Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-01 / 22. szám
\ HÓDÍTÓ ŰTON az ARANYFÁCÁN Most, hogy jobban nézem, nem ts tűnik olyan óriásnak ez a gyár. Két nagy termelőépölet meg az Irodaház. A laikus furcsálló szemével nézem, méregetem az ógyallal (Hurba- novo) sörgyár épületeit. Mit is furcsállok rajta? Gyártmányának, az Aranyfácánnak sokkal nagyobb a hírneve, sokkal nagyobb mennyiség jut belőle a piacra, mintsem azt a laikus a gyárra nézve vélné. Mert hogy az Aranyfácán mindegyik fajtája a legnépszerűbb hazai sörkészítmények között is élenjáró helyet foglal el, ebben nemcsak mint fogyasztó vagyok bizonyos, hanem mint kérdezősködő újságírót Is, számokkal győznek meg róla a gyár emberei. Kísérőm és tájékoztatóm Zá- horec László fiatal vegyészmérnök. A beszélgetést természetesen hűtött sör mellett kezdjük el. A titkárnő megkérdezi, milyen sört parancsolok. Nem tudom, talán már mindegyik fajtából ittam. Nehéz választani, mindegyik ízlik. Arcukon látom, hogy nem veszik bóknak fogyasztói elismerésemet. Sokkal meggyőzőbb, alaposabb és tömegesebb bizonyítékaik vannak gyártmányuk Jó minőségéről, mint az én szavam. Következésképpen rögtön a fajtákról kérdezek, öt fajta sört gyártanak. Világos hetest, világos és barna tízest, tizenkettes világost, tizenhármas barnát. E felsorolással viszont még nem teljes a lista. Mit kell még hozzáadni? Valamennyi fajtából hordósör és palackozott sör egyaránt készül. Klasszikus hordókban, klasszikus üvegekben. Ezenkívül: a tizenhármas barnát háromdecls palackokban is forgalmazzák, s itt készül hazánk egyetlen pléhdobozban forgalmazott sörfajtája, a tizenkettes világos Aranyfácán, — ahogy fogyasztói nyelven már régen nevezik: „konzervfácáa.“ — Miért keresztelték el Aranyfácánnak — kérdezte tőlem odamenet a gépkocsivezető. — Nem tudom, talán fácán van a város címerében. — Miért keresztelték el Aranyfácánnak — kérdezem Zá- horec Lászlót. — Ezen a vidéken vannak hazánk legnagyobb fácánrezervátumai. S hogy melyik a legnépszerűbb fajta? A tízes, amely a termelés kilencvenöt százalékát teszi ki. S ehhez hozzá kell tenni, hogy a gyár évente hatszázezer hektoliter sört termel. S ezenkívül még valamit — malátát. Ez természetes Is lenne, hiszen ez a sörgyártás alapanyaga, de évi harmincezer tonna az kicsit sok e gyár kapacitásához képest. A gyár igényein túleső felesleg külföldre megy. Nem kis mennyiségben, nem kevés országba, és nem kevés devlzakoronáért. A harmincezer tonnának pontosan a kétharmadát exportálják, Brazíliába, Kubába, Venezuelába, japánba s természetesen a szocialista országokba. Szerte a világon húsz országban főzik a sört Csehszlovákiában készült és feldolgozott malátalisztből. A hírnév tehát nemcsak idehaza Jó, hanem a távoli kontinenseken is. Sok múlik azon, hogy milyen malátából készül a sör, de... — De tavaly jártam a világhírű plzeftl Staropramefíban, s ott neves szakemberek azt mondták, hogy a sör minősége nem a maláta, hanem mindenekelőtt a víz minőségétől függ. Mi a véleményük Ögyallán, ebben a fiatal sörgyárban? — így igaz. Szerencsére kitűnő vízzel főzünk. Saját, speciális kútjaink vannak kint az fmelyi határban. Onnét jön a vfz katlanainkba. S még egy különleges adatot hadd említsek meg. Mióta a szóban forgó sörgyár üzemel, a komáromi járás területén annyira megnőtt az évi egy főre eső sörfogyasztás, hogy e „versenyben“ jelenleg az élen haladnak. Évi 128 liter sört iszik meg egy ember ezen a környéken. Hogy mennyire bizonyltja ez a kitűnő minőséget, gondolom, nem kell magyarázni. Pedig sok sörgyár van Szlovákiában, vannak nagyobb és sűrűbben lakott területek — Záhorec László vegyészmérnök mégis, az Aranyfácán vezet. A gyár 1969 júliusban kezdett üzemelni. Azt is mondhatnánk, gyermekcipőben járnak. De a gyártmány minősége mégis mást igazol, mondhatnánk: majdnem tradíciót. Alkalmazottaik száma szezonidőben meghaladja az ötszázat. E környék sörellátása évekkel ezelőtt korántsem volt olyan kielégítő, mint ma. Komáromban palackozták a bratislávai sört, a sok mozgatás, a kényszerű hosszú tárolás nem használt neki, megtörött, habverővel sem lehetett volna rajta igazi sörhabot verni. És ebből is kevés volt. Nem beszélve arról, hogy mezőgazdasági vidék lévén az igények nem voltak kicsik. A probléma megoldódott, és nem is akárhogyan. S egy kicsit át is alakult. Mert manapság problémát okoz a hordósör elhelyezése, bármilyen jó is az Aranyfácán. Az emberek kényelmesebbek, s a fogyasztás is kultúráltabb, inkább hazaviszik a palackozott sört, mintsem hogy beálljanak a kocsmákba, még ha meg is van annak a maga varázsa. Persze ez nem jelenti azt, hogy terméküket nem tudják ela'dni. Sőt, nem tudják az igényeket kielégíteni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a hordősör elhelyezésére kicsi a részlegük s a konkurrencia nem nagyon engedi a terjeszkedést. De az Aranyfácánnak így sincs ideje megromlani. Az évi hatszázezer hektoliter felét palackozzák, a másik felét hordóban szállítják a fogyasztóhoz. Meglepő arány. Régen a különbség sokkal nagyobb volt. Záhorec mérnök üzemlátogatásra Invitál. A csíráztatóban kezdjük. A földszinten és az első emeleten nyolc-nyolc óriásmeden- cében árpa sárgít. A medence alja futószalag, amely az alapanyagot öt-hat napon keresztül mozgatja. Az egyik végén egészen friss még az árpa, a másik végén már „szakállat eresztett“, kicsírázott. E folyamat alatt az árpa keményítőtartalma cukorrá alakul át. Két emelettel feljebb szárítják a csíráztatott árpát. S még feljebb, a toronyban óriási ventillátor dolgozik, ötszázalékos nedvességtartalomra szárad ki az alapanyag, majd a csíraper- getés, és a szemfejtés következik, utána zsákokba kerül, és elindul exportűtjára a maláta. Ami ott marad, az a főzőkatlanba kerül. Összesen tizenegy van belőlük. Öriási rézüstök. Itt keverik a malátához a komlót, s ebből lesz az édes lé. Azt leszűrik a malátadaráról, s a fiatal sör innét a hűtőbe kerül, később a főerjesztőbe, ahol öt-tíz napig erjed. Itt válik a cukor alkohollá, kiforr, akár a bor, és megkapja jellegzetes, kesernyés sörízét. Ezután kerül az érlelőbe, szűrőkön keresztül a fejtőbe s végül a palackozóba. A palackok száma több mint kétmillió, a hordóké huszonhatezer. ’ Próbáltam megfejteni titkát annak, miért is jó az Aranyfácán. Azt mondták, az árpa meg a víz és a fejlett technológia igen nagy szerepet játszik. De nem árultak el még egy titkot, ám rájöttem és hiszek benne. Mi az? A tisztaság. Az egész gyár olyan, mint egy laboratórium. Higgyék el nekem. ló ezt tudni. RESZELI FERENC Kép a palackozóból u| ifjúság 3 EURÓPA KÖLDÖKE GONDOLATOK a vendéglAtöiparröl Ha meghúznánk az európai kontinens képzeletbeli átlóit, akkor alighanem valahol Bratislava közelében metszenék egymást. Bátran állíthatjuk, hogy Szlovákia fővárosa Európa köldöke. Elvégre elődeink sem ettek holondgomhát. így ott alapították a várost, ahol Európa legfnntosabb kereskedelmi útjai keresztezték egymást. tgy lett Bratislava az európai kultúra egyik fellegvára. egy fejlett, látványos és hangulatos város, amelyet a modernkori vándorok, a turisták is szívesen útba ejtik. Büszke is lennék arra, hogy ilyen rangos, patinls város lakójának vallhatom magam, ha az örömömbe időnként nem vegyülne üröm. De hát vegyül, sajnos, elég gyakran vegyül, és néha nem is tudom, örüljek-e, hogy Európa köldöke a szűkebb pátriám. A vendéglátóiparról már nagyon sok (csak] rosszat összeírtak. Nem is tudom, hogy lehet valakin' olyan bőr, hogy a legkisebb hatást sem váltja ki a temérdek bírálat. Igaz, annak idején lovat adtunk alá, amikor felemeltük a díjszabást, meg százalékot, meg mit tudom én, micsodát vezettünk be, azt remélvén, hogy ettől olyan színvonalas vendéglátásunk lesz, hogy no. Hát az ügye nem lett, de azóta egy harmadosztályú „köpködő“ csaposa sem jár gyalog. De bánná az ördög, ha legalább rendesek és készségesek lennének) Csakhogy. Egy interhotelban, mondjuk a bratislavai Carltonban nem száll meg az országút akármilyen vándora. Ha nem is Onasszis, de legalább vastagpénzű embernek kell lennie. S az ember azt remélné, hogy a 3—4000 koronás appartement mellé — ha nem is minden óhaját — legalább egy szürke ember követelményeit teljesíteni méltóztatnak. Mit? Azt csak gondolják. A közelmúltban véletlenül belecsöppentem egy társaságba, amely délután fél négykor érkezett a szóban forgó „interhotelba“. Fáradtan, porosán, piszkosan és főleg éhesen. Amikor úgy-ahogy rendheszedték magukat, lemosták az út porát, gondolták, hogy a 4—500 kilométeres autóbusztúra után végre jóllakhatnak, meleg ételt ehetnek. Csak gondolták. Mert az étterem zárva volt, és zárva van mindig ebben az időpontban. Amikor megkérdezték, hogy most már mit egyenek, a szálloda alkalmazottai azt tanácsolták nekik, fáradjanak át a tér túlsó oldalára, egy másik étterembe. Egy kicsit meglepődtem, a külföldi vendégek még jobban. Lenyeltem az epémet, és azon morfondíroztam, ki az atyaűristen szabta meg, hogy egy szálloda étterme csak déli tizenkettőtől délután háromig és este hattól tízig legyen nyitva. Azt ajánlom neki, ha dolgavégeztével hazatér családja körébe, vetkőzzön házikabátba és járjon rendszeresen a negyedik szomszédjához uzsonnázni, vacsorázni. De vicc ide, vicc oda, mert ez ám nem vicc. Amíg a vendéglátóiparban ilyen megveszekedett előírások lesznek, addig várhatjuk, hogy a turisták seregestül özönlenek majd hozzánk. Mert ugye még nem igazították a nemzetközi gyorsvonatok és repülőjáratok menetrendjét vagy az időszámítást a Carlton (és a többi in- terhotel vagy szállodai rendjéhez. Kárl Elvégre Európa köldöke vagyunk. P a 1 á g y i Lajos A korong szerelmese A második világháború után nem ültem vissza a számomra oly sokat jelentő korong mellé, nyolcórás munkába álltam, de négy évvel ezelőtt, amikor nyugdíjaztak, újra a régi varázs bűvöletébe kerültem, s az agyag lett legközelebbi barátom. Amikor kísérőmmel végigmentem Deresken (Drikovce), ezen a jellegzetes gömöri falucskán, különleges hangulat fogott el, a gömöri tájnak nyomasztó, szinte parancsoló hangulata. Ez az egyént varázs érződött a falu minden kis pontjában és mozgásában, a házakban, a fákban, s az emberekben is, akikkel az utcán találkoztam. Barátom már messziről meg tudta mutatni, hova Igyekszünk; az egyik kertecskében kemencéből kicsapódó lángra lettünk figyelmesek, s a kemence mellett egy elmosódó emberalak sürgölődött. Ez Molnár Feri bácsi — mondta a kísérőm —, a dereski fazekasmester, egyike az utolsó fazekasoknak. Az udvaron gyerekek szaladgáltak, a mester unokái. Amikor megjelentünk, körülfogtak minket, s együtt mentünk le a kertbe, hogy elbeszélgessünk Feri bácsival. Nevetős ember, a szeme gondolkodóan néz mindig valahova, a dolgokat szemléli tálán, amelyek körülveszik őt, amelyekből már annyit megfejtett és gondosan egymás mellé helyezett. Az az érzésem támadt, hogy ő maga a természet, az anyag törvénye, s nem küzd az anyaggal, hanem együtt él vele. Nemt tagadom, amíg együtt voltunk, irigyeltem őt, irigyeltem természetességét, szavainak egyszerűséget és elfogultságát, mozgásának megmagyarázhatatlan harmóniáját. — Most égetem ki éppen az edényeket. Különböző formájúak vannak a kemencében, de átlagban körülbelül hatszáz parasztedény fér el egyszerre a kemencében. Akad közöttük majd selejt is, de ez nagyon elenyésző szám. Amit itt most kiégetek, az egy teljes hónap munkája, s aztán újra a korong mellé ülök és dolgozgatok — mondta csendesen. Aztán a műhelyét szerettem volna látni, s ő, mintha gondolatolvasó lett volna, beinvitált egy kis helyiségbe. Körül a polcokon rogyásig sorakoztak a különböző edények, nem győztem szemügyre venni őket. A parasztedények, tejesköcsögök, kancsók, tányérok, vizeskorsók, söröspoharak, kulacsok mellett dísztárgyak is sorakoztak, s ekkor felötlött bennem, hogy tulajdonképpen nem ts műhelyben vagyunk, hanem afféle autodidakta művész műtermében. Es csodálatos műterem ez, az általam eddig látott műtermekhez semmiben sem hasonló. Itt nem a fény dominál, hanem a súly és az erő, a múltban vagyok, a teljes és hamisítatlan hagyományban. Nyugtalanság fogott el, Feri bácsi a múltról beszélt, amikor még nagyon sok fazekas dolgozott rendszeresen a faluban és a környéken. — 1930 óta vagyok fazekas, akkor még nagyban ment a fazekasság. En nem Deresken kezdtem, bicéről fUclncef jöttem ide mint új házasember. Az itteniek jártak hozzám naponta, kíváncsiak voltak, hogyan is dolgozik a licei mester, mert mi másként dolgoztunk, mint ők. En naponta száz edényt ts megformáztam, míg a dereskiek legfeljebb harmincat. Ma már nagyon kevesen maradtunk, ha jól megerőltetem az agyamat, össze tudok még számolni úgy tíz-tizenöt fazekasmestert a környéken, de néhányon közülük már nem dolgoznak rendszeresen. A második világháború után én is abbahagytam, más munkába álltam, csak négy éve, nyugdíjaztatásom óta gyúrom újra az agyagot. A falon kitüntetés kiakasztva, Feri bácsi többet is kapott jó munkájáért az üzemben, ahol, amint mondta, „partiführer“ volt. Talán így történhetett, hogy most, amikor újra edényeket kezdett gyártani, továbbfejlesztette az apáról fiúra szálló megmásíthatatlan hagyományt, és a kor szavára hallgatva, korszerűsítette az edénymegmunkáló egyik főszereplőjét, a korongot. Azelőtt ugyanis a korongtalpat lábbal hajtották, Feri bácsi korongja azonban már villanymeghajtású, a lábát csupán akkor használja, ha lassítani akarja a korong forgását. — Az agyagot a határból szerzik be — mondja —, a környéken nagyon sok lelőhely van. — A felső rétegben van a vörös agyag, a fehér agyagért jó mélyre kell ásni. Aztán meg kell őrölni a kibányászott agyagot, s mivel ez is nehéz munka, hát ezt is gépesítette inkább, mert nem bírt meg a sok munkával. Kérdésünkre, hogy jól fizet-e ez a mesterség, el is mondja, hogy sokat lehetne keresni, de elfárad már akkor is, ha dombnak megy felfelé, s az orvos megtiltotta neki a dohányzást is. Ügy tűnik hát, hogy kihal a fazekasmesterség, ha az utolsó generáció abbahagyja ezt a páratlanul szép mesterséget? — Bizony a fiatalok nem nagyon vonzódnak már iránta, mennek ki a világba, nincs kedvük korong mellett tölteni az életüket. De tréfásan megjegyezte, hogy az unokái csináltak két tányérkát, vaskosra sikerültek ugyan, ő azért betette a kemencébe azokat, hadd örüljenek saját munkájuknak. Hogyan is kelnek el az edények, dísztárgyak, milyen kezekbe kerülnek, kik érdeklődnek iránta? — legtöbbet Brattslavába visznek tőlem, szerződésem van az ÜEUV-val, ők azonban csak a különböző edényeket veszik meg, a dísztárgyak, szobrocskák, hamutálcák kellenek nekik. Ezeket inkább a magyarországi vagy hazai turisták vásárolják, és sokat el is ajándékozok. