Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-21 / 38. szám

A nagydarab ember felmor­dult. — Nem tehetem, uram — mondta aztán lassan. — Min­den szombat este a városba megyek. Szombat este van. Az emberke remegve hajolt előre a verandán. Igyekezve megérteni a szavakat, a mel­lékudvaron ugató kutyák zaján át. Apró, riadt arca sápadt volt és feszült, a szeme mohó. Olyan hatást keltett, mintha kisebb­nek látszanék valamiképpen, mint amilyen valójában. Mintha összezsugorodott volna... Ruhá­ja túl bőven lógott rajta. Fá­radt, reménytelen volt a pillan­tása. — Mr. Brown, figyeljen, ké­rem. Ha ez igaz, ezúttal nem­csak szóbeszéd, kéreml - Brown óvatos pillantással, lassan meg­rázta a fejét. — De Mr. Brown, hisz azt kutatom. Maga látta. Mások Is. Megesküdött rá, hogy igaz. — Persze — Brown köpött és bólintott. — Persze, és nyilván nem hazudok. — Tudom... Mr. Brown, én a szellemekkel és más dolgokkal kapcsolatos tüneményeket ta­nulmányozom. Látnom kell azt a jelentést, ma éjszaka. Az összezsugorodott emberke lehunyta a szemét egy percre, a veranda oszlopának dőlve. — Szombat este van. — De Mr. Brown... ez lesz az utolsó este. — Talán már itt is van, nem tudom. — fin tudom, Mr. Brown — az emberke ujjúhoz dörzsölte a rajta levő nagy aranygyűrűt. — fin tudom. Legfeljebb tíz perc még. Bs megtudom, hogy... — abbahagyta, könyörögve füg­gesztette rá pillantását. — Hát, azt hiszem, megérné, hogy megnézze. — Maga... biztosan tudja, hogy néz ki? — fin azt tudom, mit láttam. Aranyszínű és ragyogó. Sötét­nek kell lennie, hogy lássa. Igazán sötétnek. Nem mozog valójában. Csak áll csendesen és pislákol. — Ez az, Mr. Brown, Látnom kell! — Szó sem lehet róla, uram, azt hiszem. A városba megyek. Brown figyelte az emberke szemét, látta a benne felcsilla­nó fájdalmat. — Persze, ha megérné... meg kellene érnie, hogg itthon maradjak szombat este. — Csak egy percbe telne... csak egy pillanatba. — Mennem kell. — Számomra ez bármit meg­ér, Mr. Brown, bármit. — Mennyit? — Pénzem... pénzem nincs. — Hűm. — Hétszáz mérföldet jöttem autóstoppal, hogy eljussak ide. Brown megrázta a fejét. — Szép gyűrűje van... Hát, men­nem kell a városba. Az emberke oldalához ejtette kezét. Aztán felemelte újra. A kezén levő, különös formájú gyűrűre nézett. — Ezt nem adhatom magá­nak. Brown megvonta széles vál­lát, hátralépett és az ajtógomb után nyúlt. — Be kell zárnom és kien­gednem a kutyát... Ne lóg^jon itt az udvarban, ha kiengedem őket. — Nem... Várjon... megkap­hatja a gyűrűt. Brown lehunyta a szemét. — Nem tudom... — Megkaphatja. A nagydarab ember kinyitot­ta az ajtót, és elvette a gyűrűt. Hátralépett, hogy az emberke beléphessen az ajtón. Brown gyufát gyújtott, meg^yújtotta az lámpát az asztalon. Forgatta, forgatta a gyűrűt, ropparit las­san, vastag ujjat között. Szemét élesen összehúzta. Aranyszínű, de még sincs aranyból. Túl ne­héz ahhoz, hogy aranyból len­ne — vagy bármi más fémből. Túlságosan nagy az emberke ujjúra. Brown a kisujjára húzta, s érezte, hogy belevág a húsá­ba. Az emberke Idegesen jár­kálva, megtalálta a hálószoba­ajtót. Brown nyersen megtaszítot­ta. — Gyerünk. Fizetett és nem károsítom meg. Am az emberke félreállt, hagyta, hogy Brown mutassa az utat. A hálószoba közepén arany­színű folt derengett pislákolva. Talán nyolc láb magas és négy láb széles lehetett. Brown durván felnevetett. — Nem kísértet, igaz, uram? Tud­tam, hogy nem az. Gondolom, maga egy kísérletért fizetett. Persze, én nem állítottam, hogy kísértet. Az emberke arcvonásai meg­keményedtek. Méregetve nézte Brownt, szomorúan. Aztán meg­vonta a vállát. — Nem tudom elhinni, hogy csakugyan átsétált rajta. Brown. — Pedig Igen — nevetett a nagydarab ember. — Pedig meg­tettem. Idenézzen. — Várjon. Magával megyek én Is. Várjon! Az emberke előrelépett, azután, mintha még haboznék, újjával megérintette Brown karját. — Rendben van. Együtt léptek előre, bele az aranykOdbe. A nagydarab ember számára másnak tűnt, ezúttal. Amint behatoltak a ködbe, bőrén éles fájdalom futott át. Máskor csak a szellőt érezte. Vissza akart lépni, ám az emberke meglepő erővel tartotta vissza. Előre kényszerítette Brownt. A fájdalom csaknem elvisel­hetetlenné vált. O^y tűnt, most azon az ujjún keresztül cikázik át rajta, melyen az aranygyű­rűt viselte. Brown igyekezett visszajutni az Ismerős hálószo­bába. Kiléptek a ködből. Az ismerős hálószoba nem volt sehol. Eltűnt a ház, s av­val együtt az éj is. Napfény. Nappal, valahol vi­déken, ahol a fű olyan kék volt, amilyet Brown még sose látott, s a fák karcsúnk, ág nélküli tűkként törtek a na­rancsszínű ég felé. Az égen Brown három óriást napot lá­tott. A nagydarab ember kitépte magát, káromkodott, és vissza­perdült, hogy szembeforduljon d köddel. Az emberke megráz­ta a fejét. — Megettük, Brown. Eltűnt a köd. Az emberke megváltozott. Ügy tűnt, nagyobb lett, már ki­töltötte ruháját. — Sajnálom, Brown. Nem sikerült volna, csak ha rajtam van a gyűrű... vagy, ha valaki más viseli... Ezek szerint, magán kellett len­nie. — Ez őrültség. Hol... A nagy­darab ember abbahagyta, ismét felnézett a napokra. Végigsímí- totta homlokát. — Otthon. Az én otthonom... Keressen egy másik ködőt, s viselje maga a gyűrűt. Aztán menjen haza... a maga otthoná­— De hát... a köd...? — Hall majd még szóbeszé­det. Vad történeteket. Nekünk is vannak itt kísértettörténete- ink. Tanulmányozza őket. Nyo­mozza ki a történeteket. — De... — Sok szerencsét. Brown. Az emberke gyorsan megfor­dult, elindult, a különös, kék füvön át. Egyszer még vissza­nézett, látta, hogy Brown tehe­tetlenül bámul utána. Egy pil­lanatig habozott, azután sietni kezdett. Egyik pillanatban még ott volt a tüskeszerű fák kö­zött, azután eltűnt Brown sze­me elől. Stefánia Grodzíenska: A BETEG FÉRJ Férj: Hallod, nem érzem magamat valami jól. Feleség: Mi bajod? Férj: Nem tudom. Rosszul vagyok. Feleség: Mégis, mit érzel? Férj: Fájdalmainm vannak. Feleség: És mid fá.i? Férj: Mindenein. Bizonyára lázam is van. Feleség; Akor hát mérd meg, ttt a lázmérd. Fáj a fejed? Férj: Nem. Feleség; A torkod? Férj; Nem. Feleség; A gyomrod? FtoJ: Nem. Feleség; Mid fáj hát akkor tulaj­donképpen ? Férj; Mindenem. Biztosan van har­mincnyolc fok lázam. (Szenvedd arccal méri a lázát.) Feleség; Mutasd a lázméröt. fiar- minchat nyolc. Férj: No látod. Éreztem, hogy lá­zam van. Feleség: Harminchat nyolc nem láz. Férj: Nálam az magas láz. Nekem mindig harminchat nyolc, örüle- tesen rosszul vagyok. Feleség: Lehet, hogy náthás vagy. Férj; Igen. Az lehet. Biztosan nát­hám van. Az orromat is csavar­ja. Ez a pokol. Éreztem, hogy megbetegszem. Feleség; Az semmi. A náthába még senki sem hal bele. Férj: Köszönöm szépen az ilyen in- formáciökat. Annyit én is tudok, hogy a náthába nem halnak be­le. De annyit talán te is elis­mersz. hogy az olyan egészséges szervezetnél, mim az enyém Is. a nátlia riasztó tünet. A jövö héten szolgálatilag Varsóba kel­lett volna utaznom. És moBt ki utazik oda helyettem? Feleség; A jövö héten már nyu­godtan utariiatsz magad. A nát­hád addig százszor elmúlik. Férj: Lehet, hogy Igen. lehet, hogy nem. A náthánál az ember soha­sem tudhatja. Talán orvoshoz kellene ntennem. Feleség: Egy náthával? Férj: A lábon éthordott náthától emberek már tüdőgyulladást is kaptak. Azt meg én nem en­gedhetem meg magamnak. Le­het, hogy már kezdődik Is a tüdögyuiladásom. Ha lélegzetet veszek, valami zörög a tüdőm­ben. Hallgasd csak. (Köhög.) Feleség: A végén még bebeszéled magadnak. Ha tüdőgyulladásod volna, magas lázad lenne. Férj: És nincs lázam? Már érzem, hogy magasabb. Add ide a láz­méröt. Feleség; De