Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-28 / 39. szám

DÖSZERO IRODAIMI GONDOK IRÖ £S KRITIKUS Az utóbbi időben a mi irodalmi köreinkben is mind több szó esik a vers, a novella, a regény szere­péről, funkciójárói, társadalmi ha­tásáról. örök és minden k(»rban vitatott téma ez. már csak azért is, mert minden korszak rendkívül komolyan vette irodalmát. Heves viták, összecsapások, eszmecserék kísérték mindig is az útját, míg különböző ösvényeken, csapásokon eljutott a realizmusig. Persze azt soha nem vitatták, hogy csak írók teremthetnek irodalmat, a kritiku­soknak az a szerep jutott, hogy a legértékesebb müvekett monda- nivalöjuk és esztétikai értékük szerint méltassák, elmarasztalják vagy népszerűsítsék. Éppen ezért író és kritikus viszonya soha nem volt feszültségektől mentes. Az író a maga megszállottságával ra­gaszkodott eszinényeihez, $ ezt jól vagy rosszul ki is fejezte müvei­ben, az előrelátó kritikus viszont a haladás ügyét előbbre vivő Iro­dalmi értékeket kérte számon. Csehov és Gorkij levelezésében ma­radt fenn egy nagyon szellemes, találó megállapítás az író és a kritikus viszonyáról. Eszerint az író az ekét húzó ló, a kri­tikus pedig a ló fara körül röp­ködő, csipegető dongó. S mit tehet a 16 a dongó ellen? Lépeget a ba­rázdában, s védekezésképpen a far­kával csapkod ide-oda. Vagyis: az író megy a maga útján! Magyarázhatnánk úgy is a Cse­hov—Gorki j-levelezésében fennma­radt megállapítást, hogy a kritiká­nak végképp nincs hatása az író útjára, szándékára, elgondolásaira, hiszen ő is kenyéren és vízen élő ember, ö is a nagy társadalmi kö­zösségek tagja. neki is nyílván megvannak a nézetei az uralkodó állapotokról, szokásokról, az élet fény- és árnyoldalairól, s neki Is van feje. szeme, egyáltalán nincs szüksége arra, hogy a kor legfőbb, leghaladóbb áramlatával lépést tar­tó kritikus fejével gondolkozzon, szemével nézzen stb. De csak első pillantásra tűnik ez így. Ha mé­lyebben elgondolkozunk az írói le­leményt dicsérő, találó megállapí­tásról, akkor máris rájövünk, nincs Itt szó a kritika szerepének lebecsüléséről, tekintélyének csor­bításáról. Egyszerűen arról van szó, hogy nagy írók nyilatkoznak az örökké kétkedő, kételkedő, a meg­írt mű társadalmi és esztétikai erényeit kétkedéssel fogadó kriti­kusról. Csipegethet, marhat, röp­ködhet a dongó az ekét húzó 16 körül, így még nem születik meg az óhajtott mű. Körülbelül ez a levelezésben fennmaradt megálla­pítás értelme, lényege. Az írót Is .sokféle hatás éri. sokféle tényező befolyásolja világnézetének kiala­kulásában. annak eldöntésében, mi­lyen utat' válasszon. S ha eldöntöt­te. ha rálépett az általa legjobb­nak vélt útra, végig is járja. És hogy jól választott-e. hogy a jó ügyet szolgálta-e tollával, azt rend­szerint mások és később döntik el. Más az Író felfogása és más a kri­tikusé. Ha nem így lenne, soha nem keletkezne köztiük feszültség. S hogy keletkezik, szikrát vet, mennydörög, az a nagyvilág min­den részében természetes. Csak nálunk, a csehszlovákiai magyar irodalom tájain nem. itt ,,szent megszállottak** és ,,földhözragadt konzervatívok** küzdenek egymás­sal. És még ez sem lenne nagyon nagy baj. Sajnos, a „szent meg­szállottak**, akiknek már nincs hi­tük, nehezen hiszik, hogy valaki­nek (írófársnak vagy kritikusnak) még lehet, és az ugyanakkor még értelmes ember is. Hogy annak is lehet magához való esze.... KELL-E JÓKAI? Tudvalévő, hogy Gyulai Pál, akit az utókor joggal a nagy magyar kritikusok közé sorol, nem látta meg Jókaiban a századokig tovább- élőt. a Jövő nagy s mindmáig eg3úk legnagyobb