Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-01 / 22. szám

1. Negyedszázados életútja, első pillantásra, a szürke hétköznapok sablonjának tűnik: az iskola, a tényleges katonai szolgálat, a Vasmű. Huszonöt esztendő tömör vá­za ez. A szülök. A munka. A fi­zetés. A barátok. A mun­kásszállás egyhangúsága. A könyvek. A továbbtanulás gondolata. A lakáskérdés. A szérakozás. Egy lányi A csa­ládalapítás. A mindennapok küzdelmét és gondjait rejtő szavak mögött már a Kelet­szlovákiai Vasmű normater­vezői egyikének profilja kör- vonalazúdik. Zömök, sötét hajú, nyilt szavú fiatalember. Beszélgetünk. — Gyerekkorom? Apám szakmája a kerékgyártás, Így srácként körülötte, a szer­számai között csetlettem- -botlottam. A nyolc általá­nos után először gépipari szakközépiskolába jelentkez­tem. Fél év után valami ért­hetetlen csömört kaptam, vergődtem, kinlödtam a tan­anyaggal. Apám beleegye­zett, hogy átlépjek a ko­hászati szakközépiskolába. Megvallom: egy kis jóaka­rattal tanulhattam volna a közepesnél jobban is, és ak­kor talán főiskolára is je­lentkeztem volna... — És a Vasmű? — Munkásnak jöttem ide. Hatalmas, kénsavval telt kádban fürösztöttem a pléh- lemezeket. Talán egy évig csináltam ezt, amikor „ki­emeltek“. — Hogyan? — Egy napon, műszak vé­geztével megkérdezték: nem lenne-e kedvem a gyakor­latban is kamatoztatni az érettségimet... Másnap már árgns normatervezőként fon­tolgattam a plehlemezfu- rösztés teljesítménytábláza­tának gazdaságosságát. — Ez a munkája? Bólint, élénk kézmozdu­latot tesz. — Igen. A munkaszerve­zés és a munkaidő-kihasz­nálás kérdéseivel foglalko­zom. Minden egyes munka- szakasz külön-külön figye­lembe vett, sajátos problé­mái alapján kell meghatá­roznom: mire képes a mun­kás, és mire a gép... — Nehéz...? — Felelősségteljes! — A tét? Elmosolyodik. — Kényes dolgok: a szó­ban forgó gép gazdaságos kihasználása és a gépet ke­zelő munkás havi keresete. A normatervező naponta három-négy órát tölt a hen­germű csarnokában és mű­helyeiben. Beszél az embe­rekkel, figyel, mér, jegyez. Észrevételeit aztán a norma­tervező kollégákkal vagy a főnökkel beszéli meg. Egy­kori munkatársai? Bizalom­mal fogadják őt, s talán őszintébben mondják el ész­revételeiket és elképzelései­ket, mintha egy idegen ter­vező szabná „rájuk“ a tel­jesítménytáblázatot... — Abbahagyná...? Elköl­tözne? — Aligha... Szeretem ezt a vidéket, a Vasműben pe­dig nemcsak megfelelő mun­kára, hanem jó barátokra is találtam. Sőt, egy esztende­je egészen különös szálak is idefűznek... — Éspedig? Arcán bizonytalan mosoly fut át. — Megházasodtam... Egy osztályon dolgoztunk a fele­ségemmel, alaposan megis­merhettük egymást... A meglett fiatalember, a fiatal férj szinte gyermeki örömmel meséli: vége sza­kadt a munkásszállás egy­hangúságának, már nem a kártya vagy az unaloműző poharazgatás jelenti a szó­rakozást, hanem az együt­tes tervezgetés: miképp be­rendezni a közös otthont; a döntés: mire gyűjteni, mit venni előbb, hiszen nem kis pénzbe kerül a modern bú­tor, a tévé, a hűtőszekrény vagy akár a gondtalan nyá­ri szabadság... Egy élet révbe ért.., Sőt, úgy tűnik: kettői... 2. A Nitrai Mezőgazdasági Főiskola büféjében, két elő­adás szünetében beszélget­tünk. Váratlan kérdéssel le­pem meg: Volt-e már kelle­metlen élménye az életben? „Kapásból“ válaszol: — Nem emlékszem ilyes­mire. Otthon mindig minde­nem megvolt. Tízéves vol­tam, amikor apám befejezte a házépítést, és öcsémmel külön szobát kaptunk. A középiskolát is kitüntetéssel fejeztem be. — És aztán? Kesernyés fintor jelenik meg az arcán. — Tény, akkor volt egy kisebb zűr... Bratislavában nem vettek föl a jogi karra. A fölvételin sikerült ugyan, de helyhiányra hivatkozva közölték: nem iratkozhatnm be az első évfolyamba. Mé­lyítsem el a tudásomat ős próbálkozzam újra... — Megtette? Szemében mintha enyhe dac villanna: — Egy évvel később, itt a mezőgazdaságin! És közben? A Mezőgazda- sági Anyagellátó és Felvá­sárló Vállalat egyik részle­génél adminisztrált. Napon­ta a felvásárolt gabona és egyéb mezőgazdasági termé­kek számhalmazába temet­kezett. — Valahogy ez hozott „testközelbe“ a mezőgazda­sággal — mondja. — Hogyan? — Napról napra a kilók, mázsák, tonnák... ezrei, tíz­ezrei feküdtek előttem —■ számokban. E puszta-rideg számok mögött azonban va­lahogy megsejtettem az em­berek küzdelmét az időjá­rással, a földdel a jó hek­tárhozamért, több húsért, tojásért. így lett mezőgazdász. Igaz, eleinte baja volt a matema­tikával, egy-két vizsgát csak harmadszorra tett le, de ed­dig túlesett minden tanul­mányi próbatételen. Mert más az a fölvásárolt mázsá­kat összeadni, igazságosan elosztani, mint differenciál­egyenleteket megoldani vagy az integrálszámítás... A diákélet? Itt is vidám, mint mindenütt, ahol fia:alok van­nak. Nyitra kétségtelenül kevesebb szórakozási lehető­séget kínál, mint a főváros, de ennek előnye is van, hi­szen így több idő marad a tanulásra. Arról meg nem döntött véglegesen, hogy az elméleti vagy a gyakorlati munkát választja-e, bár mindkettő egyformán közel áll hozzá. — Erről majd akkor me- dittálok, ha a zsebemben lesz a diploma... — mond­ja. Beszélgetünk és egy fura gondolattal játszunk: Mit mondana el szívesen magá­ról, ha húsz-huszonöt év múltán ismét találkoznánk?.. Elmereng, látszik: mérle­geli a gondolatok, a szavak súlyát. — Jó lenne befutott, a szakmában ismert embernek lenni, néhány, érdeklődésre számot tartó szakdolgozatot publikálni. Egyszóval: jelen­teni valamit a szakmában. — És a magánéletben? Kertelés nélkül fogalmaz: — Tudni, hogy napról nap­ra egy kedélyes családi ott­hon vár. A lelki egyensúly fontos tartozéka s egyik fő erőforrása ez... Az órájára pillant, felug­rik. — Ne haragudjon... a ma­tematikát még most sem me­rem ellógni!... M. BORSAI Péter * „ÉDESANYÁM, SZÍNÉSZNŐ SZERETNÉK LENNI!“ Ki tudja, hány napig készült László Géza a kassai (Kosice) Thália által meg­hirdetett felvételi vizsgára, amíg végül is április huszonkilencedike lett, és a han- vai (Chanava) fiú a zsűri elé állhatott? És ki tudja, mit szólt volna az édes­anyja április huszonkilencedikén este há­romnegyed hatkor, ha történetesen a Duk- la mozi színpadára lát, és ott felfedezi fiát, aki vadonatúj ünneplőjében a földön szökell? A feladat ugyanis az volt, hogy László Géza lovat játsszon. László Géza tehát, aki vérbeli mulattató, térdre eresz­kedett, és partnernójét hátára kapva vé­giglovagolta a színpadot. A zöld ünneplő­nek természetesen nem tett jót a nem mindennapi igénybevétel, de hát ki törő­dik most ezen clsó igazi felvételi vizs­gán a zöld ünneplővel? Vagy negyven csehszlovákiai magyar fiú és lány jelentkezett a Thália (érthetjük akár szimbolikusan is) fölhívására. Az erőpróba sorozat reggel kezdődött és más­nap késő délután ért véget. Öt tehetsé­ges és szerencsés fiatal mondhatja végül is magáról, hogy talán színész lesz. Egyi­kük sem az utolsó pillanatban határozott, egyikük sem a mesebeli hangulatot idé­ző „Édesanyám, színésznő szeretnék len­ni!" mondással indult útnak. Mindegyi­küknek régi vágya a pályát végigívelni, még ha oly kevésbé kecsegtető perspek­tívával is, mint a miénk: megfelelő nép­szerűsítő és reklámeszközök híján nap­számosként dolgozni azért, hogy egy-egy megfáradt munkás vagy földművelő jót nevessen vagy könnyezzen az előadások után itt-ott vagy amott. Két ízben beszélgettem a jelöltekkel. Először még délelőtt, a kezdet kezdetén, másodszor pedig másnap, a döntés meg­születése után. Az első öt közül csupán ketten jutottak el a célig, az első öt in­terjúalanyom kétharmada — sajnos — nem került az esélyesek listájára. Más­nap ismerkedtem össze azokkal, akiket a zsűri (Beke Sándor, a Lengyel házaspár, Várady Béla, valamint szlnésztársaik) al­kalmasnak minősített. Velük sem sike­rült mindenre választ adó beszélgetést folytatnom, mert az ő sorsuk további összefüggések tisztázásától függ. Lesz, aki főiskolával próbálkozik, de lesz, akit már ősszel megláthatunk a színpadon. TÓTH ERZSÉBET t 18 éves. a Kassai Magyar Tannyelvű Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola végzős diákja. Jó ta­nuló és remek szavaló — volt róla eddig a véleményem. Most megtudtam, hogy na­gyon jó tanuló — sikerrel fölvételizett már magyar-angol szakon és minden re­ménye megvan arra, hogy Debrecenben szerezzen diplomát. És kiderült, hogy re­mek színész is, a legjobb öt közé jutott. Erzsiké Szabó Lőrinc „Ígéret városa" és József Attila „Levegőt“ c. versével ké­szült, és úgy érzi, tanítania kell, mert van mondanivalója. Hogy a katedra a színpad lesz? Annak talán jobban örülne egy kicsit. A vizsgán Poe „A holló“ c. versét is elmondta. Meglepődött, hogy a zsűri Csendes Lászlót, az ismert színészt is színpadra parancsolta. Ekkor egy kicsit zavarba jött. Egyébként Töröcsik Marit szereti nagyon. KUCSERA ZSUZSA — 17 éves, galántai diák. Otthon nagynehezen megnyugodtak a kedélyek, így eljöhetett a felvételire. Érzi, hogy tudna produkálni ezen a pá­lyán, és mindig merészebb és merészebb célokat tűz maga elé. Villonból és József Attilából készült; a Kései siratóhoz egé­szen mély élmények fűzik, édesanyja be­tegeskedett, és ez nyomokat hagyott ben­ne. Mi történne, ha nem vennék föl? A besztercebányai (Banská Bystrica) ke­reskedelmire jelentkezne, de jövőre is­mét szerencsét próbálna a színpadon. (Zsuzsa nem járt szerencsével, jövőre ismét eljön?) KIRÁLY RÓZSA — a Királyheimeci (Kral. Chlmec) Gimnázium tizenhét esz­tendős diákja. Már tavaly is kísérlete­zett, és az akkori reményteljes monda­tok után most ismét megpróbálja sorsát erre terelni. Radnóti szerelmi lírájából készült. A prózai részek körül — úgy érzi — nem is lesz hiba, énekelni vi­szont „nem tud". Úgy érzi, a színészi pálya alkalmas lenne arra. hogy egyéni­ségének megfelelő kifejezési formát ta­láljon. (Bárhogy szurkoltunk is Rózsának — másnap már nem találkoztunk vele — nem jutott a legjobbak közé.) VARGA GÁBOR — viszonylag „idős" felvételiző, huszonöt éves, és huszonöt évébe sok minden belegyömöszölődött már. A színészi mesterség mindig von­zotta. De ha történetesen nem sikerül a felvételije? A humorát akkor sem veszti el és folytatja „civil“ foglalkozását. Ki­rály Bertát, a terebesi (Trebisov) SZISZ Magyar Tanácsának titkárát váltja föl tisztségében, és Bertának, aki egészségi állapotra való tekintettel távozik — a Nagykaposi (Veiké Kapusany) Üttörőház igazgatói stafétabotját adja át. (Másnap Gáborral sem találkoztam, nem kedve­zett neki a szerencse.) NAGYIDAY ISTVÁN — édesapja a Sar­ló első elnöke volt — jelenleg a Fábry- örökség jogász-illetékese. Fia is a ma­gyar kultúra ápolásával akarja összeköt­ni az életét. Bár iparista diák Kassán, a színművészet azonban szinte egyik nap­ról a másikra hatalmába kerítette. Egy véletlen föllépéssel kezdődött és a fel­vételivel csúcsosodott ki. Már most nyil­vánvaló, hogy Nagyiday István az intel­IW'1 n1 lektuális színész típusa lesz, fölkészült­sége legalábbis ezt bizonyltja. És ahogy Lucifer szövegét mondta a színpadon?! Nem kétséges, hogy jó a megfigyelésünk. Nagyiday István a legjobb öt közé ke­rült. Néhány váratlan feladatot is ka­pott, de néha úgy érezte, nem tud föl­szabadulni a színpadon. Tudta, mit kel­lene csinálnia, mégsem ment. Jó, hogy ilyen mély az önismerete és ilyen sze­rény. CSONTOS SZILVIA — Tizennyolc éves, naszvadi (Nesvady) Fekete Zoltánék hír­neves társulatának jól ismert tagja. Ér­sekújvárban (Nővé Zámky) érettségizik. Reméljük, olyan sikeresen szerepel majd az érettségin, mint a felvételin. Élmény volt József Attilát hallani az ő előadásá­ban a színpadon. És érdekes volt látni a hangulati fokozást nála egyik pillanatról a másikra. Fáradtan érkezett a felvéte­lire, végigutazta az éjszakát, de Így is nagyszerű teljesítményt nyújtott. TAKÁCS TERÉZIA — nagyíödémesi (Veiké Ül'any) tizennyolc éves kislány, a nagyszombati (Trnava) kozmetikai szak­iskola harmadikos növendéke. Csupa szen­vedély, csupa lelkesedés ez a szőke lány. akit először szlovák szakemberek vettek észre. Mint szavaiét meghívták a martini napokra, ahol Petőfi Apostolával nyert díjat — magyar nyelvű tolmácsolásban! A „Film a divadlo“ is közölte fényképét és rövid életrajzát, most pedig a Thália érdemesítette arra, hogy a jelöltek közé kerüljön, az ..ötek“ társaságába. LÁSZLÓ GÉZA — a bevezető sorok szereplője az egyetlen palóc, aki beve- rekedté magát a legjobbak közé. Tornai­ján (Safárikovo) tanul a gimnáziumban, és mint irtuk, Hanváról, Tompa egykori működési helyéről való. A nagy darab fiú vérbeli mulattató, show-müsorokban is megállná a helyét, szinte jobban ta­lán, mint másutt, mert ő maga is ezt a műfajt kedveli igazán. Atmoszférát te­remt a színpadon, bár sokat kell még nála csiszolnia a szakembernek — palóc kiejtését említsük csak. Elsősorban rög­tönzőképessége hökkentette meg a szak­embereket. Föltétlenül tehetség! —O— Ki lesz belőlük holta napjáig színész' Kit szeret meg majd a közönség? Kinél tolong autogramért, aláírásért? Ez még a jövő titka. Lesz-e közöttük egy Törö­csik-, Darvas-, Gábor- vagy Burian-szerü alkat? Most még nem tudni. De azt már tudjuk, hogy nagyon ne­héz, sokak által még mindig lenézett pá­lyára Indulnak Olyan pályára, amelynél szebb nincs talán. BATTA György új ifjúság 4 JESENÍKI LEVÉL A vaddal köz Italt megkezdé vetni az ember S gőge fejében kór agg leve és nyavalyás Prtssnltz visszaadó a víznek régi hatalmát S ősi erőben kél újra az emberi faj. Ez a felirat olvadható azon a bronz emlékművön, melyet az 1839—40-ben állítottak „Prissnitznek“, az emberiség jó­tevőjének érdemeiért az egészségüket visszakapó hálás ma­gyarok. 170 évvel ezelőtt született Gröfenberkben, a mai Jeseník- ben, Vincent Prissnitz — a későbbi „víz-doktor, a világ első vízgyógyintézetének alapítója. Szegény parasztcsalád gyermeke volt, s mint ilyen, igen sokat tartózkodott a természetben. Már kiskorától kezdve különös érdeklődéssel figyelte az őt körülvevő természetet s a benne élő állatokat. Itt a táj valóban festői és szinte egyedülálló a magasla­tokat csipkésen díszítő fenyveseivel, ám egyedülálló volt az itt élő emberek nyomorúságos élete is. Ebből a nyo­morból ás elmaradottságból indult el a világhírhez vezető útján a fiatal parasztgyerek, Vincent Prissnitz. A személye körül keringő legenda szerint — ezt persze fenntartásokkal kell fogadni — Prissnitz mint gyerek egy­szer arra lett figyelmes, hogy egy sérült lábú özbak addig mártogatta végtagját az egyik hegyi forrás vizébe, míg az be nem gyógyult. A fiatal gyerek ezt látva, mikor maga is megsérült, fáj­dalmát hideg forrásvlzi borogatással enyhítette. S amikor a iábán levő sebet is sikeresen begyógyította a kristály- tiszta forrásvíz, támadt benne az a gondolat, hogy a vizet tehát különféle betegségek gyógyítására lehet felhasználni. Ekkor döbbent rá, hogy az ember tulajdonképpen a ter­mészetben és a természetből él. A természet: a föld. az erdő, a nap, a levegő és a víz szintén gyógyít. S leginkább a víz. A hegyi forrásokból csörgedező gyémánttiszta pa­takocskák vize. Kezdetben csak a szomszéd falvak lakói keresték fel panaszaikkal-fájdalmaikkal, de rövid időn belül ismertté vált a neve az egész Osztrák-Magyar Monarchiában, sut még külföldön is. Bizonyára nem ö volt az első ember a világon, aki vizes borogatással gyógyította eltört oldalbordáját. De ö volt az első, aki rámutatott a vízgyógymód fiziológiai jelentőségé­re és azt eredményesen alkalmazta. Természetes, a világhírnevet nem lehet az egyik napról a másikra megszerezni. Emögött kitartó, kutató és fárasztó munka rejlik, sorozatos bírósági pörlekedések a környék­beli orvosokkal, akik a medicina megszégyenítését látták munkájában... Betegeinek gyógyulásával érvelve, visszavert minden sze­mélyét és munkáját érő támadást, s Gröfenberkben (Jese- ník) megalapította a világ első intézetét, ahol vízzel gyó­gyítottak. Prissnitz betegeit nemcsak vízzel gyógyította, hanem az­zal is, hogy igyekezett őket megtanítani a helyes életmód­ra. Meg volt rőla győződve, hogy a test felfrissítése és edzése megerősíti a szervezetet, amely aztán maga is képes legyőzni a betegséget. Nincs szándékunkban részletezni * gyógykezelése mód­szerét, de annyi bizonyos, hogy nagyon sok esetben még ma is az ó elgondolásai érvényesülnek a gyógyítás eme ágában. Prissnitz hírneve rohamosan terjedni kezdett az egész világon. A korabeli statisztika szerint 1832-ben 118 személy, 1837-ben 500 személy és 1839-ben már 1700 személy ment évente gyógyulást keresni Gröfenberk forrásaihoz. 1844- ben 27 különböző állam, köztük Anglia, Franciaország, Dá­nia, Görögország, Olaszország, Norvégia, Oroszország, Egyip­tom, Peru, Brazília stb. — küldte el orvosait, hogy tanul­mányozzák a Prissnitz-féle vízgyógymódot. El kell ismerni, hogy abban az időben több betegséget sokkal eredményesebben gyógyított, mint az akkori medi­cina. Figyelmét főleg a különböző idegbetegségek gyógyí­tására összpontosította. Sikerrel gyógyította az álmatlansá­got, a különböző fejfájásokat, összpontosítási zavarokat stb. Ezekben az években (1845—46) itt kezeltette magát a híres orosz író, N. V. Gogol. Leveleiben ő is .nagyra ér­tékelte Prissnitz úttörő munkáját, s főleg azt, hogy a gyógykezelésnél nem tesz különbséget az egyszerű paraszt és a gazdag nemes vagy városi polgár között. Erről a ko­rabeli képek is tanúskodnak. A nép fia az 1851-ben bekö­vetkezett haláláig hű maradt ahhoz a társadalmi osztály­hoz, amelyből maga is származott. Halála után fejezték be Közép-Eurőpa legnagyobb gyógy­intézetének építését. De ebbe a pazarul berendezett inté­zetbe már csak a kiváltságosak kezelhethették magukat. Él tudjuk képzelni, hogy a második világháború előtt kik engedhették meg maguknak az olyan gyógykezelést, ameiy napi 200—300 Kős-ba került. Csakis a magas rangú állami tisztviselők, a gazdag gyárosok és bankárok. El kellett jönnie a munkásosztály forradalmának, ki kel­lett vívni a dolgozó nép győzelmét, hogy ez a fürdő újból azoké lehessen, akikért alapítva volt — az egész emberi­ségé. Ma évente több mint 7000 dolgozó gyógykezelteti itt magát az ország minden tájáról. Csehek, szlovákok, ma­gyarok — bányászok, hivatalnokok, efsz-tagok és nyugdí­jasok. Egyaránt kitűnő bánásmódban és minden igényt ki­elégítő modern gyógykezelésben részesülnek. Szocialista társadalmunk tehát megvalósította azokat az elképzeléseket, melyeket e fürdő megalapítója, a vízgyó gyászát géniusza, Vincent Prissnitz tűzött ki céljául. Keié Lajos '■".«MM»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents