Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-19 / 3. szám
A. ZERINA Egy asszony története PROLÓGUS Az ikrek jegyében született Felső-Szlovákiában, ott, ahol az embereket nem a horoszkóp, hanem a nyomor hozta egymáshoz közel. A kemény sors a harmincas években a Záhoriera űzte, de ez csak olyan volt, mint csöbörből vödörbe esni. Gazdasági válság volt, bár olvasni ugyan nem sokat olvasott róla, de annál inkább érezte súlyát... 1 Krisztina, így ismeri mindenki ebben a faluban — hogyisne ismernék, hisz úgy forog a nyelve, mint a motolla. Ezt mondták polgártársai, de dolgos, becsületes asszony. Szegény, másokon segített, saját magán nem tudott... Csak kevesen tudják, mi hajtotta idáig, és hogy annyit szenvedett, amennyit az ember csak elbír. Szülei a nyomorúság legfe- nekén éltek — volt ezekből abban az időben számtalan. Apja — négy gyermeke mellett — olyan részeges volt, hogy elégette a borovicska. Amikor édesanyja — tíz év özvegység után — ismét férjhez ment egy urasági cselédhez, nem zárult be az ajtó a nyomorúság előtt. Kilencéves korában anyja — kit haláláig tisztelni fog — elküldte szolgálni. Menj, leányom, különben éhen döglünk. Két vagy három télen néhányszor elment az iskolába, de az kevés volt ahhoz, hogy megtanuljon írni vagy olvasni. Ezt később pótolta. Teheneket legeltetett, s amikor este hazahajtotta a jószágot, az úrnő még kizavarta az erdőbe fáért. Néha szinte összeseit a fáradtságtól. Többet éheztek, mint ahány nap van az esztendőben. Később a plébánián szolgált, majd a jegyzőnél. Ez jobb volt, mint a legeltetés. Itt legalább jóllakott. Istenem — sóhajtott sokszor a munka közben — istenem, nem egyformán osztasz a báránykáidnak. Egyeseknek mindent, másoknak semmit. Milyen igazság ez? Amikor tizenhét éves korában kinyílt volna előtte az élet kapuja, körülvették barátnői, akik már tapasztaltak valamit a világban: — Gyere a Záhoriera, Krisztina. Ott jobb az élet, szükség van cselédlányokra. Elment és ott is maradt — a mai napig. Viharos, változásokkal telt évek zúgtak el felette. Itt sem szűnt meg az élet marcangolá- sa. jegyzőknek, papoknak, csendőröknek szolgált. Egymást űzték az évek, de ő mindig az utolsó volt az utolsók között. Cselédlány. Megbékélt a sorsával. Ki is emlékezne ma már arra, honnan került elő egy vele egy sorsú legény, ki emlékezne a szegényes lakodalomra? Feri haladó szellemű, sok tagú, szegényes családból származott. Több volt a munka, mint az egészség, és több a betegség, mint a kereset. A férj vesebán- talmakban szenvedett, pénz sem orvosra, sem gyógyszerre nem volt. Krisztina sovány béréből éltek. A borúra mégis egy kis derű jött. A férje meggyógyult, már keresett is valamit. Később egy darab földet is vettek, hisz föld nélkül elveszett az ember a faluban. Megtakarított és főleg kölcsönkért pénzért kis házikót vásároltak. Majd megszületett Józsika és Annuska. Életük értelmet kapott. Kegyetlen és nehéz évek. A felszabadulás után sem volt jobb. A változás, a harc a régivel, az elavulttal embereket sújtott le és emelt fel. Sosem volt igaz a jelszó, hogy a falu egy család. A szociális helyzet, tehát a politikai meggyőződés határvonalat vont az emberek között. Ezért *\ a szocialista eszmék köré való egyesítés —- bár ezek a húszas években itt is leengedték gyökereiket — nagyon bonyolult és fájdalmas volt. A döntő motívumok mélyen gyökereztek. Vajon lehet-e vádolni a kis- és középparasztot, hogy nem tudott azonnal választani, hogy nem tudott megválni az évtizedek során két keze munkájával, verítékével szerzett darab földjétől, az egyetlen éltetőjétől. Az új életről, kollektivizáciőről, közös gazdálkodásról sejtelme sem volt. Az életkörülmények elmélyítették a parasztban ezt a tudatot, hogy csak annak higy- gyen, amit előre ki tud számítani, amiről pontosan tudja, előnyös lesz. Két malomkő közé került. Hálás volt az új kormánynak a földért, a végrehajtók megszüntetéséért, a nagy- birtokosok eltávolításáért — az újjal érzett, de az újat még nem ismerte. Közrejátszott a suttogó propaganda is. Nemcsak a fpldek,. hanem_ az asz- szonyok is közösek Tesznek. És éhség lesz, mint Oroszországban, ahol a gyerekeket is megeszik. ígéretek, fenyegetések. Ne lépjetek a szövetkezetbe, maholnap megváltozik a helyzet. Azután mi lesz veletek? A kommunisták tudták, igazságos dologról van szó* a paraszt javáról. Nem adták fel a harcot. Krisztinának senki sem hintette teli rózsákkal a szövetkezetbe vezető utat. Egy évvel a keletkezése után csak néhány kisparaszt, munkás és — hivatalnok volt a tagja. Krisztina figyelte, miféle csodabogár keletkezett itt. Azután egyszer, ötvenben, megkérdezte, elme- het-e a gyűlésre. Természetes adottsága a beszélő képesség. A gyűlésen egyenesen kimondta: — Adjatok jelentkezési ívet, közétek tartozom! Mit kezdjek a másfél hektár földemmel? Ott a gyűlésen írta alá a jelentkezését. Néhány hónap múlva Prágába (Praha) küldték iskolázásra, csak itt tudta meg, mi is tulajdonképpen a szövetkezet jövője. Életük jobbra fordult, de kevesen voltak. A parasztok többsége a szövetkezeten kívül maradt. Azután jött az ötvenket- tes év, katasztrófa, ahogy ma Krisztina mondja. Föntről elrendelték, a kulákokon kívül mindenkit be kell vonni a szövetkezetbe. A községi krónikába így jegyezték be ezt az időszakot: — Ebben az évben a kis- és középparasztok megértették a kollektivizáció szükségességét és öntudatosan beléptek a szövetkezetbe. Persze azért nem volt ilyen egyszerű. Amikor az agitátorok az egyikhez jöttek, ez a szomszédra hivatkozott, ha majd az belép, akkor ő is. A szomszéd a következőre, és ez így ment körbe. Jártak tehát az agitátorok, magyaráztak, káromkodások és sértegetések cikáztak. Az egyik polgár ijedtében a- gyonlőtte magát. Rossz idők jártak akkor, de a rosszabb még csak most jött. A parasztok azt mondták, jól van, menjünk hát a szövetkezetbe, úgyis csődbe jutnak, legalább bebizonyítjuk, mi jobban tudunk gazdálkodni. Az egész falu belépett. Két és fél ezer hektáron kezdett gazdálkodni a szövetkezet — gép nélkül, nagyon kevés emberrel. Több volt a rossz tanácsadó, mint a jó szakember. A földek megmunkálása alacsony. színvonalon folyt, nem volt trágya, vetőmag, takarmány. És loptak. Mint a szarkák. Ami a kezük ügyébe került, Még magyarázatot is találtak rá — ez kárpótlás azért, amit beadtunk a szövetkezetbe. A sertések és borjúk elhullottak, a tyúkok úgy tojtak, mintha szabadságon lennének, a tehenek naponta annyi tejet adtak, mint azelőtt a kecskék. A gyári munkások a szombati és vasárnapi pihenés helyett brigádra jártak a szövetkezetekbe. Igaz, sokszor egymásba botladoztak, mégis segítették megmenteni a termést. A szövetkezet férfiai ezalatt a kocsmában ücsörögtek — az asszonyok pedig a templomban imádkoztak. A csoportvezetők a szó szoros értelmében: könyörögtek az embereknek — gyertek dolgozni. A sikertelenségek nem szegték a becsületes emberek kedvét. Krisztina is közéjük tartozott. A pártba ötvenkettőben lépett be, amikor a politikai helyzet egy forrongó katlanhoz hasonlított. Senki sem győzte őt mpg a helépésTe, saját elhatározásából tette. Azt mondta, engem ne agitáljon senki, akkor megyek, ha tettekkel tudom bizonyítani odatartozásom. És bebizonyította. A legodaadóbb asszonyokkal húzta évről évre az igát a közösben. A fáradtságnál azonban nehezebb volt a gúny: „Itt van amit főztetek magatoknak, kommunisták, most egyétek is meg. így néz ki a ti szocializmustok.“ Titokban nemegyszer a könnyei is kihullottak. A legnehezebb, legrosszabb munkát adták neki. Te szervezted a szövetkezetei — dolgozz. A munkaszüneteket agitálásra használta ki. — Asszonyok, miért dolgoztok szándékosan rosszul? Hát nincs lelkiismeretetek? Tudom, nehéz ha annyit sem keresünk, amit a munkában megeszünk, de egyszer majd csak jobb lesz. Majd boldogabb fejezet nyílt a szövetkezet történetében. Emelkedett a terméshozam, az állam gépekkel, takarmánnyal, műtrágyával és ésszerű árpolitikával segített. A szövetkezeti tagok keresetét nehéz lenne összehasonlítani az akkorival. Ma már körülményes lenne valakit kizavarni a szövetkezetből. Hatvannyolcban néhány „próféta“ megemlítette a szövetkezet feloszlatását. A tagok nagyon gyorsan elhalgattatták őket. A kommunisták jóslata tehát valóra vált... Milyen irónia — ma, amikor a szövetkezetek virágzó üzemekké fejlődtek, sokan, akik alapították és átsegítették a nehézségeken, nem élvezhetik munkájuk gyümölcsét. Az öregség vagy a betegség kizárta őket a szövetkezetből. Krisztina egészségével fizetett a nehéz életért. Amikor fordulás állt be a szövetkezetben, amikor javulni kezdett a helyzet — megbetegedett. Kétszer operálták, egyszer epére, másodszor kivették az egyik veséjét. Ezért rokkantsági állományba helyezték. Két éven keresztül — a világ csúfjára! —• havi 240 koronát fizettek neki. Más jövedelme nem volt. Akkor így indokolták — ezekben és ezekben az években kevés volt a fizetése, ezért az előírások értelmében nem tudunk magasabb járadékot fizetni. Bürokraták. Akik a legnehezebb időkben hátat fordítottak a szövetkezetnek, megvédtek egészségüket, többet is kerestek, ezért több járadékot kaptak, mint azok, akik a szocialista köztársaság alapjait rakták le. Miféle humanizmus volt ez? — csodálkozott Krisztina. Ma már nyugodt. A szövetkezet a végén mégis segített. Felvették portásnak, és Krisztina boldog. Havi 700 koronát keres, férje is kap nyugdíjat. — Nem élünk rosszul — mondja. Aminek azonban még jobban örül: munkája nem veszett kárba, győztek. EPILÓGUS Krisztinát a szövetkezet portáján találtam. A kis ablakon figyeli a járókelőket, őrzi a közös vagyont. Szemünk előtt mintha nem is emberek volnának, hanem a szövetkezet története — bajaival és örömeivel. Krisztina kitárja szívét, világoskék szeme néha bepárásodik. A végén ezzel fejezi be az ötvennyolc éves asz- szony: — Tudja, ezekből, akik most itt áthaladnak a kapun, többen néhány évvel ezelőtt egy kanál vízben megfojtották volna a szövetkezetét velünk, kommunistákkal együtt. Naponta látom őket... Nem irigylem, hogy két- három ezrest keresnek, csak azokat sajnálom, akik segítették lábra állítani a szövetkezetét, s ma már nem tudnak dolgozni. Mindenki nem mehet a portára sem. Nem irigylem, mert meggyőződésem, nekünk, kommunistáknak áldozatokat is kellett hoznunk. Éppen azért, mert kommunisták vagyunk. Nem tudom azonban, vajon szükség volt-e ilyen nagy áldozatokra, nem lett volna kevesebb is elég, vajon szükség volt-e úgy sietni a kollektivizációval, anélkül, hogy meg voltak a feltételek. Ki tudja... De hát harc nélkül nincs győzelem. Kommunista elveink a végén mégiscsak győztek, és ez nagyon jő érzés, legfontosabb, hogy az emberek elégedettek és jól élnek. Krisztina ahhoz az asszonynemzedékhez tartozik, akik az alakuló szövetkezetek szilárd magvát képezték a nehéz időkben. Ezek az asszonyok megérdemlik, hogy tetteiket a községi krónikák megörökítsék, de a tankönyvekből sem szabadna őket kihagyni, hogy okuljanak a fiatalok, hogy megbecsüljék őket. új ifjúság 3 Pártunk tiszteletére A Szocialista Ifjúsági Szövetség kégyi (Kvet- ná) helyi szervezetének tagjai tettekkel bizonyítják alapállásukat. „Az ifjúság tetteinek és kezderfcényezéseinek stafétája a CSKP 50. évfordulója tiszteletére“ akció keretén belül fejtik ki tevékenységüket. A program első feladataként az alapszervezet megerősítését tűzték célul. Még az őszi idényben ifjúsági műszakot szerveztek. 1970. dec. 18-án az ifjúsági szövetség lektora előadást tartott a nemzetközi szolidaritás tapasztalatairól. Jelenleg a „Kaviár és lencse“ című színművet gyakorolják. Hamarosan be is mutatják a község és környék színházkedvelő közönsége előtt. VERESS VILMOS ÉRDEMES! HOZZÁSZÓLÁS A „NEM ÉRDEMES TANULNI?" CÍMŰ CIKKÜNKHÖZ TORONTÓBÓL A kanadai Torontóból hozott levelet a posta, Varga László hozzászólását a „Nem érdemes tanulni?" című cikkünkhöz. A levélíró, akiről nem tudjuk, hogy kicsoda, csupán azt közli, hogy nagyon szereti az Oj Ifjúságot, és ő maga is fiatal. Néhány képeslapot is küldött, hozzászólása mellé ezekből is közlünk egyet „Az 1970. november 3-án, a lap harmadik oldalán közölt „Nem érdemes tanulni?“ című cikkhez csak egy szóval szeretnék hozzászólni: ÉRDEMES!!! Azokat az embereket, akik diplomát szereznek és nem kapnak mindjárt annyi fizetést, hogy pár év alatt kielégíthessék az igényeiket s emiatt elégedetlenek, telhetetleneknek nevezném. Igen, lehetnek igényesek, de, hogy valakinek diplomája van, az egymagában még nem jelent semmit. Szerintem először is mindenkinek meg kell mutatnia a munkahelyén, hogy mit tanult és mit tud, mert a diplomát különféleképpen meg lehet szerezni. Azért nem írok bővebben, mert lehet, hogy időközben a problémát le is zárták. Lapjuk kitűnő, nagyon szeretem. További sok sikert VARGA LÁSZLÓ, Toronto“ Nem értem Szilveszter előtt szinte egymást érték a vállalatok, üzemek, gyárak dicsekvő kijelentései: ennyi és ennyi százalékra teljesítettük ez évi tervünket. Megszoktuk már ezeket a december végi híreket, és csak azon ütközünk meg, amikor egyéves „hajsza“ — mondjuk téglák után — azt olvassuk, hogy a vállalat, amely ezt gyártja, 'már egy héttel év vége előtt szilveszterezett. Az építővállalatok — a bratislavai Magasépítő Vállalat, a bratislavai Építővállalat, az építőelemeket gyártó vállalatok — az elsők között jelentettek „fajrontot“ ez évben Is. Nem értem: hisz naponta látjuk a lakáshiány következményeit, sőt saját bőrünkön is érezzük. De az építészetnek nemcsak ezen a szakaszán sántít a közzétett hír és a valóság közötti viszony, hanem más területen is, mondjuk az útépítésben, az egyéni építők számára annyira szükséges építő elemek gyártásában stb. Mégis. Éppen az építészeti reszorthoz tartozó vállalatok hetven- kednek legjobban így év vége felé. Nem tudom, hol lehet a hiba. Vagy túlságosan alacsony az államilag előirányzott terv, tehát nincs összhangban a szükségletekkel, vagy pedig — hazudunk egymásnak. Tény, hogy se így, se úgy nincs jól. — z —
