Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-09 / 6. szám
Nagy reményű grafikusielöltünk meghívott bennünket, hogy nézzük meg a főiskolán rögtönzött kis kiállítását, legújabb grafikáit. Néhány nagy reményű költő és újságíró kollégám társaságában meg is tekintettük az ifjú titán alkotásait, ás mit mondjak; tetszett. Nagy jövő áll előtte, de ne tessék haragudni, ha a nevét eltitkolom. A főiskolákon ilyenkor vizsgaidőszak van, és csak néhanapján vetődik be valaki a műterembe, következésképp nem is fűtenek. Társaságunk egyik tagja meg is jegyezte, hogy ilyen hidegben nem lehet alkotni, mert a hideg érzete a művészben alantas, „földi“ reakciókat vált ki, amit az alkotására is átruház. Valaki ellenvetette, hogy egyes nagy alkotók viszont éppen a hűvösebb környezetet tartják a legmegfelelőbbnek az alkotás szempontjából. Frissebb az ember szíve, lelke, elméje. — Badarság — vágta rá iménti barátunk. — Hidegben csak fát jó vágni. jó, jó, de mi fan akkor, ha favágók űzik az irodalmat? (pi) Palágyi Lajos: Koős Jánosról, a hölgyek és tinédzserek, szigorú papák és mamák, tisztességben megőszült nagymamák és nagypapák első számú show bálványról már hallottunk egyet s mást. Bővebb felvilágosítást nyújthat továbbá minden 6 -9-es leánytanuló, aki magyar nyelv és irodalomból bukásra áll ugyan, de róla tudja, hogy mikor mit csinál, mit cselekszik és mi történik vele (lásd bármelyik 6 -9. osztályos nyelv- és gyakorlókönyv ide vonatkozó szótant részét az ige cím alatt). Sőt már tőle is hallottunk egyet s mást. Például azt, hogy nagyon kedveli a kislányokat a zongoránál, pláne, lia fehérebbek a zongoránál (ezek szerint a szerecse- nek is számításba jöhetnek, mert a pianinókat általában koromfeketére szokás glancolni, és minden a zongorán múlik — nem igaz? — a szedő megjegyzése). De. Elvégre sötétben minden tehén fekete (a szerk. megj. a kefelevonaton korrektúrában). Azt is tudjuk, hogy se nem eb, se nem kutya, hanem férfi, és ezért az utóbbi időben gyakran jár vacsorára a Kovacsovicsékhez. De mit szól majd ehhez a felesége? Ha megtudja. Ha jaj...! Annak idején azt is bevallotta, hogy nem teljesen őrült, s talán ezért van mindig ió kedve. Mindenesetre egy csendes pillanatában megkérdeztük tőle, hogy: — Mondja, ön mindig ilyen jó kedvű? — Igazán nem tehetek róla, öröklött betegség. Nálunk ez családi hagyomány. Ez az alaptermészetem. Hallatlanul optimista vagyok. Az egyik illető oly sebbel-lobbal sietett az asztal túlsó végiről, hogy elfelejtette bezárni a száját, nyála vé- gigcsurgott a padlón, és a pincér elcsúszott rajta. A művész pedig, mint aki érezte, hogy most ő a társaság fénypontja, illetve az a két fénykép, amelyet a kezében tart, elégedett mosoly kíséretében a fény felé fordította. Mit mondjak...? Én, aki Dubrovnikban a nudista strandon... — jól nevelt fiúhoz illően — napszemüveget viseltem, még nem láttam ilyen káprázatos, ilyen ildomos, ilyen bársonyos szőrű... vizslát. Premier plan- ban, profilból, színes fotón. Hát ez se kutya. —■ A szemem fénye — mondta a művész, míg elrejtette a két családi fotót a sok éhes szem elől az irattárcájába. Illik tehát tudni, hogy Koós János szenvedélyes kutyabarát, bár ő se nem eb, se nem kutya, hanem... De ezt hagyjuk! így, amikor a művész, ilyen hosszú külföldi turnén tartózkodik, a feleségén kívül egy árva kis vizsla búslakodik a pesti lakásban. De minden rossz jóra fordul egyszer, és amikor a gazda hazatér, nagy ám az öröm, órák hosszat csóválja a farkát... a kutya. — No de hagyjuk a kutyát, úgy Is eleget csuklott már az este, Inkább árulja el, mégis, minek köszönheti a sziporkázó jókedvét? — Nézze, egy a fizetés, akár jó-, akár rosszkedvű az ember. En a lobbikat választottam ugyanazért a fizetésért. Meg aztán végtelenül szeretem az embereket, és úgy szeretnék mindenki leikébe belopni egy kis jókedvet. Végül Bukarestben születtem... — ??? — Mit néz? Bár Miskolcon laktunk, én úgy gondoltam, legokosabb lesz, ha egyszerre két ország történelmébe is beleszületek. így talán csak lesz belőlem valami. Ha nem itt, akkor ott. De tréfán kívül, édesanyám felkereste a Bukarestben dolgozó édesapámat, és akkor jöttem én... a világra. Rendszerint úgy szokott lenni, hogy az apák loholnak haza lóhalálában, ha fiúk születik Ilegalább akkor — a szedő megjegyzése), az én esetemben fordítva történt. Azóta használják világszerte azt a közmondást, hogy: „Ha nem megy Mohamed a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez! (Folytatjuk)-■ KOVICS MIHÁLY mm Próba. A színpad nem csillog. Kopottabb, szürkébb, mint az előadásokon. A kosztümök sem azok, amelyekben a közönség elé lép majd a társulat, csak amolyan próbaruhák, a kellékek hiányát bottal vagy valamilyen más tárggyal pótolják a színészek. Próba. Egyike talán a legnehezebb munkáknak. A megterhelés óriási, fizikailag és szellemileg egyaránt kimerítő. Akiknek nincs jelenésük, a nézőtéren ülnek maguk elé meredve és minden zajra borzolt idegekkel reagálnak. A színen már ki tudja hányadszor ismétlődik a jelenet, a színészek ingerültsége a rendezőre is átragad. „Nem, én már nem bírom, nem csinálom!