hiszen már mérted. Férj: Igen, de érzem, hogy fel­jebb ment. Mutasd. (Ojra méri a lázát és nyögdécsel.) Feleség: Harminchat nyolc. Sem­mid se ment fel. Férj: Annál rosszabb. Ez azt je­lenti. hogy a szervezet nem vé­dekezik. Feleség; Ne légy hipochonder. In­kább próbálj elaludni. Férj: Tégy a fejemre hidegvlzes borogatást. Feleség; Miért, fáj a fejed? Férj: Még nem. de nemsokára fáj­ni fog. Tegyél a fejemre boro­gatást. Feleség: (Borogatást rak a fejé­re.) Férj: Adj egy aszpirint: nem tu­dok nyelni. (Nyel.) Nem tudok köhögni. (Köhécsd.) Nem Wrok lélegezni. (Lélegzik.) Jézusom! Feleség: Mi történt? Férj: Rosszabb, mint ahogy Wt- liem. Már a homlokomat kiverte a hidegverejték. Feleség; De hiszen a víz az, a bo­rogatásból. Férj: Vidd a fenébe azt a boro­gatást. Mióta raknak tüdőgyul­ladásnál hidegrvizes borogatást a betegre? (Nyög.) Istenem, de rosszul vagyok. Adj valamit, kér­lek. Feleség: De mit adjak? Férj; Amit akarsz, csak segítsen rajtam. Feleség; Hagyj már békén. Ekko­ra hűhót csapni egy náthából. Férj: Az embernek iít senki nem ad még egy pohár vizet se. Itt akár meg is dögölhetek, senki se segít rajtam. Mit gondolsz, halálos a vörheny felnőttkor­ban? Hiszen a vörheny náthá­val kezdődik. Nem szívesen men­nék kórházba. Feleség; Te tisztára megbolondul­tál. Náthával kórházba? Férj: Persze, teneked minden nát­ha. Nézd, hogy reszketek. Biz­tosan felment a lázam is. Add ide, megmérem magam. (Méri és közben jajgat.) Feleség: Mutasd. Hatmlnchat hét. Férj: Micsoda? Mennyi? Az előbb még harminchat nyolcam volt. Már kezdődnek a kilengések. Berdikovskyt Is csak a penicil­lin mentette meg. Feleség: Hagyd már abba. Egy náthából akkora cirkuszt csinál­ni. Nincs rosszabb egy beteg férfinál. Férj: Látod, már te is beismered, hogy beteg vagyok. Nagyon lát­ni rajtam? Rettenetesen nézek ki. mi? Feleség; Igen, rettenetesen meg­változtál. Férj: Komolyan? Gondolod, hogy nagyon beteg vagyok? Feleség: Reménytelenül. Férj: De hiszen azt mondod, csak náthám van. Feleség: No Igen, és náthával kez­dődnek a legrosszabb betegsé­gek. Férj: Miféle betegségek? Feleség: Mind. A vakbélgyulladás, az agyhániyagyulladás, a lábtö­rés... Férj: A náthától?, Feleség: Bizony. Férj: Egészen biztos vagy benne, hogy nekem náthám van ? Feleség: De hiszen magad mond­tad. Férj: Én? Ki mondta először, hogy náthám van? Honnan tudjam én, hogy csakugyan náthám van-e? Feleség: Hát akkor mi a bajod? Férj: Nekem? Ki mondta neked, hogy nekem velami bajom van? Feleség; De hiszen te mondtad, hogy rosszul érzed magad. Férj: No és? Az ember egyszer jobban érzi magát, máskor meg rosszabbul. Egészen normálisan, mint mindenld más. Te meg mindjárt belém magyarázod, hogy beteg vagyok.-4é- fordítása Gál Sándor versei: egy délelőtt mikor egy délelőtt mikor leginkább meghalni volna kedvem egy dőleldtt mikor ai ősz háztömböket sodor egy délelőtt mikor az ablak mögötti hegyek visszazsugorodnak a földbe egy délelőtt mikor olyan a hallgatáe mint a földbe ásott harangok egy délelőtt mikor az eaő o1 fiAm 1rAn/M>aATn vdiH hat sor ágak között a semmi leng hártyakék medrfi ég dereng oldódnak elmék elemek föld alatt és a tőid felett kísérik lovak klscslkők a születni készülő valőt j megemelni a súlytalanságot I kipányvézom magamban a lovakat s a méncslkők szapora horkanásait I patájuk tompa fénye fSldereng fussatok míg inatok bírja a tengerig a hullámok la sörányesek ennyi a költészet megemelni a súlytalanságot ajándék M.-nek Isten fia szunnyad bárom eget hágott kitakart melledre rakta a világot [ hunyt szemmel is látlak ttz ujjamban laksz már nádak éjszakáján magadba fogadtál mélység fölött lebegsz száz akácfa karján szelíd özek visznek tiszta patak partján születő éjszakán hold az egyik melled a virradat fölé másikből a nap keli

Next

/
Thumbnails
Contents