Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-04 / 1. szám
rj ifjűsá" 9 F elértek a hegyekbe, s most a vékony ér mentén indultak el, jobbra és balra tőlük meredek, szédítő sziklák emelkedtek. A hegyek mindkettőjüket megiifjí- totiták, mert bár még fiatalok voltak, az utóbbi évek, a háború, mély nyomokat hagytak az arcukon. Ana Maria otthon volt, Vilhelm viszont végigharcolta a háborút, szinte a kezdetétől a végéig, mi több, az utolsó lövések után még időzött vagy két évet távoli Városokban, nem tudni, miért, mindenesetre kis városukban csak most jelent meg, amikor kezdtek elülni és letisztulni a dolgok mindenfelé. Viszont állandóan nyugtalan volt, furcsa idegállapot uralkodott rajta, valami gondolat nyomasztotta, amit csak ő ismert, s ezért különösen bánt volt menyasszonyával, Ana Mariával is, aki egy idő után már magát okolta vőlegénye nyugtalansága miatt. A lány estéről estére bebizonyította szerelmét, s 1- gaz könnyek közt esküdözött, hogy hű volt hozzá: távollétének éveiben egy férfi sem részesült a szerelmében, még csak rá sem mosolygott senkire, pedig apólónővér volt egy kórházban. ja szövetkezeti burozóban őzgulyás és forralt bor r ■ illatozott. A vadászok a sarokba állították a puskáikat és alaposan átjázva asztalhoz ültek. A vadásztörténetekben és vadászélményekben nem volt hiány. Az egyik még be sem fejezte, már a másik a szavába vágott. A bor megoldotta a nyelveket és meglazította a fantázia zabláját is. Az öreg, csaknem hetven- esztendös Severin ^Bodliöka bent a sarokban ült az asztalnál. Lassan szürcsölgette poharából a forralt bort, figyelt, és rövid pipájából pöfékelve álmosan mosolygott. Vaddisznó sertés zöld kalapja mélyen a szemébe volt ütve, ami minden kétséget kizáróan azt jelezte, hogy a legszívesebben már ágyban lenne. Úgy hívták, hogy Veterán. Már egy fél évszáztida hordta ugyanis a vadászpuskát, Most, a hegyek közt, miközben az éles, nagy, völgybe gördült köveken lépkedtek, Vilhelm újra nyugtalan lett, a lány meg kötelességének érezte, hogy megvigasztalja. — Nézd, itt a hegyek közt esküszöm!.— kiáltotta. VASILE REBREANU: Istenítélet — Nem, nem tudom elhinni. S nincs rá mód, hogy ellenőrizhessem. Nincs jogom elhinni. Végül is, miért hinném el? Esküdözöl, mert félsz, hogy elhagylak. Most, háború után, a férfi ritkaságszámba megy. — Hogy bizonyítsam be ártatlanságomat? — Nem tudom. Mindenesetre mindenféle jár az eszemben. Régen, a régi időkben, sokkal egyszerűbb volt. Ott volt az istenítélet. Igen, az istenítélet. — Istenítélet? — Igieip, nem emlékszel, például az Antigonéban, az őrök, és az ö vadászélményei olyanok voltak, mintha csak könyvet olvasna az ember. Sajnos, az öreg Bodliöka nem tartozott azok közé, akik szívesen beszélnek... MILAN KUKUCKA: Á veterán — A végén még elalszik itt nekünk, Veteránt — kiáltott fel valaki a fiatalabb vadászok közül és egy pohár borral Bod- liökához lépett. — Koccintsunk már együtt arra, hogy jövőre is találkozzunk itt. Bodlicka felemelte a poharát és azt mondta: — Isten adja! — Aztán . elkezdték az öreget húzríU hogy mondja el valamelyik vadászélményét. Bodliöka M it csodálkozik? Modern időket élünk. Azelőtt az ismeretségeket társaságban vágy ötórai teán kötötték, ma pedig ki itt, ki amott. Például' Jolika Lacival egy sáros árokban ismerkedett meg, oly^n- ténképpen... Na de kezdjük talán