regényíróját. Ne­ki Kemény Zsigmond volt a tizen­kilencedik század, de a későbbi századok nagy írója Is. Pedig ak­kor is. az ő korában is Kemény Zsigmond regényeit csak egy szűk réteg, a szalonvilág emberei olvas­ták, ma pedig csak diákok forgat- .iák könyvének lapjait kÖHelező ol­vasmányként; míg Jókai életében is, halála után is mindmáig az e- gyík legolvasottabb író. Persze az olvasottság nem kritériuma a nagy­ságnak, de nem is erről van szó, sokkal inkább naiv. gyerekes dol­gainkról. Ugyanis a mi irodalmunk kávéházi asztalainál egyesek már az ötvenes évek végén vagy a hat­vanas évek elején azzal akartak nagyok, fenegyerekek, vagy ha úgy tetszik, titánok lenni, hogy sze­gény Jókainak estek. Hogy már nem kell, hogy már elavult, le kell venni a polcokról, s újat. korsze­rűt, vagy az ó értelmezésükben ehetetlen, fogyaszthatatlan moder­net kell odatenni. Nem úgy állí­tották fel a kérdést, hogy olvas­sák a szlovákiai magyarok Jókait is. Mikszáthot is. Tömörkényt is. Németli Lászlót is. Veres Pétert is. Szabó Pált is. és a fiatalabbak közül Sántha Ferencet és Fejes Endrét is, hanem hogy a Jökai- kultusztöl kell megszabadítani sze­gényeket. Bizony megfordulna sír­jában Jókai Mór. ha tudná, hogy a késői utódok között is lesznek Gyulaihoz hasonló, rossz mérték­kel mérők, akik nagy ellenfelét utánozva akarnak csillogni. Jókai részben saját korából me- rltetfte témáit, s Keménytől elté­rően nem nehézkesen, hanem a legegyszerűbb ember szátt^ára is érthetően írt. Ebben van ereje, s ebben van a titka halhatatlansá­gának. Mondani akart valamit, és azt úgy mondotta el. hogy meg is értsék. A sors iróniája, hogy Gyulai nem értette, mint ahogy az is, hogy a szlovákiai tájak késői utódai sem méltányolják... ÉRTHETETLEN VOLT-E ADY? Az utóbbi években nem csupán Jókai körül parázslottak fel kávé­házi viták berkeinkben. Különfé­le látszat vagy vélt törekvés (el­fogadtatása érdekében egyesek a huszadik század egyik legnagyobb- ját, Adyt is, az Ady-verseket is ki akarták forgatni a saiicaiból. Ak­kor már egyre sűrűbben jelentek meg nálunk az alig érhető vagy egyáltalán nem érthető, tehát csak az íróját vagy legszűkebb környe­zetét szórakoztató versek. S akik így írtak, és az érthetetlen köl­tészetre tettlék fel életüket, azok úgy gondolták, hogy csak úgy le­het kitömi a provincializmus lehú­zó, fojtó mocsarából, ha ködbe vonják magukat. De nem úgy. hogy látva lássák őket, egyre in­kább elmosódó alakjukat, mert ez nem lenne sem különös, sem új, sem hátborzongatóan szokatlan. Nem csinálhatják azt, amit előt­tük már csináltak, amit még egy Ady Endre Is követett. Nekik mást keli „alkotniuk**, valami olyat, amit még sehol senki nem alko­tott. Keitek hát írni s publikál­ni olyan verseket, amelyeket* az olvasó elölről és hátulról is nyu­godtan elolvashatott, teljesen mindegy volt, így sem, úgy sem mondtak a számára semmit. Sem az értelmére, sem az érzelemvilá­gára nem hatottak. Esetleg az a- múgy is megviselt idegrendszerére, de akkor meg elragadtatta magát, és az úgynevezett ..tündöklést** bevágta a szemétkosárba. S ha volt valaki, akt a „ködbe vonom magam** teóriát elítélte, az olvasónak semmit nem mondó tar­talmatlan és formátlan kísérlete­zéseket elmarasztalta, felrajzoltak, mint a méhek, s hozták-vitték a szerkesztőségek asztalfiókjaíban maradt válaszcikkeiket, amelyek­ben szegény Ady Endrére hivat­koztak. Hogy ő is modem volt, ó is kísérletező kedvű volt stb. Még jó. hogy azt nem mondták; ,,Ő is olyan volt, mint mi'*. A nagy géniusz modernségét bizonyítón az egyetlen Fekete zongoráját hozták fel példának. Számukra a Fekete zongora jelentette Ady korszerű­ségét, nagyságát. Mert a Fekete zongorát ók sem értették, akár­hányszor is olvasták, s nekik ép­pen az tetszett, amit maguk sem értenek. És a Fekete zongorához kötötték legny(Mnósabb ..érveiket**. S olyan meggyőződéssel, mintha Ady ezért csinált' volna mindent; ezért vállalta a párizsi utat. ezért szidta a grófi szérűt, ezért saj­nálta a koldusok Magyarországát, ezért gyűlölte a feudális elmara­dottságot, hogy végül a Fekete zongorában megtalálja igazi hang­ját és örömét. Eszükbe sem ju­tott azt mondani, hogy a Fekete zongora nem idevágó példa, hiszen Adyt a párizsi évek nagy felis­merése, országa szlvfájditö elma­radottsága vezette el az új. az addig szokatlan, de távolról sem éríhetet'len formákhoz, szimbólu­mokhoz. Tehát: előbb volt a fel­ismerés. a gúnyoló, ostorozó, elma­rasztaló mondanivaló, s ennek ala­kult ki a nagyszerű formája. Nálunk is úgy lehetne becse, tisztelete a kísérletező kedvű mun­kának. ha az irodalmi modernség­re életét feltevő költő verseiből értenénk és kiéreznénk, hogy mit akar. Vagy hogy egyáltalán akar valamit. Ha megéreznénk ver­seiben a szándékot, a nagy felis­merést, a szocialista társadalom örömeiben és gondjaiban való o.sz- tozást. ha meglátnánk költeménye­ikben a gyökeret, amely a szülő- földi tájak valóságának a talajába ereszt, ott kapaszkodik meg, ott érzi jól magát. Veres Péter Levél egy fiatal íróhoz című cikkében az abszurditás-elméletekről és kö­vetkezményeiről ezeket írja: .....szoktam én ott is járni, de ha ezeknek az abszurditás-elméletek­nek mögéje nézek, csak az egyén karríerösztönét, dicsvágyát, siker­szomjúságát, kivagyiságát — én vagyok, én, én, a legnagyobb, az egyetlen, aki soha nem volt, és nem is lesz! ~ találom ott.** De „aki a nép sűrűjéből úgy próbál kiemelkedni — írja Veres Péter—, hogy egyben el is szakadt tőle, iinum kis literátor-gögjével együtt a történelem perifériájára kerül. Még a keserveidben is az ó ke­servei hangozzanak fel. Az nem pesszim-,.izmus**, hanem valóság.** VALÓSAGIRODALOM VAGY IRODALOMVALÖSÄG? És ha már a valóságnál, a kri­tikai nyelvben sűrűn használt rea­lizmusnál tartunk, amelyről már e cikk bevezetőjében a vers, a no­vella, a regény társadalmi küldeté­sével kapcsolatban említlést tet­tünk, engedtessék meg ezúttal is a mi tájainkon maradni. A nagyra becsült és a csehszlovákiai magyar irodalmat közép-európai méretek­ben is reprezentáló Fábry Zoltán szintén egy nagy felismerés szol­gálatába állította toIlá'U És ez ak­kor kezdődött, amikor Magyaror­szágon a Tanácsköztársaságot le­verték. amikor a haladó szellemet, a progresszivitást kíméletlenül száműzték az országból. Kívülről kellett az emberek álmát*, remé­nyét, a vörös csillagot láttatni, fényét erősíteni, tovább éltetni. Ez volt a kor parancsa az erdélyi Gaál Gábor s a mi Fábry Zoltá­nunk számára egyaránt. Szükség­szerű volt ez akkor, szükségszerű maradt ma is. Mert' a valóságtól való elfordulás az irodalom halá­lát jelentette volna akkor, s azt jelentené ma is. Azt jelenti, ha öncélúvá, hatástalanná válik, ha művelője önmaga elefántcsonttor- nyába vonul. Amikor a stöszi re­mete azt mondotta, és ez még a harmadvírágzás kezdő, botladozó lépéseinél történt, hogy ha irodal­munk lesz, szocialista és magyar­ságtudatunk is lesz, akkor alap­vető küldetést fogalmazott meg. De ez a szerep, vagy ha ügy tet­szik, küldetés, nem azonosítható, nem helyettesíthető gyökértele«- séggel. Az irodalomtól tudatot, ar­culatot formáld. lelket nemesítő hatást várt. Irodalomtörténeti tény, hogy az ötvenes évek végén jog­gal kért