Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-14 / 37. szám
assan megvirradt. Az L égen, a város keleti széle fölött szürke felhők lobogtak a hajnali szélben, a Gellérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő s a csillagok nyitott szemmel figyelték a sötétség kavargását. Az utcák kövezetén őszi harmat csillogott. — Hüvösödik, not — mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót, s az októberi hajnal hirtelen kétfelől ß pofon csapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobb felől, a szomszéd lakás ablakából szóit ki egy petróleumlámpa sárga dünnyögése, s szemközt a nyitott istállóajtóban gagyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét. — Szervusz, ősz — mondta, — le ne harapd az orromaU Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még réklt nélkül is megizzadtam a napont Háta mögött, a kis kemencében már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy kemény fogú, férfias ásítás. Szemközt, az Istállóban. nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsapkodással fektéből talpra ugrott, s halkan nyerített. Az álom gőze szétszállt az udvaron, s gyorsan elosztogatta állati melegét. Egy vasvílla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgiatott. — Nini, még csak most ga- néznakl — morogta az öregasszony. — Nincs lustább nép a kocsisnál meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyattl Apró öklével az istállóajtó felé fenyegetett, majd megfordult, és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágját húzta, menye a sarokban gugigolt, s kefével kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt az ágy lábában. — Te nacsalnikl — mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza orosz hadi-, fogságból, s most egy kelme- festőműhelyben dolgozott —, te nacsalnlk, az orosz táborban is délig aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnlk? A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézegette egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akar kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót, s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnlk, amióta hazakerült, gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán, meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnlk? íz perc múlva elcsendeT sedett a lakás; a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót, és zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul tovább aludt az ágyban. — Indulhat az istállóbal — mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. — Ha még sokáig vár, egy szem kukorica sem marad a jászolban. Déry Tibor: A ló meg az öregasszony másra szorítva rögtön a teknő fölé hajolt, a nagymama morogva kinyitotta a konyhaajtót, és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba. Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai levegő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jóllakott tőle. A két kocsis szerencsére épp az istálló másik végében hányta a szalmát, így az öreg.- asszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét, és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrllkaln idegesen fújtatott: a másik ló is megtorpant, és nagy barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jó állású patákkal, domború szüggyel, szőrük úgy csillogott, hogy aki a közelükbe került, annak a keze okvetlenül rákívánkozott a karcsú nyakukra és a homlokukba fésült sűrű csimbókukba. — Már meg néz! — düny- nyögte az öregasszony bosszúsan, és apró kezével félretolta a ló fejét. — Mit nézel te? Nem láttál még tolvaj öregasz- szonyt, aki kenyeret lop az unokáinak? ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állát halkan felnyerítetl. — Prr — hall- latszott a túlsó sarokból —, prrrl — Iszkoljunk, gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket! Mire leeresztette a szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért. — Jó reggelt, főlovász úr — kiáltotta vidáman az öregasszony —, nekem nem olajozná be a patámat? Rám férnél Az ember megállt az ajtó mellett, s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony, s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte. — Vigyázzon, megrúgja — mondta végre. Az öregasszony elégedetten megaörzsölte kezét. — Jámbor állat ezi — kiáltotta, s kajánul még egy csattanósat vert a ló hátára. — Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyedkilóval. —• A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan vlllámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak. Egész nap rosszkedvű volt; estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledűlhessen a földre vetett ágyára: a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit, és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom. — Szervusz, világ, elalszom — motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón. Felcihelődött és kinyitotta. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban. — Bemennék — mondta de sajnos nem férek bp. Vedd fel a réklldet, nehogy megfázzál. Hűvösek az éjszakáki — Mit akarsz? — kérdezte az öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható Izgalommal nagyot nyelt, és megrázta fejét. — Meglopsz, s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban — mondta, szeméből egy- egy vastag könnycsepp gördült le, s tündért fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. — Miért loptál meg? — Haszontalan teremtés vagy, azértl — felelte az Oregasz- szony szigorúan. ■— Minek vagy te a világon? Hogy a temetőben a gazdag, emberek kocsiját húzzad? ló felemelte fejét, szeA méből most már patakzottak a könnyek. — Hát te — kérdezte csendesen —, te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? A menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öregapád, ük— Te csak kotyogsz, nacsal- niknél — morogta az öreg, — De hogy egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi? — En azt nem bírom... — Hát én bírom? — zsörtölődött az öregasszony. — Nekem van szívem meglopni az állatot? Ha rám néz azzal a két óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsalnikné? — Bn meg milyen kifogás- ' sál menjek az istállóba? — felelte a fiatalasszony. — Magát meg már ismerik ott! Egy fazék vizet tett a tűzre, a konyhazsámolyra állította a teknöt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott sárga gyerektnget, gatyát, egy piros kockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé, s keskeny, vértelen ajkait egyem sok takarmány maN radt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fész- kelödött mellette, a heréit bosszúsan felemelte mellső lábát, s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát. Bogár meg farkával csapkodott, s fülét leko- nyítva, felhúzott ajakkal, amely alól klDlcsorogtak csontszínű erős fogai, merőn nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Dióbarna nagy szeme, amely oly lágy volt, mint a rózsaszirom, fenyegetően meg-megvillant a lámpa sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átrar gadt, tompa dobbanások hallatszottak már a túlsó oldalról is. Az ember állt és hallgatott. — No, isten áldjál — mondta az öregasszony, és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból; meztelenül ültek a tűzhely körül, és várták, hogy megszáradjon az ingűik. Egy fazék rántott leves rotyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt, és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette tarisznyáját, melléje ült, s rosszkedvűen válogatni kezdte: bal kéz felöl a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, amelyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. — Zabi balra, rlca jobbra — dúdolta ütemesen —, zabi balra, rlca jobbra! apád? Ti tán a magatok kocsiját húzzátok? Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét, s mellső jobb lábával szl- lajul kaparni kezdte a földet. Vlllámsebesen kapart, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszott ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót, és sóhajtva visszafeküdt az ágyba. — Szervusz, világ., elalszom — motyogta. — Reggel majd tovább beszélgetünk! Varga Imre versei: K. K.-NÉ — Filmelőzetes — a nő nekilendül a n6 a teste-nincs kopaszon a menyétek riadalmával letoszilk a képről lábával szétrúgja az összhangot egy sovány madárka gubancok bojtok színek 5 mindez átmenetek nélkül „FÜST“ az egész mozdulatlan nem beszél csak a részlet ba széttéped vagy megreped mutat csak sorsából egy keveset a nó véres arccal a történetbe beépített nehogy leomoljon K. K.-né jajgat a mese falában A KÖR - IDŐ EGY NAPJA a temetők rétek lógnak a folyóba a horizont vizén szapuló aggszüzek kártyalapja csukott szem: figyel de a szó merre a látvány szalmáját hogy kazalba összerakja BAROKK Almok egy lAnynAl amikor a lepedőre döntött róma megjelent fehér- és szürkeállományom sarában átklrályoltam tejtől duzzadó éjszakáit aztán Jöttek a salétromszegélyü képek szivárvány öblében dermedt szemgolyók bazsalyogtak forró körben a lapockák reteszét bejárva guggolt a lány pucérnak látszott a párázó dongák szentjánosszakáll-gőzében s talán ba az Idő sárgább lett volna a lombok feltollaszkodnak a földtan a téboly hideg csúcsára el Is repülnek arctalanul egykoron ő volt a varázsos tálján kavics mágusok kantárára hímzett kába kt mozdulat-sokaságban egyedül ébredt halántékán még most Is látható csigatest benyálazta szüzessége 8 kaptatún kéklett aztán (szirmosan?) az évszakok egymásra dobált csontjain elködlő kántorhang mint bojtos kolompszó a völgy tálján megfelezve egyedül élt az órák hamvas húsában — holtan — szlksöval felhíntett házban s körben alig mozdulnak a Jelenbe mentet’ tisztás csápjai a mezsgyék nullaponton nézem a törtvonalakkal mesehússal valódi mesevérrel in nézem a haj zöld szele körbefogta tájat NEM MINDEGY-E nem mindegy-e hogy holtan vagy megélve lassan a perceket nézem halálomat hogy én ülök szembe magammal vagy ül senki se az ember végül úgyis saját hiányával néz farkasszemet,