“ — mondja az egyik. „Csináld rendesen, azután pihenhetsz!“ — kiált vissza a rendező. Gyurkovics Mihály adja a végszót a kritikus jelenethez, s közben idegesen kell rohangálnia a színpadon. — Újra! — utasítja a rendező. — Miska, neked nem kell futkosni, nem régen voltál beteg, csak mondd be a végszót. — De Gyurkovics fut, hadonászik, játszik. A próba után hazafelé ballagunk, egy darabig közös az utunk. Már nem érződik rajta annyira a fáradtság, mint az út elején, felfrissítette a mozgás, a levegő. — Mióta eszemet tudom, színésznek készültem. Persze csak úgy, a szegény falusi gyerekek álomízű vágyágyával, félénken. t — gondolkodik, a választ keresi magában —, valahányszor úgy érzem, az természetes, hogy színésznek kellett lennem. Pedig csak a véletlen segített hozzá. — ??? — Most nem arra a gyerekes játékra gondolok, amikor hat-nyolc éves koromban cukorka áráért játszottunk, nem is arra, amikor mint suhanc a mozielöadás után képzeletemben eljátszottam azt a szerepet, amelyikre vágytam. Mert az megtörténik bárkivel. Van, aki arról álmodozik, hogy király lesz vagy varázsló... — És a véletlen...? — Jaj, igen! Elkalandoztam. Katonaságnál az énekkarban szólistaként szerepeltem. Az egyik tiszt megkérdezte, nem akarok-e színész lenni. Mondom a politikai tisztnek, hogy ez szívem minden vágya. Egyszer már majdnem sikerült, amikor a falu értelmisége felfedezte tehetségemet és ingyen tanulhattam volna éneket... De anyám „nem akart cirkuszost nevelni fiából“. A katonai szolgálat után jelentkezett a Faluszínház magyar csoportjánál, és felvették. Egyike az első magyar színészeknek a felszabadulás után. Míg Gyurkovics Mihály a színészetig eljutott, sokat megpróbált, mint a hozzá hasonló falusi gyerekek sze- gényebbjei. Volt libapásztor tízéves korában, koporsó- inas három évvel később, kanász, kisbéres, alkalmi mezőgazdasági munkás, inas, patikus laboráns, magángazdálkodó, raktáros... — Érdekes, romantikus élet a patikusé. A gróféknál megalázó volt, de érdekes a számomra addig csak filmekről ismert világ. Tapasztalatok, érdekes tapasztalatok. Gyurkovicsot általában úgy tartják számon, mint sikeres beugró színészt. Jó néhányszor kellett kritikus pillanatokban egy-egy kiesett színészt fő- vagy mellékszerepben helyettesíteni, s akkor nagyon rövid, szinte hihetetlenül rövid idő alatt kellett betanulni a szerepet, beilleszkedni a darabba. — A beugrások végigkísérik egész színészi életemet. A Faluszínháznál is azzal kezdtem, hogy be kellett ug- ranom. Életem legnagyobb beugrása Jirásek Apa című darabjában történt. El kellett játszanom a címszerepet huszonegyévesen. Azután szó esik a szerepekről. Mint minden színésznek, az ö élete is főleg a szerepek. Általában karakter szerepekben találkozhatunk vele — a suhanctól a nagyapóig. Harmadszor kezd színházalapításhoz. Először a Faluszínháznál, majd a komáromi (Komárno) színháznál és harmadszor itt, Kassán (KoSice) a Thália Színháznál. Gágyor Péter — Akkor is, ha megdöglik a kutyája? Ezt a kérdést Nagymegyeren (Calovo) a „Hármasban“ tettem fel neki. így hívják a Maricát becenevén a bennfentesek, akik rendszeresen belejárnak. Mit nevetnek? Hát nem szebb az, hogy „Hármas“, mint Marica? No, szóval ez egy kávéház. Vacsora után voltunk, a társaság egyik fele emésztett, a másik kérődzött, az egyik távoli asztalnál az egyik bennszülött, aki közeli viszonyban van Maricával, az asztal alatt kukorékolt. — A kutya, az más. De várjon csak... Mutatok én egy pompás valamit. Igazi sztárfotó. Elővette a levéltárcáját és keresgélni kezdett benne. Az egész asztaltársaság megdermedt a várakozástól, mindenki azt remélte, hogy most majd egy Bardot vagy egy másik kilencvennyolc-hatvankettő-kilencvennyolc teremtmény képe kerül elő, hiányos öltözékben, természetesen. Úgy értem, hogy hiányzik az öltözéke. Egyik- nek-másiknak a szája is tátva maradt. így nil Hogy nem látják? Sajnálom, még nem találták fel a teleújsá- got. De elhihetik, mert valakinek — már nem emlékszem, hogy kinek — hangos koccanással kiesett a műfogsora, és az egyik bal híd ripityára törött, arra sem emlékszem, hogy az innenső vagy a túlsó. Hogy nem hallották a koccanást? Uramisten, hát most írjon az ember az olvasó ízlése szerint. Elég az hozzá, hogy nagy nehezen előhúzott két színes fotót. Az egész együttes felmorajlott:
