Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-12 / 41. szám
úiifiúság 9 I smerik azokat a piszokfészkeket, ahol hiába kérdezi az ember: miért építtetett ide áilomást ^ a vasút; ahol mintegy megmeredt a égtelenség néhány szennyes ház és egy félig romba dőlt gyár felett; körös-körül szántóföldek — örökös terméketlenségre kárhoztatva: az ember rögtön reménytelennek érzi őket, mert egy fa, de még egy templom- torony sem látható a környéken. A vörös sapkás térti, aki végre, végre tovább engedi a vonatot, eltűnik egy nagyképű állomásnév óriási táblája alatt, és az ember úgy érzi, csak azért fizetik, hogy unalommal borítva napi tizenkét órát aludjon. Szürke fátyolos horizont a puszta, műveletlen földek felett. Ennek ellenére nem én voltam az egyetlen érkező; a szomszédos fülkéből hatalmas, barna csomaggal öregasszony szállt ki, de mire elhagytam a szennyes kis állomást, mintha elnyelte volna a föld, és egy percig tanácstalanul álldogáltam, mert nem tudtam, kitől kérdezzem meg az utat. Lehetetlennek látszott, hogy abban a néhány téglaépületben — halott ablakokkal és sárgászöld függönyökkel — emberek lakjanak, s erre az utcaszerü valamire keresztbe állt egy fekete fal, amely — úgy látszott — összeomlóban van. E sötét fal felé Indultam, mert a halott házakba nem mertem bekopogni. Azután befordultam a sarkon, és mindjárt a maszatos és alig olvasható „Vendéglő“ feliratú cégtábla mellett világosan és tisztán kivehetően, kők alapon fehér betűkkel ez állt: „Főutca“. Megint néhány ház, amelyek ferde frontot alkottak, málló vakolat, és szemben hosszan és ablaktalanul a gyártelek komor fala, mint a vigasztalanság birodalmának sorompója. Találomra balra kerültem, de itt a községnek váratlanul vége volt: a fal még körülbelül tíz métert folytatódott, mögötte lapos mező terült el szürkésfeketén, alig látható zöld villódzással, ami valahol a távolban összefolyt a magas ég szürke horizontjával, és az a szörnyű érzésem támadt, hogy a világ végén állok, végtelen szakadék előtt, mintha arra lennék kárhoztatva, hogy belezuhanjak a teljes reménytelenségnek ebbe a félelmetesen csábító, hangtalan örvénylésébe. Balra kicsiny, mintegy laposra nyomott ház állott, amilyeneket munkások építenek maguknak a hét végén; bizony tálán léptekkel, majdnem támolyogva Indultam feléje. Ahogy beléptem a szegényes és megható, csupasz vadrózsabo- korral befuttatott kiskapun, megláttam a házszámot, és tudtam, jó helyen járok. A zöldes ablaktáblákat, a- melyekröl régen lekopott a festék, szorosra zárták — mintha csak beragasztották volna;-az alacsony tetőt, amelynek ereszét a kezemmel elérhettem, rozsdás pléhlemezékkel foltozták ki. Kimondhatatlan csönd volt. a napnak az az órája, amikor az alkony még egy lélegzetnyl szünetet tart, mielőtt szürkén és visszavonhatatlanul beáradna a messzeség peremén. Egy percig haboztam a ház ajtaja előtt, é^ azt kívántam, bár- meghaltam volna, akkor... ahelyett, hogy most itt álljak, és be kelljen mennem ebbe a házba. Amikor azután fel akartam emelni a kezem, hogy kopogjak, bentröl turbékoló asszony! nevetést hallottam; azt a rejtélyes, érthetetlen nevetést, a- mely hangulatunk szerint felvidít, vagy összeszorftja a szívünket. így mindenesetre csak olyan asszony nevethetett, aki nincs egyedül, és megint habozni kezdtem, és az az égető, szaggató vágyam támadt, hogy elmerüljek a leszálló alkony szürke végtelenségében, ami most már ott függött a messzi föld felett és hívott, hívott... és erőm végső megfeszítésével megzörgettem az ajtót. Először csönd, azután suttogás — és lépések^ halk papucslépések, és azután kinyílt az ajtó, és egy szőke, rózsás arcú asszonyt láttam, aki úgy hatott rám, mint az a leírhatatlan tény, amely Rembrandt homályos képeit világítja meg PALASTI LÁSZLÓ: K az óvatosság apomaki megkérte kartársát: ” ^ — Légy szives, menj 4t egy percre a szomszéd szobába, és figyelj. — Mire figyeljek? — A hangomra. Ne kérdezz annyit, menj át! Kovácsi átment, és figyelt. Ne.m hallott mást, mint szőfosziányo- kát. A szavakat nem értette meg. — Visszajöhetsz — ordította a falon keresztül Kapornaki. Azután megkérdezte Kovácsit: — Mit hallottál? — Semmit. — Na, akkor meg vagyok nyugodva. Ugyanis tegnap szidtam a dirit, és később tudtam meg, hogy a szomszéd szobában voit Bányainál. Féltem, hogy megha'.a legtávolabbi sarokig. Aranyosvörösen fénylett fel bennem ez az asszony a szürke és fekete végtelenségében. Halk kiáltással visszahőkölt, és remegő kézzel fogta az ajtót, de amikor levettem katonasa,pká- mat, és rekedt hangon azt mondtam: „stét“, az Ijedtség görcse feloldódott ebben a csodálatosan alaktalan arcban, az asszony elfogódottan mosolygott, és Így szólt: „Igen“. A háttérben erőteijefe férfialak tűnt fel, elmosódva a kis szoba homályában. — Brinknőt keresem - mondtam halkan. — Igen — szólt újból a fénytelen hang, az asszony idegesen kinyitott egy ajtót. A férfi eltűnt a sötétben. Szűk szobába léptem, szegényes bútorokkal tömték tele, és már bele ette magát a rossz ételek ős nagyon Jó cigaretták szaga. A nő fehér keze a kapcsolóhoz repült, és amikor ráesett a fény, sápadtnak és ernyedtnek látszott, majdnem halottnak, csak világos, vöröses haja volt élő és meleg. Még mindig re raegö kézzel, görcsösen fogta össze súlyos keblei felett sötétvörös ruháját, pedig Jól be volt gombolva - majdnem úgy, mintha attól félne, hogy leszúrom. Vízeskék szemének pillantása riadt volt és rémült, mintha szörnyű ítélettől tartva a bíróság előtt állna. Még az olcsó lenyomatok a falon, még ezek az édeskés képek is kifüggesztett vádiratokként ha tottak. — Ne ijedjen meg — mondtam fojtottan, és abban a percben tudtam, hogy ez volj a legrosszabb, amivel elkezdhet tem, de mielőtt folytathattam volna, különös nyugalommal így szólt: — Mindent tudok, meghalt... meghalt. Bólintottam. Azután benyúltam a zsebembe, hogy átnyújtsam neki a halott utolsó holmiját, de a szomszéd szobában erőszakos hang hallatszott; — Gitta! Kétségbeesetten nézett rám, azután felrántotta az ajtót, és rikácsolva bekiáltott; — Várj öt percig, az ördögbe — és az ajtó nagy robajjal becsapódott, és szinte láttam magam előtt, ahogy a férfi gyáván behúzódik a kályha mögé. Az asszony dacosan, majdnem diadalmasan nézett rám. L assan kiraktam a zöld bársonyterftöre a Jegygyűrűt, az órát ős a katonakönyvet a kopott fényképekkel. Ekkor hirtelen vadul és borzalmasan felzokogott, mint egy állat. Arcának vonásai teljesen elmosódtak, fehérek és alaktalanok mint aoir r'cicra óc lotta. Most ugyanolyan hangerősséggel beszéltem, és örülök, hogy nem hallottad meg a szavaimat. Kovácsi a tejét csőválta: — Ne légy ilyen betegesen 6- vatős. Mindentől és mindenkitől félsz. Rossz nézni, hogy milyen túlzott tisztelettel beszélsz például Eperjesivel, a fiatal gyakornokkal. Elnézed a lógásait is. — Hát nem tudod, hogy a nővére a főosztályvezető titkárnője a központban? — Na és? Azután itt van*a ta- karitőnő. Azt miért dédelgeted, miért hozol neki mindig ajándékot? — Még nem mondtam, hogy a lánya a kislányom tanítónője az általánosban? — Még nem Bárányos! jött be. Cigarettát vett elő. Kapornaki abban a pil* lanatban felugrott, és csattogtat ni kezdte az öngyújtóját. — A fiatál kádereké a jövő — magyarázta halkan, mentegetőzve Kovácsinak, amikor Bárányos! kiment. — Lehet, hogy egyszer a fönköm lesz... Óvatosnak kell lenni. Megszólalt a telefon: Kovácsi vette fel. — Menj át a dirihez a Kelemen-aktéval — mondta Kapornoki- nak. — Rohanok. Az ajtóban látogatóba ütközött. — Kapornaki kartársat keresem. — Most nem érek rá — hangzott a türelmetlen válasz. — Csak egy pillanatra. — Mondtam, hogy nem érek rá — és félretolta a látogatót. Amikor visszajött, megkérdezte Kovácsit: T- KI volt ez a türelmetlen a- la-k? — Az új tölgazgatő. Bejött, hogy mindenkinek bemutatkozzék. — Az új főigazgató? — dadogta Ijedten Kapornaki. — Igen. Én nagyon kedves voltam hozzá. Pedig az első pillanatban még nem Is tudtam, hogy kicsoda. Tőled tanultam meg, hogy mindig óvatosnak kell lenni. Tóth László versei ŐSZI DISZHARMÓNIA I Sirály tört szárnyaival csapkod a kereszt Sikolya csüng a szUvafán Vitorláimnak nem feszülnek szelek A tüdőmből kiáramló levegő feszíti csak szét a szám TÜKÖR, FÁJDALOM Az ősz kottafüzetében gékulcsként tekereg a szél Kusza írásjelek egy arc palatábláján — repedt tükrök dadognak Ajkukon kitapintható lett a fájdalom és megfoghatatlan TÜL fák imára kulcsolt ujjain varjak rőzsafüzére hátráló tengerrel szemben a sivaiag szétvert tükrök előtt a kések a hamu palotájában elsüllyedt bárkák romjai; paplrholdak űzik a virradatot a balladán túl egy keskeny ösvény vezet a hóesésig ahol már kiáltásod sem árnyékolja be arcodat FEKETE VÁR 1. cafatokban lóg a kürtszó a fák agancsain szél sem sodorja el 2. az emlékezés hidját is fölvonták már 3. bástyák koimor falaiból úgy fröccsent ki az éjszaka mint haldokló szájából a vér nincs már mi összekössön az elérhetetlennel 5. csak a hold vize gyűrűzik ha egy kavics véletlenül a kútba hull Turcsan László rajza — Tudtam, tudtam, amikor — majdnem három éve — ki- kfsértem az állomásra — és azután egészen halkan hozzátette: — Ne vessen meg engeml Szívem mélyéig megijedtem ezektől a szavaktól. — Istenem, hát olyan vagyok, mint egy bíró? És mielőtt megakadályoz háttá volna, megcsókoltam ezt a kicsiny, puha kezet — életemben először csókoltam me.g egy nő kezét. Kint besötétedett, és mintegy megdermedve a félelemtől egv percig még vártam a zárt ajtő előtt. Hallottam, hogy zokog odabent, hangosan és vadul, az ajtóhoz támaszkodott, csak a vastag deszka választotta el tőlem, és ebben a percben valóban azt kívántam, hogy a ház összeoffloljék felette, ős maga alá temesse. A ztán lassan és kínos elővigyázatossággal — mivel attól féltem, hogy bármely percben belezuhanhatok egy szakadékba — tapogatózva visszamentem az állomásra. Kis fények égtek a halott házakban, és az egész fészek mintha nagyon, nagyon megnőtt volna Még a fekete fa! mögött is láttam kis lámpákat — mintha végtelen nagy udvarokat világítottak volna meg. Az alkony megsűrűsödött és súlyossá vált, ködösen párás volt és áthatolhatatlan. A kicsiny, huzatos váróteremben rajtam kívül még egy Idősebb pár álldogált, fázósan a sarokba húzódva. Sokáig vártam, zsebre dugott kézzel és fülemre húzott sapkával, mert hideg szél fújt a sínek felöl, és az éjszaka, mint valami szörnyű súly egyre mélyebbre és mélyebbre szállt. — Csak egy kicsit több kenyerünk volna és egy kevés dohányunk — ' mormogta mögöttem egy férfi. Ojből és újból előrehajoltam, hogy a tá voll tompa tények között ösz- szeszükülö sínekre pillantsak. De azután hirtelen felszakf- tották az ajtót, és a vörös sapkás férfi, ügybuzgó arccal, mintha egy hatalmas pályaudvar várótermében volna, elor- dltotta magát; — A kölni személyvonat kilencvenöt percet késiki Ügy éreztem, mintha egy életre fogságba vetettek volna.- iwi.auiy, viiagus Roiniyen. gyöngyöztek elő rövid, húsos ujjal > közül. Lecsúszott a pamlagra, c és jobb karjával az asztalra tá- maszkodott, mialatt bal keze a ! szegényes tárgyakat tapogatta.- Az emlékezés mintha száz tör- t rel Járta volna át. Ogy érez ; tem, a háborúnak soha nem- lesz vége, mindaddig, amíg egy 5 háborúütötte seb vérzik vaia-*- hol 8 földön. 1 Eldobtam magamtől mindent, t undort, félelmet, és reményte- ' lenséget mint nevetséges kölöncöt, és rátettem kezem a- vonaglő, gömbölyű vállra, ős amikor az asszony felém for• dította csodálkozó arcát, elö- szőr láttam vonásaiban hason í lőságot azzal a csinos, ked- vés lánnyal, akinek a fényké- pét százszor ts meg kellett néznem, akkor... > — Ho! történt — üljön hát i le —, Keleten? ' Látszott rajta, hogy bármely percben megint könnyekben ' törhet ki. • — Nem... Nyugaton, hadlfog* Ságban... több mint százezren voltunk... ' — És mikor? — Pillantása ■ felindult volt ős éber és félel* metesen eleven, és egész arca ’ feszült és fiatal — mintha az élete függne a válaszomtól. — 1945 júliusában — mondtam halkan. Mintha töprengett volna egy , pillanatig, és azután elmoso- ’ lyodott — egészen tisztán és ártatlanul, és én kitaláltam, miért mosolyog. De hirtelen úgy éreztem, . mintha a ház mindjárt össze- I omlana felettem, felkeltem. Sző nélkül kinyitotta az ajtót, I és előre akart engedni, én a- I zonban - állhatatosan megvártam, amíg kiment előttem; és amikor odanyújtotta kicsiny kövérkés kezét, szárazon felzokogva így szólt:
