Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-19 / 3. szám
új ifjúság 4 Január van. A hőmérő higanyszála éjszaka mínusz kettő, három, helyenként hét, nyolc, sőt tíz fokot mutat. Igaz, napközben kicsit felmelegszik az idő, de nulla fölé akkor sem megy. Illetve azért mégis! Az ii- vegházakban. Az üvegtáblák alatt virítanak a piros, fehér, rózsaszín szegfűk. Ök védve vannak. A kertész, Csóka István vezénylete alatt szorgoskodó lányok időről időre pár talicska szenet szórnak a kazán torkába, alkalom- adtán megpiszkálják a rostélyon a hamut, és a virágoknak nem kell több, legalábbis a melegből nem. Nyolc-tíz-tizenöt Celsius-fok elég ahhoz, hogy hatvan-het- ven centiméterre nyújtsák a „nyakukat“, hét-nyolc centiméterre „tupírozzák“ az „üstökűket“ — kinyíljanak. El is feledtük megmondani, hogy hol vagyunk. Nem Hollandiában, se nem Magyarországon, sőt még csak nem is Bratislavában vagy Olomoucban, a híres virág- kiállításokon, hanem a Csallóközben, itt is a sok Patony egyikében — Benke- és Csenkepatony (új egyesített nevükön Felsöpatony — Horná Foton) összevont szövetkezeti kertészetének ü- vegházában, ahol a Csallóközben először „vetemedtek“ szegfűtermesztésre. Ezt a vetemedés szót szándékosan használjuk, mert ezzel szeretnénk jelezni a kezdeményezés szokatlanságát. Magyarországról, Li- pót községből hozták az ü- vegház tervrajzát s a palántákat is. — Az első napokban mindnyájan kétségbe voltunk esve — mondja Csóka István, a kertészet egyik vezetője. — Siralmas látvány volt, a- kárcsak egy pusztuló mező! De aztán lassan magukhoz tértek a palánták, és egyre több lett velük a munka. Öntözés, kapálás, cöve- kek leszurkálása - hogy ne törjön el, ne feküdjön le a virág. És a permetezés. Szinte hetente, tíznaponként permeteztünk. Ez azonban már nem volt kétségbeejtő. Sőt! Örömmel húztuk a ci- nezett drótot, kötöttük a fonalat, mert láttuk, hogy egyre magasabban ágaskodnak a virágszálak. Mindezt itt, a szép és korszerű üvegházban a szegfűágyak mellett mondja el az idős kertész, állítását a gyönyörű virágok bólogatva i- gazolják. Ha az ember végignéz a hét ár nagyságú területen, látszik, hogy kedvük telik a munkában. A piros, fehér, rózsaszín fehéres zöld színnel keveredik, hosz- szú szalagot képezve. Végigballagunk a „szalagok“ közt levő szűk járdán, elgyönyörködünk a szebbnél szebb virágokban, mind o- lyan, akár csak a nagyvárosi virágkereskedésekben látott és olykor vásárolt szegfűszálak. Az üvegpalota alapvázát lábszárnyi vastagságú csövek képezik. Emellett fűtőtestként is szolgálnak, mert belsejükben csörgedezik a meleg víz; és ha kell, sínekké válnak, mert segítségükkel át lehet helyezni az U- vegházat. Ha majd nyár végén, illetve ősz elején megerősödnek a Hollandiában vásárolt palánták, ismét visszahúzzák tavalyi helyére, hogy a jövő télen ott nyújtson oltalmat a több mint tizenegyezer szegfűbo- kornak. Jövőre felépül a következő, a második csarnok is. Néhányan kétkedve fogadták a kezdeményezést, de nem is csoda, hiszen előttük valóban egyetlen szövetkezet, állami birtok sem foglalkozott a szegfű ilyen méretű termesztésével. Meg aztán ez az új, szokatlan megoldású üvegház is. Még a szomszédos Magyarországon is sokáig inkább a korszerűtlen favázas, egy helyben álló csarnokokat részesítették előnyben. Az állam is inkább a hagyományos megoldást támogatta. De hát ez is megtörténhet! Odaát megküzdötte a maga harcát, hozzánk meg csak „átsétált“ — akárcsak itt, Benkepa- tonyban egyik helyről a másikra. Átsétált, de most már nemcsak része, hanem olykor meghatározója is az itteni szokásoknak. Módosította például az a- jándékozás formáját. Korábban a patonyiak egy-egy doboz csokoládét ajándékoztak születésnapra, névnapra. Ma ezt felváltotta a szegfű. A szép fehér menyasszonyi csokrok is a patonyi üvegházból kerülnek ki. Az üzemekből is hozzájuk jönnek, tíz-húsz, néha ötven szálat vásárolnak. Nemrég tartották a dunaszerdahelyi (Duna jská Streda) középiskolákon a szalagavatókat. A diákok száz-szözötven-kétszáz szálat rendeltek és vittek el a szalagavató napján az osztályfőnöknek, az igazgatónak, a legkedvesebb tanárnak, a legdrágább szülőknek... — Megérte belekezdeni a vállalkozásba? — Hogy megérte-e? Ha még egyszer ennyi virágunk teremne, akkor is kevés lenne. Százötvenezer szegfű, mi ez a mai világban? Bratislava, Dunaszerdahely, Nagy- megyer (Calovo) minden héten rendszeresen elviszi a maga részét. Kezdetben úgy volt, hogy Bécsbe szállítjuk, de kiderült, hogy idehaza többet kapunk érte, és a gond sem olyan nagy. Nem kell csomagolni, törődni az elszállításával... Ahogy beszélgetünk, itt is, ott is egy-egy koppanás. Talán az üvegtáblák repedeznek? Nem, csak az egyik jégcsap már nem bírta el önmagát, lezuhant. Itt bent továbbra is tizennégy fokot mutat a hőmérő, ezért érthető, hogy az egyébként szabadban dolgozó lányok tető alá húzódtak. A falatozóban vannak, körülülték az asztalt és egy fiú társaságában szórakoznak. Neheztel is rájuk a vezetőjük, mert mind ilyenek. Ha idegen fiú kerül a közelükbe, annak megnő ám a becsülete, a hazaira rá se fütyülnek. A lányok azzal érvelnek, hogy a fiúk is ilyenek, ők is az idegenek után szaladnak... A fiú, aki most a fűtőház és az üvegcsarnok villany- hálózatát szereli, nagyabo- nyi, és tetszik a lányoknak, a szegfűknél is jobban. — Persze, ebben mindaddig nem lesz hiba, amíg béke, nyugalom fog uralkodni az emberek között, mert akkor a virágnak még nagyobb keletje lesz. — Ezt a gondolatot egyébként a szövetkezet ökonómusa fogalmazta meg, és csak azon csodálkozunk, hogy mennyire egyezik egy magyarországi, a szentesi Termál Tsz elnökének a véleményével, aki az életszínvonal fokmérőjét látja benne. De talán hagyjuk az elmélkedést, valahogy nem illik a szegfűk társaságába. Vagy talán még sincs igazunk? Németh István RIPORT A FEHÉRET Földet ért az első, az előőrs hópehely, Unom ejtőernyőjét összehajtogatta, és úgy eltette, hogy sehol sem találtuk, És utána jöttek, sűrű rajokban, zizegve, hallhatatlan zúgással a többiek, a világ leggyönyörűbb bombázói, és fehéret virágzott alattuk a föld. Micsoda gyönyörű téli háborút Fehér aknákra lépsz, és pillanatonként röpít magasba az öröm. A fákról puha gránát hull nyolcadba, a bokrokon fehér füstként porlik a minden irányból leadott lövések gyönyörű töltete. A széltarolta fenyő üszkös sebeire hó-penloillinpermet száll. A legvénebb, sosem virágzó kóró is csupa kristály, csupa csillogás. Az úton először egy apró lány bukkan föl, figyelmesen lépeget, és ha néha a puha szőnyegre huppan, elmosolyodik. Ki lehet? Piroska, akt viszi nagymamáiának az ennivalót? De akkor hol, melyik bokor vagy fa mögött lapul a farkas? A kislányt később egy sereg fiú követi. Róluk safnos pontos értesüléseink vannak: árva gyermekek sétálnak gondozólukkal a behavazott hegyi úton. Ez a szurokszínű fickó azonnal a lencse elé ugrik, és nem nyugszik, amíg legalább hármat nem kattan a gép. Aztán ismét csend és nyugalom óléi körül. A széltarolta fenyőfára tovább szállong a gyógyító permet, a kislánynak már nyoma sincs, a szurokszínű fickó mosolyát is elnyelte a fehérség. A hegyi út kétfelé ágazik. Útbaigazít egy hóember, ismét jó nyomon vagyunk. Fejünk fölött sűrű rajokban, hallhatatlan zúgással ismét föltűnnek a világ leggyönyörűbb bombázói, és fehéret virágzik alattuk a föld. KOLÁR PÉTER felvétele BATTA GYÖRGY I—, ' — Mi hatotta meg a leginkább, és mi az, amire érdemes felfigyelni, amin el kell gondolkozni? — Számomra minden különös volt abban a harcoló országban. Megcsodáltam a szerény, vastag copfú vietnami asszonyokat, akik még a semmiből is teát főznek, miközben egyik szemükkel az eget kémlelik, hogy veszély esetén időben elrejtsék gyerekeiket, vagy történetesen fegyvert ragadjanak és férjeik jobb kezeként álljanak helyt. Amin érdemes és el kell gondolkoznánk, az a felégetett és elpusztított vietnami falvak, Vietnam Lidicéi. A világ eddig még csak My Lairól és az ott Vietnamról Kell-e ahhoz bátorság, hogy valaki Vietnamban éljen? Aki ott él, talán nem is tudja, mi a bátorság és mi a félelem. Amitől sok embernek inába száll a bátorsága, azt ők természetesnek tartják. Harc, zaklatott életmód, életveszély tölti ki napjaikat. Velük szemben az európai ember elkényeztetett lénynek számít... De vannak, akik kibírják. Orvosok, ápolónők, újságírók, tudósítók. Ok sem élnek másabb körülmények között, mint a mindennapi harchoz szokott vietnamiak. így kezdődött beszélgetésünk egy Vietnamban járt csehszlovák újságíróval, Mi------— ro Tulejával, az Obrana li- du szerkesztőjével és fotóriporterével. —■ Mit szólt a felesége, amikor megtudta, hová készül? — Vigasztaltam, hogy nem katonának megyek, és mivelhogy modern gondolkodású, jőzan nő, még csak nem is sírt utánam. Azt tartja, nem én vagyok az egyedüli férj a világon. — Helyes. És milyen érzésekkel vágott az útnak ön? — Izgultam, de nem Vietnam miatt. A repüléstől jobban félek Meg aztán akkortájt az emberek, ha repülőgépbe ültek, sose tudták, hol kötnek ki. — Milyen volt az első találkozása a vietnamiakkal? — Messziről sem szentimentálisak. Katonásak, józanok, olyanok, akik sorsukba nem törődtek bele, mindamellett tudnak vidámak is lenni, és ami engem végtelenül lenyűgözött, ez a föld alatti élet volt. Persze, nem lebujokra gondolok. Ott, a- hol szinte mindennaposak a bombázások, az emberek úgy rendezik be életüket, hogy az ne lássa kárát egy vagy több légitámadásnak: elvonulnak a föld alá. Üzletek, iskolák, konyhák vannak leásva a földbe. Ha tudná, milyen kellemes nyáron az alvás egy ilyen földkunyhő- ban! — Milyen nyelven beszélt a lakossággal? — Volt, aki tudott franciául, volt, akivel oroszul, angolul beszéltem. Én csak keveset tanultam „Vietnamul“, a legszükségesebbet csupán, de a világ legszebb szavának mégis egy vietnami szét tartok: hoa binh. Ez békét jelent, és az a legszörnyűbb, hogy a vietnamiak többsége nem ismeri a békét. — A meleg lakásra, fürdőszobára, televízióra gondolok, arra, ami itthon a mi rendelkezésünkre áll. Hogyan, miből él Vietnam népe? Hogy van az, hogy any- nyi év után sem csökkent életkedvük, hogy továbbra is értelmesnek találják az úgyszólván értelmetlen harcot, gyermekeik születnek, házasodnak? — Ezt nagyon nehéz megérteni. Beszéltem nagyon sok vietnami katonával. Arra a kérdésemre, mi a legnagyobb kívánságok, szinte kivétel nélkül ezt válaszolták: „Legyen már végre béke, de amíg nincs, üzenni szeretnék feleségemnek és gyermekeimnek. Tartsanak ki és ne feledjék el időben elvetni a rizst." — Bizonyára beszélt ott harcoló amerikai katonákkal is. — Kijavítom: nem katonákkal, hanem inkább hadifoglyokkal, habár a VDK ellen elkövetett légitámadások ellentmondanak minden nemzetközi egyezménynek, és ezek szerint kellene bánni a hadifoglyokkal is, de hát erről majd később, ha esetleg érdekelni fogja... — Mi volt az amerikai hadifoglyok legfőbb óhaja? — A béke és az, hogy mielőbb hazakerüljenek. Kivétel nélkül a „legdrágább feleségről“ és „legaranyosabb gyerekekről“ beszéltek mindnyájan. — Sajnos az embertelen háborúk eszméje nem emberek fejében születik. Mit tudott meg még tőlük? — Sok mindent, de szerencsétlenségemre mégis a szörnyűségekre emlékszem a legjobban. Elmondták, milyen kiképzéseken estek át vietnami szolgálatuk előtt. Nem szakkiképzéseken, inkább durva szemléltető oktatáson, főleg az elfogott vietnamiak kínzását illetőleg. Tudják, hogyan kell az elfogott vietnamiak körmét lehúzni, bambusznádat körmeik alá szúrni, külön részt képezett a nők kínzása, a césium és foszforbombák használata... Remélem, nem kívánja, hogy részletezzem... — Hogyan néz ki egy hadifogolytábor? — A foglyok rendes kosz- tot kapnak, naponta háromszor, természetesen a háborús körülmények diktálta kosztot, de hát én is ott ettem velük két napig és állíthatom, hogy az adagok bőségesek, csak az állandó húshoz szokott amerikaiaknak ez kevés, és főleg nem bfrják megszokni a folytonos rizst. Sokan közülük már három-négy éve a tábor lakói. meggyilkolt 102 polgári személyről tud. De merem állítani, hogy több van belőlük. — Ott-tartózkodása alatt volt-e életveszélyben? — Hogy voltam-e? Ügyszólván állandóan. Ezt csak akkor nem tudatosítottam, amikor aludtam. Átéltem nem egy bombatámadást, de átéltem, és ez jó. Megérte. Amikor hazajöttem, a feleségem nem a szokásos „Mit hoztál?“ kérdéssel fogadott. Ez egyszer hallgatott, és több ősz hajszálat fedeztem fel a feje búbján. Pedig csak másfél hónapig voltam Vietnamban. Az interjút Zácsek Erzsébet készítette
