Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-23 / 8. szám

SIMONFFY ANDRÁS: ű/ filtritduMCő Az apa, valamikor nagyon ré­gen, talán éppen első kerese­téből, egy öreg rókától vette a filmfelvevőt. A filmfelvevő sze­rény külsejű volt, fekete doboz­ka, két kis lyukkal és egy fel­húzó ósavaral. A felhúzó csavar akadozott, a gép sohasem züm­mögött egyenletesen, de az apa megvette, mert fiatal volt és mert — ahogy mondta — el akarta tenni magának az életét. Ezek az apró tekercsek majd megőrzik őt és azokat, akiket ismert, szeretett, sokkal inkább megőrzik majd a régi arcvoná­sokat, mint egy sötét amatőr­kép vagy a nedves szájú, hal- szemű, retusált műtermi felvé­telek. Aztán megnősült, jött a hábo­rú és eladta a gépet. El kellett adnia, ez volt egyetlen pénzzé tehető vagyontárgya. Eladta és igyekezett nem gondolni rá töb­bet. Néha eszébe jutót ugyan Ukrajnában, később szökése közben, s a hadifogolytáborban is, hogy volt egy felvevője, s mennyire érdekes lenne, ha mindazt megörökítené, amit át­él, de aztán megnyugtatta ma­gát: hiszen úgyis elvennék tőle. Ki látott már katonát roham közben filmezni? Később, amikor néhány évvel idősebb lett és hazakerült, már nem is vágyott arra, hogy fil­men mindazt újra láthassa, amit átélt. Bár szemével így is ren­geteg pontos és pontatlan ké­pet készített, s emlékezetében megőrizte azokat az éveket, még mesélni sem volt kedve. Néha megállt ugyan egy-egy fotóüzlet kirakata előtt, és eí- nézegette az új felvevőket, ta­lálgató, mi célt szolgálnak azok a csavarok, billentyűk, amelyek az ő gépén még nem voltak. Látta, hogy a formájuk is meg­változott, s hogy ezek már egé­szen más gépek. Azt is elkép­zelhetőnek tartotta, hogy a job­bakat és drágábbakat villany­motor hajtja. Egyetlenegy tekercset készí­tett életében, még akkor, azzal a régi skatulyával, azt megőriz­te. Kerek fémdobozkában tar­togatta, néha végighúzta ujjai között egy villanykörte fényé­ben, de nem tudta felismerni a képeket, annyira aprók voltak. Csak azt sikerült megállapíta­nia, hogy nem rossz a film, nem sötét, nem világos, van rajta valami. Arra emlékezett, hogy a feleségét filmezte és a felesége őt, még eljegyzésük tá­ján... Kirándultak talán valaho­va? Vagy csak kint az utcán? Vagy parkban? Erre már nem emlékezett. A tekercset gyerekeinek is megmutatta néha, és ilyenkor azt mondta, hogy „látjátok, apá­toknak volt egy nagy szenve­délye: filmezett“. A gyerekek .. kedves Lehmann, ne ve­gye rossznéven, de ahogyan maga vezet, egyszerűen nem bí­rom, meghaladja erőimet.. Őszintén, öreg fiú, macsak egy percig kell még Maga mellett ülnöm és néznem, hogyan aka­dályozza a forgalmat, hát való­ban bedilizek. Kérem, legyen olyan szives és áljon meg. — Köszönöml Köszönöm! — Mond­ta, nem lenne ellenére, ha egy kis időre helyet cserélnénk? Már úgy értem, én ülnék a vo­lán mögé, maga meg...? Hát ez igazán kedves magától, öreg ■fiú. De meglátja, hasznára is lesz! Hát akkor cseréljünk he­lyet. — Az első szabály: sport­szerűen, lendületesen kell ve­zetni, kedves Lehmann. Es most jól figyeljen, hogy mit is jelent azl Már az indí­tásnál kezdődik. Amikor maga indít, az embernek lassított film jut az eszébe — ha én in­dítok, akkor Wernherr von Braun! Hogy-hogy? Hát a raké­tastart, öreg fiú, a rakétastart. Vhuiiiilii .... Így— Mit? Hogy majdnem a nyakcsigolyája tört belé? Hát ez az, amit mondok uram. nincsen formában. Tisz­tára sportszerűtlen, minden vo­natkozásban lagymatag, ez a maga baja. Hogy