Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-26 / 4. szám

új ifjúság Ez utóbbit idegállapotomra értették. Meggyőztek. Havonta egyszer van látoga­tás. A hónap utolsó vasárnap­ján. Ilyenkor jelviUanyozódom. S most ez az elszigetelő jár­vány! Meddig jog még tartani? Az uram elutazott. Szolgálati út. Egyedül vagyok. A jónövér nem érti. Nem a- karja érteni. Az intézetbe nem tolakodnak a látogató szülök. A hónap u- tolsó vasárnapján mindig ugyan­azok az arcok. Bohus édesany­ja. Márián nagyanyja. En és a férjem. Meg a mozdonyvezető, aki rendszeresen jár két gyer­mekéhez, mert ahogy mondani szokta, öt kétszer verte meg az isten. Igazságtalan vagyak a főnő­vérhez. A gyermekek javát a- karja csak. Ha vigyázatlanság­ból valamelyik szülő behozná a hacilust és megfertőzné az a- múgy is élőhalottakat, akkor az intézetben aratna a kaszás. Nem! Ezt nem kívánhatom! Végre! Ma érkezett az értesí­tés. legszívesebben berámáztat- nám a kék papirost. Néhány hónapja nem láttam. A környéken sárgaság ütötte fél a fejét. Azért tiltották be a látogatást bizonytalan időre. Türelmetlenségem nem ismert határt. Betelefonáltam az inté­zetbe, hogy van a gyerek. Pon­tos dátumot szerettem volna kicsikarni a főnővértől. — Majd ha elmúlik a jár­vány, asszonyom. Halálos nyugalommal mondta ki a szavakat, ktilön-külön el­húzva mindegyiket. Gyűlöltem részvétlenségét. A főnővér olyan volt, mint egy kenet telj es papi áldás. — Mihelyt elmúlik, értesítést küldünk. Biztosan érthetetlen volt előt­te, miért zaklatom minduntalan ilyen makacsul. Hiszen a szü­lők többsége örült, hogy meg­szabadulhatott torzszUlöttjétől. Beadták az intézetbe, felléle­geztek, és ezzel rendben volt a dolog. Minden hónapban pon­tosan kifizették a tartásdíjat. Es évente egyszer meglátogat­ták szerelmük gyümölcsének seleftjét. Azt hitték, eleget tet­tek szülői kötelességüknek. Nem így én! Még egyetlen látogatást sem mulasztottam el. Mit nem adtam volna érte, ha egészségesnek születik! De ha így történt... Ki tehet róla? En? A férjem? Az orvosok? Egy távoli atombomba-robba­nás? Nem tudom. Erre a kérdésre egyszerűen nincs válasz. Hány­szor kiáltottam bele némán az éjszaka rémítő sötétjébe: Mi­ért?! r Nem kaptam rá feleletet! 0- lyánkor a férjem hajnal felé megkérdezte: — Megnyugodtál már? Simogatta a kezemet. Nem válaszoltam. Hát bele lehet ebbe nyugod­ni? Az orvosok szerint: igen. A főnővér szerint: igen. A józan ész szerint: igen. De az anyai szívnek semmi köze sincs a józan észhez, azt mondja: nem! — Nyugodjon bele Isten aka­ratába — hallom a nővérek hangját, és Ilyenkor akkorát szeretnék káromkodni, hogy be­lerengjen az ég. Négy évig jártuk vele az or­vosokat. Kórházból kórházba. Klinikáról klinikára. A javulás egyenlő volt a sem­mivel. A diagnózisok nem mindig egyeztek. Mindenhol megkérdeztem: — Most mi lesz? Mi lesz a fiam további sorsa? És a válaszok, a vélemények, megegyeztek: — Nézze, asszonyom. Nincs segítség. A gyermek jó ápolás­ban részesült... szívós. Még né­hány évig elélhet. Adja intézet­be. Amíg nem késő! KIRÁLYHEGYI PÁL ivói VASLOGIKA ' igen, tudvm, sokat meséltem már a nőkről, akik csodalé­nyek, nemcsak fizikailag és biológiailag teljesen mások, mint mi, hanem a gondolkodásmódjuk is természetszerűen egészen más. Sokat' meséltem már róíuk, de nem eleget. Legyünk őszinték, hol lennénk ma mi nélkülük. Talán meg sem szü­lethettünk volna rendesen, persze van, aki a lombikot kedveli, de az nem és vagyok. Az ember amikor cseperedni kezd, próbálja megérteni a fel­nőtteket, aztán felnő, és próbálja megérteni a fiatalokat. Közben szépen elmúlik az élete f,Az ember nyekereg, tekereg — aztán mint a falevél lepereg.“/, és akkor tudja meg csu­pán, hogy nem tudott meg semmit. De maradjunk csak a nőknél, vagyis — mint már egyesek talán ki is találták — a női vaslogikánál. Fele ft hét elten élményem volt például a világszép Maud, aki London varosában menyasszonyi rangban dolgozott nálam, és- akit meglepően szereltem. Ő mondta nekem délután ötkor Belsize Park beli lakásomon: — Fáradt vagy? — Npm. Nem vagyok fáradt. — Akkor feküdjünk le. Elköltöttem egy csomó pénzt. Csupa haszontalanságra. Játé­kokra, amelyeket a fiam nem tud a kezébe vennt, amelyekkel nem tud látszani. De a rikító piros kakas, a nagy fülű, hosszú szakállú sár­ga kecske, a koromfekete né­ger baba talán arcára csalfa a mosolyt. Egyetlenegyszer! Lassan kapaszkodik az autó­busz felfelé a hegyen. Már lát­szik az évszázados park zöldje, s közepén a kastély. jó volna leugrani, és megtol­ni ezt a vén határt. Összegezem az időt. Mióta nem látott? Elsápadok. Nem fog megismerni! Megismert. Torokhangokat hallat. Es ne­vet. Mást nem tud. Csak sírni és nevetni. Megkönnyebbültem. Mit számít Ilyenkor, hogy nem' tud járni. Nem tud felül­ni. Nem tudja használni a vég­tagjait. Nem tud kézbe vennt egy játékot sem. Nem tud be­szélni. Nem mondja azt, hogy apa, mama. De tud örülni. Tud nevetni. Es szép. Nagyon szép. Szebb mint a többiek. Mint a sorstár­sai. Hangosan kuncog. Magamhoz szorítom és fel­viszem az ódon csigalépcsőn. Fel az emelet tágas, világos fo­lyosójára, ahonnan mesés kilá­tás nyílik a parkra. Kár, hogy nincs, akt élvezze. Két nővér utánam hozza fiam kocsiját. Széket tolnak alám. Körülnézek. Kívülem még egy látogató tartózkodik a folyo­són: Bohus édesanyja. Néma, sokatmondó fejbólm- tással üdvözöljük egymást. Te­hát mi ketten vagyunk a mtn- taszülök. Szomorú dolog ez. Bohus a kocsiban fekszik. ■ A feketeruhás asszony köze­lebb főn. — Hogy van? — kérdem a gyermekre célozva. — Egyformán — feleli. Hallgatunk. Nehéz a gyerek! Hiába, már hatéves lesz. Beteszem a kocsi­ba. Nehogy sírássá fafulfon csa­lódása, gyorsan előhúzom a já­tékokat. Felfújom a léggömböt. Kukorékolok a kakas helyett. Mekegek a kecskével, szalutá­lok a néger babával. Nevet. Szeméből hálás szere­tet sugárzik. Örül. — Hogy tud örülni! — mond­ja Bohus édesanyja. Hangjából leplezel irigység csendül ki. Sorra felveszi a földön heverő játékokat. A kakast, a néger babát, a kecskét. Ügyetlenül forgatja őket. Közel teszt Bo­hus arcához, majd hirtelen el­kapta. Semmi! Szeme ugyan nyitva van, át­fordítja sem erre, sem arra. Nem figyel senkire, semmire. Értelme kialudt. Fekszik. Mes­terségesen táplálják. Bohus nem ismeri meg az édesanyját. — Kisfiam! Nézd, bogaram, nézd ... Kecske ... Kakas ... Baba... Figyelj rám, kicsim! ott pisiont is, de fejét nem Anyuci van itt, meg a kecske koma. No, Bohus! Megringatja a kocsit, meg- cstpkedi a gyerek arcát, két­ségbeesetten hadonászik a játé­kokkal, majd újból megcsipkedi a gyereket, megrázza. Semmi! Bohus .mereven bámul a sem­mibe. Anyjának pedig tehetetlensé­gében kicsordul a könnye. Megymagyarázhatatlan belső kényszer hatására felemelem a kakast. Nevet a fiami Micsoda boldogság! Micsoda borzalom! Micsoda kegyetlenség, hogy nekem most ezért a csipetnyi baldoságért is szégyenkeznem kell! Turcsan László illusztrációja Novellánkat Ardamica Ferenc A rokon cseléd című novellásköte- téből vettük, amelyet a Madách Kiadó jelentetett meg a közel­múltban. Ugyancsak az ő zsenijéből fakadt ez: Este kilenckor felhívtam, telefonon: — Látni szeretnélek, szívem. Hogy vagy? — Ne is kérdezd, lefeküdtem, iszonyú nehéz napom volt, hazaértem, beáfultam az ágyba, és moccanni sem tudok. így fogok aludni holnap délig. Miért? Miről van szó? — Semmi különös. Csak gondoltam, elvinnélek, vagyis elvit­telek volna a „Silver Slipper“ nevű lokálba. Of műsor van. De ha fáradt vagy, hát nem égető a dolog. Majd máskor. — Hülye vagy? Tíz perc múlva a kapu előtt várlak. Mehe­tünk. Az én kis Maudom nem volt hűséges természetű. Amikor már több ízben meggyőződtem hűtlenségéről, nagy beszédet tartottam a hűségről, és arról, hogy ezt nem tűröm tovább. Vagy, vagy. Maud ledőlt a díványra, és hallgatott. Beszéltem. Gyönyörűen. Vagy mindent, vagy semmit. A szerelemben nincs megalkuvás. Megmagyaráztam borotvaéles logikával, hogy ez így nem mehet tovább. Nem és nem. Mondtam neki, hogy ö nem alkalmas arra, hogy egy embert boldoggá tegyen, csak legfeljebb több embert tud boldogtalanná tenni. És ez helytelen. Nagy hegyibeszédemet tizenöt perc alatt befejeztem. Nem szólt közbe. Vége volt. Vártam. Még mindig nem szólt, csak egyenletesen lélegzett, mint egy angyal. Elaludt. Fele- lósséyrevonás közben. EGYSZEMŰ ÉJSZAKA A Madách Könyv, és Lapkiadó a közelmúltban jelen« tette meg kilenc csehszlovákiai magyar fiatal verseit az Egyszemű éjszaka című antológiában. Ezekből a ver-1 sekből mutatunk be néhányat olvasóinknak. KESZELI FERENC: MAGÁNY maximumra felhúzod a faliórát... még egyszer körülnézel a semmiben... fordítasz egyet a kulcson a zárban... elindulsz a mindenségibe... ... de ott is csak fekete madárnak álcázott fehér madár kering pirosán szárnyszegietten türkiz kulisszák között püspöklila csőrű reflektorok csóvájában színtelen üvegfüggöny mögött KMECZKÖ MIHÁLY: IDŐTLEN SZERELEM tűkkel teli számban a nyelvem időtlen csendjében nem gyökérztk vallomás anyaságod tengermély kövek közt dereng s én szervetlen anyaggá válva pergetem az évek milliárdjait KULCSÁR FERENC: TÖRTÉNELEM ha majd elévülnek bűneim lerögzítem csendben a madarakat s mint ibolyántúli sugár visszadőlök a kövekbe... por lettem és fű és énekes NÉMETH ISTVÁN: OLYAN ÉRTELMETLEN Olyan értelmetlen, hogy nem vagy mindig velem, mikor velem lehetnek a könyvek, ajtók, kések, csigalépcsőn emelkedő remények, botorkáló szürke fények, óra és ágy, pergő magány. szivárvány, szó, letett sapka, kabát. TÓTH LÁSZLÓ: ABRAKADABRA És lön: mélyen néztek a Nap sebhelyes talpába a kéményék mikor a vak koldus szeméből kirepült a kéz és a versből kiégett tíz sor fájdalom VARGA IMRE: SZERELEM a hold bejárja mezítláb az ékírásos iá; én combjaid kinyílt bicskája közé rejtettem sorsomat fogd körül az értelem lapított gömbjét: tapogasd meg reszketnek bennem az aggódás kocsonyakockái se távolabb se közelebb veled egy szinten kötözi cipőjét az este beteg füvek kérdezik tőlem hogy merre vannak a női öltözők elveszett bordáim között bandzsít egy tükör s fogam gyökeret vert a homokban

Next

/
Thumbnails
Contents