Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-10-05 / 40. szám
8 új ifjúság H a ezt oJyan hölgyeit mondják, akik ismerik a tdlágot, s elhallgatják, milyen apáról Is van sző, az embernek tulajdonképpen meg van alapozva a dicsősége. Egy idő múlva elhagyták a Rajna menti kastélyt, és átrándultak Csehországba; itt az ifjú Lipót úr, módénál főherceg, részt vett néhány vadászaton, és többektől nagyobb összegeket kapott t rangbeli arisztokrácia követeléseinek támogatása címen. Nemcsak a maradék nagybirtokok tulajdonosaival és a nagyhentesekkel Ismerkedett meg. hanem je- ientős politikusokkal is, sőt végül a kormányelnökkel ebédelt. Ez a repuolí- kánus napy megértést tanústtot-t egyes nemesurak követelései iránt, Icyy Lipót kis htján ismét visszatért a szakmájához: nem rőíösáruval kereskedett, hanem Ígéretekkel és hangzatos nevekkel. Ez módfelett jövedelmezőbb üzlet volt. Időnként szomorúság fogta el: szerette volna látni a szülői házat, de Kekule úr úgy vélte, hogy az efféle ostobaságoknak még nem érkezett el az ideje. Még sok munka vár rájuk. Még el kel! menniük Belgiumba, mert az ott uralkodó Száz-Koburgok joggal éreznék magukat sértve, ha clkeHilnék őket. Hiszen Lipót éppen Rudolf trónörökös felesége. Stefánia hercegnő révén nagyon^ közeli rokonságban áll velük! Kekule úr, nagyon helyesen, úgy vélte, hogy, ez a látogatás hathatósan támogatja azokat a híreszteléseket, amelyek urának a trón- örököshöz való viszonyáról keringenek. Annál is inkább, mert Stefánia nemrégen újra férjhez ment. mégpedig egy magyar grófhoz. Lónyai Elemérhez. A belga uralkodócsalád, mely rokoni viszonyban áll a Hohenzollemekkel, alka,- mat adott LIpótnak. hogy megismerkedjen egy bizonyos Wilhelm nevezetű Ho- iienzoílem herceggel, aki egyébként nagyon rokonszenves fickó, s különös történetek elbeszélésében nemegyszer tíul- tett Llpóton. Később még egyszer találkoztak Berlinben, amikor is a frontharcosok testületé a legrangosabb neme- ,si családok — vagyis a Habsburg- és a Hohenzollern-család — tagjaiból kiválasztott megbízottak kezébe helyezne el pénztöbbletét. Egy este, amikor Kekule úr már elaludt. a két herceg felkerekedett, hogy az Adlon fzállóban megvacsorázzon. .Az Adlon Szálló, mely a Brandenburgi kapunál áll, pompás építmény, legnagyobb a legnagyobb szállodák között is. A tulajdonos megtiszteltetésnek vette, hogy két ilyen előkelő úr nála akarja tölteni az estét, s felülmúlta önmagát. A pezsgő, amelyet eléjük tett, páratlan volt a homár pedig olyan, hogy az I- nyenc Wilhelm Hohenzollem is azt mondta: — Magnifique! A francia konyak nemcsak hogy francia volt. hanem régi is, és Modena! Ll- pótot bánatossá tette. Amikor már reggel felé járt az idő, s ők mind a ketten az asztal alatt ültek, mert nem bírták tovább megmaradni a széken, Leopold így siránkozott: — Mit ér. hogy rokonom a spanyol király. amikor honvágyam van. — És azt hiszed, nekem nincs? Nekem, pajtás, rokonaim a Bourbonok, sőt Frigyes Jenő meg a Bourbonok révén még a Czartoryski hercegek is. Azok ám a pénzes fickók! De semmi örömöm sincs belőle. Lipót újra ivott, és még jobban elér- zékenyült. Könnyek szöktek a szemébe, s elfogta a vágy, hogy megmondja az igazat. A kínos igazságot biztonság kedvéért csehül közölte a herceggel: — Tudod te, hogy én egyáltalán nem vagyok Habsburg? Én Pergler Poldi vagyok Brünnböl, az