most mit csinálok? Em­ber, hát nem látja, hogy a vil­megcsodálták a filmszalagot, és találgatták, hogyan lesz a sok kis álló kockából mozgókép. De nem jöttek rá, és az apa sem tudta pontosan megmagyarázni. Később már nem mutogatta ezt a kis tekercset senkinek sem, eltette emléktárgyai közé — mert ilyenek is voltak — író­asztalának legmélyebb fiókjába. Annak idején az öreg róka, aki­től a gépet vette, figyelmeztet­te ugyan, hogy a tekercset csak úgy tudja megőrizni az időnek, ha... Valamivel meg kellett vol­na kenni? Szórni? Talán töröl- getni? nem jutott eszébe ez sem. Egyszer célzott a tekercsre a felesége előtt, de már az asz- szony sem emlékezett rá. A fel­vevőgép az rémlett... De semmi több. A feleség szelíd, csendes asszony volt, felnevelte a gye­rekeit, és a lányának, aki egy­szer csak tizenkilenc éves lett, nemegyszer mondta: — Majd­nem olyan szép leszel, mint anyád.. Es akkor az apa is visszaré- vedt: — Bizony, anyátok csodá­latosan szép lány volt. Es a gyerekek tisztelték őket, talán egy kicsit jobban, mint ahogy a gyerekek általában tisztelik manapság a szüleiket. A szülök érezték ezt, és egy es­te, amikor már másodjára vagy harmadjára bizonyosodtak meg arról, hogy menthetetlenül meg­öregedtek, beszélgetni kezdtek az életükről. Azt mondták, hogy szép élet volt az övék, nehéz élet, de megalapozott és meg­fontolt, árnyékban éltek, de tisztességgel, s aztán, hogy eb­ben végre megállapodtak, el­mondták ezt — ha finomabb formában is — a gyerekeiknek, akik elhatározták, hogy az ö életük is szép lesz és tisztes­séges. A fiú dolgozni kezdett, és ke­resetéből vett egy filmfelvevőt. Nem szólt róla senkinek, a bi- zományaiban választotta ki ma­gának. Kicsit akadozott ugyan a felhúzókulcs, és nem szaladt simán a motor sem, de felvevő volt. A fiú elmagyarázta apjá­nak, hogy mire szolgálnak a bütykök, csavarok, melyik sza­bályozza a sebességet, melyik a teleobjektív és melyik a nor­mál. Az apa türelemmel hallgat­ta és nem szólt arról a gépről, mert tudta, hogy a fiú már el­felejtette, hogy neki is volt, és most bizonyára nem is érdekel­né a dolog. — Kellene egy vetítő - mond­ta a fiú, amikor elkészült az első néhány tekercs -, mert lá­tod, hiába nézem a lámpával a képeket, annyira kicsik, hogy nem látni rajtuk semmit. Az apa éjjel számolgatott, az­tán néhány hét múlva hazaho­zott egy vetítőt. Persze, nagy volt az öröm. Csak a felesége neheztelt, vén csavargónak ne­vezte az apát, aki csak a hob- byjainak él, míg ö fillérekre kénytelen beosztani a háztar­tásra szánt nyomorúságos ősz- szeget... Aznap este mégis vetítettek. A fiú szalagjain a szülőket le­het látni. Sok képen hiányzott a fejük, de aztán a fiú rájött, hogyan kell filmezni és attól kezdve a fejük is rajta lett vol­na, ha nem mindenféle lányok következnek, akiket a szülők nem is, vagy csak alig ismer­tek. Ültek, sétáltak, grimaszol­tak, konyakot ittak ezek a lá­nyok valamilyen teraszon, az egyik alig-alig fürdőruhában mászott ki egy medencéből, és az ötödik után a fiú egy kicsit zavarba jött, amikor az apa megkérdezte, van-e még Manci­ka. — Komolytalan lányok ezek — mondták a szülők —/nem szeretjük, hogy ilyenekkel fog­lalkozol. — Egyiket sem mutattad be nekünk — mondta az anyja, és egy kicsit elromlott az az este. A húga is neheztelt, m/'rt ő egyik képen sem szerepelt, sem fejjel, sem anélkül. Köhécseltek, s akkor az apá­nak eszébe jutott az a tekercs, Ült és töprengett még egy ki­csit, de hát kíváncsi volt, na­gyon