha nem lát bele a hegylakók lelkületébel... Hogy is láthatna, amikor egy őszinte szóra 'sem érdemesítik?! „Mifelénk ritkán kóborol valaki!“ Egy szóval sem állítják, hogy láttak-e vagy nem láttak „mifelénk“ valakit kóborolni! Kerülik a nyílt választ. Elrrbl a pályamunkások körében is meggyőződött. Ha valamit rájuk nem bizonyítasz, nem Ismernek be semmit! A- mikor a másik tanya közelébe érnek, az egyenruhás itendőr Melis karjába kap. — Főhadnag.y elvtárs, nézze! A magában töprengő Melis csak most figyel tél a közeli erdőbe futó imbolygó alakra. Rabcsan lenne? Nem lehet az! Ennek kacsázik a lába. Mégis kiadja az utasítást: — Fusson utána, és hozza vissza! A rendőr az imbolygó alak után ered. Melis pedig lépteit meggyorsítva egykettőre a tanya előtt terem. A kutya dühösen ugatja. Egy jajveszékelö asszony ront ki a házból, és rákiált a kutyára. Utána imára kulcsolt kézzel az Istenhez kezd fohászkodni, mentse meg öt a gonosztól, mit szól majd az édes jőura. hogy futni hagyta Gyúrót?! A férje kora reggel szekérrel ment a völgybe, a kicsépelt árpát, rozsot vitte, hogy megadják az államnak, ami megilleti az államot. A másik fia is a szekérrel ment, hogy segítsen az ap.jának. s ő meg egyedül maradt a hibbant Gyúróval. A zsandár miért futott utána? Jól tudja ö, hogy miért, pedig úgy őrzik, mint a szemük fényét! Ma egyedül maradt vele, és i- lyen nagy baj szakadt rá! Sejtette, hogy egyszer bekövetkezik a nagy baj, mert Isten szeme mindent lát. elöbb-utóbb bünhödéssel sújtja azt, aki vétkezik ellene! Megverte már őket a jó Isten, a-. mikor dolgos ember helyett Gyúrót küldte hozzájuk, akit etetni és itatni kell, és vigyázniuk minden lépésére, mert nem tudja szegény, hogy mit cselekszik. .A télen a hóban játszott. Ki hitte volna, hogy a „felnőtt“ gyerek megszökik tőlük?! Négy napig nem is látták, és csak utána hallották, hogy a hegy túlsó oldalán. lent a falvakban égtek a szalmakazlak! Eladnak egy darabka földet, megtérítik a kárt, csak ne vigyék el Gyúrót! Nem tehet róla. hogy a tűzgyújtásban leli örömét, abban, amit gyerekkora óta tiltanak, s ö pedig szereti, nagyon szereti a lobogó tüzet! Inkább fogva tartják, a ház elé sem engedik, csak el ne cipeljék, mert bezárnák a bolondokházába! Ott pusztulna el szegény... A rendőr már jön is vissza, gyorsabb menésre nógatja a kacsózva, imbolyogva járó legényt: Hol jobbra, hol balra billen a feje, és látva a szája, mintha kiáltozni akarna. Nag.vokat, szinte hörögve liheg. Bárg.vún rámosolyog az anyjára, mintha csak dicsekedne. ug.ve mil.yen szépen, gyorsan futottam az erdőbe?! Az édesanya belöki a házba, és rázárja az ajtót. — .Most nem engedem, nem engedem! .Agyonütne a tériem! Jöjjenek este, jöjjenek holnap, amikor idehaza lesz az u- ram! -Megtéritjük a kárt, csak el ne vigyék! Mi felelünk érte. Itt nyugodtan el- éihet. senki sem bántja...-Melís nem vitette el a gyújtogató fiút. .A bűnügyiekre bízza, cselekedjenek a legjobb belátásuk szerint. Gyúró nem szökik meg, szigorított „fogház“ vár rá odahaza is! .A főhadnagy átérezte az a- nya gyötrelmét, de mégsem tudott vele egyUttérezni, mert Rabcsan Tónira kellett gondolnia! Esett az utolsó vád! Rabcsan nem diverzáns! Nem szökött át a határon, a kémügynökség nem dobta. át. Nem gyújtogatott! Csak a jó Isten tudná megmag.varázni. akinek ,,szeme mindent lát", hogyan küldhette el Hamburgból az akasztófával fenyegető levelet?! Már az a tény, hogy a posta kézbesítette. még jobban elmélyíthette Rabcsanban a féléimét. Azóta a saját félelme elől szökne? Eddig mindig azt állították, hogy a szerencse Rabcsan mellé szegődött, és a nyomozók a nagy véletlent még véletlenül sem állíthatják szolgálatukba. Most már nemcsak érzi, hanem tudja is, hogy Rabcsan mellé nem a szerencse szegődött, hanem az örökös gyötrelem... Szülei halála után. csaknem a háború végétől egyedül él. Megszokta a magányt. Senkivel sem oszthatta meg a gondolatait, örömét, bánatát. Egy ilyen magányos ember, amikor megérzi a veszedelem közeledtét, amelyről meg van győződve, hogy befolyásolhatná cselekedetét, gyökerestől megváltoztathatná megrögzött életmódját, iszonyatos kínokat élhet át, mert ezerszerte erősebben érzi a közelgő vihar szelét, mint azok. akik a családtagok, barátok körében c- lőbb mindent jől megfontolhatnak és felkészülhetnek a vihar „fogadására“. Rab- csannak ez a menedék nem adatott meg. Egy ilyen begubózott ember számára e- lég leitet cgy-két elejtett szó is, hogy fejét vesztve meneküljön a rája váró szörnyűség elöl. Subrt Tonda megtette a maga káros hatását, csakhogy saját magát mentse, mert a kocsmabeli viselkedésével már gyanússá válhatott voln-' a tanyasiak előtt, különösen a világi ü- gyokben jártasabb Zdehovan Emil előtt, aki már nem eszi a hegylakók kenyerét... Spicli, magnetofonkészülék! A szövetkezet réme újra életre kelt Rabcsan lelkében, és követi a szélhámost a határvárosba. Talán még más oka is lehetett, amelyet még ki kell bogoznia, mert valamilyen megfékezhetetlen erő hajtotta, űzte Rabcsan Tónit, csak el innét, ahol nagy veszedelem vár rá! Annyira elvakult, hogy a hotelszobából kinézve azt is elhitte: a már ismert útvonal, a Prágába, az országba visszavezető út az ,,o- daátot“, Nyugat-Németországot jelenti! A szélhámos pedig megfosztja az utolsó pénzétől, az apjától örökölt aranyórától és az aranylánctól... Mells főhadnagy előtt megelevenednek a nagy szálkás hetük: ,,Leg.yetek boldogok az aranyórámmal!" Ezt a körzeti rendőrnek üzente. És nekik? ..Űzött vadállat lettem...“ ...Mi űzzük öt? Ezt nem állította. Csuk a maga érzését fektette papírra. És a szerencsétlen körülmények folytatják végzetes játékukat. Jön a hamburgi levél! Megkezdődik az országos körözteté's. Most már valöban űzött vadállatként élhet Rabcsan Tóni! Később kitudódik, hogy nem is hagyta el az országot, nem gyújtotta fel a szalmakazlat. De Rabcsan Tóninak erről nincs tudomása. Benne csak elmélyülhetett az a tudat, hogy a Hamburgban feladott levelével ujjat húzott a Hatalommal, és ezért büntetés vár rá! Tovább éli tehát a szökevény életét... ' — Megint ott vagyok, ahol voltam! — söhajt tel Melis. — A félelmet üldöztem! A félelem ebben az esetben csapda. .A félelem csapdáiéba űztük Rabcsan Tónit! Hát tehetek róla? Csak arról volt tudomásom, hogy szökni akart, kerülte a szembesítést, és másodszorra sikerül átszöknie a haláron, Hamburgból megküldi a fenyegető levelet, váratlanu’ visszajön és diverzánsként gyújtogatni kezd... A tényeket üldöztem, nem az embert! A sok képtelenséget! .Az embert csak akkor kezdtem látni a maga valójában, amikor,... Melis a bakterházba képzeli magát. .Az apa és a civil ruhás zsandár hangos, éles szóváltásától megijed a kis Plzsik gyerek, kezéből kiejti a kanalat. és könnyes szemmel könyörög: ..Bácsi, m- bántsátok öt! Tóni bácsi jó ember, nekünk szükségünk van rá..." Vádoltak a szavak. Ne bántsátok öl! ...Hogy adjam Rabcsan tudtára, hogy nem akarom bántani? Továbbra is üldöznöm kell, hogy elfogjam, és végre értelmesen elbeszélgethessünk, megértessem vele, mi miért történt, s hogy végre én is megértsem azt, amit még nem értek! Megérti-e Rabcsan Tóni, hogy most már nem ellene küzdők, hanem' öérette és magamért is, mert elterjedt a 'hire annak, hogy a félelmet üldözöm! Most már befátom, hogy sok baklövést követtem el, de nem tehettem mást, mert Rabcsan Tóni az oka. amikor tálcán kínálta a megmásíthatatlan tényeket, még azt is, hogy spionnak, diverzánsnak tekintsük! A szerenqse ezentúl talán a mi oldalunkra pártol, mert a sors nem lehet ofvan kegyetlen, hogy Rabcsan Tónit végleg a félelem csapdájába űzzük, ahonnét már nincs menekvés... NAGY LAJOS: Világszemlélet az irodalomban Mi az, hogy világszemlélet? — kérdezik tőlem az írók. akiknek nincs világszemléletük, tehát nem is írók, vagy van világszemléletük, de rossz, tehát rossz írók. Művészet van csak — mondják sokan —, jó művészet és kevésbé jó művészet, vagy a művészet nevében jelentkező értéktelenség. Sbakespearet és Goethét szegezik ellenem. amikor az agitaitv erőt követelem az írótól, és azt mondják, hogy Shakespeare és Goe. Ihe csupán művészek voltak, távol állott tőlük minden, a társadalmi fejlődés Irányába kapcsolódó akarás. (Nem mondják ilyen precízen, mert nem is'tudnak'a művészetnek arról a felfogásáról, amely ellen hadakoznak, újság nekik, amikor hallják, megértik, hogy rájuk nézve nem kedvező, tehát rögtön tagadják; megismerni nem is akarják. természetes védekező ösztönük; elzárkózni saját értéktelenségük mogtudásától; a megismerésre különben képtelenek fa, mert az igazság befogadására van diszpozíció és antidiszpozlcfó!) De minden tagadás ellen hangoson kiáltom: csak az az igazi író. akinek egységes világszemlélete van, valamennyi létező és lehetséges világszemlélet között pedig csak egyetlenegy a helyes. Ennek a tételnek az Igazságát nem lehet egy cikkben, bebizonyí- tíini, de kötetek is hiába harso- náznak annak a fülébe, aki erre az igazságra antidiszponált. tehát akinek ez az igazság érdeke .ellen való. A tételt azért írtam lo. mert az igazságot nem győzzük elég sokszor világgá kiáltani, és ha néhány érvet sorakoztatok a szolgálatába. 67 u csupán kételkedők' (tehát a jóra még képesek). a sejtök, a hajlamosok, de az igazságról még nem tudók kedvéért van, ezeken kívül pedig azokér*:, akiket a hitükben talán ezzel is erősíthetek. Nem a műalkotást vizsgálom, nem annak szerepét az egyén és a társadalom életében, nem annak létjogosultságát és objektív célját, hanem az írót, azokat a célokat, amelyeket egy Irő maga elé tűzhet (amelyekért érdemes dolgozni, a- melyekért igényelheti az író, hogy meghallgassák), legfőképpen pedig azokat az okokat, amik miatt az író ír. az akarás lendítő erejét, másképp: a motort, a motor fűtőanyagát — mert mindennek elsősorban oka van, csak azután célja. mert cél tulajdonképpen nincs is. hanem van irány. (Befejezés a következő számunkban) A ketchuni magány Idaho állam festői hegyei között, Ketchum közelében áll az a magányos villa, amelyben tíz évvel ezelőtt fölöttébb rejtélyes körülmények között eltávozott az élők sorából a jelenkori világirodalom egyik legkiemelkedőbb alakja — Ernest Hemingway. Élete utolsó napjairól, furcsa haláláról számtalan találgatás terjedt. A szűkszavú orvosi jelentés szerint szájába vette a fegyver csövét, úgy húzta meg a ravaszt. Életrajzírói szerint akkoriban már erős lelki tünetek — kényszerképzet, üldözési mánia, szorongás, letargia, önértékelési bizonytalanság — lettek rajta úrrá. Hagyjuk talán a további találgatásokat. Az idő egyszer még kideríti a való igazságot. Földi maradványait is Ketchumban helyezték örök nyugalomra, és itt él emlékeivel és nyomasztó magányában a nagy író özvegye, Mary asszony — Mary Welsh írónő, Hemingway negyedik felesége. Többnyire férjétől' örökölt vadászszenvedélyének hódol, és az fró, legalább húsz kllónyira becsülhető kézirathagyatékát és gazdag levelezését rendezgeti. A kéziratok Hemingway életének különböző szakaszaiban születtek, és eddig még nem jelentek meg nyomtatásban. Annak Idején egy bank páncélszekrényében helyezte letétbe, s az volt a kívánsága, hogy csak halála után nyissák fel. Mary asszony véleménye szerint e kéziratokból aligha Ismerne valaki Hemlngwayre. Teljesen új és szokatlan hangnemben íródtak, mindamellett, Mary asszony szerint, a legjobb írások, amelyeket Hemingway valaha Is alkotott. Van közöttük néhány novella, regénytöredék és valószínűleg egy teljes regény, amelynek eddig csak egy részét sikerült sajtó alá rendezni. Mary asszony szerint azonban a Tengeri vadászat egy teljes trilógia, egy része a földről, tengerről, levegőről szól. A levegőről szóló részhez Hemingway a második világháború idejéből meríti témáját, amikor az amerikai és brit (RAFJ légierőknél teljesített szolgálatot. A földről szóló részben a IV. hadosztály 22. ezredében teljesített szolgálata alatt szerzett élményeit vetette papírra. Mary asszony szerint azonban a legérdekesebb, és Irodalmi szempontból is legértékesebb rész a tengerrel foglalkozik, s ezt Szigetek az árban címmel most rendezi sajtó alá. Mary asszony egyébként megfeszített munkával igyekszik mie.lőbb közrebocsátani az író hagyatékát. Sajnos, alighanem ez lesz. az utolsó ö- rökség, amelyet e nagy elme ránk hagyott. Mary Hemingway férjétől „örökölte“ vadászszenvedélyét. Ma is az a legkedvesebb időtöltése, hogy fegyverrel járja a hegyeket. FIA IS AFRIKÁBAN KERESI A Büh- DOGSAGOT Él még azonban Hemingway három fia. Kövessük talán életútján a második házasságából származó „kedvencét“, Patrickot. Ernest Hemingway magas volt és vállas, mint egy nehézsúlyú ökölvívó. A fia azonban középtermetű, szinte tömzsinek mondható, s hiányzik belőle az a túláradó életerő, a- meiyet apja oly tékozlóan fecsérelt el szerelemben, munkában jártában- keltében a világ körül. Arcvonásai a- zonban arról tanúskodnak, hogy az alma mégsem esett messze a fájától: Patrick Hemingway nagyon hasonlít a világhírű íróra. Két szenvedélyük azonos: a vadászat és Afrika. A Kilimandzsáró hava szerzőjének harmadik fia már tizennyolc éve él az „Istenek háza“ alatt, de gyakran utazik Európába és Amerikába. Gregory bátyja katonatiszt, [ohn pedig orvos, Patrick minden bizonnyal az apjától örökölte a veszély iránti vonzalmat, bár nem vehetett részt az első, sem a második világháborúban, sem pedig a spanyol polgárháDorúban, mint apja. — Vietnamba semmiképpen sem mennék el — mondta —, még akkor sem, ha az USA-ban élnék, mert ez az ország nem tartozik hozzánk, s nekünk otthon is éppen elég bajunk van. T