elölről, onnan, hogy jolika szerette az önállóságot, modern nő volt. Modernsége abban nyilvánult meg. hogy harmincéves koráig nem ment férjhez. Igaz. ezt az állapotot valamikor vénlányságnak nevezték, de kérem, ki beszél ma lányságról. hisz ez holmi erkölcsi megkötöttséget jelentett valaha, manapság ilyesmire a fene se gondol. Egy ilyen hajadon a házasság adta élvezeteket nagykanállal habzsolhatja, a házasság adta gondokat viszont egyáltalán nem ismeri. Ha barátnői csapzottan és fáradtan érkeznek a munkába és olyasmit emlegetnek, hogy fél éjjel mostak vagy vasaltak, kárörvendve röhög a markába. Egyszóval, Jolikánk élte a világát. Vagy fél évvel ezelőtt három évi huzavona után elkészült a szövetkezeti Iákása is. Az új otthon szép volt és kényelmes, csak kissé messze a centrumtól. A balkonról gyönyörű kilátás nyílt a távolba, viszont a közvetlen környék annál rondábban festett: az építkezésből visszamaradt anyag, kő. mész, homok, poros-sáros utak, gödrök. Főként ezekkel a gödrökkel volt baj. Jolikánk isteni harisnyában, magas sarkú cipőben, festett szemmel és egyéb női csábanyaggal felfegyverkezve szállt ki az autóbuszból. Egész úton erősen fixí- rozta egy férfi. Kabátgallérja fel volt hajtva, homlokába húzott kalapja alól csak a szeme villogott. Útóvégre melyik nőnek nem tetszik, ha villogó szemű pasasok vágyakozva szemlélgeták. A baj azzal kezdődött, hogy a férfi is ott szállt ki, ahol Jolika. ' — Na nézd az aszfaltbetyárját! — gondolta a lány és óvatosan kerülgetve a tócsákat, igyekezett azt a kétszáz métert megtenni, amely az otthonától elválasztotta. A férfi közvetlenül a -sarkában lépkedett. Hirtelen melléje ugrott, a szájából dőlt az alkoholszag. és kezét a lány felé nyújtotta. — Bo... bocsánat... — dadogta, de tovább nem jutott,, mert Jolika nagyot ugorva nekirugaszkodott,"de előbb rég a villogó szemű arcába sziszegte: — Szemtelen fráter — és mint aki, jól végezte a dolgát, tovarobogott. Azt hitte, hogy a dolog ezzel befejeződött. Pedig fenéket, mert amilyen tempóban Jolika szaporított, olyan mértékben kezdett rohanni a „szemtelen fráter“ is. — Nahát, ez mégiscsak sok — gondolta Jolika és az egyik szemével hátrasandított. A férfi mögötte loholt, a gyér világításban is ÖLEK JÚLIA: Árokparti ismeretség látszottak természetellenesen villogó szemei. — Kisasszony, várjon — kiáltotta, de Jolika nagyokat szökdelve, még jobban gyorsította a tempót. —• Te jó ég, hiszen ez őrült — és hirtelen eszébe jutottak azok a bizonyos újságcikkek arról a nőket gyilkoló alakról, akivel az utóbbi időben az unatkozó újságírók ijesztgették a hiszékeny olvasókat. — Ezen a sötét sarkon könnyen megtámadhat — lovalta magát a félelembe Jolika. Az út hepehupás volt, és mint néma sorfal, régen magára hagyott kömű- vesbódék sorakoztak a szélén. — Itt a fene se hallaná — gondolta a lány. Újból hátrasandított, és látta, hogy a férfi közvetlenül a sarkában fut, az egyik karja előrenyújtva, és Jolika legnagyobb rémületére az előrenyújtott kézben meg is villant valami. Az előbbi, egy kicsit kokett gondolata egy , túlfűtött, vágytól tüzelő férfiről, aki őt üldözi, elröppent, hogy helyet adjon a rémületnek. — Ez az alak tényleg őrült —- villant át a lány agyán —. most meg fog ölni — nagyot sikított és futásnak eredt. Az út inkább gumicsizmára, nem pedig magas sarkú félcipőre volt szánva. Jolika érezte, hogy