apám rövidáru-kereskedő. — Ne ordíts, marha — felelte Wilhelm Hohenzollem szintén csehül —, az én apám meg vendéglős Pardubicén, és Karú Petráseknek hívnak. ■Mindketten sokáig kacagtak. D e attól kezdve Modenái Lipót elkerült mindennemű kapcsolatot a Hohenzollemekkel, miként azt Thurn-Taxis gróf politikai szempontból szerfölött előrelátó cselekedetnek tartotta, azt állítván, hogy ha Ferenc József osztrák császár, magyar és cseh király is így gondolkozik, akkor a világháború nem ért volna olyan rossz véget. Lipót főherceget attól fogva a jeles politikusoknak kijáró hírnév övezte. Kekule úr nem hazudott: az évi bevételük valóban elérte a félmillió koronát ami — két részre ostzva is — nagyon szép összeg. Az idő múlott. Lipóunak váratlan nehézségekkel kellett szembenéznie. Egész sor menyasszonyjelölt tűnt fel, csupa hercegnő, s ö kegyetlen önmegtartóztatással csak halogatta a döntést. Nem fogatú hintón kellett a Wilson-pályaud- varról megérkeznie, katonaság vette körül. A járdákon rengeteg ember tolongott. S mivelhogy mindenütt, ahol nagy a tolongás, megjelennek a zsebtolvajok és más csőcselék is, abban az órában a négyesről is elég sok detektív vonult ki a Vencel térre. Keménykalapjuk ragyogott a tisztaságtól. Aznap Vacátko rendötaná- csos úrnak Is fel kellett öltenie szokatlan egyenruháját, és kardot kellett kötnie, amit rendkívül kényelmetlennek talált, mert akadályozta a járásban. A fogalmazó urak is diszegyenruhát viseltek, és ez magukat a detektiveket is elképesztette, nemhogy a zsebeseket. Ogy látszott, hogy éppen az ünnepség miatt alig van Itt keresnivalójuk. Egyébként az alvilági figurák többségét a rendőrség a biztonság kedvéért még előző este összefogdosta. Ha majd a király elmegy. ismét szabadon bocsátják ökot. riRI MAREK: III. A főherceg A szerző „Régi bűnügyi történetek“ cfmű kötete a közeljövőben jelenik meg a Madách Könyvkiadónál. azért, mintha azok az Adelhaidok, Mária Teréziák vagy Lujza Amáliák mind csúnyák lettek volna. Némelyikük még gazdag is volt. De a házassághoz, amely élete végéig megszabadította volna ez anyagi gondoktól, érvényes polgári iratokra lett volna szüksége. Kekule úr gyárthatott régi pergameneket, de Li- pótnak csupán egyetlen hivatalos irata volt, egy Leopold Pergler névre szóló útlevele, melyet a Csehszlovák Köztársaság adott ki. Arra pedig nem vehet az ember feleségül egy főrangú hölgyet. Ezért mindketten úgy vélték, jobb lesz, ha egy időre visszavonulnak. Annál is inkább, mert Kekule ür nem é- rezte magát egészségesnek. Azonfelül a bécsi nagynénje után nemcsak kisebb pénzösszeget, hanem egy nagy lakást is örökölt, melye«! a néniké kisasszonyoknak szokott volt bérbe adni, s Kekule úr úgy határozott, hogy inkább ezt az új. nyugodt foglalkozást választja. Lipót visszatért Csehországba. De csak most döbbent rá, milyen nehéz közönséges halandónak lenni, amikor az ember modenai. herceg! Kellemös hónapokat töltött Nádherny bárónál, a Schwarzenberg-uradalomban, meg olyan emberek maradék nagybirtokán. akiknek címük ugyan nem volt, de pénzük annál több, és egy napon kiruccant Prágába a hajdani éleslövúszek és frontharcosok nagygyűlésére. Ilyen célokra pompás huszáregyenruhája volt. a- melyet Kekule úr valamelyik színháznál szerzett. Természetesen az aranygyapjas rendet és a térdszalagrendet is kitűzte, amit Bécsben vettek egy árverésen. Nem sejtette, hogy végzetes kirándulásra indul. Elfelejtette, hogy aznap, amikor ő e- gyenruhásan megjelenik az ünnepségen, hogy ott a nemesi kiváltságok elismeréséért folytatott harc céljaira egy nagyobb pénzösszeget átvegyen, Prágába érkezik Fuad egyiptomi király is. A köztársaságban nagyon örültek a királyi látogatásnak. Ilyen örömet csak republikánusok érezhették. Az. hogy Prága utcáin annyi év után ismét végigvonul egy igazi király, a szociáldemokrata vezetőket is lelkesedéssel töltötte el. A Vencel tered, ahová Faud királynak a köztársasági elnök kíséretében hármas Mert az olyan mesterzsiványok. mint a- milyen a ziükovi Dobes, a királyi koronát is képesek ellopni az egyiptomi u- ralkodó fejéről. E kkor épp oly ünnepélyesen, mint izgatottan kilépett a Sroubek 'zállóból Lipót modenai főherceg. Díszes egyenruhája rendkívül illett az ünnepi környezethez. Ámulatba ejtette az utca szokatlan é- lénksége, s mintlhogy az emberek ki szoktak térni mindenféle egyenruhának, készséggel uut engedtek neki, sőt a lányok virágcsokrokkal még integettek is. Lipót, a szükségesnél kissé vidámabb hangulatban, átvágott a katonai kordonon. Abban a pillanatban megpillantotta egy fiatal főhadnagy, valamelyik századnak a parancsnoka, s gondolván, hogy a pompás egyenruhájú férfi bizonyára királyi szárnysegéd lesz. harsányan kiadta a vezényszót: — Vigyázz! Balra nézz! Fegyverrel tisztelegj! .A parancs végrehajtása ugyanolyan határozott volt, mint naaga a parancs. A század katona tisztelegve meredt Lipót- ra. A főherceg még észbe kaphatott, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, még nem volt késő, hogy vlsz- szavonuljon, és eltűnjön a szállodában. Ám annyira el volt kapatva. hogy úgy találta, ez a figyelmesség rangjánál fogva igenis megilleti, ezért éppen ellenkezőleg, kidüllesztette a mellét, és tisztelgett. Abban a pillanatban a szomszédos század parancsnoka is ráeszmélt, hogy itt a tisztelgés ideje, és ö is kiadta a végzetes parancsot. A „Fegyverrel liisztelegj!" vezényszó végigviharzott a Vencel téren fölfelé, ú- jabb és újabb egységek merevedtek vi- gyázzba, ^ a szuronyok csak úgy ragyogtak a napfényben. Végül már az e- gész Vencel tér vigyázzban állt, és mereven nézett lefelé, s közben azoknak, akik fönt álltak a Vencelszobor közelében, fogalmuk sem volt róla, mi történik a tér alján. Lent, a Sroubek Szálló előtt a feltiűnö diszegyenruhás férfi szemlét tartott a felsorakozott egységek fölött. Tisztelegve végigment a Vencel téren egészen a VodiSka utcáig, s közben szívélyesen integetett a katonánknak és a tiszteknek, de leginkább a szép hölgyeknek. Nagy zürazvar támadt. A diszegysé- gek főparancsnoka, egy kövér ezredes nekiiramodott lován a Múzeum sarkától, és nyargalt lefelé a téren. A megrémült tisztek egymás szájába adták a vezényszót: „Fegyvert lábhoz!“ A rendőrségi urak pedig hegyezték a fülüket, mi tör- tiénik. A rondör-éötanácsos ür. botladozva a kardjában, sietett megállapítani a zavar •okát. Ha furcsán hangzik is, a történelmi igazság érdekében le kell szögeznünk, hogy a hadsereg parancsnokaival együtt merőben elvesztette a fejét. A prágai rendőrség azonban, mint mindig, most is megőrizte józanságát és éberségét. — Amott megy ni, kérem — mondta egy főrendőr a tanácsos úrnak, és a Stepánska utca irányába mutatott. A tanácsos ür észrevétlenül jelt adott, és emberei elindultíak. Gyakorlottak voltak munkájukban, gyorsan átfutottak az átjárón, így az idegen férfi nem szökhetett meg előlük. A köpcös Bruüek felügyelő úgy futott, hogy az szinte hihetetlen volt. Amikor útját állta a siető diszegyenruhás úrnak, az csodálkozva vonta fel a szemöldökét: — Mit .jelent ez, kérem? — Ez azt jelenti, hogy velünk jön — mondta mögötte egy hang. amely olym szigorú volt. hogy hallatára még a legnagyobb gonosztevők is megszelídültek. A tanácsos úr értett hozzá, hogyan kell az emberek lelkére beszélni. — Ez tévedés... Ez botrány! — kiáltotta a férfi. — Hát nem látják, hogy... A tanácsos úr közben finoman u- tasltotta egyik emberét, s kis idő múlva már ott állt az egy- fogatxi. amely diszkréten beszállította a rejtélyes egyenruhát viselő rejtélyes személyt a legközelebbi kapitányságra, a Krakkói utcába. Ott aztán már annak rendje és módja szerint folyt le a dolog. — Tehát maga, Pergler úr, azt állítja, hogy a trónörökös dörvénytelen gyermeke, és föhercegi címet visel. A neme-, si címeket nálunk megszüntették, úgyhogy ez bennünket nem érdekel. Bennünket az érdekel, hogy mi a foglalkozása. Miből él, és mit keresett nemrégen Belgiumban, azelőtt pedig Ausztriában... Meg Németországban... Ki fedezi ezeknek az utaknak a költségeit? (Folyüítjuk) 9 „Igazán, Csúcsú?“: Levelében kéri, hogy a beküldött néhány verse alapján állapítsuk meg, „van-e önben valami“! Nézzünk néhány példát: / Zengő, zúgó, rezgés, / esze‘ lös derű kavarog a ködszinű kedvben, /stb. / Nyakig a tavaszban, / életben taposok, / magamat taposo-m, / s egyesülök Vele / stb. Nos, talán az idézetekből is kiderül, hogy amit egyelőre művel — nem költészet. Tanulnia kell! Közben persze gondolkodjon el azon Is, hogy tulajdonképpen mit akar mondani a „világnak“! O „Mimáza": Versel egyelő re túlságosan naiv gügyögésekként hatnak. Tanuljon, művelje magát. OlvassonI • „Gracia molto“: írása inkább riportszerű, semmint irodalom. Fő hibája, hogy nem láttat, csupán leír. Alakjainak beszéltetése nem jellemző, naiv. Különben maga a téma is szokványos, sokszor megirt — aki ebben újat akar mondani, sokkal mélyebbre kell leásnia... Tanuljon, művelje magát! O „P.-M. Zoboralja“: „^leni veszem komnlyan a versírást...“ Majd ha komolyan veszi, akkor jelentkezzen újra! # „Mosoly“: „Közlésre küldöm néhány versemet. Remélem megörülnek nekik.“ — írja levelében. Nos, a verseket megkaptuk, örültünk is ,,nekik“, ám közlésüktől kénytelenek vagyunk eltekinteni. Hogy miért? Vegyünk néhány példát: / Csurgóit a nyálad rám kedvesem, / amikor átöleltél vesz- szélyesen / stb. / Ha újra eljössz / meglátod jobb lessz / stb. Tanuljon, olvasson, művelje magét! Nem árt, ha a nyelvtankönyvet Is forgatja. 5. A másik epizód a háború alatt történt. Hitler Franciaország kapitulációja után Anglián kívül egész Nyugat- Euröpa felett uralkodik. Egyik szemével azonban már Kelet felé kacsint. A páncélszekrényekben már készen állnak a Szovjetunió elleni hadjárat tervei. Araikor ez a hadjárat megindul, szeretné biztosítva é- reznl nyugati „hátát“. Ennek a célnak érdekében 1940. július 19-én váratlanul politikai „bombát“ rolíbant. A Reichstag tagjai előtt a következőket mondja; „Az a gondolat, hogy a Gondviselés engem választott ki ezekre az emberekre (ti. az angolokra] utolsó csapást mérni — fáj... Churchill úr, ezúttal kivételesen higgyen nekem, amikor mint próféta a következőket mondom: ha a német haderő válaszára kerül sor, egy nagy világbirodalom törik darabokra. Ebben az 6- rában kötelességemnek érzem még egyszer az angolok józan eszére hivatkozni: Nem látok indokot arra, hogy ez a háború folytatódjék!“ Egy órával a beszéd elhangzása után Sefton Delmer ül a BBC mikrofonjához: „Hitler úri ön a múltban sokszor konzultált velem az angol emberek mentalitásának és közvéleményünknek problémáiról. Engedje meg, hogy ma este is megtegyem önnek ezt a szolgálatot. Szeretném elmondani, mit gondolunk mi Itt Angliában az ön békefelhívásáról, melyben a józan eszünkre hivatkozott. Tisztelt vezér és kancellár űr, ml az ön felhívását visszadobjuk egyenesen az ön bűzlö fogai közé...“ A válasz legalább olyan „bombaként“ robbant, mint Hitler békeajánlata. Angliában Is volt egy kis utó- játéka. Támadások érték Delmert, hogy a kormány és a parlament jóváhagyása nélkül tett Ilyen ^lyos kijelentést. Mindenesetre egyet sikerült elérni — meggátolni az angol uralkodéosztály egy, még akkor Is németbarát részének az esetleges „kibékülés!“ Igyekezetét! 1941. május 23-án Sefton Delmer egy stúdióvá alakított villa szobájában ül a mikrofon elé, hogy kezdetét vehesse a „fekete“ propaganda időszaka. — Itt Gustav Siegfried egyi Itt Gustav Siegfried egy! Hívom a Gustav Siegfried tizennyolcat. Egy hír Gustav Siegfried tizennyolcnak! — Ezután egy ötjegyű számokból álló, rejtjelezett rádiogramm következett. Ha a német katonai elhárítás megfejtette a rejtjelzést, a következő szöveget kapta: „Willy pénteken találkozik Jo- chennel az Union mozi előtt“. Németországban százával volt U- nion nevű mozi. Mivel a bemérök megállapították, hogy az adás nem német területről jön, elképzelhető a Gestapo-ügynökök százainak leskelö- dése az Union mozik előtt. A rejtjeles üzenet után a „főnök“ a „beküldött“ kérdésekre válaszolt. Ezek, mint mondta, a múlt adás u- tán érkeztek. A múlt adásra való hivatkozás a német elhárítók megtévesztésére szolgált. Ezekben a hírekben a „főnök“ többek között Rudolf Hess-szel, Hitler Angliába repült helyettesével foglalkozott. Felhívta a barátok figyelmét, ne nagyon „dugják elő a fejüket, mert Hess őrült attrakciója nyomán tisztogatás veszélye fenyeget. Ezért a „főnök“ Is néhány napra elhallgatott. Most azonban, hogy egy kicsit tisztább a levegő, Ismét jelentkezik és válaszol a kérdésekre: „Mondjuk meg egyenesen, ez a pasas (ti. Hess] a legrosszabb az összes közül. J6 barát volt a Freikorps Idejében. De ugyanolyan, mint az az egész nagyzolé klikk — amelynek tagjai vezéreinknek nevezik magukat —, elveszíti az idegeit, ha beáll a krízis. Mit csinál, ha valamit megtud a fejlődésben beállt nehézségekről? Elveszíti a fejét, telecsoraagolja a kofferét hormontablettával, fehér zászlót ragad és elrepül Churchillhez, ahhoz a lúdtalpú, részeg zsidóhoz, hogy kiadjon minket kényére-kedvére. (Drámai szünet az adásban) De én visszautasítom azokat a meséket, amelyeket egyes talp- nyalók a Führer főhadiszállásáról terjesztenek. Elsősorban azt, hogy ez az ember a vezér parancsára repült Angliába. Hitler sosem küldene az ellenséghez o- lyan embert, aki bizalmasan ismeri hadműveleti terveinket. fő bűn a biztonsági kópék lelkét terheli, akik nem tudták meggátolni ennek az idiótának az el- repülésót...“ . (Folytatjuk)
