Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-26 / 4. szám
új ifjúság 3 Jóformán még meleg a székük ott a zöld asztal mögött, amelyen tavaly nyáron az érettségikor legszívesebben kis kukaccá változtak volna. Izgalom, izzadás. Hol van az már...? Nem volt rossz érzés, és ha úgy vesszük, az érettségi sem a világ teteje. Arról, ami utána következett, csak elképzelés volt és életnek neveztük. De valljuk csak be bátran, hogy még azt se gondoltuk komolyan. Simán megy majd minden, mert hiszen mi is a csalódás. Nem is tudjuk, de a mi életünk biztosan úgy alakul majd, mint azt akarjuk. * Ügy alakult-e, és egyáltalán hogyan alakult, valóban életük szilárd alapját képezi-e az iskolában tanult anyag, változtak-e, elégedet- tek-e? Az öt lány, aki válaszolt az Űj Ifjúság kérdéseire, dolgozik, alkalmazásban van. Választásom tudatosan esett rájuk, hiszen ók azok, akkinek már van mit mondaniok, akik belekerültek egy zavaros forgatagba, amelyet már nem is szükséges nagy É betűvel írni. Az iskolában csak kis gondok voltak Harsányt M art „pri- pravárka". Akik konyítanak egy kicsit a technikai rajzoláshoz, építészethez, azok tudják, miből áll a munkaköre: ö ellenőrzi a projekcióról kikerült rajzokat és a költségvetést. — Milyen érzéssel hagytad ott a „sulit“? — Ezt pontosan nem is lehet kifejezni. Egyrészt örültem, hogy túlestem a nehezén, másrészt aggasztott, amit nem ismertem, de amiben sosem szűntem meg bízni: munkám, jövendő munkahelyem. Az érettségi után persze azt hittem, ez volt az a bizonyos holtpont, amelyen sikerült átesnem. — És nem az volt? — Most már könnyű a szívem, amikor az érettségiről beszélek, de annak idején bizony nem a helyén dobogott. Nem tudom, másnak hogy, de számomra döntő fontosságú volt, és máig sem változott a véleményem. — Emlékszem, hogy az érettségi izgalmai nálam felértek az első munkanap lámpalázával. — Hát igen. Hasonlóképp. Azzal a különbséggel, hogy a munkahelyén egyedül saját hibája miatt szokott megbukni az ember. Az én első munkanapom roppant érdekes volt. Rengeteg új arcot láttam, mindenki kedves volt hozzám, bemutatkozott, meg hát tette, amit ilyenkor rendszerint tenni szokás. Szép napom volt, és egészen boldog voltam, amikor délután otthon sarokba vágtam a táskámat. — És a munkád? Azonnal tudtad, mit hogyan? — Á, dehogy. A munka az nem matek óra, ahol feladják a példát, és az ember egy sztereotip képlet szerint megoldja. Tanulnom kellett, úgyám! De kétségbeesésre nem futotta az időmből. Segítettek mindnyájan, akik itt dolgoznak, és talán ez az, amire minden kezdőnek feltétlenül szüksége van: azok segítségére, akik már befutottak, és akik az ő szemében a „nagymenők“. Fontos az is, hogy ez a segítség spontán legyen, egyszóval olyan, amilyet én kaptam. — Ha újra kezdhetnéd, ha újra kilencedikes lennél... — Ismét az építészetet választanám, Losoncra (LuCenec) mennék, és sokkal nagyobb érdeklődéssel rágódnék Géza bácsink tantárgyain. Mit tegyek? Nem sikerült... Major Ida a bratislavai Duna utcai Gimnáziumban érettségizett, jelenleg mint adminisztratív munkaerő dolgozik. Bíztam magamban. Másképp nem is lehetett, mert tudtam, hogy a bratislavai Komensk# Egyetem Bölcsészeti Karán a szlovák-oro'z szakra a 65 ieiantkazőből csak négyet vesznek fel. Most már nem értem, miért vizsgáztattak bennünket olyan tüzetesen, ha ők is ismerték ezt a számarányt... Aztán megjött a levél, hogy helyszűke miatt... Kit okolhattam? Még ha nem feleltem volna meg... Nem mondhatom, hogy ezuátn valami szép napok virradtak rám. Rágódtam a sorsomon, de nem éreztem magam egyedül, Hogy baj-e? Hát persze hogy az. Veszítek egy évet, igaz, nem szó szerint, mert állandóan tanulok, olvasok. Oroszul, szlovákul, magyarul, mindenbe belevágok. Nem akarom, hogy én legyek az oka újabb kudarcomnak. Mert nem férek a bőrömbe, ismét jelentkezem. Amit most csinálok, nem az, amire vágytam, vagy hogy giccses legyek, amiről mindig álmodtam. Nekem több kell. Engem nem tud kielégíteni sem az írógép, sem a számológép egyhangúsága, amelyek mögött átunatkozom a napot. Semmi érdekes, habár reggelenként mindig azzal megyek munkába, hogy ma biztosan történik valami „izgi“. Kedves, szorgalmas emberek között dolgozom, tanulhatok tőlük nagyon sokat, ezért hálás is vagyok, de mit csináljak, ha egyszer nem az irodai munkára teremtettek. Meglehet, ez évben sikerül. Erre is gondoltam. Miért ne? A rózsaszín szemüveg hamar sötétté válik az ember szemén. Már azt is tudom, mit teszek, ha ne adj’ isten —de ezt még említeni sem merem... semmiről sem mondok le. A megfu- tamodást nem ismerem. Dolgozni fogok és nyelvi iskolára jelentkezem. Nyelveket fogok tanulni és egy kicsit megnyugszom, mert már lesz valami, ami tökéletesen leköt, és ami kitölti az életem. » De ha nagyon rosszul is végezném, és ha újra kezdhetném, ugyanott kezdeném, mint négy évvel ezelőtt: a gimiben. Nem akartam nagy dolgot vásárolni az első „fizi"-ből Z á c s e k Márta a losonci íLuCenec) Klement Gott- wald Építőipari Középiskolában végzett. Az Agrostav komárnót kirendeltségének műszaki rajzolója — Emlékszel-e, mire kötötted az első kereseted? — Mire is? Nem lehetett valami nagy dolog, mert arra emlékeznék. Talán Brnőba utaztunk, a Nemzetközi Gépipari Vásárra, de az is meglehet, hogy pulóvert vagy blúzt vettünk. Tudhatod, hogy a diáknak kajára és ruházatra mindig csak pár korona volt „beütemezve“. De ha Losoncon történetesen felléptek Illésék, és a jegyek ötven koronába kerültek, arra bármikor futotta. — Próbáld összehasonlítani az iskolában tanultakat azzal, amire munkahelyeden szükséged van. — Semmi sem volt fölösleges, mindennek hasznát vettem; még a történelemnek is, amelyet annyira „imádtam“. De ez mind kevés. Sokkal többet kell tudni. Ha tudnád, hányszor érzem magam a világ legkisebb törpéjének főnökeim, Kassav és Szabó Lajos mérnökök mellett... — Azt akarod, mondani, hogy aki még az iskolapadot nyomja, tanuljon, ameddig csak lehet? — Ügy van. Nekem csak elölhetik. Habár tudom, hogy úgyse fogadják meg; én is ilyen voltam. — Mondj valamit a munkádról és azokról, akiket most már nyugodtan kollégáidnak nevezhetsz. — Ez nem munka. Hivatás. Szeretem csinálni, ugyanúgy, mint ahogy szeretem a kollégáim körében eltöltött órákat is. Szívesen segítenek mindenben, és jó, hogy úgyszólván mindnyájan fiatalok, nem kell sokéig „magyaráznom a bizonyítványom“, hamar szót értünk mindenben. A munkám lényege? Az, hogy új születik: új ház, gazdasági épület vagy más. Csakhogy itt már nem lehet utólag radírozni. Ha az ember elszámítja magát, vége. Vagy legalábbis majdnem. Hát ez itt az új: a felelősség, amely az iskolában nem volt. De enélkül talán nincs is- rendes munka. — Hátráltatott-e valamiben az, hogy magyar tannyelvű iskolában végeztél? — Nem, semmiben sem. Komárom (Komárno) az a város, ahol úgyszólván mindenki beszél szlovákul is, magyarul is. Különben ma már a magyar iskolák végzettjeinek nem kell félniük a nyelvi nehézségektől. Legalábbis a mi iskolánk jól felkészített bennünket szlovák nyelvtudásból. Ha újra kezdhetném? Kaiser Anni Bratislavá- ban érettségizett és jél éve a Pozsonypüspöki fPodunaj- ské Biskupice) Efsz Irodájában dolgozik. — Földművesszövetkezetben dolgozol. Mi ennek az előnye vagy a hátránya a közgazdaság többi ágaival szemben? — Ezen még nem gondolkoztam, de szinte biztosra veszem, hogy a mezőgazdasági dolgozók valamiféle kisebbrendűségéhez akaráz kilyukadni. Ugye? Hát idefigyeljl Elmondom, miből áll a munkám és mit kapok érte. Aztán dönts a kisebbrendűségről. Az irodában mint adminisztratív munkaerő dolgozom. Én .számolom ki a fizetéseket, meg olyan munkát végzek, amelyre a kényeske lányok az orrukat húzogatnák. Nincsen szabad szombatom, az igaz. Ennek ellenére elégedett vagyok. Tisztán megkeresem az ezerkettőt, ehhez mindig jön valami; fél hektár háztájit is kapnék, csakhogy édesapánk szintén a szövetkezetben dolgozik, és egy családnak nem adhatnak kétszer fél hektárt. Engem pénzben fizetnek ki. Gabonát, osztalékot ugyanúgy kapok, mint a többi tag. Kell ennél több? — Oristenl És mit csinálsz ezzel a rengeteg pénzzel? — Hazaadom meg spórolok. Egy fillért sem dobok ki feleslegesen, bár szeretek szépen öltözködni, az igaz. — Űgyis mondhatnád, hogy érettségizett lányt kielégít az irodai munka? — Nem azt mondtam, hogy kielégít, hanem azt, hogy munkámmal és az érte járó jutalommal meg vagyok elégedve. Valamikor én is nagyon sokat akartam. Vagy a főiskola nem is olyan sok? Nitrára jelentkeztem, tanítani szerettem volna. Nem vettek fel. Maradt a kényszermegoldás. — És belenyugodtál? — Nem egészen. De itt vannak a szüleim meg a két fiatalabb testvérem. Nem mondják, hogy ne menjek, de tudom, hogy jól Jön nekik a keresetem. Még nem tudom, mit teszek. Egyszerűen nem tudok csak önmagámra gondolni. Lehet, hogy később megbánom... Sok szép születik a kezünk nyomán C z ér e Piri szintén a losonci KG Építőipart Középiskola végzettje. Bratislavá- ban dolgozik, a Hydrocon- sult műszaki rajzolója — Ugye nem érte meg négy évig kínlódni azért, hogy most a műszaki rajzoló büszke címet viseld? — De igen, megérte. Ha még egyszer tizenöt éves lennék, ugyanúgy határoznék, mint annak idején. A losonci iskola úgyszólván mindent megad diákjainak. Talán a kelleténél is többet. Tanáraim közül mindnyájan adtak valamit tarisznyámba útravalóul. Ki emberi szempontból, ki szaktudásból. Ezt csak most tudom értékelni. Sokat gondolok főleg osztályfőnökömre, Fehér Józsefre, Géza bácsira, Agonás tanár elvtársra, Rózsára... Visszamennék bármikor az iskolába. Nem mint ha rosszul érezném magam a munkahelyemen, de az iskola az más volt. Itt már felelősek vagyunk minden ceruzavonásért. De azért jó látni, hogy kezünk nyomán annyi sok szép születik. Én például örülök, hogy éppen a Hydroconsulthoz kerültem. A munkám nem nagyon függ össze azzal, amit az iskolában tanultunk (magasépítészet), de most már belejöttem ebbe is, és nem nehéz a ceruza akkor sem, ha a számomra valamikor ismeretlen kanalizáCiőt kell terveznem. Most egy jordáníai város, Irbid kanalizációján dolgozunk. A keresetem? Rendes. Amikor kimaradtam, csak pár szem- revaló cuccom volt, és itt olyan nagyszerűen öltözködik mindenki. Nekem ez tetszik és nem vetem meg a szép holmit. Sokat vásárolok magamnak, kivéve az első fizetésemet, amelyet szüléimre költöttem. A nyáron Bulgáriába szeretnék utazni barátnőmmel. Most erre az útra gyűjtök. A környezet, ahol élek, dolgozom, szlovák. Először szokatlan volt, de senki sem nevetett rajtam. Kijavítottak, és most mór egészen szépen beszélek szlovákul. Nincs jogom általánosítani, de nem is célom. Mégis bátorkodom állítani, hogy a magyar középiskolák végzettel nem elveszett emberek, mint azt többen gondolják. Nem találtam bennük semmit, amiből lemondásra következtethettem volna, inkább valamit a tavalyi diákból, valamit a komoly emberből, és rengeteg életerőt, akaratot, célkitűzést. Elégedettek. Nemcsak ez az öt lány, hanem azok is, akik nyilatkozata nem került az Üj Ifjúságba. Miért vegyük rossz néven Ida makacsságát, aki egy jottányit sem hajlandó engedni „álmából“. Helyes ez? Igen, és nincs okom arra, hogy ne bíztassam, ne higgyek sikerében. Ugyanúgy bíztatom azokat is, akik még a zöld asztal innenső oldalán állnak. Fogadjátok meg volt iskolatársaitok szavait és ne riadjatok vissza a nehézségektől! Elveszett ember nincs, csak elveszett emberi sorsok. Azt viszont mindenki a saját kezében tartja, és egyedül tőle függ alakulása. ZÁCSEK ERZSÉBET