a sár a combjáig fröcs- csen, de mit törődött most ö ezzel. Elég baja volt,, hisz a férfi közvetlen mögötte, nagyokat cuppogva a sárban, szintén futott — Itt más legalább házak között vagyok — gondolta.. — Na még egy sarok és megérkeztem — ör-^ vendezett magában. A férfi rendűhogy ártatlanságukat bizonyítsák. tüzes vasat tartanak a kezükben, s átmennek a lángokon. Mindenik nagy és civilizált nép története ismeri ezt az eljárást. — De ez kegyetlenség .volt, igazságtalanság. — Már a' régi görögök is gyakorolták, sőt Angliában, Franciaországiban is... A gyanúsítottnak tüzes vaskesztyűt húztak a kezére. Az égési sebek mélységéből állapították meg a bűn nagyságát... Vagy két máglyán kellett keresztülmennie: ha sértetlen maradt, becsületesnek nyilvánították. Később párbajoztak: amelyik életben maradt, bűntelennek : számított. — Mi meg nem fordul a fejedben! — Bűnös vagy — mondta újra, a lány meg hátramaradt némán, megkövültén, s nézte, hogy szökdösik a völgy éles kövein a férfi. — S te mit csináltál ezekben az, években, ha már a bűnről van szó? Én egy szegény nő vagyok. De te? Te, lehet, öltél. Lehet, gyerekeket öltél. Állapotos asszonyokat, öregeket... húzódozott. Ősz bajuszát simogatta és a vállát vonogatta. De a nagy könyörgésre mégiscsak nekifogott egynek: Egyszer, akkoriban még csak valamivel jártam húsz fölött, elindultam vadlesre. A papagáj erdő végében volt gróf Belvedi- nek egy tábla kukoricása, a- melybe vaddisznók jártak. Arra gondoltam, hogy ha puskavégre kapnék úgy egy rendeset közülük, annyi lenne a hús otthon, hogy karácsonyig se fogyna el. Csak aztán valaki meg ne fogjon, mondtam magamban, mert abban az időben a vadorzókkal nem sokat teketóriáztak... Nos, ahogy ott guggolok, várok, egyszer csak valami mozgást hallok az erdő felől. És ni csak! — egy vaddisznócsaládi Öten voltak. A kan, lehetett úgy egy mázsa körül, elsőnek, szaladt ki. Utána az anyadisznó három malaccal. Persze én a kant vettem pusletlenül utána, Jolika pedig rendületlenül visítva rohant, Már> az autóbuszban kikotorta a kulcsot, amelyet erősen a markába szorítva, kanyarodott a kapu felé, és itt tprtént a balhé. Rosszul vette a fordulatot, megcsúszott és egyenesen egy ittfelejtett gödörbe pottyant. Még érezte, ahogy a mögötte vágtató férfi teljes súlyával, rázuhan és benyomja fejét a sárba, aztán elvesztette az eszméletét. Arra tért magához, hogy valaki lihegve cipeli. Próbálta kinyitni a szemét, de a' latyak letapasztotta. Most a szuszogó cipelő állóhelyzetbe próbáltá kényszeríteni a kó- kadt lányt, és hogy újból netán az árokba forduljon, egész testével valami keményhez szorította. Jolika keze fejével kitörölte a szemét és rámeredt lihegő cipelőjére: a villpifó szemű részeg volt. A torkán akadt sár ellenére, azonnal visítani kezdett,' de a pasas durván rátapasztotta a tenyerét és az arcába sziszegte: — Ne ordítozzon, nem bántom, inkább adja ide a kapukulcsot, ne verje fel a környéket — mivel a tenyerét nem vette le róla, és az emeleten egyszerre két ablak is kinyílt, a lány rémülettől kidülledt szemmel, némán nyújtotta a kulcsot, amelyet még mindig görcsösen szorongatott a tenyerében. A férfi riyitott, és először betuszkolta 3 kapun, majd a liftbe. Jolika az ötödiken lakott, a férfi a harmadikon kiszállt és csak annyit mondott: — Holnap meglátogatom, bocsásson meg, most csak mindent besároznék — és megemelve latyaktól csöpögő kalapját, kilépett a liftből. Másnap reggel arra ébredt, hogy csöngetnek. A villogó szemű áll az ajtó előtt, így megfürödve, csokor virággal a kezében sokkal barátságosabban festett, sőt... — Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek és annak rendje-mód- ja szerint végre bemutatkozzam és megmagyarázzam... A lány szégyenlősen összefogva á pongyolája gallérját, betessékelte őt. A kölcsönös bemutatkozás és hosszas bocsánatkérés után a fiúból kitört: — Mindennek a kapukulcs az oka. — A kapukulcs? — Hát persze, én otthon felejtettem, és amikor felismertem ma— Nem öltem gyerekeket, állapotos asszonyokat, öregeket. — öltél! — kiáltotta. — 'Nem, nem öltem. Ártat-, lan vagyok. — S hol voltál az utóbbi évefcben ? — Fogoly voltam, lágerban voltam. — Hazudsz! Szökevény voltál. Üldözött. Azért rettegsz állandóan. — Nem voltam szökevény. Ana Maria. És megtiltom, hogy így beszélj velem. A vőlegényed vagyok, s jogom van megtiltani. Ártatlan vagyok, és nem ijedek fel éjszaka. Nyugodt, az álmom. Akkor hirtelen dübörgés hallatszott, mind a ketten előre néztek, végig a völgyön, azt hitték, vízesés, de a zúgás lentről jött, és megindultak a kövek, egyre több kő hullt, egyre nagyobb kövek, lavinaszerűen. A férfi futni kezdett, megbotlott — a kőgörgieteg visszhangzott, mintha maga a hegy omlott volna össze. Később, mikor — ő is sebesülten — kereste a férfit a kögörgeteg alatt, nagy későn rátalált egyik kezére. A gyűrű nélkülire. kavégre. El is találtam^de nem a legjobban. Célzok hát még egyszer, meghúzom a ravaszt, és... a puska csütörtököt mond. A sebesült, dühös vadkan meg jön nekem...! Hátrálok, s puskát állartüóan a karon tartba. Meghúzom a ravaszt, és a puska újra csütörtököt mond. A kan meg már vicsorítja agyarait, fúj, már egész közel van, és... — Bodliöka hirtelen feláll a székéről és sápadt arcában az ijedtség kifejezésével teszi hozzá: — Én, már bocsánatot kérek, beengedtem a gatyámba... — Hát nem is csoda, — mondják a vadászok. — Olyan helyzetben... — Csakhogy — mormolja Bodliöka — az a legrosszabb az egészben, tisztelt barátaim, hogy én most engedtem a gatyámba... l-tö-J gát az autóbuszban, boldogan rohantam maga után, hogy végre ágyba jutok, nem kell a ház előtt ácsorogpom. Kit vertem volna fel, ha egyszer nincs házmesterünk? És én olyan beteg voltam - mondta siránkozva. — Mi baja volt? — Volt? Van, sőt a tegnapi sárban evickélés után még jobban ódavagyok — mondta nagyokat tüsszentve. — Meg van hűlve? — Igen, tegnap két barátom, két orvos kezelt felváltva. Az egyik pálinkát öntött belém, a másik meg orvosságot. — Aha, onnan volt az alkohol - szag és a láztól a villogó szem — sóhajtotta a lány. — Én próbáltam megértetni magával, mit akarok, mutogattam is egy kulcsot, de maga ettől még jobban megijedt, sőt sikoltozni is kezdett. — Én azt hittem, kés — mondta szégyenkezve a lány. — Aztán az a sajnálatos baleset. Futás közben már nem tudtam fékezni, mert a sár csúszott., és magára zuhantam. Nagyon megütötte magát? Szóval nincsenek villogó szemű, vágytól fűtött gavallérok, csak nyavalyás, anginás, nyafogó pasasok — gondolta csolődottan a lány, nem Is hallva a kérdést, De a fiú megismételte: — Nagyon megütötte magát? — Eléggé — mondta Jolika, — Én rettenetesen sajnálom, ami történt, azért is rohantam betegen és lázasan már reggel