Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-22 / 25. szám
új ifjúság 9 §, l| ház csendes volt. Az II elmúlt néhány nap a- B Sj lőtt már minden szá- motte vő rokon és is- J| merős elbúcsúzott a betegtől. A fiú ott sündörgött körülöttük. Simogatták görögös fejét. Idegesen elkapta. Biztosan neveletlennek tartották. Gyűlölte a puszilkodást, irtózott mások érintésétől. Kezet fogni felnőtt módra egyszerűen nem volt hajlandó. Minden másban öregesen, „nagyosan“ viselkedett. Aggódva nézegette a besározott szőnyegeket. Ki fog itt takarítani? A két asszony biztosan nemi Nem születtek takarításra. A bejárónőket meg sorra elmarjákI A „két asszony" anyja és nagyanyja volt. Magában így nevezte őket. Belsóhajtott. — Veszíteni fogszl — mondta az osztálytárs, akivel Ember ne mérgelödj-öt játszott a tizenkét személyes ebédlőasztal alatt. Az asztal „tisztább terep“ lett volna. De alatta sokkal kényelmesebben folyt a‘játék. Es cimborája egyáltalán nem tartozott a kényes fajtához jaz iskolában tintát is l- vottj, nem törődött a megszáradt sárdarabokkal. Most az egyszer valahogy a fiú sem. Pajtásának igaza lett. A játszmát elvesztette. Azonnal újba kezdtek. Nem figyelt oda. Gondolatai az eltávozott búcsúzko- dókon jártak. Ronda népség. Nem is titkolták csalódásukat. Majd hogy ki nem mondták: Mit akartok!? Nem halt meg senki! Vaklárma volt az egész! Pfuj!... Gurított. A kocka megakadt egy női cipősarok sárlenyomatában. Keze fejével dühösen félretolta. A nyertes nagylelkűen engedélyezte a do bás megismétlését. Nyomban megbánta, mert a fiúra rámo- solygott a hatos. Szenvtelen arccal vette tudomásul... Keresztapja hajnalban utazott el. Kissé zsugori, ám szolgálatkész ember volt az apja bátyja. Állandó, de váratlan megjelenésével szilárdította, ápolta a rokont kötelékeket. Amikor hívták, egykettőre megjelent. Két napig ott volt, azután — hogy nem történt semmi, hazautazott megöntözni felesége sírján a virágokat, és nevelni a félárvát. A csendet csak az apró kockadobások törték meg, s odabenn a betegnél a két öregasz- szony — a fiú nagyanyáinak halk duruzsolása. Órákig tudták mondani buta pletykáikat. — Csoda, hogy szegény apa még bírja hallgatnil Ügy látszik, már annyi ereje sincs, hogy kizavarja őket... ■ A beteg szobájában mozgolódás támadt. Megint játszótársa nyert, s a győzelemtől diadalittasan „kotyogott" neki valamit, s nem hagyta odafigyelni a zajra. — Tessék? ** — Ne mérgelődj azért, mert nekem volt szerencsém. Elfelejted, mi a játék neve? Ember, ne mérgelődj! I rra gondolt, hogy le- hülyézi. De erre e- gyelőre nem került sor. Hirtelen kinyílt a szobaajtó, s megjelent a két toporgó, kétségbeesett öregasszony. Riadt szemükből patakokban folytak a tehetetlenség könnyei. — Orvosit Gyorsan! Talán még segíti... Imádkozz! Hol van anyád? — Hol volna? Hát az üzletben! — akarta visszafeleselní. Azután meggondolta magát. A drámai hangvétel és a széles mozdulatok ellenére rájött, hogy anyai nagyanyja őszintén beszél, nem játszik színházat. Apjának az anyja sokkal józanabb volt... — Hagyd abba! Hiszen nincs értelme! Hiszen már meghalt! Biztosan meghalt... — Istenem, lehet, hogy túl sok orvosságot vett be. Lehet, hogy „megmérgezte“ magát. Osztálytársa, aki csak szlovákul tudott, az egészből mit sem érte'!. Azt hitte, valamilyen jelentéktelen családi jelenetnek, súrlódásnak lett véletlenül a tanúja. Ezért azt indítványozta, hogy ne törődjenek a szipogó öregasszonyokkal, hanem játsszanak tovább, vagy ha nincs kedve, beszélgessenek a lányokról. Rendes körülmények között ez nem lett volna rossz indítvány. A fiú kifakadt... — Hülye! Éppen most akarsz izgulni az asztal latt, amikor meghalt az apám! — és türel metlenül magyarázta szlovákul a helyzetet, sűrűn hülyézve szegényt, aki épp oly bambán, ér- tetlen és bocsánatkérő arcot vágott, mint az iskolában tin- taivás után. — Ember, ismételgette értette meg, anyjáért kell áron. Végre volna ki, de ne mérgelődj — könyörögve. Alig hogy a fiúnak szaladnia minden elindult. Kísérte utána szóltak: — Te ne hanuj minket itt, ne menj sehová, most már te vagy az egyetlen férfi a házban. 1 Maradt, s a két „nagyival“ bement a szobába, ahol a halott feküdt. Nézte, hogyan kötik fel fehér kendövei az állát, hogyan sírnak. Mindketten nagyon szerették. Egyikük legszebb fiát vesztette el, most már nem lesz kivel dicsekednie. A másik kedvenc vejét. L....... II bánál. Nem sírt. Tíz- 81 évesen és szomorúan, épjl kevés, de megrázó ta- pasztalatok birtokában vette tudomásul, hogy nagy baj történt, hogy megint elvesztett egy játszmát, amelyett jobb lett volna megnyerni. Itt maradt apa nélkül, egyedüli „férfiként" a házban. Nem volt szerencséje, nem dobott hatost, s az Elet most kaján, vállveregető modorban azt mondja neki: Ember, ne mérgelődj! látszótársa eltűnt, talán hazament. A fiú anyja egyedül érkezett meg. Lihegett az izgalomtól. Várta férje halálát. Mégis olyan hihetetlen volt a hír. Aztán bement és el kellett hinnie. Szeme piros lett, szonyt vallatta. Kiderült a fél reé ■ 1s is. Szó sem volt méregről, nagy mennyiségű orvosság ról, öngyilkosságról. Az történt, hogy az öregasszonyok pletykáltak, pletykáltak, s ez úgy lekötötte figyelműiét, hogy nem vették észre a beteg rosz- szullétét, majd haldoklását. Az egyedül, végső erejét megfeszítve nyúlt az orvosságért, uj- jai görcsösen ráfonódtak a tubusra, de bevenni már nem tudta. Szájából az utolsó hör- géssel együtt szakadt ki az or vosság latin neve. Az orvos, miután megállapította és tisztázta a halál körülményeit, elment. A házban újra rokonok járkáltak, zavarták a halott nyugalmát. Táviratokat fogalmaztak, összeállították azok névsorát, kiket nyomtatott gyászjelentéssel értesítenek majd a szomorú eseményről. Mindenki gondolt mindenre. Hogy szép legyen a temetés és jól sikerüljön. Csak a fiú és anyja gondolatai kalandoztak egészen máshol. Máshol és mégis ugyanazon. Ugyanazon a napon, u- gyanazon a karácsony estén. Az özvegy arcán még mindig égtek a vörös foltok. Épp úgy, mint a verés után... | ár délután volt, de ’ megszokott helyén — || a sarokban még nem állt a karácsonyfa. Nem volt, aki felállítsa. Apja reggel óta ígérte, hogy felkel, azután nem tudta magát rászánni, továbbra is fekve maradt. A fiú anyja provokáló meg jegyzéseket tett a lustaságról. Férje már az ágy szélén ült, fázósan húzta össze mellén házikabátját. Az öregasszony és a fiú aggódva figyeltek. — Más férfinak nem kellene ennyit könyörögnil Elég volna egy szó, és ugrana. Más férfi már megcsinálta volna! A „más férfival“ betelt a mérték. A beteg fürgén felugrott. A düh megsokszorozta e- rejét. Fiát és anyósát kipenderítette az előszobába, kulcsra zárta az ajtót. mint egy ketrecbén szaladgáló ártatlan, fehér szőrű angora- nyuszié. Fehér bőrén vörös „hisztifoltok“ keletkeztek. Az ám, az angoranyúl ártatlansága! A nyúlszívben baknyúlként dobbantott a lelkiismeret. Ideges volt. Fia sejtette, miért. Orvos jött, s a két öregaszA fiú és az öregasszony az előszobában dörömböltek, to- porzékoltak. Az egész nem tartott soká. Apjának elfogyott az ereje. Kitárta az ajtót. Berohantak. Nagyanyja rögtön ápolni kezdte a lányát. Orrán, fülén jött a vér. Húsz percen belül állt a karácsonyfa. A beteg visszafeküdt, az ételt elutasította. Nyomott hangulatban, hármasban vacsoráztak. A fiú már unta anyja nyögéseit. Egyszer már látta, hogyan verték az anyját... Esteledett, együtt jöttek valahonnan, amikor az egyik sarok mögül rárontott a Másik felesége. A verés akkor is rövid ideig tartott és alapos volt. A nő csúf szavakat kiabált és vitriolt emlegetett. Azután, még mielőtt a fiú felocsúdhatott, közbeavatkozhatott volna, elvi- harzott. Anyja megkérte, otthon hallgasson az egészről. A jelenetnek nem volt más tanúja. Hallgatott... Névtelen levelek érkeztek, melyeket anyja oda sem adott a betegnek. Majd az a nő anyja távollétében meglátogatta az apját, és ki tudja, miket fecsegett. A fiú látta, hogyan menekült. Az apja kidobta. Azóta a gyanú (vagy bizonyíték?! ott élt a házban. Ráült a betegre, horpadt mellére, oda szögezte az ágyhoz. Egy a fő kapcsok közül, melyek az élethez kötötték, megint leszakadt. Karácsony után válságosra fordult az állapota. Fehéren, fenségesen feküdt a magas ravatalon. A fiú nem ért föl hozzá, számára már elérhetetlenné vált. A felnőttek felérték. Keresztapja is, aki hamarosan megérkezett. Megtapogatta a halottat, bánatosan elbúcsúzott tőle. Azután megkérte sógornője kezét. — A ti fajtátokból egy is elég volt! — felelte az újdonsült özvegy. A fiúnak rosszul esett a megjegyzés. Némán követte kikosarazott keresztapját, aki megkereste az éléskamrában a rumosüveget. Utána kiment az udvarra, összesöpört, kitakarított. Vadul hadonászott... A rum okozhatta, hogy hangosan beszélt és hullt a könnye. Letaposott néhány cse- nevész díszcserjét. Száraz kórónak nézte őket. Amikor a kis orgonaoltványhoz ért, a fiú meg akarta szólítani, de mire elszánta magát, késő lett, azt is eltaposta. * Két éjszaka anyjával aludt. Félelmében magához hívta. Éjjel lehetetlen volt nem gondolni a halottra. A sötétben a félelem átragadt a fiúra. Csak az álom hozott enyhülést. A temetés napján sokan jöttek. Némelyik részvétlátogatót nem ismerte. Elkerülte őket. Apjához akkor ment be, amikor mindenki elment ebédelni. ITele gyomorral mégiscsak elviselhetőbb egy temetési) E- gyedül akart vele lenni, de megzavarták. 0 volt a jövevény. Arca pi- roslott. Talán a fagytól, talán mástól. Zavartan viselkedett. Nem várta, hogy valaki benn lesz. Kezében fehér selyempapírban virágot szorongatott. A fiú nem állt félre, nem köszöntötte. . i varba jött. Köhécselt, majd riadtan abba- ■ É hagyta. Kicsomagolta JUI a virágot, de ismét megrezzent, tül hangosan zizegett a papír. A zöld plumózus között néhány szál lila ciklámen bújt meg. A selyempapírt először el akarta dobni, azután rájött, hogy nincs hová és nem is illik, hát zseb- regyűrte. Felágoskodott... Visszahúzta a kezét. A ciklámen már a halott szíve fölött virított. A gyertyák lángja ellenségesen ingadozott, megrebbentette a zöldet. Ajka megmozdult, de nem szólt semmit. Ojból fölfedezte a gyermeket. Zavartan és nagyon ügyetlenül, hamisan kö- hécselve kihátrált. A fiú közelebb ment a koporsóhoz. Szerette volna levenni apja melléről a lila cikláment, de sehogyan sem érte el (a szobában nem volt szék), ezért otthagyta. — Biztosan azt akarta mondani, Ember, ne mérgelődj, de szégyellte magát — gondolta a fiú, s rájött, hogy apjának már 6 sem mondhat mást. De lesznek, akik még azt sem mondják. Szlovák költők versei JAN SMREK: HÚROKRA VALÖ Nem szerető vár — feleség, ki váltig kér: a vágyról beszél]! Szája üde, csípője ring, szivében május varázsa él, s akármikor, ha szólítom: Gyere, menjünk ki a határba, hullhat az égből kéneső, folyhat a tájon izzó láva, máris útra kész, kézen fog, arca csupa báj, mosoly s remény, s szemében nyomban feltüzel az ős sóhaj: a vágyról beszélj! Ha ő nem volna, én bizony feledném régi jó szótáram, mintha igaz sem volna, hogy trópusi vidéken is jártam, hol a forró szó úgy terem, mint a narancsfák szép gyümölcse. Ha nőmmel fák között megyek, vagy a járdán, kart karba öltve, követelődzík makacsul, a megkedvelt szép bókot kéri. Hála az égnek: a világ megfagyhat, őt a dér nem éri. Húrokra való szöveget kíván, s bár ujja a robottól szinte merev — vagy épp ezért? — mindig csak lágy dallamra gondol az én párom: míg a világ lassan megkövül már egészen, a bársony bájt megmenti ő ajkán és hű tekintetében. Áldás az ilyen hitvestársi Lépteim iránytűként óvja. Hegedűért kap, hangolja, s ráteszi kezem a vonóra. Elég egy hang, s már szól a húr, s létünk e napja nem vész kárba, lm, a szőlő is beérett, vígan rakjuk az öblös tálba. Hegyről hoztuk, hol sárgul már az út mentén az erdőszegély. Nőm számba tesz egy szép szemet s újra kérlel: a vágyról beszélj... '10 bJ ■ H PAVEL BDNCÁK: KRAKKÓI REGGEL Mélyeket sóhajt az orgona középkorból Jön a hangja katedrálls és kicsiny templom fatüdeje igéző dalt mond zihálva A hívők garasért kapnak vigaszt a vakok ingyen Aki két életet kínlódik végig s zokszót sem ejt csak hűen szolgálja az oltáron lakó nagyhatalmú szüzet holtáig az holta után megdicsőül alleluja alleluja Mélyeket sóhajt az orgona szentek sírjából királyok sírjából régmúlt dallam repül csak a szív hallja sohasem hullott esőkről sohasem száradó könnyekről meg nem született gyermekről félbeszakadt álmokról befejezetlen harcokról kürtökben rekedt dalokról szól az ének vén könyvek szövegére mit rég-porladó szerzetes írt sok-sok éve Én a zarándok tudom mi lesz a szöveg vége: sohasem múló fájdalomról regél a régi fatüdők lihegése Veres János fordításai
