Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-01 / 22. szám

új ifjúság 9 PILLANAT élvben meslcoVűIsz in. Pár nappal ezelőtt Cutka úr­vezető késve érkezett vtssza az eltávozásról. Az ügyeletesasztalnál éjsza­ka kettőig Nolík tizedes ült. Aztán jelébresztette segédjét, Bonda közkatonát, maga pedig pihenni tért. Vlado még félá­lomban volt, fázott, összehúzó­dott, ahogy csak tudott, s fe­jét az asztalra támasztotta. Az­tán még elugrott pokrócért, s belecsavarta magát. Valószínű, hogy így aludt el, mert Cutka őrvezetőt csak akkor vette ész­re, amikor már pár lépésnyire volt tőle. Cutka fején csárdá­sán ált a sapka, összekócolt haja kilógott alóla, kabátja ki­gombolva, egyik oldala csupa mész valamilyen faltól. Kezé­ben utazótáskáját szorongatta, amelynek egytk füle leszakadt, úgyhogy majdnem a földön vonszolta maga után. Vlado felállt, tisztelgett, de Cutka még csak észre sem vette őt, továbbvonszolta magát egészen a folyosó végéig, nagy zajjal kinyitotta az ajtót, s úgy, ahogy volt, kabátban, cipőben, rövide­sen elaludt. Hajnali öt óra le­hetett. Cutkának éjfélig kellett volna visszatérnie. Az ügyele­tesnek vagy segédjének minden késet visszatérését jelentenie kell. A mosdó kályhájában köz­ben kialudt a tűz. Vladónak a bajonettel gyorsan gyújtást kel­lett hasogatnia, s újra befüte- nie, nehogy a vezetéket meg- repessze a fagy. Csöngött a te­lefon. A gyújtást hirtelen a földre dobta, s piszkos kézzel felemelte a kagylót. Pélt, hogy az ezredügyeletes Cutka felöl fog majd kérdezősködni. De az ezredügyeletes csupán arról akart meggyőződni, nem aludt- e el véletlenül, vagy nem hagy­ta-e el az előirt területet, és közölte vele, hogy a reggeli tornát ma zubbonyban tartják. jelentenem kellett volna, hogy Cutka későn érkezett, gon­dolja Vlado. Ha a bejárati ügyeletes fogja jelenteni, s én nem, akkor fülig benne vagyok a csávában. Csakhogy az ör­dög tudja, nem jött-e Cutka véletlenül a kerítésen keresz­tül?... — S a reggeli torna alatt senkt se merjen elbújni — fi­gyelmeztette az ezredügyeletes. — Ellenőrizni Jogom majd a vécékben is és mindenütt. Akit elbújva találok, az napi jelen­tésre megy. Senkivel nem te­ketóriázom. Végeztemi Vlado egy ideig még kezében tartotta a kagylót és fintor- gott. A, mit, reggel bejelentem Noiík tizedesnek, az ügyeletes tegyen azt, amit jónak lát. Csakhogy a századparancs­nok még az ébresztő előtt jött, mikor Noiík tizedes még aludt. — Végezni, vigyázzl Száza­dos elvtárs, Bonda közlegény, a harmadik század segédügye­letese jelentem. Szolgálatom alatt semmi különös nem tör­tént. A századparancsnok bólin­tott. — Ébresztő előtt nincs vi­gyázz, Bonda. Elég régen szol­gál, ennytt már tudhatna. Ki­nek vezényel vigyázt, ha sen­ki sincs a folyosón? Látja, lo­gikusan kell gondolkodnia. Ezt a jövőre nézve mondom. Szóval minden rendben? A századparancsnok fürké- szön, hunytrított szemmel né­zet rá. Lehet, hogy már tud valamit, villant át Vlado agyán a gondolat, s a gyomra körül hirtelen görcsös rángatózást észlelt. — Minden... azazhogy... Cut­ka tizedes késve tért vissza az eltávozásról... A századparancsnok azonnal felfigyelt. S maga szerint ez rendben van? Mikor érkezett meg? — Hát... valamivel öt előtt. A századparancsnok elhúzta a szája szélét, és gondolko­zott. — No jó... Menjen, ébressze fel az ügyeletest, s aztán jöj­jön az irodámbaI Mire Vlado odaért, a politi­kai Bergman százados is meg­jelent. Minden apróság felől kikérdezte, fejével bólogatott, s egy darab papírra érthetet­len ábrákat firkált. Aztán jött a szakaszvezető s elővezette Cutka tizedest. Cutkán még mindig a piszkos kabát volt, haja kócos. Alii az iroda kö­zepén, s bamba tekintettel bá­mult maga elé. — No, magának aztán meg­van a formája — sóhajtott fel gyanúsan halk hangon Berg­man százados. A századparancsnok egy te­kintettel értésére adta, hogy a közkatona jelenlétében ne rója meg az őrvezetőt. — Elmehet, Bonda. Vlado szó nélkül leült az ügyeletesszékre, s nem is mert Noiík tizedesre nézni, aki ép­pen a reggeli jelentéseket ír­ta. — 0 már tudta... — hebegte. — Meg kellett neki monda­nom... — Jelentse a szobákban az ébresztőt — parancsolta rövi­den Noiík tizedes. Este még tegezte. Hogy a későbbiekben miről volt szó az irodában, azt Vlado a század írnokától tudta meg, akinek közvetlen az övével szomszédos az ágya, s mond­hatni, barátkozik vele. — A kapuügyeletes semmit sem jelentett — mondta a szá­zadparancsnok. — Megint a hamis bajtár- siasság — mondta Bergman százados. — Talán sose szaba­dulunk meg tőle. De ez a ka­puügyeletes nem tőlünk való, ugye? — Nem. — Akkor azt majd elintézi a saját parancsnoka. A mi ügyeletesünk azonnal jelentet­te? — Csak reggel A segédügye­letes. — Az mindegy. Valahogyan meg kéne jutalmazni érte. A századparancsnok elgon­dolkozott. — Dicséretet kap tőlem a napiparancsban. — Az kevés. Tudod, hogy most mindenütt a hamis baj- társiasság ellen való harcról beszélnek, írnak, javasolni fo­gom a zászlóaljparancsnoknak, hogy adjon neki eltávozást. — De kérlek, hiszen csak a kötelességét teljesítette. Tudom, ha most kinyitod az újságokat, az irányelveket, vagy a paran­csokat nézed, mindenütt folyik a harc a hamis bajtársiasság ellen, ismerem én már az ilyen akciókat, egy idő múlva min­denki fütyül majd rá, De a százados nem tágított. Most napirenden a hamis baj­társiasság elleni harc, s aki azt akarja, hogy kedvezően ér tékeljék, tevékenyen részt kell vennie benne, élen kell járnia. Azonkívül' Bergman százados tudta jól, hogy az ezredparancs egy látszólag csekély fontossá­gú szakasza, mely hírül adja, hogy Bonda közlegény a hamis bajtársiasság ellen való harc­ban tanúsított helyes magatar­tásáért jutalmat nyer, az egész egység számára milyen nagy jelentőségűvé válik — az ezredparancsnokságon rögtön látják majd, hogy a harmadik motoros lövészszázadnál sike­resen halad a politikát nevelő­munka, s az irányelvek értel­mében folyik a hamis bajtár­siasság elleni küzdelem. Mikor Bergman százados ebédre ment, megállt az ügye­letes székénél, s kedvesen, hangjában némi gyöngédséggel szólt Vládához: — No, mi van, legény, hogy telik a szolgálat? — Köszönöm, százados elv­társ, eddig megjárja... — Ülj, csak maradj ülvel Az a fő, csak továbbra is követ­kezetesnek kell lenni, s fel­lépni minden ellen, ami a fe­gyelmet sértíl Keményen összeszorított jobb ököl, elszántan és keményen előreszegezett tekintet, enyhén előretolt jobb láb, alacsonyra vont szemöldök. Mindez erő­teljes összhatást kelt. — Van, akivel lehet szót ér­teni, de akadnak olyanok, akikkel nem vergődik zöld ág­ra az ember. Magasra felhúzott váltak közt leszegett fej. az arcon a tehe­tetlenség kifejezése, a száj kis­sé nyitott, a kezek szabadon lógnak a test mellett, a vállon és a derék körül enyhén redőt vet az egyenruha. — Helyesen , viselkedtél, fiami? Széles, barátságos mosoly, összeszűkült szem, enyhén fel­vont feszes váltak, a jobb láb ismét előre tolva. Kompozíciós szempontból az alak enyhe meghajlása biztosítja az össz­hangot. — Csak semmi meghátrálás. A továbbiakban az megbosszul­hatja magát. Tovább kell lát­nunk az orrunknál! A bal láb feszesen kiáll, a jobb váll negyvenöt fokos szög­ben ível felfelé, távolba mere­dő tekintet, elszánt és kemény arckifejezés, összeszorított a- jak, az egyenruha köntösként, szabadon omlik és gazdag re- dőket vet. Mindez egységes be­nyomást kelt, kifejezi a maga­tartás szilárdságát, s bizonyos felülemelkedést a parlagi va­lóságon. — Szeretnél hazalátogatni? — Ki ne szeretne,, százados elvtárs? Bergman százados titokzatos arcot vágott. — Nem akarok semmit ígér­ni, de lehet, hogy sikerül. Es sikerült. —0— Az utcán csönd van, a kapu alatt sötét, s az őzikének puha a szája, na, na, már elég, mondja, s hajlékony termete, mint az íj, meghajlik ölelésé­ben. Az utcán csönd van, és a kapu alatt sötét, ez a kapu valamikor Hankához vezetett, úgy kell neked, Hanka, ha már nem vagy, ha már nem léte­zel... A kapu félig nyitva áll, és fülsértőn csikorog, az őzike megriad ettől a hangtól, nem akar továbbmenni, nem, meg- fogózkodik, nem, azt nem sza­bad, ma látjuk először egy­mást... És Hanka ablaka világít. Ha nem, nem, mondja Vlado, hazakísérlek. Az őzike meghök- ken, hallgat, félénken lépked mellette, s a szeme sarkából nézi őt, nem bírja követni. Ha­ragszol? Vissza kell fordulnom, mondja Vlado, még egyszer fu­tólag megcsókolja, és szalad, bocsáss meg, őzike, bocsásd meg, hogy rossz voltam hoz­zád, te nem tehetsz róla... Hanka ablaka még mindig világít. Van ott valaki? A lép­tek a falépcsőn fülsiketótően konganak. — Hanka! A rezsónál áll, s a teafőző felett melegíti ujjait. Gyorsan a szoknyájába törli őket. — Én... éppen most érkez­tem vissza... hogy kerülsz ide? Jézusmária, ugye, elfelejtettem bezárni a kaput? Lemegyek ve­led és bezárom, jó? Hiszen holnap úgyis eljössz, nem? A kilincs tehetetlenül meg- csikordult, ahogy nyomorgatta. — Hát, te elküldesz engem... — De Vlado, értsd meg, éj­szaka van, a szomszédasszony meghallhatja... Szorosan tartotta a kilincset. Hanka zsugorodott, vonalai el­mosódnak, mintha az ajtó egy hajó volna, amely távolodik a parttól. —■ Szóval, te elküldesz en­gem... — De Vlado... értsd meg... hiszen korán reggel láthatjuk egymást, no nem? Bevágta az ajtót, és hirtelen futásnak eredt a lépcsőkön le­felé. — Vlado, Vlado! Lassan megindult visszafelé. A lány az utolsó lépcsőfokon átölelte, és hevesen hozzási­mult. Karájba vette a lányt, és gyöngéden az ágyra fektette. Reggel hirtelen felébredt, és riadtan felült az ágyban. A kö­zeli állomáson felfüttyentett egy motoros vonat, ami pontosan úgy hangzott, mint a kaszár­nya! sziréna riadőjelzése. Meg­szokott mozdulattal kinyújtotta kezét az egyenruha után, amely ma nem az előírás szerint volt lerakva, és szabadon hevert a szék támláján. Keze egy pilla­natra megmeredt a levegőben, aztán megkönnyebbülten Ismét az ágyra hanyatlott. És hirte­len minden mozgásnak indult, az egyenruha elveszítette kör­vonalait, és szürke sziklaorom­nak tetszett, amelytől egyre jobban távolodott, puszta, kié­gett bolygóvá változott, amely­től a fény sebességével egyre messzebb szállt, már millió fényévnyi távolságra volt tőle, az asztal is, a rezsó, a szek­rény, minden távolodott s zu­hogott bele egy szakadékba, re­pült, repült, míg csak teljesen egyedül nem maradt a sötét és üres csillagközi térben, a bolygók már csak messziről világítottak apró fénypontok­ként, hevesen forogtak, és egy­hangú örvénylésük és sípolá­suk csak növelte magányérze­tét és az abszolút csöndet, ön­magában is óriási atommennyi­ségek mozgását érezte, s ez a mozgás is csak fokozta a csillagközi térben való elha- gyatottságnak tudatát, kezével egy tanácstalan mozdulatot tett, s a kéz lágyan, erőtlenül és mélyen zuhant az ürességbe, míg csak valami szilárdba nem ütközött, ami mégis simuló és meleg volt, Hanka testébe, Han­ka volt a kis élő bolygó, amely a súlytalanság terében, keze súlyának érzékelésére könnye­dén a másik oldalára fordult, csöndesen mondott valami ért­hetetlent, félálomban átölelve őt mind a két kezével, s gyer­meki bizalommal szorította ma­gához, millió nyüzsgő atom kö­zött csak a két kis melle volt az egyetlen biztos pont, ő is szorosabban magához vonta a lányt, szédülést érzett, és zu­hant vég nélkül egy szakadék­ba, izgatottan nyüzsgő és süví­tő, kihűlt bolygók közé, zuhant, és erősen tartotta az ő kis ele­ven és meleg bolygóját, amely kicsi, de egyedül biztonságos... Hanka kinyitotta a szemét, és álmosan hunyorított Vladó- ra. — Te nem alszol? — Nem. Téged néztelek. Kezével végigsimította a fiú arcát. — Hanka! — Tessék? — Miért nem írtál többé... — Hazamentem, tudod, sza­badságra... — Már régen nem írsz. A lány egy kicsit elhúzódott. — Nem is olyan régen. Én... most ne kérdezz semmit, jó? Nem jó így nekünk? Te talán... ha teszel valamit, mindig tu­dod, hogy miért teszed? — Nem. Nem mindig... Valami furcsa, forró hullám tolakodott a torkába, s kelle­metlenül csiklandozta az orrát. Biztonság, hol a biztonság, a két biztos pont távolodik, el­tűnik, hiába nyújtja utána a kezét, felbúg a sziréna, ezer láb dübörög, miért, miért, örök­ké azt kell kérdezni, miért. — A fontos az, hogy mit te­szel azután, no nem? — mond­ta Hanka. — És te mit teszel? Hanka magához húzta és megcsókolta. Lent csapódott az ajtó. A lépcsőn sepertek. Vlado elmosolyodott. — Az a seprűs nő... Hanka is elnevette magát. — Hanka, most szeretnék megkövülni. — Micsoda? — No, megkövülni... örökké így maradni, mint most. Az örökkévalóságig meghosszab­bítani ezt a pillanatot... — Csakhogy azt nem lehet... Tudom is én... én nem akar­nám. Még csókolj! Csókolta, gyöngéden simo­gatta a mellét, s csodálkozott, hogy egyáltalán nem hallja az asztalon levő ósdi ébresztőóra ketyegését, hogy egyáltalán nem hallja az utca zaját, le­het, hogy csakugyan megállt az idő, és a bolygók megszűn­tek eszeveszetten forogni, egy­másnak ütközni, lehet, hogy minden halott csönddé és bé­kévé kövült. — Ogy örülök — suttogta Hanka. — Minek örülsz? — Hogy itt vagy mellettem. (Folytatjuk) MIROSLAV VALÉR: CSAK ÜGY Csak úgy, \ mintha véletlenül akadnának össze sűrű, vad esőben körözve a körúton, mint egy hajó fedélzetén, csak úgy, mellékesen ennyit mondok: „Szeretlek.“ S te ennyit: „Ö, úgy, mint bárki más!“ Micsoda megaláztatásl Történhetne ez augusztus havában, nagylombú fák alatt. Megszégyenülten himbálnám kulcsaim az ujjamon, s „menjünk haza“ — ezt mondanám neked, csak úgy, véletlenül. És szinte csak mellékesen. Talán pont fél négy lenne, szerda délután, és egy üzlet előtt állnánk, szívem, hol emberek sürögnek-forognak, s bent emléktárgyakat lehetne venni és fennhéjázó orrú léghajókat. Azt súgnád halkan és vigyázva: „Igen? s hová?“ Megkérdenélek, 6, szívem virága: „Mi lelt, mi lelt, az istenért!“ „Ö, semmi — mondanád csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen és szinte csak mellékesen...“ Ö, merre, hol vagy? azon rémüldözöm most egyre, hogy majd találkozunk egy éjszaka, ha dúl a nyári hőség, mikor a hold az ablak előtt áll, sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg, és én megrettenek, hogy újra, újra megint csak sírni kezdek. Mikor teázom, s mikor kávét darálok, vagy amikor felöltöm a kabátom, szavad fejembe fészkeli magát és gúzsba köt és újra meg újra átfon: „Hová?“ Ki tudja hová? A nagyvilágon bárhová, csak hozzád közel lehessek, miként az ág az ághoz, hogy hozzád oly közel csevegjek mint hab a habhoz a derűs-sugáros alkonyatban, mikor röpítve szálldos velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül. Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül. Végh György fordítása 'a ►o c a 3 t-f SZÉCSI MARGIT: SZERELEM Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát. Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle, elefánt-csordára elég szívünk volt — marad még belőle Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy, mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál. JlftI WOLKER: ELUTAZÁS Az állomás körüli tájat minden vonat a messzeségbe rántja. A táj azért árasztja zád hontalan bolygók hűvös bánatát. A kikötő felett, sziklák ölében kis állomás. Elutazom ma innen és szomorú vagyok. Lehet, bőröndöm alján a tengert viszem egy kagylóba zárva. Lehet, hogy a szerelmet rejtem el két piros rózsaszálba, De most, e percben, nem szabad keresnem: nem látnám, nem lelném meg egyiket sem. Bakáriai állomás. Nem jön vonat, — az éj majd elvisz engem sötét vagonban, és csillagok verik az indulót. Ne csókold, kedvesem, a messzéindulót. Rég elszakadtunk már a búcsupercben. Ki búcsúzik, hiába nyúl a másik kéz után. Rab Zsuzsa fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents