Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-01 / 22. szám
új ifjúság 9 PILLANAT élvben meslcoVűIsz in. Pár nappal ezelőtt Cutka úrvezető késve érkezett vtssza az eltávozásról. Az ügyeletesasztalnál éjszaka kettőig Nolík tizedes ült. Aztán jelébresztette segédjét, Bonda közkatonát, maga pedig pihenni tért. Vlado még félálomban volt, fázott, összehúzódott, ahogy csak tudott, s fejét az asztalra támasztotta. Aztán még elugrott pokrócért, s belecsavarta magát. Valószínű, hogy így aludt el, mert Cutka őrvezetőt csak akkor vette észre, amikor már pár lépésnyire volt tőle. Cutka fején csárdásán ált a sapka, összekócolt haja kilógott alóla, kabátja kigombolva, egyik oldala csupa mész valamilyen faltól. Kezében utazótáskáját szorongatta, amelynek egytk füle leszakadt, úgyhogy majdnem a földön vonszolta maga után. Vlado felállt, tisztelgett, de Cutka még csak észre sem vette őt, továbbvonszolta magát egészen a folyosó végéig, nagy zajjal kinyitotta az ajtót, s úgy, ahogy volt, kabátban, cipőben, rövidesen elaludt. Hajnali öt óra lehetett. Cutkának éjfélig kellett volna visszatérnie. Az ügyeletesnek vagy segédjének minden késet visszatérését jelentenie kell. A mosdó kályhájában közben kialudt a tűz. Vladónak a bajonettel gyorsan gyújtást kellett hasogatnia, s újra befüte- nie, nehogy a vezetéket meg- repessze a fagy. Csöngött a telefon. A gyújtást hirtelen a földre dobta, s piszkos kézzel felemelte a kagylót. Pélt, hogy az ezredügyeletes Cutka felöl fog majd kérdezősködni. De az ezredügyeletes csupán arról akart meggyőződni, nem aludt- e el véletlenül, vagy nem hagyta-e el az előirt területet, és közölte vele, hogy a reggeli tornát ma zubbonyban tartják. jelentenem kellett volna, hogy Cutka későn érkezett, gondolja Vlado. Ha a bejárati ügyeletes fogja jelenteni, s én nem, akkor fülig benne vagyok a csávában. Csakhogy az ördög tudja, nem jött-e Cutka véletlenül a kerítésen keresztül?... — S a reggeli torna alatt senkt se merjen elbújni — figyelmeztette az ezredügyeletes. — Ellenőrizni Jogom majd a vécékben is és mindenütt. Akit elbújva találok, az napi jelentésre megy. Senkivel nem teketóriázom. Végeztemi Vlado egy ideig még kezében tartotta a kagylót és fintor- gott. A, mit, reggel bejelentem Noiík tizedesnek, az ügyeletes tegyen azt, amit jónak lát. Csakhogy a századparancsnok még az ébresztő előtt jött, mikor Noiík tizedes még aludt. — Végezni, vigyázzl Százados elvtárs, Bonda közlegény, a harmadik század segédügyeletese jelentem. Szolgálatom alatt semmi különös nem történt. A századparancsnok bólintott. — Ébresztő előtt nincs vigyázz, Bonda. Elég régen szolgál, ennytt már tudhatna. Kinek vezényel vigyázt, ha senki sincs a folyosón? Látja, logikusan kell gondolkodnia. Ezt a jövőre nézve mondom. Szóval minden rendben? A századparancsnok fürké- szön, hunytrított szemmel nézet rá. Lehet, hogy már tud valamit, villant át Vlado agyán a gondolat, s a gyomra körül hirtelen görcsös rángatózást észlelt. — Minden... azazhogy... Cutka tizedes késve tért vissza az eltávozásról... A századparancsnok azonnal felfigyelt. S maga szerint ez rendben van? Mikor érkezett meg? — Hát... valamivel öt előtt. A századparancsnok elhúzta a szája szélét, és gondolkozott. — No jó... Menjen, ébressze fel az ügyeletest, s aztán jöjjön az irodámbaI Mire Vlado odaért, a politikai Bergman százados is megjelent. Minden apróság felől kikérdezte, fejével bólogatott, s egy darab papírra érthetetlen ábrákat firkált. Aztán jött a szakaszvezető s elővezette Cutka tizedest. Cutkán még mindig a piszkos kabát volt, haja kócos. Alii az iroda közepén, s bamba tekintettel bámult maga elé. — No, magának aztán megvan a formája — sóhajtott fel gyanúsan halk hangon Bergman százados. A századparancsnok egy tekintettel értésére adta, hogy a közkatona jelenlétében ne rója meg az őrvezetőt. — Elmehet, Bonda. Vlado szó nélkül leült az ügyeletesszékre, s nem is mert Noiík tizedesre nézni, aki éppen a reggeli jelentéseket írta. — 0 már tudta... — hebegte. — Meg kellett neki mondanom... — Jelentse a szobákban az ébresztőt — parancsolta röviden Noiík tizedes. Este még tegezte. Hogy a későbbiekben miről volt szó az irodában, azt Vlado a század írnokától tudta meg, akinek közvetlen az övével szomszédos az ágya, s mondhatni, barátkozik vele. — A kapuügyeletes semmit sem jelentett — mondta a századparancsnok. — Megint a hamis bajtár- siasság — mondta Bergman százados. — Talán sose szabadulunk meg tőle. De ez a kapuügyeletes nem tőlünk való, ugye? — Nem. — Akkor azt majd elintézi a saját parancsnoka. A mi ügyeletesünk azonnal jelentette? — Csak reggel A segédügyeletes. — Az mindegy. Valahogyan meg kéne jutalmazni érte. A századparancsnok elgondolkozott. — Dicséretet kap tőlem a napiparancsban. — Az kevés. Tudod, hogy most mindenütt a hamis baj- társiasság ellen való harcról beszélnek, írnak, javasolni fogom a zászlóaljparancsnoknak, hogy adjon neki eltávozást. — De kérlek, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Tudom, ha most kinyitod az újságokat, az irányelveket, vagy a parancsokat nézed, mindenütt folyik a harc a hamis bajtársiasság ellen, ismerem én már az ilyen akciókat, egy idő múlva mindenki fütyül majd rá, De a százados nem tágított. Most napirenden a hamis bajtársiasság elleni harc, s aki azt akarja, hogy kedvezően ér tékeljék, tevékenyen részt kell vennie benne, élen kell járnia. Azonkívül' Bergman százados tudta jól, hogy az ezredparancs egy látszólag csekély fontosságú szakasza, mely hírül adja, hogy Bonda közlegény a hamis bajtársiasság ellen való harcban tanúsított helyes magatartásáért jutalmat nyer, az egész egység számára milyen nagy jelentőségűvé válik — az ezredparancsnokságon rögtön látják majd, hogy a harmadik motoros lövészszázadnál sikeresen halad a politikát nevelőmunka, s az irányelvek értelmében folyik a hamis bajtársiasság elleni küzdelem. Mikor Bergman százados ebédre ment, megállt az ügyeletes székénél, s kedvesen, hangjában némi gyöngédséggel szólt Vládához: — No, mi van, legény, hogy telik a szolgálat? — Köszönöm, százados elvtárs, eddig megjárja... — Ülj, csak maradj ülvel Az a fő, csak továbbra is következetesnek kell lenni, s fellépni minden ellen, ami a fegyelmet sértíl Keményen összeszorított jobb ököl, elszántan és keményen előreszegezett tekintet, enyhén előretolt jobb láb, alacsonyra vont szemöldök. Mindez erőteljes összhatást kelt. — Van, akivel lehet szót érteni, de akadnak olyanok, akikkel nem vergődik zöld ágra az ember. Magasra felhúzott váltak közt leszegett fej. az arcon a tehetetlenség kifejezése, a száj kissé nyitott, a kezek szabadon lógnak a test mellett, a vállon és a derék körül enyhén redőt vet az egyenruha. — Helyesen , viselkedtél, fiami? Széles, barátságos mosoly, összeszűkült szem, enyhén felvont feszes váltak, a jobb láb ismét előre tolva. Kompozíciós szempontból az alak enyhe meghajlása biztosítja az összhangot. — Csak semmi meghátrálás. A továbbiakban az megbosszulhatja magát. Tovább kell látnunk az orrunknál! A bal láb feszesen kiáll, a jobb váll negyvenöt fokos szögben ível felfelé, távolba meredő tekintet, elszánt és kemény arckifejezés, összeszorított a- jak, az egyenruha köntösként, szabadon omlik és gazdag re- dőket vet. Mindez egységes benyomást kelt, kifejezi a magatartás szilárdságát, s bizonyos felülemelkedést a parlagi valóságon. — Szeretnél hazalátogatni? — Ki ne szeretne,, százados elvtárs? Bergman százados titokzatos arcot vágott. — Nem akarok semmit ígérni, de lehet, hogy sikerül. Es sikerült. —0— Az utcán csönd van, a kapu alatt sötét, s az őzikének puha a szája, na, na, már elég, mondja, s hajlékony termete, mint az íj, meghajlik ölelésében. Az utcán