hatkor a piacra virágért — hányta fel durcásan Laci —, hogyha felébred, virággal ébredjen, meg aztán féltem, hogy munkába megy, és akkor nem találom otthon. A lány kedvesen mosolygott, és ó borzalom, nem vette észre, amit észre kellett volna vennie, a mérhetetlen önzést, hogy míg a fiú a fáradalmait heveri ki majdan a meleg ágyban, őt pedig munkába küldi. De hát Istenem, ő a gyöngébbik nem! Na nem igaz? Jolika, aki különben nagyon éleseszü volt, nem vette ezt észre, meg sem haragudott, sőt... Azóta hallom, nagyon jóban vannak, állítólag házasság lesz a vége, mert ugyebár modern, időket élünk, és ki Itt, ki amott ismerkedik, Igen kérem, ne tessék csodálkozni, jói hallotta, esetleg az árokban. Farkas Jenő két verse: HALOTTI BESZÉD Egyik szeme búzavirág, másik szeme csipkerózsa. Sandán nézte a világot, lehullott a szirom róla. Egyik keze madárfészék, másik keze duhaj £nék, a dereka ringott, mint a mennybe szálló tavaszhints. Egyik lába járt a sárban, másik térdig a rózsában. Most már nyárban s téli fagyban egy helyben áll akaratlan. Egyik ajka hold sarlója, másik ajka boros nóta. Kedve fogytán, nóta nélkül a szíve is lassan békül. Kibékül a virágokkal, sandán nézett világokkal, pelyhes fészek melegével, lengő tavasz-nevetéssel, sárral, jéggel s faggyal télben s továszáll a böjti széllel. Ajka fittyedt hóid sarlója, szeme titkok ringatöja. Szíve csak egy volt, de égett, hol elaludt, hol felébredt. Holnap újra ébred s akkor tüzet csihol virradatkor, mindén titkát kibeszéli, virágait nem becézi, hintájában messze szállva, megfogódzva holdsugárban, lila égen, éjfél táján, a Tejűtnak karavánján néz a földre, titkot tudva, sok sziromtól szabadulva. JÖN AZ ALKONY Lassan lépve jön az alkony, fejem csöndesen lehajtom — de pár percig hadd időzzem: rózsát láttam nyílni tegnap, csontot csípő őszidöben. Megyék máris, szaporázva lépteimet — ázva, fázva — de árvácskát láttam reggel, s árva előtt szeretettel ki kell nyitnom szívem tágra. Mindjárt, mindjárt... — csak ruhámat foltozom meg, a tél várhat, míg a cérnám tűbe fűzöm s a sok titkot kibetűzöm, mit rám rótt a bú és bánat. Tudom, érzem, el kell mennem, minden szavam számba vennem, kik gyűlöltek, nem szerettek, kiknek szíve nem melenget, azokat kell most szeretnem. Mennyi gondom, mennyi dolgom! De már a sok láncot oldom. Hulló hóval, pílinkézve, fogódzva egy fehér kézbe, hintázva a fényes holdon, visszanézve emberekre, hegyre, völgyre, tengerekre, sírva s mégis nagyvidáman, nem maradva itt a mában, szelek szárnyán szállók messze. Györke Zoltán két verse: MEGALÁZOTT A SZERELEM Az vagyok, aki vóltam, az leszek, aki vagyok, önmagam meg nem tagádóm; konokság: piros vigaszom. Az vagyok-e, aki voltam? Az leszek-e, aki vagyok? — álmomba beletapostak elzüllöttt szende artgyálók. Konok, csatakos fájdalom foszforeszkál az arcomon Düh-salétromot virágzik árnyékos, megdőlt homlokom. Nyugalmam széldöntött boglya; madarak hordják szét szálait. Mint tehénlepény a homokon, i összeszárad bennem már a hit. Karomról lefoszlik a szándék, ujjaimról az akarat. Repedezett falak a napjaim: — nyakamba hull csillag-vakolat Szememből kinő a félelem, varjú kapar a szívemen. Hátamon három kereszt ég — megalázott a szerelem. ZÁPOR kitört az ég kék-üveg ablaka bezúzták hevített villám-nyilak szél-korongon forgó portolcsérbe jeges zápor zúdul — isten mérge
