Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-16 / 46. szám

új ifjúság 7

li'

Tv VÍV

■■

ifíV

. V'

fii-'-' ■

,

'■1 -I .

■■

...J

ír-„ ■■'ét ■

' 'íí: ’ -'Mi'

■ a,í*3

(JAN KRASL, a Tv- hiradó bemondója:)

— Napi munkámban gyakran találkozom a választási elökásziilotekkel. Az „Eta- pa“ törzskarával elég sokszor Járom a vidéket. Nagyon kellemesen hatott rám, hogy a választásokat megelőzd agitáclá Jelszavai nemcsak üres, bombasztikns szólamok. Mindenütt igyekeznek felmutatni a társadalmunk építése közben elért eredményeket. A valóságra támaszkodnak, a teljesíthető feladatokra — még a Jövő kilátásait is —, hogy mit tesznek majd valameny- nyiUnk még szebb életéért. A dolgok ilyen tolmácsolása rám, fiatal emberre, mélyen hat. Annál is inkább, mert gyakran kerülnek kezembe a „másik part“ hírei a nyugati országok választási módszereiről. Lehetőségem nyílik az összehasonlításra. A kapitalista államokban a

választási harcok — például Angliában vagy az Egyesült Államokban — a következőképpen zajlanak le: gyakran két fő Jelölt áll egymással szemben, de a választó számára ez tulajdonképpen azt Jelenti, hogy a kettő közül bármelyiket választja is, egyre megy, mert mindkettő az uralkodó bnr- zsoá osztály képviselője. E- mellett még meg sem említem a kimondottan választási bohózatnak nevezhető dolgokat az egyes nyugati tasizált vagy totális rendszerben. Az utolsó időben erre ékesszóló példa a vietnami választások.

Közelről van alkalmam megfigyelni, hogyan és hol Jelölik a mi képviselőinket. Hogy az egyes szervezetekben milyen gondosan mérlegelik Javaslataikat, amíg végre kimondják az ntolsó szót — a jelöltek nevét, a- kikben az emberek megbízhatnak, akik valóban a „helyükön“ lesznek funkciójukban.

Azt hiszem, nagyon fontos, hogy mindezt tudatosítsuk és szavazatainkkal igazoljuk a Jelöltek iránti hi- zalmnnkat. Gondolom, a választások világosan megmutatják, hogy nemzeteink miként gondolkodnak államunkról, és hogy az idősek és a fiatalok zöme egyaránt a haladás oldalán áll, és támogatja az ország további fejlődését.

Az előzményeket nem hallottam. Abban a drámai pillanatban értem a tett színhelyére, amikor a négy év körüli kisfiú fuldokolva zokogott, anyukája pedig eléje guggolva törülgette a könnyeit, és közben nevelő célzattal beszélt hozzá:

— ígérd meg, hogy nem fogsz többé hazudni! No, ígérd meg szépen! No...

— Ne-em fogok... — nyögte ki végre a kisfiú.

— Soha többé?

— Sso-o-ha... töhöbbé... — préselte magából a szavakat.

— De soha, soha, soha többé? — kérdezte újra az anya fenyegető kézmozdulat kíséretében, hogy mielőtt pontot tesz az ügyre, lelkiismeretét megnyugtató fogadalmat kapjon.

— Soha többé — szólt már könnytelen és igen komolyan a kisfiú, majd hozzátette:

— Csak, ha majd nagy leszeki

Jlfil SOVÄK, a Prágai Nemzeti Színház tagja:

Joggal lehetünk büszkék ennek a századnak a tudományos-technikai forradalmára. Az emberi elme felülmúlja önmagát. Fantasztikus problémákKal kerül szembe — és meg tudja ö- ket oldani. De ahhoz, hogy eme idők nagyságának kellőképpen tudjunk örülni,j.és kenőképpen tudjuk értelmezni, szükséges, hogy megértsük, megőrizzük és megszilárdítsuk azokat az alapokat, amelyeken állunk. Még mélyebbre kell bocsátanunk a gyökereket, mert ezekből fakad az erő a csodálatra a megkülönböztetésre. Mert ha megrekedünk a csodálatnál — amellyel a technikai vívmányokat szemléljük —, nem leszünk képesek érzelmileg visszatérni saját nemzetünk bölcsőjéhez, megszúnik számunkra a technika jelentősége, nem leszünk képesek kellőképpen felhasználni vívmányait; ml Is alkatrészeivé válunk és eggyé olvadunk vele. Az ember tökéletes automatává válhat, ha elfelejti származását, ha elfelejti nemzete hagyományait, történelmét és azt a szerencsét — amint azt Stech professzor mondja —, hogy 1- lyen gyönyörű hazában élhetünk, mint a miénk...

Sokat utaztam, bejártam majdnem az egész világot, tehát módomban áll összehasonlításokat tenni, és í- téletet mondani. És bizonyára nem vagyok sem az első, sem az utolsó, aki azt hangoztatja, hogy ez a táj a legszebb, a legillatoeabb és legkedvesebb. Olyan valóság ez, amit nem lehet egy csapásra, a rendelkező módszerekkel a fiatalokba oltani. Kissé romantikusan kell végezni — ez közel áll minden fiatalhoz. Eszembe jutnak a híres francia író, Alexander Dumas szavai: „Megelégszem azzal, hogy szórakoztatok...“ És mégis ennek az frónak a tolla révén ismerkedett meg — legalábbis nagy körvonalakban . —. majdnem az egész világ a francia történelemmel. A ml történelmünk is épp annyira érdekes, és azt hiszem, hogy a romantikát ma sem száműzhetjük teljesen.

Mindenkinek az élet legegyszerűbb alapjaihoz kell visszatérnie — ez pedig a család és a haza. Ezek maradandó értékek, és egyben óvnak Is. Az élet

gyors ütemben zajlik. Forradalmi események követik egymást, éppen ezért kell, hogy valamennyien lépést tartsunk ezzel a ritmussal, hogy képesek legyünk a további útra. Munka és az emberekhez való pozitív állásfoglalás nélkül ez lehetetlen, és ha valaki az ellenkezőjét állítja — akkor vagy szélhámos, vagy bolond.

thAlia a vAlasztAsok előtt

■

í

s ' í

Az együttes két szólistája

Alig egy fél évszázada még a néhány ezres lélekszámú korfák nép kihalásáról írtak az utazók. A Kamcsatka északi részén szétszórtan élő kis nép ma már felzárkózott a Szovjetunió sok-sok nemzetisége mögé. Egzotikus, eredeti kultúrájukkal, művészetükkel egyre többen ismerkednek meg az ország határain túl ts. Nem csekély szerepe van ebben a népszerű Menga együttesnek, amely nagy sikerrel szerepelt már Moszkvában, Leningrádban, sőt külföldre is elkerültek. A legszívesebben azonban szülőföldjükön mutatják be művészetüket. Repülőgéppel, helikopterrel, kutyaszánokkal járják a hatalmas tundrát, hogy találkozhassanak földijeikkel — a kamcsatkal kalászokkal és rénszar- vastenyésztőkkel.

W

Heidemarie IHIENZR A DEFA-SZTAR

Nagyszerű könyvtáros lenne, mert szereti a könyveket, sok verset emélkezetből mond el. Heidemarie Wenzel — ezt mindenki tudja a DEFA filmgyárban — mégsem könyvtáros, hanem színésznő, mégpedig a Ja- vábél. Nemcsak hogy kitűnő megjelenésű, remekül fényképezhető — azaz fotogenikus — és teljesen modern típus —, hanem nagyon tehetséges, amit már számtalan filmszerepében ékesen bizonyított. A rendezők szívesen forgatnak vele — és a közönség nagyon szereti. 0 is tudja ezt, és bizonyára örül munkája eredményeinek. Heidemarie politikailag is öntudatos ember. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyűlésen részt vesz — erre ideje sem volna —, hanem hegy érdekli minden esemény, szinte vele él a politikával és korunkkal. II- gyanilyen mélységgel éli át szerepeit ts. Minden, ami körülötte történik, hatással van életére, munkájára, hétköznapjaira.

Természetesen vannak még beteljesületlen vágyai. Egy szerepről beszél, amelyet Játszani szeretne. Egy szerepről, amelyről azt hiszi, hogy szinte testére szabták. Günter de Bruyn „Buridan szamara“ című regényében a könyvtárosnő — Broder kisasszony alakja vonzza.

Brodernek — és Wenzelnek rengeteg közös vonása van: az irodalomszeretetük, az éles, éber agyuk és az, hogy céljaikat, amelyeket már nagyon fiatalon tűztek maguk elé — rendíthetetlenül követik.

Heidemarie Berlinben született. Édesanyja, egyben barátnője és példaképe — aki 46 éves karában tévúton elvégezte a tanitőképzőt, szellemileg és fizikailag teljesen friss asszony —, támogatta Heidi „könyvimádatát“. Hsidi már az alapfokú iskola hetedik osztályában Schillert olvasta. Két évvel később már szavalta is kedvenc költőjét — és ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy színésznő lesz. A felsőbb osztályokban az irodalomtanárnője ápolta benne ezt a gondolatot. Minden évben rendeztek valamilyen színdarabot, amelyben Heidi rendszerint „nadrágos“ szerepet alakított. Ezek az évek mindenképpen termékenyek voltak számára, me>g- alapozták műveltségét. És végül a berlini sziniiskola — amelynek előadásán eljátszhatta a megálmodott szerepet; a Lady Milford-ot.

Az első szerződést a rostocki színházzal kötötta Itt aztán Shaikespeare-hez is közel került, és saját bevallása szerint, bizony vért izzadt, amikoirra megértette a nagy Író mély gondolatait, amelyek egyben meg is döbbentették őt. Heidemarie Wenzel azonban kevés i- deig volt színháznál — elcsábította a film, illetve Egon Günther, aki a színpadon látta és rögtön felajánlotta neki legújabb filmjének női főszerepét. Heidi átpártolt a filmhez, és nem is bánta meg. Ez után a filmszerep után már a DEFA szerződtette és a tv is felfedezte.

Hogy mik a vágyai a Broder kisasszony szerepén kívül? Heidi irodalmi inszcenáciékban szeretne szerepelni, kedvenc Íróinak darabjaiban, mint például a Mann fivérekben, Feuchtwanger drámáiban — de filmen. Klasszikusokat is szeretne alskitani. „A lapos humor, a nagy hűhó, a primitív komikum — nem vonz és nem is tudnám eljátszani.“ — mondja a művésznő. „Olyan szerepeket, szeretnék, amelyekkel meg kell küzdenem, hozzájuk kell mérnem az erőmet. A mi darabjainkban hiányolom a konfliktusokat. Azt kérdem magamtól, hogy miért kerülik íróink a komoly problémákat. Hiszen annyi történik a nagyvilőgban. Jé is rossz is egyaránt. A művészetben a magánügy a társadalmi problémákkal kerül össze, és a szerelem — a legnagyobb termelő erő. Ha minket, asszonyokat a műalkotásokban csak mint a férfi árnyékát, „J6 szellemét“, ábrázolnak — nagyon bosszant. Hiszen az életben valódi társak vagyunk. És mily ritkán érzékelhető ez filmjeinkben! Az emancipáciö erősen foglalkoztat, nem a külső — azt az államunk elrendezte —, hanem a belső, ami az emberek lelke mélyén még mindig probléma.

Heidemarie Wenzelt, a törékeny, simulékony asz- szonyt — egyszeriben egészen más oldalról látjuk. Nem, nem ül álmodozva egy fotelben Händel vagy Bach zenéjét hallgatva, nem légies művészlélek, távol a tfálá élettől. Nem, ő egy közülünk. Fiatal, hús-vér művésznő, akivel még bizonyára sok szerepben találkozunk majd.

—sí—

"M.-