csönd van, és a kapu alatt sötét, ez a kapu valamikor Hankához vezetett, úgy kell neked, Hanka, ha már nem vagy, ha már nem létezel... A kapu félig nyitva áll, és fülsértőn csikorog, az őzike megriad ettől a hangtól, nem akar továbbmenni, nem, meg- fogózkodik, nem, azt nem szabad, ma látjuk először egymást... És Hanka ablaka világít. Ha nem, nem, mondja Vlado, hazakísérlek. Az őzike meghök- ken, hallgat, félénken lépked mellette, s a szeme sarkából nézi őt, nem bírja követni. Haragszol? Vissza kell fordulnom, mondja Vlado, még egyszer futólag megcsókolja, és szalad, bocsáss meg, őzike, bocsásd meg, hogy rossz voltam hozzád, te nem tehetsz róla... Hanka ablaka még mindig világít. Van ott valaki? A léptek a falépcsőn fülsiketótően konganak. — Hanka! A rezsónál áll, s a teafőző felett melegíti ujjait. Gyorsan a szoknyájába törli őket. — Én... éppen most érkeztem vissza... hogy kerülsz ide? Jézusmária, ugye, elfelejtettem bezárni a kaput? Lemegyek veled és bezárom, jó? Hiszen holnap úgyis eljössz, nem? A kilincs tehetetlenül meg- csikordult, ahogy nyomorgatta. — Hát, te elküldesz engem... — De Vlado, értsd meg, éjszaka van, a szomszédasszony meghallhatja... Szorosan tartotta a kilincset. Hanka zsugorodott, vonalai elmosódnak, mintha az ajtó egy hajó volna, amely távolodik a parttól. —■ Szóval, te elküldesz engem... — De Vlado... értsd meg... hiszen korán reggel láthatjuk egymást, no nem? Bevágta az ajtót, és hirtelen futásnak eredt a lépcsőkön lefelé. — Vlado, Vlado! Lassan megindult visszafelé. A lány az utolsó lépcsőfokon átölelte, és hevesen hozzásimult. Karájba vette a lányt, és gyöngéden az ágyra fektette. Reggel hirtelen felébredt, és riadtan felült az ágyban. A közeli állomáson felfüttyentett egy motoros vonat, ami pontosan úgy hangzott, mint a kaszárnya! sziréna riadőjelzése. Megszokott mozdulattal kinyújtotta kezét az egyenruha után, amely ma nem az előírás szerint volt lerakva, és szabadon hevert a szék támláján. Keze egy pillanatra megmeredt a levegőben, aztán megkönnyebbülten Ismét az ágyra hanyatlott. És hirtelen minden mozgásnak indult, az egyenruha elveszítette körvonalait, és szürke sziklaoromnak tetszett, amelytől egyre jobban távolodott, puszta, kiégett bolygóvá változott, amelytől a fény sebességével egyre messzebb szállt, már millió fényévnyi távolságra volt tőle, az asztal is, a rezsó, a szekrény, minden távolodott s zuhogott bele egy szakadékba, repült, repült, míg csak teljesen egyedül nem maradt a sötét és üres csillagközi térben, a bolygók már csak messziről világítottak apró fénypontokként, hevesen forogtak, és egyhangú örvénylésük és sípolásuk csak növelte magányérzetét és az abszolút csöndet, önmagában is óriási atommennyiségek mozgását érezte, s ez a mozgás is csak fokozta a csillagközi térben való elha- gyatottságnak tudatát, kezével egy tanácstalan mozdulatot tett, s a kéz lágyan, erőtlenül és mélyen zuhant az ürességbe, míg csak valami szilárdba nem ütközött, ami mégis simuló és meleg volt, Hanka testébe, Hanka volt a kis élő bolygó, amely a súlytalanság terében, keze súlyának érzékelésére könnyedén a másik oldalára fordult, csöndesen mondott valami érthetetlent, félálomban átölelve őt mind a két kezével, s gyermeki bizalommal szorította magához, millió nyüzsgő atom között csak a két kis melle volt az egyetlen biztos pont, ő is szorosabban magához vonta a lányt, szédülést érzett, és zuhant vég nélkül egy szakadékba, izgatottan nyüzsgő és süvítő, kihűlt bolygók közé, zuhant, és erősen tartotta az ő kis eleven és meleg bolygóját, amely kicsi, de egyedül biztonságos... Hanka kinyitotta a szemét, és álmosan hunyorított Vladó- ra. — Te nem alszol? — Nem. Téged néztelek. Kezével végigsimította a fiú arcát. — Hanka! — Tessék? — Miért nem írtál többé... — Hazamentem, tudod, szabadságra... — Már régen nem írsz. A lány egy kicsit elhúzódott. — Nem is olyan régen. Én... most ne kérdezz semmit, jó? Nem jó így nekünk? Te talán... ha teszel valamit, mindig tudod, hogy miért teszed? — Nem. Nem mindig... Valami furcsa, forró hullám tolakodott a torkába, s kellemetlenül csiklandozta az orrát. Biztonság, hol a biztonság, a két biztos pont távolodik, eltűnik, hiába nyújtja utána a kezét, felbúg a sziréna, ezer láb dübörög, miért, miért, örökké azt kell kérdezni, miért. — A fontos az, hogy mit teszel azután, no nem? — mondta Hanka. — És te mit teszel? Hanka magához húzta és megcsókolta. Lent csapódott az ajtó. A lépcsőn sepertek. Vlado elmosolyodott. — Az a seprűs nő... Hanka is elnevette magát. — Hanka, most szeretnék megkövülni. — Micsoda? — No, megkövülni... örökké így maradni, mint most. Az örökkévalóságig meghosszabbítani ezt a pillanatot... — Csakhogy azt nem lehet... Tudom is én... én nem akarnám. Még csókolj! Csókolta, gyöngéden simogatta a mellét, s csodálkozott, hogy egyáltalán nem hallja az asztalon levő ósdi ébresztőóra ketyegését, hogy egyáltalán nem hallja az utca zaját, lehet, hogy csakugyan megállt az idő, és a bolygók megszűntek eszeveszetten forogni, egymásnak ütközni, lehet, hogy minden halott csönddé és békévé kövült. — Ogy örülök — suttogta Hanka. — Minek örülsz? — Hogy itt vagy mellettem. (Folytatjuk) MIROSLAV VALÉR: CSAK ÜGY Csak úgy, \ mintha véletlenül akadnának össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: „Szeretlek.“ S te ennyit: „Ö, úgy, mint bárki más!“ Micsoda megaláztatásl Történhetne ez augusztus havában, nagylombú fák alatt. Megszégyenülten himbálnám kulcsaim az ujjamon, s „menjünk haza“ — ezt mondanám neked, csak úgy, véletlenül. És szinte csak mellékesen. Talán pont fél négy lenne, szerda délután, és egy üzlet előtt állnánk, szívem, hol emberek sürögnek-forognak, s bent emléktárgyakat lehetne venni és fennhéjázó orrú léghajókat. Azt súgnád halkan és vigyázva: „Igen? s hová?“ Megkérdenélek, 6, szívem virága: „Mi lelt, mi lelt, az istenért!“ „Ö, semmi — mondanád csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen és szinte csak mellékesen...“ Ö, merre, hol vagy? azon rémüldözöm most egyre, hogy majd találkozunk egy éjszaka, ha dúl a nyári hőség, mikor a hold az ablak előtt áll, sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg, és én megrettenek, hogy újra, újra megint csak sírni kezdek. Mikor teázom, s mikor kávét darálok, vagy amikor felöltöm a kabátom, szavad fejembe fészkeli magát és gúzsba köt és újra meg újra átfon: „Hová?“ Ki tudja hová? A nagyvilágon bárhová, csak hozzád közel lehessek, miként az ág az ághoz, hogy hozzád oly közel csevegjek mint hab a habhoz a derűs-sugáros alkonyatban, mikor röpítve szálldos velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül. Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül. Végh György fordítása 'a ►o c a 3 t-f SZÉCSI MARGIT: SZERELEM Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát. Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle, elefánt-csordára elég szívünk volt — marad még belőle Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy, mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál. JlftI WOLKER: ELUTAZÁS Az állomás körüli tájat minden vonat a messzeségbe rántja. A táj azért árasztja zád hontalan bolygók hűvös bánatát. A kikötő felett, sziklák ölében kis állomás. Elutazom ma innen és szomorú vagyok. Lehet, bőröndöm alján a tengert viszem egy kagylóba zárva. Lehet, hogy a szerelmet rejtem el két piros rózsaszálba, De most, e percben, nem szabad keresnem: nem látnám, nem lelném meg egyiket sem. Bakáriai állomás. Nem jön vonat, — az éj majd elvisz engem sötét vagonban, és csillagok verik az indulót. Ne csókold, kedvesem, a messzéindulót. Rég elszakadtunk már a búcsupercben. Ki búcsúzik, hiába nyúl a másik kéz után. Rab Zsuzsa fordítása
