Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-12 / 41. szám
8 új ifjúság líRt MAREK: A főherceg A szenő „R6gl bűnügyi türténetek" cfmfi kfitets a közeljŰTűben {elenik meg a Madách Kbnyvkia- dónál. IV. Eközben ismét felhangzott a Vencel téren a vezényszó; „Fegyverrel tisztelegj!" — most már valóban annak, akit megilletett, mert föntről közeledett a tehérlo- vas hintó az igazi királlyal. A tianácsos ór tgy szalasztott el egy pompás látványt, de nem szalasztott el egy pompás bűnügyi esetet. Hogy nagy esetről van szó, azt a tanácsos űr mindjárt látta, amint a fiatalember hebegve a belga királynéra kezdett hivatkozni. Sőt követelte, hogy intézzenek kérdést a belga nagykövetséghez. — Pergler úr, én leültetem, hogy attól koldul, a belga királyság pedig örömmel lemond magáról. Vallja csak be az igazat. Látja ezt a papírlapot? Távirat Brnóból. Ezt írják magáról: hamiskártyás, kétszeres letartóztatásban. jelenleg munkaviszony nélküli... A főhercegséget maga csak kitalálta! — Szó sincs róla, azt mások állapították meg a Habsburg-család genealógiájában. Engem is megdöbbentett. Tudják, mi a különbség a Habsburg-Lotharingiai, a ttoscanai és a modenai ág között? Ha óhajtják, megmagyarázhatom... A tanácsos úr nem óhajtotta, hanem kiadta a parancsot: Pergler főherceget vezessék el, és zárják különzárkába. Megdörzsölte a kezét, igen, ez nagy eset lesz! Bouse úr kijelentette, haláláig nagy megtisztelteflésnek fogja tartani, hogy részt vehetett egy valóságos főherceg letartóztatásában. S mert nyomban nagyot tüsszentett, Bruiek űr megijedt: — A mindenségit, öregem, még az kell, hogy ez így igaz legyen! A tanácsos űr fölényesen mosolygott, mert iipm hitt a hiedelmekben. De estére megbizonyosodott róla, hogy egy kicsit azért hihetne bennük. A rendörigaz- gatóságra befutott az első közbenjárás. Másnap a frontharcosok küldöttsége kihallgatást kért a kormányelnöknél. A belga nagykövetség közölte, hogy a Pergler név ismeretlen számára, ellenben arról tudomásuk van, hogy a modenai főherceg az anyakirálynö rokona. Azután a belügyminiszter hívta a rendőrség elnökét. Bizalmasan értesítették az agrárpárt központjától... Vacátko tanácsos úr ügy érezte magát, mint egy halász, aki látja, hogyan siklik ki a szép nagy csuka a hálójából, s tűnik el a tóban. Bouäe úr tüsszögött, és bölcsen azt mondta; — Tu4tam, hogy így lesz! Tehát, miután letöltötte a büntetését, amit a köztársaság területén tiltott e- gyenruha viselésért szabott ki rá a rendőrség, szabadon bocsátották Pergler urat. Fiákeren visszavitték a Sroubek Szállodába, hogy öltözködjön át, és tűnjön d Prágából. Kísérőül Bruüek úr ült be mel- ,léje. A tanácsos úr azalatt föl-alá járkált dolgozószobájában, s fennhangon mondott valamit, amit senki sem hallott. Minden, amit mondott, megannyi sértés volt az állam politikai képviselőinek a címére. Aztán betette a mappát, mert a vizsgálat befejeződött. Am Leopold Perglernek is búcsút kellett vennie szokatlan iparától, mert egy főherceget, akit a rendőrség bármikor elcsíp az utcán, bajosan ismerhetnek el az uralkodócsaládok. Így a modenai ágról letört egy vadhajtás. A szülői házba ellenben, melynek falán ez a kopott cégtábla állt: Ifj. L. Pergler rövidárü-kereskedö, visszatért ez elveszett fiú. tlÉGE KdVESDI ]AN0$ forditúsa Belépett a fülkébe, kellemes dohányillatot hozott magával. Egy szemplll8nt,ás alatt felmértem, hogy tökéletesen és rendkívül megnyerő férfi. Hangja olyan volt, mint valami ősi húros hangszeré. Ezt a hangot arra teremtették, hogy nyersen gyengéd szavakat suttogjon, amelyek hallatára az embernek lecsukódik a szeme ■ s képtelen minden ellenállásra. — Elnézést, szabad ez a hely? — mondta. Bólintottam (egyelőre nyitott szemmel). Röviddel később másodszor Is bóllntot- uam, amikor megkérde'zte, hogy rágyújthat-e. Kérdése teljesen felesleges volt, mert dohányzófülkében ültünk. A vonat száguldott az éjszakában, odakint táncra perdültek a városok és falvak fényei. Időnként feldübörgött a kerekek alatt egy vasúti híd. A fülkében kellemes meleg volt. és útitársam cigarettája kellemes füge- és almaillatot árasztott. Megpróbáltam Ismét az olvasásra terelni a figyelmem, s bár az alig háromszáz oldalas regény izgalmas és mulatságos volt. nem sikertlt továbbjutnom a hetedik oldalnál. A jövevény teljesen lekötötte a figyelmem. Ami a legrosszabb, észrevette. Valahányszor felemeltem a tekintetem, rám mosolygott. Mosolya ingerlő ellentétben volt sötét szemével, amelyben a férfihoz nem Illő, kissé hosszú szempillák mögött valami szomorúságféle rejtőzött. Egyedül ültünk a fülkében, s a következő állomáson is egyedül maradtunk. Egy vöröskés hájtömeg egy pillanatra bizonytalanul megállt az ajtó előtt, de aztán továbbment. — Nagy Uö esett le a szívemről — fűzte hozzá útütársam. — Már azt hittem, hogy bejön. Ez az embertípus zavarja az éjszakai nyugalmat. Horkol. Mindezt nagyon mulatságosan mondta, e'nevettem magam. A folyosón egy kis gongot ütögetve. a pincér sietett végig, jelezvén, hogy szolgálják a vacsorát. — Engem a horkolás nem zavarna — szólaltam meg. — A hálókocsiban foglal- tatftam fülkét. — Szerencseistennö gyermeke - mondta —.• nekem mér nem sikerült. De nem Irigylem öntől, bár alapjában véve végtelenül csalódtam. — Miért csalódott? — Már örültem, hogy elalvás előtt mesélhetek önnek. — Nem tudhattam, hogy a mesebeli herceghez van szerencsém. — inkognitóban vagyok it» — nevette el magát. Együtt Indultunk az étkező kocsiba. Alig helyeztem magam kényelembe, felállt, meghajolt, és szinte bosszantó komolysággal mondta: — Ha megengedi, bemutatkozom, Kurt... Kicsit zavarba jöttem, elmormoltam, hogy engem Barbarának hívnak. — Máskülönben Péternek kereszteltek — folytatta. Kezet fogtunk, és Kurt Péter Ismét leült. — Tudja, borzasztó, ha az embernek elöneve is van. — Amíg a vacsorára vártunk, elmesélte, mir szenvedett már életében azért, mert senki sem volt képes megjegyezni, mi a neve és mi az előne- ve. Normális körülmények között egész jó az emlékezőtehetségem. Ha megkérdeznének, hogy mit ettem például tavaly, november íl-én a színházzal szemközti bisztróban, úgy hiszem, egész pontosan emlékeznék'. De hogy mit etítem akkor este a bázeli gyorson, nem tudom. Igaz, ez esetben-nem beszélhetek normális körülményekről. Normális körülmények között ugyanis nem szokásom kétórás ismeretség után egy férfival... de stop. idáig még nem jutottunk. Valamit ettünk, fogalmam sincs, hogy mit, rózsaszínű pezsgőt ittunk hozzá, beszélgettünk és sokat nevetgéltünk. A sok beszélgetésből lassan egy kis flört kerekedett. Szemünk kigyulladt, és a kezünk gyanúsan gyakran találkozott. További üveg pezsgőt rendelt, és én egy szóval sem tütakoztam. pedig már az elsőnél is megszédült a fejem, és minden pillanatban púderoztam az orrom, hogy ne csillogjon az italtól. Öt percre magamra maradtam. Amikor a hálókocsit a szerelvényhez csatolták, Kurt Péter felajánlotta, hogy elmegy a kalauz után. megmondja, hogy a vonatban partózkodom, de egy kicsit később jövök. Nehogy kiadja a hálófülkémet. Az ablakot bámultam és próbáltam rendezgetni gondolataimat. Hiába. Teljesen lenyűgözött. Az ital is a fejembe szállt, és én fülig szerelmes voltam. Amíg távol volt, elhatároztam, történjék bármi, semmi szándékom az értelemre hallgatni. — Elintéztem — mondta. — Köszönöm, Péter! Megfogta a kezem, megcsókolta a tenyerem, közben az arcom leste és halkan suttogta: — Ne nézzen úgy rám, Barbara! — Miért? — Mert attól tartok, hogy nem állok jót magamért. Minden olyan álomszerű volt. Kortyolgattuk az italt, a pincérek, akár az angyalok jártak köröttünk, a? arcuk ünnepélyes volt. Péter a számlát kérte. Tiltakoztam. Mosolyogva hárította el. Együtt siettünk végig a folyosón, kint már teljesen sötét volt, és én végtelenül sajnáltam, hogy oly szűk a folyosó, így nem futhattunk egymásba karolva. Egy ízben, amikor a vonat a szokottnál jobban rázott, megfogta a vállam. Erős, gyengéd szorítása volt. A fülke előtt megálltunk. — A poggyászát már átvittem a hálókocsiba — mondta. A hálókocsi kalauza fogta a menetjegyemet és az útlevelemet és eltűnt. Szemtől szemben álltunk és kérdően fürkésztük egymást. — Hát akkor én... — mondta, és szavaiban szomorúság bujkált. — Kár — suttogtam —, nagyon szeretek ágyban mesét hallgatni. Fölém hajolt és gyengéden szájon csókolt. — Pszt — tettem a számra az ujjam, és halkan kinyitottam a hálófülke ajteját. A fekhely meglehetősen szűk volt két embernek, de elaludtam. Boldog voltam, és egy csöppet sem bántott a lelklisme- retem, hogy egy férfi vállához simulok, akiről csak annyit tudok, hogy — talán — Kurt Péternek hívják, és csodálatos keze van, amely oly gengéden simogat, mint a lágy esti szellő. Arra ébredtem, hogy óvatosan kihúzta a karját a fejem alól. Ogy tettem, mintha aludnék. Csendben felkelt, felöltözött, aztán éreztem, hogy engem néz. Örültem, hogy a félhomályban nem vette észre, hogy szempilláimon keresztül én is őt nézem. Odalépett az asztalhoz, ahová a gyűrűmet, aranyórámat, gyöngyeimet, táskámat és egyéb apróságaimat tettem. Egy csöppet sem Ijedtem meg. amikor e holmikat kezdte a zsebébe rakni. Kinyitotta a táskát. Nem éreztem egy szemernyi félelmet sem. csak nagyon, nagyon szomorú lettem. A csalódás és szégyenérzet teljesen letört. A kézitáskából kivett egy csomag bankjegyet és azt Is a zsebébe süllyesztette. Az egész Idő alatt a legkisebb zajt sem keltette. Nyilván nem először végzett hasonló műveletet. Agyamban egymást kergették a gondolatok, de nem tudtam határozni. Fekve maradtam és igyekeztem szabál.yosan, mélyen