Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-17 / 33. szám
új itjúság .- f , Nyaraláskor történt. Összecsukható széken üldögéltem a halászházikóm előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszédék kislánya. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. T elis-tele volt szeplövel, és igen komolyan viselkedett; mindig magában játszott. Édesanyja odajött hozzám, és azt mondta: — Kimegyek a szomszéd faluba, a postára. Nincs kire hagynom Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kislányokat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No akkor jó — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: — fó reggelt. — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja —, amíg oda le- 'szek, itt játszol szépen, nem mész sehova, és meséket fogsz hallgatni... — És ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe. A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezön, aztán felhág a dombra, s végül eltűnik a szemünk elöl. Ekkor motorzúgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk a tenger felé. Mikor a gép már nem látszott, Ljoszik megszólalt; — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni — feleltem. ~ És miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? — Perszehogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. — Akkor azt móndíam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. Ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. — És a cirmos is figyel. Belefogtam. — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták. . Félbeszakított: — Nem szeretem, ha butákról szól. És a cirmos se szereti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok, fól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták... I tünk a felhők, csak éppen nem smét csak közbeszólt: — lehet megfogni őket. És a fel- Azt se szeretem, ha hők, akár a fehér báránykák, nagyeszüekröl szól... körben sétálnak, az ég pedig — Ejnye, de szeszélyes gyönyörű kék, mint tavasszal, vagy — mondtam. Hát látom ám, egyszerre igazi — Nem vagyok szeszélyes — barlkák lettek, és a földön sé- felelte Ljoszik —, csak éppen tálnak, sok-sok bárány, és pász- nem tetszenek az effajta me tor terelgeti őket, mama meg- sék. mutatta nekem a pásztort. Es — No, akkor olyan mesét aztán mindnyájan eltűntek, és mondok, hogy inadba száll tőle akkor tél lett körülöttünk. KO- a bátorságod. Hol volt, hol nem rös-körül nagy hegyek, hó bo- volt, volt egyszer egy iszonyú rít mindent; amerre nézek, csu- hétfejü sárkány, és ez a sár- pa hó, akár a fenyőfán. Kicsit kány mind felfalta a kislánya- megijedtem, de a mama azt kát. különösen azokat, akiknek mondta: „Ugyan már, ne félj. a mamája elment a postára, és Nem fázol?“ — Azt feleltem: ők egyedül maradtak... „Nem fázom“ — pedig szörnyen Ljoszik csodálkozva nézett féltem és fáztam is. Egyszer rám, és így szólt: csak megláttam a tengert. ÓrtáNijtitofcLj T^Aottov“: JL ^ ^ééLuta — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked? — 0, tessék, mondjál csak. Ogyse tudom, mivel szórakoz tassalak. Ljoszik megslmogatta a cica fülét, gondolkozott egy sort, aztán hadarva nekifogott: Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg —, tessék, mesélj. — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennünket és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval, sárgazöld volt. És hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők?“ És én azt mondtam: „Nagyon!“ És akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak melletst víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor nevettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamámnak: „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senki-semmi más. Csak mi ketten.“ E s a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, s rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?“ Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe.“ Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama —.mert butaságokat kérdezel.“ — „No, ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni.“ A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel.“ Csakugyan, honnan tud mindent a mamai Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sárgazBld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylaltot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogattil, és el akartam tenni emlékbe, igen, ám, de a fagylalt elolvadt a pohárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... És akkor nagyon- nagynn elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredek, látom, ám, hogy otthon vagyok, és minden olyan, mint azelőtt. És a mama is ott van. És a papa már hazajött a munkából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak... Szép mesét tudok? Tetszik neked? — Tetszik — feleltem. — és neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egyvalamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkodott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta... Várj egy kicsit. Nemsokára visszajön a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaszaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt mesét is mondott... — Pedig nem szereti a mesét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — A! — mondta Ljoszik mamája. — Mindjárt kihozza önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők, hegyek, városok? — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak er^r,t rnesél. I joszik kifulladva jött visz- sza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszínű repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal." Hát nyen volt ez a kislány, és én mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. Fecsó Pál két verse: — Erzsiké, drága, ne értsen félre. Legyen az enyém. — De Rudolf, mit lehet ezen félreérteni? — Tudnllllk én úgyszólván szeretem magát, sajnos. — Értem. Azért sajnos, mert tudja jól, hogy én szeretem magát. — Ugyan, Erzsiké, sohase adjon arra, amit maga mond. Mit tudja, egy ilyen ostoba kislány, vagyis bocsánat, maga, hogy kit szeret, kit nem szeret. Egy lány nem olyan, mint egy férfi. — Érdekes, erre még nem is gondoltam. Miért? Milyen egy férfi? — Egy férfi okos. A férfi, vagyis én, azért vagyok, hogy gondolkodjam kettőnk helyett Is. Ha én szeretem magát, ami most már nyilvánvaló, akkor természetesen maga is lassan- lassan észbe kap. — És ha odakapok, akkor ott mi van? Az én kis eszemben? — Akkor be kell látnia, hogy SZfRIlMI fECSEI az élet komoly dolog. Sőt, Tud titkot tartani? Egyetlenegy életünk van. Ha lenne kettő-három, akkor lenne idő szamárságokra. De csak egy van, és azt az egyet nem szabad elrontani. — Én úgy érzem, akkor rontanám el azt az egy életemet, ha a magáé lennék. Mert — ha már az őszinteségnél tartunk — meg kell mondanom, hogy eleinte maga nem tetszett nekem — És később? — Később aztán ez fokozódott. — Ne törődjön csacsiságok- kal, Erzsiké. Maga szép, kedves lány, szőke is, hát csak rá fog döbbenni arra, hogy magának egy okos, komoly ember, egy igazi férfi mellett a helye. aki tudja, hogy mivel tartozik önmagának. — Miért? Mivel tartozik? Nem érdekel, csak kérdezem. — Azzal, hogy okosan válassza ki azt a nőt, akivel együtt akar élni. — Hát ha olyan okos, akkor miért nem választ ki valaki mást? — Látja — bocsásson meg, — megint ostobaságokat beszél, Erzsiké. Magát éppen azért választottam, mert tisztán látom, hogy nekem pont maga kell. Magának tehát, természetesen én kellek. Ilyen az élet. — Lehet, de az élet nemcsak ilyen, hanem olyan Is. — Milyen? — Olyan, hogy én is azzal szeretnék együtt élni, akit szeretek. — Na. Hát szeressen. Hiszen azért vagyok Itt. És nem akarom, hogy félreértsen, én nem könnyű kis kalandot akarok. Utálom a kóbor kis szerelmeket, amelyek pillanatok alatt elszállanak, mint a vaj. Én egész életre akarom magát. Én el akarom venni feleségül. Sőt. — Mi lehet ezen még sőt? — Teljesen el akarom venni nőmül. Mindörökre. Feleljen nyíltan. Akar-e a feleségem lenni? — Kissé hirtelen Jött az a leánykérés. Rudolf. Gondolkoznom kell ezen. Hívjon fel holnap telefonon, és megadom a választ. — És ha éppen nem lesz otthon, amikor telefonálok? — Akkor meghagyom a választ a bejárónőnél. Királyhegyi Pál GYÖKEREK A diófa gyökerei könnyezve kúsznak a mélybe, lombot éltető törekvésük jövőt kutat a sötét.ségbe, kavicsok csókolják barna vérük kerítés alatt messze jutnak fittyet hánynak a megfontolt tulajdon és magánjognak, összetartják e sárgolyót az izmos, makacs gyökerek, csákányok, gépek marcangolják mégsem vesztik el hitüket; A gyökerek a mélybe kúsznak összefonódva, egymást védve, a gyökerek nevelgetnek összefogásra emberségre IKERTESTVÉREM — FÁJDALOM Fogytán a fagy s a fájdalom nem repedt meg az olvadásban, nem égett el a jeges szélben nem olvadt el, mint a szó a számban; élő maradt, árnyékként követ növekszik éveimmel; sziámi őstestvérem tőlem már nem vághat el élőket hordozó világ, világot hordozó élő, ha akadna Is egy bátor sebész a skalpéi szólna: Ne vágjl Késői Késő, mert mi összenőttünk egymást pofozzuk s mosolygunk rajta, simogatásunk ölre megy s egy másik falka hízik rajta. Farkas Jenő; OLAJÁGGAL KÖSZÖNTŐM ŐKET öt nyugdíjas. Egy pádon ülve pihen a parkban csendben, elmerülve gondolatuknak mély tavában, hol a tegnapban, hol a mában. A pad, melyen merengve ülnek, piros. Akár a legszebb ünnep. Ruhájuk régi, megkopott emlék — de csak így, köznap. A ma szerelmét ünnepen fényesen dicsérik, vagy feketében, aranyos kedvvel, két deci borral, szeretettel... így akarnak a mában élve valakik lenni... öten ülnek itt, öten érzik, hogy a régi út nagyon régi, és az út vége közeleg egyre. A völgybe mennek, nem a hegyre, nem Doberdón csatáznak hévvel — új harcot vívnak: szívveréssel, asztmával, vén szemmel s füllel, béna lábbal, tán feketülttel, menyecskével, vővel, gyerekkel, s pár unokával, szemtelennel. S most öten csendben, egy pádon ülve, gondolatukban elmerülve rám néznek, mert rájuk köszöntem. Kezelünk. Kezük kemény, akár a piros pad kérges repedt fája. Beszélgetünk. Az egyik bátyám olajfaágat tör. A hangja, elcsuklik: vigye el, tegye vízbe, hallja? Igen. Én hallom. 0 talán nem... Noéra gondolok, ki vénen bárkát épített, s a vizözönnek múltával galambot repített fel. A galamb békét hirdetve visszatért, szép piros csőrét kinyitva — miként tavasz a virágkelyhet — a bárkára ejtett. Köszönöm én Is ezt a lombot, nyugdíjasok! Közétek botlott embert szerető vén koboldot becéztetek ma, ki nem kapott itt hálát, se jó szót, nem érte más, csupán gyalázat... köszönöm ezt az olajágat.
