Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-26 / 43. szám

„...Valának pedig ők mindketten mezitelenek, Adám és az ö felesége, és nem szégyenük VBla...“

A piszkosszUrke cementen bizonytalanul kopogtak léptei A kórház emeletein elcsendesedett az élet; az ügyeletes orvosok felvették fehér köpenyüket.

A hullakamra ajtaja halk nyikorgással becsukódott. A beteghordó megborzongott a hidegben. Felkapcsolta a villanyt; üres pillantással mérte végig az asztalon fekvő halottakat. A falhoz támasztott tepsihez lépett, mögéje nyúlt és kivett egy üveget. Hosszú, mély kortyok bugyborékoltak le a torkán. Megelégedett dünnyögés- sel ráült egy koporsó tetejére, és újra meg újra húzott az üvegből.

A teremben mogmeredve holtan feküdt az idő...

— Hé, öregl Maga már a második üvegnél tart, és bennünket meg sem kínál? — kérdezte eigy fiatal férfihang.

— Ebben a hidegben bizony nem ártana — mondta a mellette fekvő nő.

— Örüljön, hogy nem fúte- nek — mordult vissza a férfi, — legalább később rohadunk el.

Az asztal másik végén levő öregasszony a Miatyánk mor- molása közben halkan oda- szólt:

— Többet érne, ha az Istenhez imádkoznának!

— Ne törődjön az öreglány dumájával, hölgyem, igyon pertut velem, ja, bocsánat, még be sem mutatkoztam — egy pillanat, precíz leszek —, itt a névjegyem. A lábamról vagy a kezemről óhajtja?

A tussal írt vízhatlan papír megzörrent a nő kezében.

PÉCSI ÉVA — PÖRDI MÁRIA:

DELIRIUM TREMENS

— Maga is Pesten született?

— Ott bizony, Csikágóban. A Garai térnél laktam.

— Én Budán éltem, öt évvel többet, mint maga.

— Mégsem tegezödünk? Miben patkoltál el?

— Rákban — hangzott kicsit megkésve a válasz.

— Rohadt betegség. Régóta tudtad?

— Nem, de féltem az abortuszaim miatt.

— Szóval, te is szeretted az életet. Kurva voltál?

— Inkább lettem volna az... asszony voltam, feleség.

— Nem szégyell nő létére így beszélnii? Az isten azért teremtette a nőt, hogy az urát szolgálja és gyerekeket szüljön — szólt közbe felháborodva az öregasszony.

.....fis azt 8 tsontot, mellyet

az Or Isten kivett vala Adám- böl, épfté asszonyiállattá és vivő azt Adámhoz...“

A férfi és a nő a mellettük fekvő csecsemőre tekintettek, akinek a lábcéduláján a halál oka bejegyzésnél ez állt: partus Immaturus — életképtelen.

— Szegény kis újszülött — sóhajtott a nő —, meg sem kóstolhatta az életet.

— Talán ő a legszerencsésebb közöttünk.

— Én bizony szerettem élni. A franc gondolta, hogy ilyen

TURCSAN László rézkarca

hamar befellegzik nekem. Szívinfarktus, és kész.

— Szerettél valakit?

— Haha! Ahányat csak lehetett. Téged szeretett a férjed?

— Ha az ágyról volt szó, Igen.

— Engem egész életében tisztelt az uram. Négy gyerekei szültem, fel is neveltem őket tisztességgel. Mindegyiket klta- nfttattam — mondta az öregasszony.

— Képzelem, hogy meghálálták — nevetett rekedten a férfi. — Miben halt meg a mama?

— Agyvérzésben. A második elvitt, elköszönni sem tudtam tőlük. Nem voltak mellettem. Tudják, nagyon elfoglalt emberek. De akartak fogadni mellém ápolót. Jó gyerekek.

„...fis mivelhogy Enékh szüntelen Istennel járt vala, nem találtaték sehol, mert az Isten felragadá étet....“

— Tudja, mama, hogy néz ki egy jó gyerek? Mint ez Itt, ni — mutatott a csecsemőre a férfi.

— Majd megveri magát az isten ilyen beszédért.

— Engem — haha — már nem lesz rá alkalma.

— Az én férjem hallani sem akart gyerekről.

— Csak a technikáját szerette, ml?

— ...és bocsásd meg a mi bűneinket...

— Van valami hézag, mama? röhögött fel a férfi.

— Legalább a gyerek előtt ne legyél ennyire közönséges.

— Nocsak! Elérzékenyedtél az alkoholtól? Úgysem érti.

A nő nem felelt.

— Azt hiszitek, el lehet viselni e nélkül az életet? — motyogott halkan a beteghordó, és belerúgott az üres üvegbe. — Mindenütt érzem ezt az émelyítő szagot... itt... otthon... fenn a hegyekben... nem igaz, hogy idővel elfásulunk... rám tapad, fojtogat... duzzadt testek, vicsorgó állkapcsok... a világot elnyelni akaró szemek... genny és vér... hamis könnyek... megkönnyebbült sóhajok... a halál öle termékeny... én... á... minek is beszélek nektek... férgeknek valók... süketek, vakok, gyávák... fázom tőletek.

— Az istenit, hagyja már abba az imádkozást, mama, nem volt elég egész életében? — vicsorgott a férfi.

Az öregasszony Ijedten elhallgatott.

— A sok nő közül nem sikerült megtalálnod az Igazit?

— Igazit? Szerinted létezik ilyen?

— Igen. Talán.

„...Tégy engemet mintegy pe- tsétet a te szivedre, mintegy bélyeget a te karodra, mert

erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporső, a buzgó szerelem, annak szemei tüzesek, mint a sebes lángl...“

— Ez aztán határozott válasz, nőkre jellemző. Van vagy nincs?

— Magam sem tudom. Nem volt rá elég időm, hogy biztosan megtudjam. De gyereket nagyon szerettem volna. Megtartottam volna valamennyit; egyiket sem engedte. Eleinte kért, könyörgött, érvelt — később már durva volt és ideges, ha teherbe estem. A legutolsónál döntöttem. Vállalom az egyedüllétet. Késő volt, nem tudtam kihordani. Kórház — operáció — rák... Már minden későn volt...

— Anyagiak miatt nem váltál el?

— Részben ezért. Nem Is volt kiért újrakezdenem. Senkiben és semmiben nem hittem.

— A hit nagy erő, átsegít a válságos perceken. Hit nélkül nem lehet élni, kedveseim.

— Istenhit! — mert, ugye erre gondolt, mama; na én sohasem éreztem hiányát. Hol van az Isten? Ha valóban létezik, nekünk már találkozni kellett volna vele — magának biztosan.

— A hit, fiatalember, nincs anyaghoz kötve.

— Az igaz, de ha valaminek a létezését állítom, az bizonyítható, érzékelhető — tapintható, látható.

— Én csak egy tanulatlan öregasszony vagyok, nem értek én az ilyen dolgokhoz. Nem tudok magával vitatkozni. Cre do in Deum, patrem omnipotentem..

— Figyeld, berezelt az öreg- lány. Fél, hogy áttérítem az atheizmusomra. A szentes vén- asszonyo-k mind Ilyenek.

— Anyád milyen asszony volt? — kérdezte a nő.

— Anyám, Nem tudom, nem ismertem. A mostohámat később ketten birtokoltuk a faterral. Féltem apám öklétől, s valami furcsa elégtételt adott mostohaanyám ölelése. Mikor az undor kicsordult belőlem, megszöktem. Csavargás, neve- nőintézet, kis munka, sok nő. Megható, mi?

— És te mégis szeretted az életet? Ezért lelkesedtél any- nylra? Hamis lázongásaiddal e- gyütt te is csak szolgalélek voltál.

Elhallgattak. Az öregasszonv monoton hangon motyogott: — Vétkemet megvallottam nekel,

— Hukk... hagyjátok abba., hukk... holnap... hukk... ml lesz holnap?... új nap... hukk — új hazugságok magunknak... és másoknak... hukk... meleg van itt... pszt... ti többiek.... ne meséljetek tovább... hukk... nekem... álmos vagyok.... és ők már alszanak... hukk... fogd a kezem... hukk... maa-maal...

Másnap délben találták meg. A boncteremben közömbösen ragyogtak a juplterlámpák fé nyel. A mester hozzákezdett a tetem összevarrásához. A boncolást vezető orvos halk han gon diktált: — Volt foglalkozása: kórházi alkalmazott, betegség és halál oka: alkoholmérgezés. fagyás...

Ölök a mvmkahelyemen, és bi- mulok ki az ablakon. Kint tavasz van. Az uborka ilyenkor még drá- 9«Persze, sokáig azért nem lehet az ablakon kibámulnt: még azt hl- hetné valaki, hogy nem csinálsz semmiiá. Elfordulok hát, és köröcs- kéket rajzolgatok, hogy bss^on- toslthassak, de a gondolatokat nagyon nehéz összeszedni. A helyiség olyan, akár egy átjáréház. A munkatársak ide-oda rohangálnak benne.

Befutott Petrov a szomszédos osztályröl.

— A legjobb pihenés — mondja — az utazás.

Petrovra nem figyel senki, habár áj, kockás ruhája van. Eszembe jutott, hogy a piacra kell mennem uborkáéra.

Elment Petrov, megjött Danilov

— Ausztráliában egy «nber — mondja — megevett egy villany- lámpát.

Oanilovra senki sem figyelt, hajár be volt kötözve a feje. Én lem felejtenék el gratulálni a te- eségemnek a születésnapján.

Danilov elment, odajött egy zeh ■a. Olyan a bőre akár a felesé . jem köpenye. Fehér es fekete, tsupán a sávok szélesebbek egy jicit).

BODROV:

ZÖLDSÉGES

TÖRTÉNET

A zebra All a huzatban, szemmel láthatéan mondani akar valamit. De rá se néz senki.

— Megfázol — mondom neki —, a huzatban.

És intek neki az ujjammal. Oda jött hozzám és lefeküdt a szekrény mögé.

„És a piacon — gondolom — uborkán kívül gyöngyvirágot Is lehet venni.

Szünetben elmentem az ebédlőbe és kmnplett ebédet ettem öt:- ven kopejkáért. Zöldséglevest, rántott padlizsánt és szárltottgyü- mölcs kompétot. ,,Az asszony az uborkát megcsinálja majd salátának" — gondolnám tovább. — „Ki tudja mibe kerül az uborka?“

Hirtelen bejött a főnök. Min denki ráfUggesztette a tekintetét, habár őrajta nincs semmi különös.

Egyik főnök olyan, mint a másik...

Beleszagolt a levegőbe és azt kérdezte:

— Miféle állat ez ItZ?

Az egyik kolléganő' felugrott és azt mondta:

— ö, bizonyára az én új kölnim lesz. Ogy hívják, hogy „Ha akarod..."

— Nem, nem — mondja a főnök.

Eszembe jutott, hogy a szekrény mögött fekszik a zebra.

— Biztosan a zebra bűzlik — mondom. — Valamiféle zebra lőtt ide,

— Hányszor kértem már magukat eredménytelenül — mondta

a főnök —, hogy ne engedjenek be láatogatökat. Vezessék el, idegesít.

Micsoda szeszélyesség. Hogy idegesítheti, amikor a szekrény mögött fekszik. De a parancs az parancs.

Bejött Verácska, az új laboránsunk, fehér köpenykében.

— Verácska — mondom neki —, vezesse el. kérem, a zebrát. Ott fekszik a szekrény mögött.

— Örömmel, Fedor Szemonovics

— mondta.

Fiatal lányka még. mindig szívesen sétálgat.

— Vezesse el, és jöjjön vissza

— mondom.

Megvakarta a zebra füle tövét és elvitte.

„Nekem magamnak is jőt tenne egy kis levegőzés, ahelyett, hogy itt ülök ebben a bűzben" — gondoltam.

Verácska csak másnap jött meg zebra nélkül, de hozott almát. AI- ma-Atáből küldte a nénikéje.

Ülök a munkahelyemen, eszem az almát, és bámulok ki az ablakon.

...kint már ősz van. A piacon az uborka nagyon olcsó.-tó- fordítása

ANGEL CRESPO:

ŐSZI PILLANAT

Egy pap breviáriummal.

De az ősz megy tovább.

Az ősz

nem imádkozik, hanem öl és szépül, nem jár feketében, mert a tél kárpitjai közelednek;

az ősz

nem mond misét; megy tovább.

Egy asszony kosárral.

De az ősz nem trécsel velünk.

Az ősz felhőt növel és káposztát, hogy megegye az asszony, megkurtitja az estét, meghozza az esőket, holt halakat görget a folyókban.

Egy csendőr karabéllyal.

ADY ENDRE:

parisban JÄRT AZ ŐSZ

Párísba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen, kánikulában, halk lombok alatt s találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé s égtek lelkemben kis rőzse-dalok; füstösek, furcsák, búsak, biborajc, arról, hogy meghalok.

Elért az ősz és súgott valamit.

Szent Mihály útja beieremegett, züm, züm: röpködtek végig az úton tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé s Párlsból az Ősz kacagva szaladt.

Itt Járt, s hogy itt Járt, én tudom csupán nyögő lombok alatt.

HANS EGON HOLTHOSEN:

ŐSZI REGGEL

Hűvösség és tűz. Rözse füstje vágyik az égben jégmadárként veszni el.

Friss vértezedben a nap rád világít, s mint Akhilleusz pajzsgombja, feltüzel.

Mit vesztettünk? Elnyernünk mit lehet még? Bűnbánatnál maróbb az őszi lég.

Október ünnepel — s él benned emlék?

Az idő néma, meghitt és sötét.

Akkori És most! A félhomály takarta lét mély bozótosból dereng elő.

Messzi szőlő erjed benned, juharfa piros levelén izzik az idő.

Válás és kezdet. Mondj búcsút a nyárnak'

Mit most tudunk, tudtuk-e bármikor?

Az idő évenként új tűzzel árad kebledbe, mint erős, ősrégi bor.

Terhét veti az ég, száll egyre följebb, s lelked derültebb lesz és északibb. Idegennek érezzük ml a földet, hol élni fáj, de mégsem jő, csak Itt.

SZERGEIJESZENYIN:

ŐSZ

Csönd lepi borókás partok meredélyét.

Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamsegély hűs leple felett patkot kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan avart tapos útkanyarulatban.

Égö-plros cslpkebokorra hajolva láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

RADNÓTI MIKLÓS:

OKTÖBERVÉGI HEXAMETEREK

Táncosmedrü, fehérnevetésű patak fut a hegyről, táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.

Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog

s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.

Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.

Lassú, okos vagyok én is e lassú, cjkos ragyogásban féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja, téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik s ébred a csők. Feketén jön a hő, jön a tél, feketéinek sarkal máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák léptei már síkosak. Gyere hát elaludni az esték hosszú szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érottl nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji füllel a sziveden alvó gond ütemét a sötétben Hallgatom és várok. S mint ifjú gőlyaflőka ősszel szállni tanulván meg-megblllen az égen, forgok a bő heverön. S lassan tovaszállok a jajjal Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, — ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.