Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-28 / 52. szám
úiifiúság 9 KASSAK LAJOS: ÚJÉVI LEVÉL Eg veletek, költök akik némileg hasonlók vagytok hozzám s akiket oly könnyen dicsérnek és akikkel mégis folyton elégedetlenek — ég veletek. Más pohárba öntöm most italom s a zivatar után, hogy friss levegőhöz Jutottunk mi nagy lélegzetre szomjazók mi a kék egek páncélját feszegetök földünkre büszkék s a kíváncsiságtól részegek nem kérünk a dicsőség ékszereiből de magasabbra lépünk, hogy pillantásunk átfogja a láthatárt hogy a zászlók kifeszltett vásznára felírjuk szerelmünk klolthatatlan betűit. Ég veletek, költök akik hímzéseitek tarka ligeteiben még ingadoztok, vagy fel sem ébredtetek halódó távoli rokonaim — ég veletek. Reménykedőn tapogassuk meg véráztatta földünk szelíden, mint az anyánkat, aki szeret minket s ékít mi is szeretünk meghitt szeretettel s ha ujjunk hegye a gyógyuló sebet érinti kiáltsunk testvéreink felé, akik megnyitották a zsilipeket s megütötték a hangvillát, mire a munka ritmusa zeng tovább ágyúk üvöltése helyett, precíziós gép zümmög fülünkbe meleg tenyereid alatt kapcsolók és gyönyörű óraművek lapulnak mint egy-egy elégedetten gubbasztó háziállat és a nevetők lármája összecseng, mint puszták felett a harangok és mi fáradhatatlan vándorok azonosak vagyunk azokkal akik eltakarítják előlünk a szemetet s a csupasz falakra ráemelik a tetőt. Ég veletek, költők akik ott ültök panaszaitok forrása körül akik üres korsóböl csillapítanátok szomjatok 0 lázbeteg fivéreim és nővéreim — ég veletek. Négy évszakban négy égtáján a világnak most egyszerre szólnak, akik sötétben és világosban Is értik egymást szólnak egymáshoz és tétovázés nélkül követik egymást a meredek lépcsőkön fölfelé, ahol a Jövő utcái ágaznak szét ahol klcslrázik álmaink aranymagja emlékeztetőül, hogy mi is vagyunk s a mi szavunk egy az ő szavukkal 8 mi köszöntjük őket az élet újraéledésének hajnalén és köszöntjük azokat is, akik a ravasz kígyó fején taposnak de nem ismernek minket s talán nem is akarnak megismerni. Fogadjátok baráti Jobbomat, költők akik lehet, hogy kicsinyek és gyámoltalanok vagytok de, akiket arra ítélt a sors, hogy messzehangzőn énekeljetek reménytelenségtek magánya helyett fogadjátok baráti Jobbomat. ANTON PAVLOVICS CSEHOV a nyolcvanas évek orosz irodaiménak representative man-je. Csehov időrendben az utolső a XIX. század klasszikusai közt. A nyolcvanas évek elíásult, nyárspolgárias életét rajzolja, s még ha nevetünk is egyik-másik elbeszélésén vagy humoreszkjén, mégis szomorú érzéssel tesszük le olvasás után a könyvét, mert csakhamar megértjük, hogy ártatlannak látszó elbeszélései az uralkodó ferdeségek hű rajzai. Minden elbeszélésének mély értelme van, a középosztály korlátolt kicsinyességét s szoigalel- kűségét tárja elénk. Csehovot korának viszonyai tették pesszimistává. de azzal vigasztalódott, a jövőben boldog lesz az emberiség. Dél volt. Újesztendő napja. A néhai csernogubl alkormányzó, Ljagavij Grizlov özvegye, Ljud- mila Szemjonova, a hatvanéves töpörödött öregasszony szalonjában ült, a vizitelők fogadására készen. A teremben felhalmozott étel- és italmennyiség- böl ítélve rengeteg látogató várható, de egyelőre még csak egy ember Jött boldog új évet kívánni — a citromsárga képű, ferde szájú, rozoga testű Okur- kin, a kormányzösági hivatal főtanácsosa. Ott ült a szalon sarkában, a kis leanderes hordó mellett, s óvatosan szip- pantgatva, a burnőtot, beszámolt „jótevőjének“, mit hallani a városban. — Tegnap, kedves néném, majdnem leesett egy részeg katona az őrtoronyból — újságolta. — Áthajolt, tetszik tudni, a korláton, a korlá.t meg. — reccs! Megreccsent a korlát, tetszik tudni... Szerencsére éppen akkor ért fel az őrtoronyba a felesége, ebédet vitt neki, és" elkapta a köpenye szárnyát. Ha ott nincs a felesége, hát lezuhan az a haszontalan... Ogy... Harmadnapja még, kedves néném, kegyelmes asszonyom, gyűlés volt. Percev bankellenőrnél... Ott volt minden hivatalnok. A mai tisztelgő látogatásokról tanácskoztak.. Egyhangúlag úgy határoztak a lőkötők, hogy ma senkinél sem vizitelnek. — Ugyan, mit ki nem találsz, bátyuskai — mosolygott epésen az öregasszony. — Már hogyan tehetnék meg, hogy e- zen a napon ne viziteljenek? — Bizonylatén, kegyelmes asszonyom. Furcsa, de Igaz... Abban egyeztek meg, hogy ma a tisztelgő látogatások helyett összeülnek a klubban, boldog új évet kívánnak egymásnak, és egy-egy rubelt ádnak a szegények Javára. — Nem értem... — vont vállat a háziasszony. — Roppant különös histörial — Ezt újabban több városban bevezették. Nem tesznek tisztelgő látogatásokat. Adnak egy rubelt fejenként, s azzal készi Hehehe. Nem kell ko- csikáznl, se boldog új évet kívánni, se bérkocsira költeni... Az ember bemegy a klubba, s aztán elüldögélhet otthon. — Annál Jobb — sóhajtott fel az öregasszony. — Ne is jöjjenek. Nyugalmasabb így... Okurkin megeresztett egy hangos, recsegő sóhajtást, ingatta a fejét, aztán folytatta; — Előítéletnek tartják az e- gészet... Lusták megtisztelni az öregebbet, boldog új évet kívánni neki, hét ráfogják, hogy előítélet. Manapság emberszámba se veszik az öregeket... Bezzeg másképp volt régeni — Bánom Is én! — söbaj- fott fel megint az öregasszony. — Hát ne Jöjjenek... Ha nem akarnak, nem is kell. — Azelőtt, kedves néném, a- mlkor még hírét, se hallottuk ennek a liberalizmusnak, nem tartották előítéletnek a vizitelést. Akkor nem kényszerűségből tettek látogatásokat, hanem a jő érzés vitte őket, és örömük telt benne... Az ember végigjárta a házakat, aztán megállt az utcán, és törte a fejét; „Kinél is kell még tisztelegnem?“ Mi, kedves néném szerettük az öregebbeket... Rettenetesen szerettük! Emlékszem, a megboldogult PantyeleJ Sztyepanovics, nyűgöd Jék békében, mennyire igényt tartott ezekre a látogatásokra... Isten őrizz, hogy akárki is elmaradjon — sohasem bocsátotta volna meg. Emlékszem, egyszer újév táján, tífuszban feküdtem. És — mit tetszik gondolni, kedves néném? Felkeltem az ágyból, összeszedtem minden erőmet, és elmentem PantyeleJ Styepanovlcs- hoz... Beléptem... Csak úgv égtem a láztól, csupa tűz volt a testem... Azt akartam mondani: „Boldog ÚJ évet“, s ahelyett azt mondtam: „Vágd ki az adut“ Hehe... Félrebeszól- tem... Egyszer meg Zraejiscsev volt himlőben. A doktor persze megtiltotta, hogy viziteljünk nála, de mi fütyültünk a doktorra s elmentünk boldog ÚJ évet kívánni. Ml nem tartottuk előítéletnek. Ezt még megiszom, kegyelmes nénikém... — Igyál csak, igyál... Úgyse Jön senki, aki meglgya... De talán a te kollégáid eljönnek a kormányzösági hivatalból. Okurkin reménytelenül legyintett, és megvető mosolyra görbítette a szálát. — Azok a fajankók... Egyik kutya, másik eb. — Hogy értsem ezt, Jeflm Jefimics? — csodálkozott az öreg hölgy. — Talán Verhus- kin se látogat meg? — Nem... A klubba ment... — Hiszen én vagyok a keresztanyja annak a zsiványnaki Nekem köszönheti az állását! — Törődik is vele!... Tegnap ő volt az első Percevnél. — No, hát én nem bánom... Elfeledkeztek rólam, öregasz- szonyról, nem kár értük. De a te kollégáidat sajnálom. Hát Vá-nyka Truhln? Okurkin lemondön legyintett. — És Podszilkin? Az sem? Amikor én rángattam ki a sárból a fülénél fogva azt a semmirekellőt. Hát Prorehin? Az öregasszony felsorolt még vagy tíz nevet, de valamennyi név csak keserű mosolyt csalt Okurkin ajkára. — Mind egyforma, kedves néném... Nem’ törődnek ö'.i ezzel. — Köszönöm... — sóhajtotta tjagajava-GrIzIova, s idegesen végigtlpegett a szalonon. — Köszönöm... Ha egyszer így megutálták a jótevőjüket... az öregasszonyt... ha egyszer i- lyan kellemetlen utálatos vagyok, akkor hát,., ne jöjjenek... Egy karosszékbe hanyatlott. Apró szeme szaporán pislogott. — Már látom, hogy többé nem kellek nekik. Nem bánom... Menj el te is, jeflm Jefimics... Nem tartóztatlak. Menjetek el mindnyájan!... Arcát zsebkendőjébe temette, és vékony hangú sírásba kezdett. Okurkin nézte, vakar- gatta a tarkóját, és bátortalanul melléje lépett. — Kedves néném... — kezdte sirós hangon. — Kegyelmes asszonyomi Jötevőml — Eredj te is... Menj... Menjen mindenkll — Kedves néném, őrangyalom... Ne sírjon... Galambocs- káml Csak tréféltaml Bizony- isten, tréfáltam. Köpjön szemközt, köpjön a vén pofámba, ha nem trófáltaml... Eljön mln- denkil NénlkémI Okurkin letérdelt az öregasszony elé, megragadta eres kezét és a tulajdon kopasz homlokára csapott vele. — Üssön, nénikém, őrangyalom! Ne tréfálj, te madár- ijesztő. Ne tréfálj! Hadd ütlek poftMil Ogy kell neked, átkozott hazudozó! — Nem, te nem tréfáltál, Jeflm Jeíünics! Érzi a szívem! — Süllyedjek el... Nyíljon meg alattam a földi Na érjem meg a holnapot, ha... Majd meglátja! Most pedig elbúcsúzom, kedves néném... Gonosz tréfám miatt nem vagyok rá méltó, hogy tovább élvezzem gyöngéd szeretetét... Eltűnök... Megyek, és képzelje azt, hogy elkergetett engem, gonosz istencsapását... Csókolom... a kezecskéjét... Okurkin cuppanós csökot nyomott az öregasszony kezére, aztán sietve távozott. öt perc múlva ott volt a klub előtt. A cslnovnyikoJc már elhalmozták egymást újévi |6- klvánságaikkal, lefizették az egy rubelt és kiléptek az utcára. — Hé, álljanak meg! — hadonászott feléjük Okurkin. — Mit okoskodtak ki, nagyeszű- ek? Mért nem mennek el Ljud- mlla Szemjonovához? — Hát nem tudja? Az idén nem vizitelünk. — Tudom, tudom... Merci... De azért ide figyeljenek, civilizált urakl.„ Ha nem mennek el azonnal a boszorkányhoz, jaj maguknaki Ogy sir, mint a záporesöl Olyan bajt zúdít mindnyájukra, hogy azt a tatárnak se kívánomi A cslflovnylkok összenéztek, fülük tövét vakargatták. — Hm... De hiszen ha hozzá elmegyünk, akkor mindenkihez el kell menni. — Mit tehetnek, kedveseim? Elmennek mindenkihez... Nem kopik belé a lábuk... Különben felőlem — ahogy tetszik, nekem mindegy... De maguk bán- Jákl — Ördög vigyél Mit csináljunk! Már a rubelt Is befizettük«. — nyögte Jaskin, a járási iskola tanftöja. — A rubelt... De az állását még nem vesztette el, ugye? A csinovnylkok még egy darabig vakargatták a fülük tövét, aztán zúgolódva elindultak Ljagavaja-Grizlova háza felé. BABITS MIHÁLY; HALVÁNY TÉLI RAJZ Milyen fehér csöndesség ezi Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édesi Csókolj meg és nézz körüli Süt a nap, elállt a hő már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymőd száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhel Jobban mint e szalmagyűrü szivünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve akt Jő. IVAN BUNYIN; ITT TERJENG MÉG Itt terjeng még a friss, fagyos leh»let, de megjuházott már a förgeteg. A szél pihés fehér ágyat vetett. Hóbuckákban gyász-fenyők sora dermed. Feketén csüng alá az éji ég, csak messze, ahol a Tejút fehérük, látni a rejtelmes homályú mélyig, mely csillagképek hidegével ég. Olykor fellegek foszlányaival bolyhosodik... De hidegszik az éjjel. Sziszegő kígyó, a fáradt vihar lenn tekereg, s perzsel száraz tüzével. Lator László fordítása V
