Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-15 / 24. szám

új ifjúság 9 Ágnes halála után egy ideig még fönt laktam a turistaház­ban. A közönséges őszi napsütés a világ, a táj fokozatos elsze­gényedését igyekezett ellen­súlyozni valamennyire. De az őszt nem lehet megmásítani. A dombok langyos háta el­merült, szelíd ívei élesebbé, keményekké váltak. Ha itt-ott füst csapott fel közülük, min­dig Ágnes jutott eszembe és 3 tűz, mely után megcsere- pesedik a föld, s elszürkül az ég. Ágnes. Mi lett a kertecské- ből, melynek ápolt sorait 6- vatosan simogattam valamikor Ágnes gazdag mellkasán, s a- melyet érkezésem után gyor­san elnyomott a gyom. Nem merem állítani, hogy a tragédia után csupán erősen kiütköző közönyöm tartott a turistaházban, hisz addig so­hasem gondoltam arra, hogy egyáltalán hiányolni tudom a temetések rituális vontatott- ságát, az elföldelés megpecsé­telő ünnepélyességét. Néztem a dombok közül föl- szállő füstöt. Valahol ég a tűz. Szinte értelmetlen dolog számomra, hogy ezen a vidé­ken, ebben az őszi „nincste- lenségben” valahol ég a tűz és pusztít, falja az anyagot... Itt, ezen a tájon már minden el­égett... Egyszerre: hiányzik a te­tem. E fonák nosztalgia tulaj­donképp azt a föltevést iga­zolta, hogy önnönmagunk fe­letti győzelmünk „színhelyére" mániákus konoksággal vissza igyekszünk térni. Lent a völgyfenéken egy há­zikó ücsörgött a tar venyi­gék közt. Rozsdaszín kazlak­kal rakta magát körül. A csöppnyi udvaron egy villám­lő fehér folt sétált le s föl. Könnybe lábadt szemem előtt úgy tűnt, mint valami elra­bolt kis gleccser vagy önma­gát tisztogató raboskodó kis lavina... Könnybe lábadt sze­mem előtt zavartalanul történ­hetett most minden, nem sza­kította félbe a folytonosságot a le-lebukó, pihentető szem­héj, a pörge pillák remegő kis erdeje... E kínzó bámulás oly hosszan tartott, míg beleszé­dültem, míg az értelmetlenség mindent eltörölt előttem. „Az ember azt hiszi és ál­lítja, hogy ebben a sivárság­ban nem létezik élénk, friss szín, hogy az őszi determinált- ság leszámolt a színekkel is. Hogy ez milyen nagy tévedés a részünkről, azt legjobban bi­zonyítják az őszi, téli temeté­sek. A tetemek köré rengeteg élénk színű friss virágot vará­zsolnak. De így van ez az év minden szakában. A ravatal majd elrepül a sok illattól és színtői. Igen: épp a virágok te­szik oly könnyeddé, fluiddá a tetemet. És a viaszsárga hi­deg orrcimpák mintha néha egy pillanatra kitágulnának. A ha­lott hosszú szemlélése ezer és ezer apró dolgot világít meg... Mintha keresnénk bosszúsá­gunk elégtételeit. Mert a ke­gyelet jórészt bosszúságban gyökerezik... Ágnest azonban túlontúl „elanyagosította" a tragédia. Elszenesedett csonka tagjairól senki sem vélt moz­dulatokat leolvasni. Orrcimpá- ja nem tágult ki az illattár­ban, mert nem is volt már... A fekete és sötétlilás csonka tagok hatalmas fölényességgel szégyenítették az ékeskedő csokrokat... A porzsolt bőr és hús szaga könnyűszerre! túl­beszélte az illatokat. „Nem nézhettem. Csak azt láttam, hogy haja vetett nagy nagy lobot. A körülállók mind karjukkal fedték arcukat a szikráktól és a tűz heves csap­kodásától. Kabátujjuk aló! sandítottak néha a szerencsét­lenre, aki már nem élt, aki már mozdulatlanul tűrte a tűz forró vetkőztetését: Igen: ka­bátujjuk alól sandítottak a lángok közé, és láttam, hogy hátuk párolog, hogy nyakuk és hajuk nedves az izzadság­tól. Akkor nagy robajjal, mint egy cirkuszi égő abroncs, le­perdült a pótkerék az autó hátsó részéről, és tántorogva szétzavart bennünket..." Santini! Igen. Ez a neve a lenti kis házikó tulajdonosá­nak. Most jut eszembe. San­tini gazda, a mediteráni cson­tos szőlősgazda. Santini. a me­diteráni elvándorló!!! Különös arcmozdulataival az álmodó kutyára emlékeztet erősen. DEÁK FERENC: UTAZÁS A NEGYEDIK DIMENZIÓBA (MÉRTÉKES REPRÍZ) Csontos jobb kezét magasan feje fölé emeli, és ernyedten lógatja alá eres keze fejét. Sokszor láttam ebben a külö­nös pózban, de őt a „meg­szállt" perceiben nem zavarja semmi az égvilágon. Pompás borait kedves vendégeinek De la Robia keramikus család gyönyörű domborműves majo­lika kancsójában szolgálja fel remegő kézzel. Igyekszik olyan hangnemben beszélni a kan- csóről, mintha az nem az e- gyetlen műérték lenne a ház­ban. Arról azonban megbizo­nyosodtam, hogy Santini ko­rántsem tudta a csempe ere­deti értékét. Valószínű, keze akkor méginkább remegett volna, vagy jóllehet Santini so­ha hozzá sem nyúlt volna a remek kékbe csillogó majoli­kához. Minden fondorkodásom. hogy megtudjam a kancsó út­ját, melyet megtett, míg az álmodó kutya tulajdonába ke­rült - meddő okvetetlenkedés- sé vált. Kénytelen voltam hát ritka látogatásaim alkalmával csupán gyönyörködni az elté­vedt, reneszánszbeli kancső közvetlenségében. „A nagyvo­nalúság érthető kereteiben tartottuk viszonyunkat: Ágnes és én. Tulajdonképpen hallga­tólagos egyezségünk révén ju­tottunk el a barátság keretei­ből alig kifutó meghitt min­dennapi közeledésig? Legszebb perceinket nem a spontán adó­dó nász, hanem az apró civó- dásokra hasonló eszmecserék, költeményekké nemesülő pár­beszédek váltakozása marta belénk kora őszi sétáink alkal­mával. Sokan azt állították ró­la, hogy házsártos és hogy mentái is-szeplőre utaló ijesz­tően ellentétes reflexiói mö­gött mesteri sznob húzódik meg. Ágnes eme érzelmi szin­kópáit én nagy élvezett®! ol­vastam annak idején, és nem tartottam túl fáradságosnak, sem szégyenségesnek hozzá­juk idomulni időnként. Ezek pompás kirándulásokra hason­lítottak, melyek alkalmával be­jártam Ágnes vadul ellenkező és védekező lelkivilágának hegy-völgyeit, ő pedig lassan­ként rájött, hogy mennyire képes és mily messze mehet e védekezéskor a módszerek cserélgetésében. S most teljes biztossággal állítom, hogy a- zok után Ágnes nyugodtan e- reszkedhetett kalandokba és szerelmi játékokba, és azokból veszély nélkül, de bizonyos ér­telemben gazdagodva tért visz- sza. S végül pedig ami tragé­diáját illeti: senki sem értet­te meg, s ha őszinte akarok lenni, bevallom, hogy jómagam is elhamarkodott lépésnek tar­tom részéről az egészet, de mindenesetre annyi előre ki nem számítható eredménye mégis volt, hogy azóta egy­szerre megszűntek róla beszél­ni... Most jut eszembe: az a fe­hér folt ott lenn a csöppnyi udvaron, az a fehér folt egy fehér födelú babakocsi... „Hogy Ágnes önmagával szembeni elégedetlenségéből fakadó és egyre elhatalmasodó kicsapongásairól nem szívesen értesített, annak iskolapéldája épp az utolsó eset. Demeter pincéiben absztrakttá vadult duhajkodásunk legsziporká- zóbb (de számomra végig is­meretlen) pontját épp ő ké pezte, jobban mondva, az a démoni játék, melynek végül is törvényszerű áldozata épp ő lett. Az a pár tehetős polgár, aki időnként óvatosan elvo­nult társaságunkból, Ágneshez sietett, de félórányi távoliét után mind tobzódva, sértődöt­ten, leverten tért vissza. Vala­melyiküket aztán hajnal felé rábírta, hogy kocsizzanak e- gyet, s az részeg fejje! gyor­san ráállt. M.-nél, a valamiko­ri kőbányánál, Demeter matu­zsálemszámba menő első prés­házától alig száz méternyire fölfordult a remek gép, és ez­zel pontot tett..., és kegyetle­nül banális pontot tett a tör­ténet végére. Elfelejtettem megjegyezni, bár az már is­mert dolog: fölgyulladt az au­tó és..." Ki tudja, honnét szerezte Santini azt az ódivatú gyerek­kocsit, melynek fehér viaszos vászon födelét a szél csattog­tatva dobálja, mint valami múlt század eleji acélbetétes fűzőt Amikor utoljára jártam nála, Meril asszony morcos ikrei aj- nározták, tologatták a rossz kocsit. Sötét fenekén egy sün haragudott minden irányba. Santini, a kutyaarcú mégis fér­fi volt... Meril asszony, aki kétórányira lakott tőle, szíve­sen járt hozzá... az Álmodó Kutyához... „Nem értem a különös asz- szociációt, mely Ágnes ravata­lának könnyed fölidézésekor ugrott elő gondolataim közül. Pár évvel eze:ött olvastam Gi­de valószínű egyik utolsó írá­sát, az Adaggiót. Elém rémlik az a szerencsétlen magzat, a- kit darabokban szedtek el any­jától, s míg a fiatalasszony é- let és halál közt vergődött, a „cafatokat" gondosan meg­mosták és összeillesztették a parasztasszonyok. Aztán kici­comázták, fölpántlikázták, s nagy ceremónia közt eltemet­ték... Azt, aki még nem is élt, aki még egyszer sem rezeg- tette meg hangszálait, azt, aki még nem is volt senki... elsi­ratták és nagy harangzúgás közepette elföldelték... aki még nem is létezett..." Igen, az ott lenn az a fehér födelű gyermekkocsi... Most is biztos Meril asszony sárga hajú ikrei tologatják. Lehet, hogy sün van a kocsi fene­kén vagy vakond vagy döglött róka, amelyet Santini ma reg­gel ráncigáit ki a csapdából. Közönséges fehér folt a rozs­daszín udvaron. Mozgó fehér folt, mely arra való, hogy a- míg az ember mélyen gondol­kozik, szeme mereven nézze... mikor az ember mélyen gon­dolkodik, mindig keres egy fe­hér foltot, mely nem jelent semmit. „Egyszerre hiányolom Ágnes tetemét, de nem azt a megfe­ketedett korcsot, Ágnes igazi ápolt testét. Mikor szemtől szemben vagy az emberrel, ül­dözöd magadtól a gondolatot, hogy az a létező, beszélő, moz­gó lény egy pillanatban min­den elodázás nélkül megsem­misül. Ezért szeretném látni Ágnes megmerevült hideg tes­tét... szeretném fölkutatni pó­rusaiban, megmerevült mozdu­lataiban az élet olvasható je­leit... Tekintetéből kilesni el múlásának pillanatában föltörő gondolatát. Értéket! értéket keresek. Akár a kriptarabló vagy mint az állattá vadult katona, aki aranyfogakat gyűjt a csendet kiáltó szájakból... Emlékeimben keresem az élő Ágnest, a mozgó, nevető, csó­koló leányt, s igyekszem le­lassítani. lefékezni mozdula­tait, leállítani szívverését, i- gyekszem leállítani a történést csupán azért, hogy lássam mindenestől elpusztulni. Vi­gyen belőlem mindent!!! A tor­zó rengeteg részét bennem hagyta. Most újból és újból átkutatom magam. Mindenét el kell temetnem vele. Igen. A temetés, a rituális keret megvan. Hiteles élmény, me­lyet végre kiegészítve megis­métlőnk: Ágnes és én. S ak­kor napirendre térhetünk a dolog fölött. Ágnest el kell végre temetnem. Untat nap­hosszat és ijesztget ruháiból fölszabaduló illatával, kakas­kukorékolásból előcsengő ka­cajával..." No igen... most jut eszembe, hogy Santini, az Álmodó Ku­tya azért menekült el a ten­gerről, mert nővérével tartott fenn előbb titkos, később nyílt viszonyt... —0— Vállamra vetettem köpenye­met. A nap még mindig eről­ködik. Nevetséges. A déli lejtőkön háromórás gyaloglás után végre leértem az autóútra. Egy motelben tormás virslit ettem és egy liter fehér bort fogyasztottam el. Valami kopasz, de igen ke­délyes kereskedelmi utazó fo­gadott fel útitársnak autójá­ba . Délre utazott. Mikor hosz- szabb szünet után újból rám rontott nedves, fröcskölő sza­vaival, én már mélyen aludtam. Álmomban szélesen mosolyog­tam. Santini fehér födelű gyer­mekkocsija nagy lángokkal é- gett, s mélyéről riadtan inal- tak a, sünök, hódok, menyé­tek... és Végül komótos ugra- bugrálással a piros szemű an- goranyúlak... Mikor fölébredtem, a hátsó ülésen egy vörös hajú lányt láttam meg. Hatalmas háti­zsákjára mutatott, s nevetve mondta: „Valami nyugodt tu­ristalakot keresek majd délen a hegyek közt... erre mifelénk ezeken a szelíd „dombokon" oly unalmas az élet... Képzel­je, mily szép is most fönn a havasokon!" Elsápadtam: hisz én már jártam arra délen... és északon is jártam: Kiszállok!!! De a szélrózsa minden irányában jártam már... Ez borzasztó. Hova megyek!!! — Rosszul van talán? — kérdezte a lány. — Igen — mondtam —, az az érzésem, hogy utazom a negyedik dimenzióba... Erre mindhárman nevettünk, alattunk meg őrült gyorsaság­gal futott az úttest. Csontos Vilmos két verse A MÜ Keretre feszítve sorsom vászna, Befejezetlen ott a mű rajta. Még csak sejteti: az alkotásra Felemelt ecset minden vonása, önarcképem színeit rakja. Elkészülhet-e, vagy torzó marad? Megvalósulhat benne az álmom? S elég lesz-e hozzá az akarat? Hiszen színeim közt a sugarat, Mi megszépítené, — nem találom. — Titok még a perc: művem csodálva, Mikor szól a néző: tökéletes! — Könnyen lehet az is: földhöz vágja Ecsetjét a mester, — s jajdulása Lesz egy elfojtott — nem érdemes! HALKUL MÁR Halkul már harangom hangja, Szép szava — jaj — cserbenhagyja. — Van-e még, aki úgy érzi: Hiányzik Harangom búgása neki? Szívem volt a harang nyelve, Vergődve kongatott benne. Sorsom a kötele, — markom Ernyed már, — S éppen csak, éppen hogy tartom. Ifjú vágy tüzes hevében, Harangom vígan szólt régen. Csengették, akik szerettek. — Elmentek, S nyomukra szórták a csendet. Keszsli Ferenc két verse TENGER ÉS FELMOSÓRONGY a felmosórongy nedves kiszolgáltatottsága mustárral telefröcskölt delek szőrös göröngyök kontyán ébredek lázálmom lapul az árnyékos végeken két irányba húz a remeterák túzokok rínak rettegnek viperák vidrák énekelnek víztől részegen fejem búbján vibrál egy sziget vízfejű vagyok könnyen meglehet de posztumusz kín-érből nő bennem a tenger nő bennem a halász, nő bennem a cápa bárka tákolódik a bárkán kloáka odüsszeusz evez s megszólal egy hangszer CSENDES TÜZÖZÖN követ a kőre csak hogy város legyen pincéid kemencéid tornyaid kéményeid köveid kövön bilincseid tartják a homlokom füstös vagy mert benned égek el világítasz mert kormod én vagyok Katarina Sabinská illusztrációja «

Next

/
Thumbnails
Contents