kíváncsi, és hát... azért vette ezt a vetítőt... Azért is. — Na — mondta —, semmi baj. Fiatal vagy, majd találsz magadnak komoly lányokat is. En is csak. hosszas keresgélés után leltem anyátokra, akiről — talán nem is hiszitek — én is csináltam filmet annak idején. — Mintha mondtál volna egy­szer valamit — szólalt meg a fiú. — Megvan az még? Az apa előhozta a fémdoboz­kát. Odaadta a fiának. A fia felpörgette az orsóra, befűzte. Eloltották a villanyt. Sokáig sötét volt a képen. Aztán hirtelen minden világos lett. A nagy fényességben mint­ha homályos alakok mozogná­nak... Aztán már homályos ala­kok sem mozogtak. Később egy női kabátot lehe­tett látni, de nem volt feje. — Azt hiszem, ez te vagy — mondta bizonytalanul az apa. — Már hogy lennék én — felelte a felesége. — Ilyen va­cak kabátom sohasem volt. Ez bizonyára valamelyik „előtanul­mányod“. Nem volt nagyon jó hangsú­lya annak, ahogy ezt mondta. Később megint sötét lett, és a sötétben két női láb mozgott. A szoknya is sötét volt, csak a bokák látszottak és a cipők ki­vágása. — Itt mi táncolunk — mond­ta az apa. — Emlékszel? — Sohasem voltak ilyen rossz lábaim — felelte az asszony. Akkor végre világos lett és egy parkot láttak fákkal meg padokkal. A pádon egy lány ült. Aztán felállt és jött a gép felé. Nevetett, kidugta a nyelvét és egészen kerek és jellegtelen fe­je volt. A sálját úgy kötötte meg, ahogy annak idején a szí­nészek megkötötték. Ugrabug­rált, viháncolt és még egyszer kiöltötte a nyelvét. Aztán egy sima képű fiatal­embert lehetett látni, ahogy fel­mászik egy gázlámpa oszlopára. Aztán megint a lány vihán­colt... Es annyira szánalmas, sií- letlen... Annyira kiábrándító volt az egész. A fiú kikapcsolta a vetítőt. — Ezek nem ti vagytok— mondta. — Ugye nem ti vagytok? lamost előzöm? Hiszen ezt lát­nia kell. Hogy miért balról? Mert jobb oldali éppen ki és be szállnak az utasok, csak nem dönthetem őket halomra? Na­hát! Micsoda? Hogy ez tilos? A villamost balról előzni tilos? Látja, ez az, amiről beszélek, a maflák és a berezeltek szigo­rúan az előírásokhoz tartják WOLFRAM SIMON: a lendület.. magukat, és ezzel lassítják, sőt gátolják a közlekedést. Mi len­dületes autóvezetők gyakrabban reszkírozunk egyet-mást, de vi­szont meggyorsítjuk a forgal­mat. Például: ezt az öttonnás kamiont maga most megelőz­né? Nem. Csak azért, mert hegynek fel vezet az út, és nem látja, hogy szembe jön-e vala­mi jármű? Na látja, ezt sejtet­tem. Túl gyáva ahhoz, hogy egy kis rizikót válaljon. Jól figyel­jen, öreg fiú, hogyan fogom most ezt a vastagot lehagyni! Természetesen még a domb előtt. Ember, mit fohászkodik folyton csodáért mellettem? Az ilyen manőverhez nem csoda kell, hanem jó szem, gyors re­akcióképesség, de leginkább egy kis sportszellem, amely saj­nos magából teljesen hiányzik. — A mindenit, hát ez a hülye kerékpáros ott mit csinál? Ne­kem van itt előnyöm vagy ne­ki? Peng... — na most már ott fekszik. Hogy én gázoltam el? Maga megörült, Lehmann! Ö fu­tott belém és felborult. Az az idióta valószínűleg nem tudta, hogy nekem van előnyöm. Ez megint egy tipikus példa, Leh­mann: maga bizonyára megállt volna és jelentést tét volna a szolgálatos rendőrnek, amt ál­tal a forgalmat hosszú időre blokkolta volna. De bennem sportszellem él, és ezért inkább futni hagyom a szegény fickót, hogy a forgalom továbbra is za­vartalan maradjon. Látja ott elől azt a Fiatot? Ezt ügyesen a sárga tehergép­kocsi mögé szorítjuk. De nem ám akármikor. Éppen abban a pillanatban fogjuk előzni, ami­kor ő is nekiindul, hogy meg­előzze a teherkocsit. — Jól fi­gyeljen! Most!!! Hogy ezt miért tettem? Mert ez is a sportszerű és lendüle­tes autóvezetéshez tartozik. Nem kell mindig állati komoly­ságai vezetni. Égy kis humorra is szükség van, Lehmann. Itt- ott egy kis■ tréfa, egy kis stikli és a közlekedés mindjárt érde­kesebb és színesebb lesz. — Mi az, a maga szemében ez nem volt jó húzás? Mert hogy rosz- szul is végződhetet voina? De ember, hiszen ez a század a ke­mény férfiak százada! Ügy lát­szik, ölven évvel későbben szü­letett... Hogy egy kérdést...? De miért ne? Csak kérdezzen! — Hogy én mit...? Hogy sportszerű és lendületes gyalogjáró vagyok-e? Mit jelentsen ez? Hogy érti ezt egyáltalában? Hogy állandó ro­hanás közben betöröm-e a ki­rakatokat, és lelököm-e az idős asszonyokat a járdáról? — Hát hogy az isten csodájába jutna ilyen őrültség az eszembe??? Hisz végeredményben müveit és jólnevelt ember vagyok! Hát láthatja!I! Fordította: -si­Kmeczkó Mihály versei: AZÓTA MIKOR LOBBANT BENNED A LÁNG FELOLDÓDTÁL ÁRNYÉK gyanánt dombok hadserege vonult helyedbe azóta kocsonyásodik körülöttem a levegő arcomon kő — PATTANÁSOK NŐNEK FÁZOM A CSEND REPEDÉSEIBEN TUDOM ösztönöm béna mint a sóvár szem héja peregnek bennem őszi levelek napóleonok hitierek lehető­ségeim galerikbe verődve ezért jutok mindennap csődbe vetett ágyam a gondolat beton sár bűz és alkonyat szátvámra idegen indulatokat csévélek higgyétek el közöttetek élek meg-megújuló pillanat a kedvesem vágyaimba öltözötten a legklasszikusabb mértani idom BEFEJEZETTSÉG tudom AZ IDŐ SZÁJÁBAN vigyorgó határok lóbálják tétlenül a lábuk ágyú­gyökérbe botlik a csend a hang égre fröccsen pingpongütőkként suhan fölötte egy B—52-es gondolat­raj tépi a fény szőrét sistergő zsineget köt a föld derekára lopva az idő szájában áll meg dideregni Turcsan László rajza MACSKAKOVEK í. NOVEMBER aikonyi szélben úszik a róna várja az égen hótakárőja HIDEGHÁBORÚ boltíves érzéseink közt sarkantyűs csizmában járnak, a fogalmak 3. TAVASZ ezüstpelenkák lengnek az égen A KÉPTELENSÉG CSÚCSÁN í. LÁNGJA TŰZÁLLÓ KOPONYACSÉSZÉNKBÖL SZÜRCSÖL ELEDELT meleget szerveinkről legel uránsugár-nyája fehérsége a hústalan csontokéval vetekszik alakja óriás- keresztté dagad bosszúálló kezek erre feszítik a földet de az értelem már nem szerez tudomást róla bőrünket levetjük könnyű nyári kabátként MEZTELEN HÚSSAL TAPADUNK EGYMÁSHOZ 2. [magamnak engesztelésül) az andróméda valamelyik naprendszerében tudomásul veszik a katasztrófát csillagászati naptáraikba jegyzik egy unalmas sugárzástan órán az andromédai diák közönyei kérdez a kurta bejegyzés felöl a tanító szakszempontok alapján elemzi a végzetes fordulat okait és lényegét hangsúlyozva hogy A HASONLÓ KATASZTRÓFÁK CSAKIS PRIMITÍV GONDOLKODÓK NAPREDSZERÉBEN FORDULHATNAK ELŐ ROMÁNC fhadifogolyédesapámnak) toll vagyok saját vérembe mártanak bőrömből könyvet kötnek hogy történelmet írhassanak SZÍVE BEFAGYOTT ABLAKÜVEG NEM LÁTSZ BE RAJTA DE ÖSSZETÖRHETED édes fiam távolságok kék kapuja a szemed kulcsa zú­zott csontomból nőt mint röggé tört földből a mag ÉJSZAKA KÖNNYEI CSORDULTAK 'AZ ÉGRE JEGES CSILLAGOK SZERTERAGYOGJÁK BÁNATÁT RÁNC A VILÁG HOMLOKÁN rongyos tarisznya az idő kihullsz belőle világ hamvában sült pogácsa szomorúság rejt nyelve alá kozmikus izmok ölelnek gerincedre rakja kristály­petéit a csend emléked ránc a világ homlokán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents