Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-21 / 51. szám
HUNYADI SANDOR: Sercegett ■ hideg. Az előkeld várbeli cukrászai romjai kőziiti löhúst ettek a katonák. Lompos felhők álltak a templomtornjrok tőlőtt. A csonka «teák szekerekkel voltak tele, az emberek elha- gjrott üzletekből hordták a karácsonyi ajándékokat. Egy őrmester csukaszfnfi egyenruhában lovat vezetett ki a Mátyás-templomből. Minden ünnepélyes volt. Autőroncsok. tőtágast állő bútorok, halottak hevertek a hőban. Egy borbélyműhely rézcégére he lyén katonaszökevény lőgott mezítelen lábbal. Két fiatal fiú jött az utcán. Arcuk kipirult, szájak vékony a hidegtől. Karjukat egyformán lőbáz- ták. mit sem törődve a halottakkal, akik fogcsikorgatva haraptak bele a fagyos levegőbe. Csupa jászol volt az utca, a fűszerestől, a győgyszertárból, a képkeretezd boltjáböl szénalllat csapott ki, a trafikbél, a drogérfáből nyerítés hallatszott. A fiúk nyakában géppisztoly, jöttek az ünnep hidegében. A sarkon, mintha vezényszűt hallottak volna, o- lyan egyszerre álltak meg. Bőrkabátjuk összeta- padt. egymásnak préselődtek a zökkenéstől. Egy sovány frakkos férfi közeledett feléjük a sarok Irányából. Tétova mosollyal érkezett a döglött 16 mellé. A frakk fekete árnyékként imbolygott a szikrázó hóban. A férfi hosszúkás arcából nedvesen csillogó orr állt ki. állát szőkésvörös, szakáll felé közelítő bm-osta fedte, szeme zavaros kéken meredt a világra. Lehelete forrón gomolygott körülötte. Amikor a két Hűt észrevette, kicsit megigazította frakk-kabátja ujjait. A fiúk mosoly nélkül nézték. — MI van? — kérdezte az egyik, nem Is lehet tudni, melyik a kettő közül. — Ml van. he? — A vendégeim — vigyorgott a frakkos, miközben élénk szllvapállnka-szaga verdesett körülötte —. marha nagy hecc voW... a vendégeim... az e- gész gardróbot... sicc... egyedül a frakkot hagyták meg nekem. — Ml van? — Isten bizony... — folytatta a dadogást a trak- kos ember, és a szllvaszag megfagyott körülötte —. hat gyönyörű öltönyt... ami rajtam volt, azt Is... aztán elrobogtak egy afrikai sivatag-autón... Ea most a sógoromhoz... megyek... kölcsön akarok kérni tőle egy... — nem fejezte be. végigmutatott magán, aztán révetegen tovább kalimpált a kezével. A fiúk nem értették a dolgot, de mindenesetre elzárták az utat a frakkos elöl. — Kikkel ivott? — csattant a kérdés. — Isten velük — tárta szét karjait a férfi —, nem társalgók tovább, mert megfagyok. — Állj! Maga mért nem borotválkozik? — Mert... mert... Nem tudott többet mondani. Fogai között ez az egyetlen szó zizegett, aztán az is rátapadt a nyelvére. .A fiúk nem értették a dolgot, de mindenesetre re hasonlít ez a sovány arc, ez a kék szem. ez a hülye szakáll? — Maga gyanús ezzel az Izével Itten. Megnézték a nemiszervét. Rendben találták. — Engedjenek a sógoromhoz kell mennem — gombolkozott a férfi. SIMONYI IMRE: ÖREGAPÁM EMLÉKEZETE A jászolba még pár villa szénát vetett első-haranpszó után Bodő Ilonka pedig már kora délután óta a ma-született-Jézuská* játszotta velem az Istáliöban: úgy ringatott, takargatott anyánvi kis paraszti-Mária. A barmok — suttogta — látod a barmok a betlehemi barmok... — és megfejte Virágot játszásiból és felnyergelte játszásiból Huszárt a heréket is — hátha egy napon majd futni kel! Heróúes vagy a csendőrök elöl A második harangszó aztán meghozta túl-a-Körösröl a tanyasiakat Is subásan meg bocskorooan meg nagybotokkal. Csordapásziorok — dúdolta Ilonka — látod a csnrdapásztorok meg a három király — rebegte — mivel 8 sor végén az Sles Nagyvarga Gábor egymaga , jelentette néki a három királyt. Harmadszor kondult Immár a harang mikor jóvégre az öreg Is elindult s vélem Ilonka. Midőn Betlehembe... kántálták már jóideje a templomban a népek mikor az öreg még egyre csak azt Imádkozta az űton pogányul: eltart-e újig az a pár véka gabona nehéz ellése lesz-e a Virágnak — Ki az Istenfranca maga? — zárultak sorom púként a frakkos elé a géppisztolyok. A frakkos ember arca eltorzult. A fagy minden vonását elferdítette, szakállára cseppenként rála- gyoti ■ pálinkagőz. Csaknem keresztül lehetett látni a fülén, szemének nedves fénye eltűnt, és nyo- mábsR száraz láng lobogott. — Mit állnak az utamba? — lökték tel az alkohol hullámai torkán a szavakat. — Elvitték a civil ruhákat, elvitték, és nem haragszom senkire... Isten azért teremtette az embert, hogy békességben éljen, és ne kap.jon tüdőgyulladást... Felebarátaim... Egyik lábáról a másikra ugrált, hogy dermedt tagjaiban fetrázza az életet. Arca még jobban megnyúlt, rőt szakálla puhán elrendeződött, szeme kékje kivilágosodott. A két fiú jobbról, balról megfogta a frakkost akt már nem tudott állni a lábán, bevitte egy elhagyott házba, ahol nem voltak katonák. A padié tele vont hintve az otthagyott szénával. sz.almá- val meg egy lő nyomaival. Két perc múlva újra az utcán voltak a fiúk. — Ki a nyavalyára hasonlított ez a rohadék? — Nem tudom, ronda pofá.ja volt. Elindultak. Egyforma léptekkel, egybevágú mozdulatokkal fütyülték az Erikát az ünnepélyes dél- előttben. Egyik házbúi vékony füsttel együtt gyerekhang kanyarodott ki. — Istennek fia, aki szUlebett jáászolban... Jáá- szolban.... A izéi felkapta a tUstben úszó dallamot, és a fiúk után sodorta. Körülbelül tizenhat éves lehettem, ami gyönyörű kor. viszont akkor kellemetlen. ha az embernek nincs lakása, és e- hes. Nekem pedig nem voll lakásom, és eléggé éhes voltam, mialatt tavaszi 'elöltöbe és sárga félcipőbe öltözve az Erzsébet körúton sétáltam, a New York kávéhár előtt. Holott tél volt. december karácsony hires éjszakája. Rám ebből a karácsonyéjszakáböl sem ml haszon nem származott. Sőt. még kietlenebbé tette a dolgot, hogy az utcák kopogöan üresek voltak. OI.yan volt Budapest, mint valami színpadi díszlet egy bűnügyi drámában. A nyájas olvasó elhiheti, hogy nagyon rossz kedvem volt. Ha véletlenül van nálam egy dinamitpatron. talán el Is béli ,'zem valamelyik szép, nagy ház kapu- 'épcsőie alá Pedig talán nemcsak a külvilág hibája okozta, hanem a magam hibái Is, hogy Ilyen szabálytalan helyzetbe jutottam. Többek közt gőgös voltam. Azt hiszem, dühből szöktem meg hazulról és dacból nem panaszoltam el senkinek. hogy nincs hová lehajtani a fejemet. De ez nem fontos ma már. Nem Is emlékszem tisztán a körülményekre. Csak az az érzés él még bennem, amikor szabad akaratomat gyakorolva, átmentem a Körút egyik oldaláról a másikra, dideregve a havas esőben és fölnézve a házakra, amelyeknek sok ablaka még fényes volt, az arany négyszögekben kivilágított karácsonyfák, csillagokkal, ezüst hajjal és gyertyákkal. A kólrör farkas érzése lehet Ilyen, a- mikor a tél és az éhség beveri a falu alá, és a kerítések mellett sompolyogva megszlmatolja a bőség szagát. Egy órás kirakatában megnéztem: negyed egy volt. A legkényelmetlenebb I- dö. Még előttem állt az egész éjszaka. Kiöntöttem kalapom karimájából a vizet, kiköhögtem egy kisebb operaáriát, átko- zódtam egyet a Gargantuáböl, majd el- söhajtottam magam gyötrelmesen és 6- szlnt'én: ..Oristen! Hatalmas Isten! Jóságos Isten!" Ezek után körülnéztem. Es annak a háznak a falán, amelyben a régi Meteor kávéház volt, egy Stollverk-automatát oil- 'antottam meg. Régebbi gyártású, kortársaim még em lékezni fognak ezekre az automatákra. Két fillért kellett beléjük dobni. Ha ez megtörtént, savanyú "bonbont vagy valamilyen csokoládét köptek ki érte. Most be kell vallanom, hogy nem voltam egészen szegény. Volt két fillérem, helyesebben egy krajcárom, amely összeget semmire nem tudtam elkölteni a néma karácsonyéjszak’ban. . daléptem az automatához, megnéztem •< kis zománctáblákat a nyílások körül. ..Üdítő bonbon" — ez egy plllánatlg csábított. Aztán mégis a ..tejescsokoládé“-* választottam. Azt képzeltem talán, hogy ól lehet lakni belőle. Bedobtam a krajcárt. Meghúztam a fo- j.mtyút. Az automata megreccsent, megrázkódott. és mintha megbolondult volna, összes nyílásain önteni kezdte magából azt. amJ összegyűlt benne. Ömlött belőle a cukor és a pénz. Száz meg száz krajcár,' egész rézzuhatag. Kop- pantak a krajcárok, a földre hulltak, körülgurultak. Lehajoltam, és a markommal söpörtem össze a kincset, ahogy a pusztában vándorló nép a mannát. Nem volt ott senki, nem látta senki, hogy töm«n teli duzzadásig zsebeinket a kősziklából fakadt vagyonnal. A cukrot nem számoltam meg. De azt soha nem fogom elfelejteni, hogy hat korona negyvenkét fillér volt az automatában. Éppen elég hozzá, hogy megváltson az éjszaka további szenvedéseitől. Ügy Is lehet mondani a dolgot, hogy a véletlen egy elromlott automatához segített. Talán ez az Igazság. De hátba nem? Annyi apró, művészi jel mond ellene. Az a retlexszerű kör, amelyben az automatát megláttam. Nem Is láttam meg, szinte elém állt, rám kiáltott. És az ezüst és kék sugárzás, amely tellob- bant előttem. Lehet, mert a csokolá'dék ezüstpapirba voltak csomagolva, rájuk ragasztva kék színű, kicsi képek? És a bibliai hang, a csorgó réz pengése! Rajongó örömem növelte volna meg a krajcárok zenéjét?! — Nem tudom! Csak azt tudom, hogy a csodát nem érdemeltem meg. Hitetlen, gyűlölködő, kis pogány voltam. De hát ez nem számit. A csodák nem választanak ki bárán.\rkákat, nem csinálnak vérképvlzsgálatot, sem világnézeti stlchpröbát. mielőtt megtörtémnek. 1937. december 25. tavaszra elöntl-e Kőrös megint, s határt Uramisten meddig kutat még csendőr a Nagyvarga Gábor nyomában? (Amiként ha a maga módján a megváltatlan emberiség Idézte volna egy lényasszony s az ácsmester gyermekét...) JOBBÁGY KÁROLY: A FENYŐFÁK ÜNNEPE Zörögnek fent at üvegdistek, mü-holdak és mű-csillagok; A gyertyafény, mint gtccses díszlet száradó ágak közi lobog. Fenyőünnep? Kivágták régen. Halál fut már az ágain Még van élet a tű hegyében, de lent pereg áléivá mind. Az erdőn! Ott van aztán ünnep. A „túlélők', gőrbére-nőtt, a féloldalas, elferdültek, a satnyák és rvkák között. őket meghagyták. Kezdődhet hát. Valódi hó a csúcsokon, az ágak közt Igazi csillag, alattuk élő nyúl oson. Szarvasok bújnak össze fázva, — szemük, mint gyertya fénye ég - í „Békesség!“ zengik szét az árva telt tobozra lelt cinegék. DÉNES GYÖRGY: FÜRDESD MEG ARCUNK Fürdesd meg arcunk régi tűz, te áldott, ki ott lagyogsz ma minden zöld fenyőn, hogy hinni tudjunk emberi szivekben, melyek felzsongják téren és időn által fohászunk: egymásra találni, és régi hittel új embert csodálni, ki nem fegyver szavávai szói a mához, nem kívánja, hogy vérben, könnyben ázva taposson ösvényt képzelt igazához. Fenyők törvénye: zengő, tiszta dallam, lélek lélekhez, hogyha szél szelíd vigasszal, miként ha pásztor nyája utcán ballag a szivekre hajlón szól a gyenge sip, s megsejtjük bízón, nem börtön a föld, ha jóakarattal kelUnk vándorútra, csöndes vigasszal, telve hú reménnyel: hegy béke lesz a földön s boldog Edén. Fenyők, fenyők, illatos drága ágak, kik ott nőttetek fönt, a rengetegben, könnyes szemmel néz föl most reátok s teldiszit vágyával minden ember, most megnytlik a szfv, a titkos barlang, amit betakart vad bozót haragja ás elrejtette, mint fukar a kincsét, nem láthatott szikrázö csillagokra. Ragyogj, ragyogj ma minden kis szobában, emberhez méltó üzenet derűje, most többet ér bősz, harsonás szavaknál a karácsonyfák szelíd csengettyűje, S midőn lobognak gyertyák, csillagszórúk, szent óhajjal lesz gazdagabb a föld: békeszégat, békát már örökre, mely minden igaz, jó lelket betölt. \ Ál