lélegezni. Bázelból valószínűleg kénytelen leszek hazatelefonálni. Az ékszerek nélkül még csak megleszek valahogy, de a gyűrűt apámtól kaptam... Ekkor olyasmi történt, amire a legkevésbé számítottam. Kurt Péter, vagy hogy is hívták azt a hitvány csirkefogót, akit úgy szerettem, megállt, a falnak dőlt és hosszú ideig le sem vette rólam a tekintetét. Számomra megállt az Idő. Aztán benyúlt a zsebébe, előhúzta a gyűrűt. az órát, a karkötőt, és a többi apróságot. letette az asztalra, a pénzt visszatette a táskába. Nagyot sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna, fölém hajolt, megsimogatta az arcom és ujja hegyével megérintette az ajkam, majd nesztelenül kiosont az ajtón. A tolóajtó halkan becsukódott. Ké.sőbb sohasem találkoztam a feledhetetlen tolvajommal. Gondolatban azonban gyakran felidézem, pedig semmit sem rabolt el. Vagy talán mégis...? (palágyl) # „Katonám“: „Holnap vonul be a barátom katonának. Nagyon szomorúak vagyunk... Ennek alkalmábúl írtam a verseket...“ — írja levelében. A verseket elolvasva nem látunk bennük nagyobb reményekre jogosító tehetséget. Az alkalom verssé tördelése csupán, s ez kevés. Nézzük talán néhány sorát; / Ma még engem szeretsz / De kit ölelsz majd holnap? / Ma még ne válaszolj / Majd csak két év múlva / stb. Csupán tanulásra biztatjuki „ű“: „Itt küldöm néhány bennem megfogamzott, maid általam megszült versemet, hogy a Szerkesztőség „teljhatalmú hóhérai“ szigorú ítéletet hozzanak felettük.“ — írja levelében. Hozzáfűznivalónk csak annyi, hogy a hóhér csupán ítélet-végrehajtó és nem ítélethozó. Ami a verseket illeti, még nyersek, kidolgozatlanok, gondolatilag !s szegényesek. Tanuljonl Forgassa a stilisztikát is. „Homo sapiens“: Versel egyelőre naiv próbálkozások csupán, híjával a költészet legelemibb követelményeinek is. Prózája elnagyolt, nehézkes. Csak leír és nem láttat. Nincs mélysége. Tanuljonl % „Miluska“: Verseiben sok a naivitás, zavaros képi Ügyeljen jobban a gondolat tisztaságára. • „Műfordítás 71“: Fordításai erőtlenek. Nem adja visz- sza az eredeti vers súlyát, hangulatát, m&lys&géti iH „Műfogak“: „Közöljék verseimet lapjukban!“ — követeli levelében. Ha a versek jók lennének „követelése“ nélkül Is helyet adnánk nekik lapunkban. örülnénk, ha az elkövetkezőkben szerényebb levelet és jobb verseket küldene! VI. Az adásban két lélektanilag fontos dolog van. Az egyik a Chur- chíllről szóló, nem éppen hízelgő ékesszőlás. Az átlag német álmában sem gondolt volna arra, hogy egy angol bemondó Ilyen szavakkal Illesse miniszterelnökét, tehát német adásnak vélte. A másik az utalás arra, hogy Hess o- lyan haditltkokat vihetett ki magával Angliába, melyek végzetesek lehetnek a háború kimenetelére. Az adó sohasem támadta a ná- clpárt „föfejeselt“ — Hitlert, Gö- rínget, Goebbelset. Ezeket célpontba vették a hivatalos németellenes adók. Annál inkább támadta a kisebb beosztású funkcionáriusokat, körzeti, járási és helyi pártvezéreket, rendőrfőnököket, „kiskirályokat“. Gyakran közöltek róluk pikáns, botrányos történeteket, melyeket a német hallgatók nagy élvezettel hallgattak. Az adó dolgozói komoly osztályt építettek ki, ennek a feladata volt a történetek „előállítása“. Többféle hírforrást felhasználtak. Egyrészt a hivatalos német sajtót, melyet a semleges országokon keresztül szereztek be. Nagyon hasznos forrásnak bizonyultak a hadifoglyok. Az, adó emberei lehallgatókészülékéket szereltek fel a foglyok szálláshelyén és mindenütt, ahol ezek mozogtak. Az alakulataiknál történt eseményekről és a hazai viszonyokról gyanútlanul társalgó hadifoglyok nem Is sejtették, milyen anyagot szolgáltatnak az angol propagandának. Nagyon sok Információt a német „felső tízezer“ semleges országokba küldött levelezéséből szereztek meg. E- zek, főleg a nagyiparosok rétegébe tartozó emberek, a náclpárt prominens funkcionáriusai körében mozogtak és részt vettek társadalmi életükben. A politikailag látszólag ártalmatlan dolgokról írva, sokszor pompás anyagot szolgáltak az adóállamásnak. Elképzelhető például Wlnkelmän- nernek, a kölni polgármesternek a megrökönyödése, amikor megtudta, hogy a „főnök“ pontosan leírta azt az óriási, a kölni dóm formájában készített tortát, a- mellye] a polgármester úr a vendégelt tisztelte meg néhány nappal azután, hogy a német polgároknak drasztikusan csökkentették a cukoradagjait. Amikor megtudták, hogy Dino Alflerlt, Mussolini berlini nagykövetét Rómába rendelik megbeszélésekre, a „főnök“ egy rémhistóriát tett közzé. Bejelentette, hogy egy magas rangú német tiszt a keleti frontról szabadságra hazatérve, lakásában „In flagranti“ kapta el Alflerlt a saját feleségével: „Bajtérsunk előhúzta szolgálati fegyverét, és ha a gyáva makaróni nem esik térdre, úgy kérve diplomáciai immunitásának figyelembevételét, minden bizonnyal lelövi. így csak alaposan elverte ezt a gerinctelen kreatúrát, úgy, hogy az lábra sem tudott állni, majd gépkocsiján az olasz nagykövetségre szállította őt. Követeljük Alfiert visszahívását Németországból.“ Amikor néhány nap múlva hivatalosan bejelentették Altiért elutazását Rómába, mindenki a fenti eset következményének tartotta. Az adó német hitelességét mi sem bizonyította jobban, mint hogy az egyik amerikai diplomata jelentette Washingtonba a náci párt és a német hadsereg közti nézeteltérést. Mint bizonyítékot, azt a titkos katonai adót jelölte meg, amely pártellenes propagandát terjeszt. Az angol titkos- szolgálat tudomást szerzett erről a jelentésről. Az angol kormány attól való félelmében, hogy az a- merikaiak továbbá Is semlegesek maradnak, megvárva, míg a Wehrmacht megdönti Hitler hatalmát, megbízta az egyik emberét, hogy világosítsa fel Roosewelt elnököt a titkos adó kilétéről. Az elnök nagyon mulatságosnak találta az angol propagandatrükköt, és mivel más nézetei voltak a konspirációról, mint az angoloknak, rövid Időn belül a washingtoni diplomata körökben Is közismertté vált az ügy. Így a Gustav Siegfrld Eins elvesztette Jelentőségét. Sef- ton Delmer elhatározta a főnők akusztikai kivégzését. A legközelebbi adás alatt hirtelen gépptsz- tolylövések sorozatai hangzottak fel a stúdióban, és egy rekedt hang belekiáltott a lövöldözésbe: „Végre elkaptunk, te disznó!“ Az angol technikusok nem ériették, mi van feljátszva a szalagra, és még egyszer közvetítenék. így tulajdonképpen kétszer végezték ki a főnököt. (Folytatjuk)