kevesebb verset, több köl­tészetet, ám az is cáfolhatatlan igazság, hogy soha egyetlen Írási­ban sem szorgalmazta a szocia­lista valóságtól való elfordulást. A harmad virágzás valóságirodalmá­nak jelenéért, holnapjáért dobo­gott haláláig a szíve! És megint a mi furcsa. kUlö'tiös irodalmi viszonyainkra jelleinzó, hogy pontosan ellene, az ő ma is. holnap is helytálló felfogásával szemben, eröltetetten újat, nagyot mondani akarva született meg ná­lunk az ellenlábas teória az iro­dalom valóságáról. Csak míg Fábry valóságírodalom-teöriája egyértel­műen szocialista, az irodalom va­lóságának elmélete már erősen vi­tatható, sőt kérdőre is vonható, hogyan, mivel, milyen áttételeken keresztül kapcsolódik napjainkhoz, össztársadalmi törekvéseinkhez. És ha ilyen értelemben nem tudunk semmitf bizonyíthatóan megállapí­tani, akkor ki kell mondanunk, hogy az Irodalom valóságának az elmélete nem más, mint lehetőség az úgynevezett tiszta irodalom mű­velésére, lehetőség a költészet sze­repéről vallott nyugati felfogások tovább éltetésére, lehetőség az össztíársadalmi problémáktól való eltávolodásra. Az irodaiont valósá­gának hirdetői csupán egyetlen kritérium szerint ítélik meg a müvet: irodalom-e vagy sem? Tár­sadalmi érdek vagy egyéb szem­pont nem létezik számukra. Ha ezt a teóriát a Fábry-féle valóság- irodalom ellenlábasaként vagy foly­tatásaként elfogadnánk, akkor na­gyon messzire távolodnánk a Lu­kács György által érttelmezett egy igazságtól, a marxizmus-leninizmus igazságától. A társadalmi érdek nyelvén szólva: a hatalom odadob­ná a gyeplőt! Nálunk — és ettől a csehszlovákiai magyar irodalom sem mentes — a hatvanas évek elején, de különösen a válságos 68—69-es esztendőkben élte iga­zán virágkorát a divathóbort, az abszurditás elméletek elóttá híjbó­kolás, meghátrálás. Innen számí­tódott minden irodalomnak, jó vagy nagy irodalomnak, amelyben nem volt politika, társadalmi elkötele­zettség. vagy csak szembenállás volt benne. Sokat kell tennünk, hogy Fábry válöságirodalmának koncepciójához a gyakorlati mun­kában visszatérjünk... ÉS HOGYAN TOVÁBB? A CSKP XIV. kongresszusa tüze­tesen foglalkozott a művészetek irányát megszabó kérdésekkel. Ma­ga Gustav Busák elvtárs is érin­tette ezeket a problémákat fő be­számolójában. A kongresszusi ha­tározat megállapította, hogy a nem szocialista kispolgári irányzatok el­terjedése különösen az eszmei al­kotószférában oJa vezetett, hogy a művészi alkotások és a kultúra jelentő's része fokozatosan elhaj­lott szociaiista küldetésétől... A konszolidálás folyamatában már kialakítottuk az alapvető politikai feltételeket a művészet szocialista jellegének felújításához. A párt tá­mogatni fogja a pártosság és a né­piesség lenini elveiből, a szocia­iista realizmus elveiből kiinduló, a munkásosztály és az egész dolgo­zó nép harcával és érdekeivel szo­rosan összekapcsolódó művészetet. Szükséges, hogy felújítsuk és fej­lesszük a szocialista művészi kri­tikát, mint az ideológiai alapprob­lémák megoldásának jelentős esz­közét... És hiába rángatják a vész­harang kötelét azok, akik semmi­ben sem hisznek, és nem is akar­nak hinni, hogy a művészeket is­mét a zsdánovi évekre emlékezte­tőn akarják a politika támogatá­sára kényszeríteni. Senki nem tö­rekszik arra nálunk, hogy ,,az iro­dalom valami formában a szocializ­mus egy hivatalos orgánumává vál­jék.“ De arra igenis törekedni kell, hogy mélyen művészi és sokolda­lúan árnyalt szocialista irodalmat teremtsünk. Ennek útját kell meg­alkuvás nélkül egyengetnie a kri­tikának. e szándékot kell érvénye­sítenünk az irodaloniközlés gyakor­latában. $ mert a kritika első megnyilvánulása a szerkesztői gya­korlatban, vagyis a kiválasztásban van jelen, szerkesztőnek és kriti­kusnak közösen keli munkálkod­niuk azon, hogy a CSKP XIV. kon­gresszusának az irodalom, a kriti­ka szerepére vonatkozó megállapí­tásai érvényre jussanak. MACS József új ifjúság 5 A KÖNYV OLYAN AZ OXIGÉN Tankó Zoltánná Jablonov nad Turíiouban (Szádalmás) amolyan kia köz­pont épült ki a közehnültban, afféle kis könyvcentrum. A hrhovi (Görgő), Silická Jablonica-I (Jablonca) és hruéovl (Körtvélyes) fiókkönyvtárakat innen töltik fel szeriemé nyekkel. Ide futnak be a három község könyvtárosat öjabb szállítmányért. Köteles Gáborné, a kis központ vezetője bizonyára jól végzi a dolgát, mert nemrég kitüntetésben és elismerés­ben részesült. Almásról indultunk neki az „öszb» csava­rodó“ természet színeit figyelve Görgőre, hogy bemutassuk az egyik fiókkönyvtárat és vezetőjét, Tankó Zolt&nnét. A könyv a legjobb barát, tanítja egy közmondás, és mint minden bölcsesség, ez Is bőven tartalmaz Igazat. Aki egy­szer rászokott az olvasás Izére és hangulatára, sohasem tud lemondani ,róla, bárhová sodorja az élet, bárhogyan alakulnak Is a körülményei. Ezer és ezer példa van rá, hogy a könyv szinte életet mentett sötét és nehéz korsza­kokban, az ember hitet és erőt merített belőle és nem esett az idegborzoló viszonyok áldozatául. Voltak állam­férfiak, akik mondatonként csipegették a válságos időkben a sárguló lapok bölcsességeit, és nagyokat derültek a tör­ténelem fordulatain, anélkül, hogy letörtek vagy elkese­redtek volna. A japánok könyv nélkül szinte sehová sem mennek. Ol­vasnak a közlekedési eszközökön, a liftekben, a várakozás perceiben a hivatalok előtt. A könyv sajnos pénzbe kerül, mint a fogpaszta vagy a lábbeli. Pedig könyvet, élelmisze­reket és ruházati cikkeket ingyen kellene kapnia minden­kinek, aki él. A község még mindig más jellegű, mint a város. A kul­túrát itt egy-két emlőn szívhatják csak az emberek. Nincs színház, nincsenek múzeumok, szakelőadások is csak hé­be-hóba. A könyv itt több lehetne, mint jóbarát, az oxi­génnel egyenértékű, életszükséglet, és egyes helyeken az is. A könyvtáros, ha képzett és lelkiismeretes, sorsokat alakíthat, életeket befolyásolhat a könyvek révén. Görgőn már a század első éveiben volt belügyminiszté­rium által jóváhagyott olvasóegylet. Az olvasásnak hagyo­mánya van Itt. A könyvtáros Tankó Zoltánné, akt négy gyermek édesanyja, és aki szinte úgy szereti a könyveket, mint a gyermekeit. A könyvtárosnö valóban rátermett asszony, A beszélge­tés folyamán kiérezni olvasottságát, széles látókörüségét. Azt hiszem, örülhetnek a község lakói, hogy ilyen ember kezébe került a könyvtár. Tanköné elolvassa az új köny­veket is, és tanácsokat tud adni gyermekeknek. Időseknek egyaránt. Gyakori ugyanis az olyan eset, amikor két ele­mista toppan be a könyvtárba és azt mondja: — Tessék adni édesanyánknak is valami fiús könyvet. — Fiús könyvet? Az milyen? — Hát olyan szerelmes! Görgön kilencven ember olvas rendszeresen. A község­nek 1400 lakosa van, és így ez a szám aránylag kicsinek látszik, mert a központi irányelv szerint minden negyedik állampolgárnak rendszeres olvasónak, könyvtári tagnak illene lennie. Csakhogy ez a kilencven ember igazi olva­só. A többsége nyáron Is ott van a kölcsönzőben, néha már a nyitás előtt. És vannak olyanok is, akik a pénteken kikölcsönzött három könyvet már hétfőre elolvassák, és az újabb hárommal is végeznek péntekigi Az nem kell talán hangsúlyozni, hogy az ilyen olvasó többet ér, mint az olyan, aki könyvtári tag ugyan, de csak igazolványa van. Tankó Zoltánné szerint elsősorban a fiatalok ©Ivas- nak, főleg Rejtőt meg krimiket és regényeket. Harminc és ötven között általában kevés az olvasó, „mert akkor, ab­ban az életkorban van a legnagyobb hajsza“, ötvenen fe­lül aztán megint gyűlik az ember, és akad nyolcvanon telüli rendszeresen olvasó Is, aki ugyan néni saját maga megy a könyvekért, de azért szorgalmasan olvas. Görgön egyelőre nincsen minden igényt kielégítő könyv­tárhelyiség. Ha az új iskola felépül, a ki^yvtár is oda­költözik. 1300 kötet könyv áll a görgölek rendelkezésére. A regények, krimik és történelmi müvek tartanak első­sorban számot az érdeklődésre. És érdeklődésre tarthat számot maga a falu, amelynek ilyen olvasói és ilyen könyvtárosa van! (bt) FONTOS. MINT helyes és szép beszéd IV. A helyes és szép, tiszta magyar beszédben minden szó­tag érvényesül, jól érthető, nem nyomjuk össze a szótago- ' kát, ahogyan Kodály Zoltán mondja: a magyar szótag keményebb szemecske, nem lehet úgy összenyomni, mint a német vagy angol szótagokat. A magyarban egyetlen szó­tagot sem szabad elnyelni, összerántani. Hiba tehát beszé­dünkben, ha a szótagok nem egyenlő Iníenzitásúak. Egé­szen élezve a példát: az Igen hangsor ejtése hibásan: t-gen — erősebb nyomatékú -i és elnagyolt, elmormolt -yen szótag. Arra már Vörösmarty is jlgyelmeztelett, hogy beszédünk­ben a szótagok kellemetlen nyújtása, éneklése vagy elha- rapása egyenesen visszataszító. A magyarban a képzés tisztaságában nem különbözik az ún. hangsúlytalan szótag a hangsúlyostól. A magyar hangképzés nem elnagyolt, hanem világos és pontos a szó elején éppen úgy, mint a szó végén. Egyik leggyakoribb hibánk a szóvégek ún. „elharapása", a szó­végi hangok nem tiszta, nem világos, hanem elnagyolt, sót elmorzsolt képzése. A magyar kiejtést elsősorban az jellemzi, hogy a magán- és mássalhangzókat határozottan és világosan képezzük. A szép magyar beszéd, a szépen szólás legfontosabb feltétele és legbiztosabb alapja tehát a helyes, a szép, a romlatlan kiejtés. A tisztán formált hangzók, a hangok tiszta ejtése a szép beszéd alapkövetelménye. A szűk ejtés, a szájnyílás kicsisége az oka annak, hogy pl. az á hang é-be hajlik: újség, étszélló, vidéman, vilégos — a tiszta á hang egészen eltorzul. Hibás az a képzésmód, amikor szinte a foga között képezi az ember a hangokat. Rossz szokás, különösen a pedagógusok gyakorlatában, hogy a nem világos, nem pontos, s így nem érthető hang­képzéssel beszélőt nem arra szokták figyelmeztetni, hogy képezze a hangokat pontosabban, hanem arra, hogy beszél­jen hangosabban. Helyleien kérés és figyelmeztetés. A han­gos beszédben az amúgy is hangzósabb magánhangzók el­nyelik a kevésbé hangzós mássalhangzókat. Nem a hang­erő az, amitől függ a hangok tiszta, világos képzése. A túlságosan halk beszédtől azonban éppen úgy tartóz­kodjunk, mint a túlságosan hangostól. Ez utóbbi a veszé­lyesebb, mert erősen torzít és üres patettkusságra is csá­bíthat. A mássalhangzók kiejtésében Is előfeltétel a pontos, fo­netikai tisztasággal való ejtés. Súlyos hiba pl. a t hang hehezetes képzése, a k hang után h-féle utóhang hallatása. A magyar kiejtést különösen jellemzi, hogy pontosan különbséget tesz a zöngés és a zöngétlen mássalhangzók között. Ennek a megkülönböztetésnek fontos nyelvi szere­pe van: más a bab, mint a pap, más a bombáznak, mint a pompáznak. Sajnos, nálunk újabban kismérvű zöngétlene- dési folyamat indult meg. Ezt meg kell állítanunk, mert idegen ízt ad a beszédnek. Pazderák Bertalan V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents