Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-15 / 24. szám
úi ifjúság Mert kicsit korai még, ; hát varázslatosan szép ez a kánikula. És hozzá a Gö- mörben vagyok, hosszú idő után ismét e pazar szépségű vidéken, ami kedvemet jócskán örömmel toldja meg. A keleti metropolisból indulva rövid másfél óra a- latt jutottam el Bátkáig, de tovább kell még mennem egy faluval, amelynek neve játékosan hasonló Bátká- hoz. Bakti. Gyalog vágok neki a dombos-lombos határnak, mert oda visz dolgom. Embereket keresek a határban, rendhagyó módon olyanokat, a- kik nem répát egyelnek, nem kukoricát kapálnak, a- kik nem a termőföld igényeit elégítik ki kapával, géppel, műtrágyával, hanem hegesztőpisztolyokkal, nehézipari gépóriásokkal, hatalmas, mozdíthatatlannak tűnő acélcsövekkel dolgoz- ; nak a gabonatáblákon. Pontosabban: megbízatásom abból áll, írjak riportot a hazánkon keresztülvonulő, a Szovjetunióból Ausztriába I és Nyugat-Németországba tartó, épülőfélben levő gázvezetékről, annak úttörő é- pítőiről. Ballagok. A távoli horizonton feketéllő csőkígyó képében megjelenik a célom, az építkezés, ahová tartok. A mezei úton az építkezés irányából, porfelhőt rajzolva egy személykocsi tart felém. Bevárom, intek, megáll — köszönök és elmondom, mi járatban vagyok, mert egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a napbarnított, meztelen felsőtestű három férfiutas személyében azokkal találkoztam, akiket keresek. Természetes hangon mondják, hogy szálljak be a kocsiba. Beérünk a falu kö- j zepére, ahol átszállunk egy várakozó mikrobuszba. Itt ; új emberekkel fogok kezet. De nézzük a mikrobusz j utasait^ A kormánynál a „pjlóta“, mellette Sipos mérnök, a Hutné stavby dolgozója, Ko- Sicéről jött kiszállásra. Egy robusztus középkorú munkást meg két fiatal lányt hozott magával segítségként. Rajtuk kívül mi négyen, akik a személykocsiból átszálltunk a mikrobuszba. Pleva Peter a par- dubicei Plynostav szlovákiai kirendeltségének megbízottja, Ivan Ostrihon mérnök a prahai Plynoprojekt vezér- igazgatóságának tervezési felügyelője, Garam Ádám mérnök, az újonnan létesült beruházó vállalat, a Tranzitok plynovod dolgozója. Egy dombtetőn megáll a jármű. Itt még nincsenek csövek, nincsenek gépek. A terveknek még csak annyi nyoma van, hogy két lápos területen Ideiglenes utat é- pítettek, hogy a gépek, a csőszállító teherkocsik megközelíthessék az építkezést Rengeteg ilyen utat kellett már és kell majd felépíteni az építkezés folyamán. És itt van a titokzatos számokkal jelölt jelzőkarók hosszú vonulata, mondván: itt kell az árkot kiásni! A csoport kiszáll a mik- robuszből és elindul. A mérnökök kezében tervrajzok, sémák, jegyzetfüzetek, a lányoknál mérőszalag, a középkorú ember hátán tízkilós kalapács, hóna alatt karók. És velem most már nem is törődnek — természetes; végzik fontosabb dolgukat. A probléma nem kicsi. A dombos, lankás gö- möri táj hajlatai nem kis problémát jelentenek az 1- lyen óriási csőkígyó beágyazásánál. A törésszögeket természetesen minimalizálni kell, ennek érdekében pedig a dombokat a kika- rőzott sávon lefaragni. Igaz, ez már a földgyaluk és á- rokásógépek dolga, de a- zoknak pontos utasítás, megadott szögek, mélységek, hajlatok kellenek, a- melyekhez majd tartják magukat. Ezért szállt ki a csoport. A tervek és a kivitelezési előkészületek közti eltéréseket össze kell hangolni, fel kell mérni és el kell hárítani a konkrét akadályokat. A lányok mérnek, bemondják a számot, a mérnökök beírják, és a középkorú leveri a jelzőka- rőt. Persze nem ilyen egyszerű az egész. Ez már csak apró mődosítássorozat. A mérőműszerekkel már régebben dolgoztak itt. Visszhangzik a kalapács csattogása. Ezek az emberek, a vállalatok képviselői még csak most ismerkednek egymással. Több nagyvállalat kooperációjában épül a mű. Még egymás nevét sem tudják pontosan. Az egyik távollévő tervezőt szakállasként emlegetik, még nem tudják a nevét. Eltelik néhány hét, '.néhány hónap, s természetes módon keresztnevén, tegezve szólítják majd egymást. Közösek lesznek az élményeik, közösek a gondjaik, s közös erővel létrehozott művet hagynak majd maguk mögött, olyan gázvezetéket, amelynek e- gyelőre még csak a párját sem tervezik, sehol a világon. Monumentális acélkígyó épül, tekereg, keresztül Európán — Kelettől Nyugatig. Közben eltelik a délelőtt, és a csoport befejezi a munkát. A mikrobusztól bizony jócskán eltávolodtunk. Csaknem egy órába telik, míg szomjasan visszaérünk és beszállunk. Ismét a faluban vagyunk. Még néhány kérdés, néhány utasítás, amelyet megbeszélnek, aztán a két csoport elválik, két kocsival mennek, más-más irányba. Én a lestopolt személykocsival megyek oda, ahová eredetileg is indultam, az építkezés egyik színhelyére, ahol már konkrét munka folyik. Mi az, amit láthatok? Mellettünk hegesztetten csövek százai. Egy ember állva csaknem elférne bennük. Odébb a hegesztés folyik, ehhez közeledünk. Itt a csőkígyó már testet öltött, tartópilléreken a magasba emelve. Hátán vagy nyolc sátor, ez alatt folyik a hegesztés. A sátor a tűző naptól véd. És daruk, lakó kocsik, gépek. Jelenleg ez a település. Állandó helye soha nincs. Naponta költözködnek, vonulnak, akkora távolságot tesznek meg, a- mekkora csőszakasz összehegesztésével aznap elké szültek. Vidám, idősebb ember fogad, fején pörge szalmakalap. Csehül beszél, bemutatkozik — Walter Bohumil, a szerelés vezetője. Diadalmasan tessékel a lakókocsi árnyékos tövébe.-— Ogy lehűtöttem ám a kofolát, hogy meg sem tudják inni. Valóban hideg. Mert nekiestünk s egyszerre megittunk két üveggel fejen ként. Sose szerettem, most mégis jólesik. Persze, egész délelőt szomjaztam. Letelepszünk az árnyékba. Mit tudok meg tőlük? Az építkezés szakaszonként folyik. Szlovákia területén öt építészi központot létesítettek. Minden központnak több csoportja van. ezek szakaszonként végzik a munkát. (Tehát ahány szerelőcsoport, annyiszor két ünnepélyes találkozás várható. Itt huszonhét szakmunkás dolgozik. Régi, tapasztalt szakemberek, az egész ország területéről verbuválódtak. Munkájuk szép, nem könnyű és rendkívül felelősségteljes, kevesen tudnák elvégezni ugyanezt. Tizen- ketten közülük bejártak már néhány európai országot, hogy ott tudásukat érvényesítsék. Ez a tudás a hegesztés, ám nem az a hétköznapi, hanem a legszak- szerűbb, legpontosabb, amit el lehet képzelni. Május huszonegyedikén kezdték' el itt a munkát. Azóta naponta tizennégy csőelem össze- . hegesztésénél tartanak, s lassan elérik a napi húszat. A munkába . ugyanis bele kell jönni. Egy csőelem 10- 12 méter hosszú, fényűzően értékes acélból készült. Nyugat-Németországból szállítják ide minden darabját. A gázvezeték a Szovjetunióból vonul Nyugat-Németországba, kitérőt tesz Ausztriába — szovjet földgázt szállít majd a két nyugati országnak. A hazánkon keresztülvonuló szakasz hossza kilencszáz kilométer. Nem kis feladat áll hát az építők előtt. Képzeljük el, hozzávetőlegesen hány ilyen csőóriást kell majd a helyszínre szállítani, mennyi geológiai és geográfiai akadályt kell majd leküzdeni, milyen hosszú árkot kell kiásni, és hányszor kell elvégezni a rendkívül bonyolult és igényes hegesztés műveletét? Hány folyó és főútvonal a- latt kell áthaladnia a vezetéknek, mennyi ember szaktudása, mennyi ember és gép energiája szükséges mindehhez? Szép feladat. A műnek 1973 tavaszára kéne elkészülnie, a szlovákiai szakaszt egy évvel korábban fejezik majd be. A szóban forgó építőbrigád állomáshelye Tornaija (Safárikovo). Az egyelőre előttük álló szakasz hosz- szúsága ötvenhét kilométer. Amíg két csőrészt össze- hegesztenek, háromszor kell a pisztollyal végigmenni a peremen. Három réteg szükséges ahhoz, hogy a vezeték rugalmas maradjon, a gáz el ne szivárogjon. E- lőtte szakszerűen kell az acélt előmelegíteni, utána szakszerűen kell a munkát. a hegesztést megröntgenezni. Cigányélet, de szép étet — mondják az emberek. Dicsérik a lehetőséget, hogy tájakkal, emberekkel ismerkednek. Ogy látom, ez az életforma, ez a munkaforma a vérükben van, akárcsak a tudás, a szakképzettség és a tapasztalat, a- mellyel ezt az igényes és monumentális feladatot teljesítik. A bérezésről sem mondanak rosszat: megéri. Bezzeg panaszkodnak ám a tornaijai étkezési lehetőségekre, az ételek rossz minőségére, az árakra, amelyeket természetellenesnek tartanak. Azt mondják, a helyzet tűrhetetlen, ellenőrzést kell eszközölniük. Bezzeg dicsérik a nagy- balogi kocsmárost, aki alig tud velük szót érteni, mert szlovákul, csehül nem tud sokat — mégis nagyon megértik egymást, hiszen olcsón és kitűnő ételt főz nekik. Tekintet nélkül arra, milyen az öltözetük, tisztességesen megteríti az asztalukat, s húsz perc alatt a harminc ember végezhet nála a jó ebéddel. De hát va- csorázniok Tornaiján muszáj. Tornaiján is alszanak, itt az állandó szálláshelyük. Kifogástalannak tartják — bár az étkezés lenne Ilyen — ismétlik meg. Elbúcsúzom tőlük. Jó napom volt. Jó munkaerkölcsű, jó szakemberek, kedves, vidám emberek társaságában telt el, olyan emberek között, akik egy komoly mű építését végzik. RESZELI FERENC Foto: CTK A tűző napon ilyen öltözetben folyik a hegesztés A lánctalpas emelők, fö dgyaluk, árokásók vadonatújak 03 Nádudvary Balázs A bútor minden bizonnyal hétköznapi életünk legfontosabb kellékei közé tartozik. Ennek ellenére úgyszólván figyelemre sem méltatjuk. Lehet, hogy talán azért is, mert bútoriparunk eddig nem nagyon kényeztetett el bennünket A minap azonban Bratislavában, a Fuöík utca 26. szám alatt olyan bútorokat vehettem szemügyre, amelyek műremekeknek is beillenének. Nádudvary Balázs kis műhelyében vagyok. A mester azok közé az utolsó „mohikánok“ közé tartozik, akik antik és stílbútorok javításával és készítésével foglalkoznak. Első pillantásra úgy tűnik, nincs abban semmi különös, amit ez a magas, szikár férfi csinál. Közönséges fával dolgozik, akárcsak a többi asztalos és a bútoripar. Csakhogy a bútoripar termékeit a legnagyobb részrehajlás mellett sem lehetne stílbútornak nevezni, de Nádudvary mester keze munkája szemet gyönyörködtető látvány. Művészi munka ez, amit megtanulni nem nagyon tehet. Hol sajátította el mégis? — Budapest mellett, Dömsödön születtem, lyiár gyermekkoromban különös előszeretettel figyeltem a természetet, fákat, bokrokat. Egészen elbűvöltek a természet alkotta megismételhetetlen alakzatok. Mint minden hasonszőrű gyerek, szívesen faragcsáltam. Amikor csak tehettem, bicskát fogtam a kezembe. Csakhogy én nem tekintettem a bicskát üres játékszernek, a faragcsálást haszontalan idő- törtésnek, hanem valamiféle különös tisztelettel fogtam újra a kezembe. Már akkor megfordult a fejemben, ha felnövök, hivatásból is űzöm a faragást. Apám megpróbált lebeszélni, hogy verjem ki a fejemből ezt a badarságot, tanuljak valamilyen komoly mesterséget, mert a hozzám hasonló legénynek nem nagyon kedvez a szerencse. Keményen meg kell dolgozni a kenyérért. Végül az apám óhaja is teljesült, de a vesszőparipámról se mondtam le. Kitanultam az asztalosmesterséget. így lett a dömsödi szegény gyermekből asztalos. De nem akármilyen. A szakma mestere. Azt mondja, munkáját sohasem tekintette puszt kenyérkeresési lehetőségnek, hanem inkább szórakozásnak, szenvedélynek, amely maradéktalanul kitölti az ember életét. Az asztalosmunka egyébként is emberemlékezet óta kiváltságos mesterség. A cipészhez vagy más mesteremberhez annak idején általában csak a szolgával küldték a munkát, az asztalosmestert az uraság sem restellte meghívni, hogy egyenrangú félként egyezkedjék vele. Nádudvary Balázs a műemlékvédő hivatal számára dolgozik. A kastélyok, várak, törvény által védett épületek bútorainak megviselt részeit javítgatja. Időnként megrendelésre teljesen új stílbútort is készít. Legutóbb a Prior Aruház tanácstermének a berendezését. Gyakran keresik fel az egyszerű emberek kisebb-nagyobb munkával, mert az antik és stílbútor újra divat lett. Nevetve meséli, hogy a közelmúltban az egyik cigány egy nagybőgővel állított be hozzá, amely úgy ripityára volt törve, hogy már nem is volt hangszer formája. A cigány már előre egyezkedett, hogy vajon mibe kerül majd a rendbehozása. — Ingyen is megcsináltam volna neki — mondja —, csak úgy kedvtelésből, de azért megfizettettem vele, hogy máskor jobban vigyázzon a hangszerére. Közönséges szavakkal nehéz lenne leírni a munkáját. Elég talán, ha azt mondom: a több évszázados bútorba még a szúrágás nyomait is belelopja. Közönséges halandó nehezen tudná megállapítani, hogy melyik például egy biedermeier szék eredeti lába, s melyik készült Nádudvary Balázs műhelyében. Ebben rajlik a művészete. Kár, hogy lassan kihal a mesterség. A fiatalok nem nagyon érdeklődnek iránta. — Szívesen foglalkozunk a fiatalokkal — mondja —, sajnos, mint magánember nem tarthatok inasokat. De így is szívesen látok a műhelyemben bárkit, akinek tehetsége van és érdeklődik a munkám irán* Palágyi Lajos A mester egyik remekműve PRANDL felvételei
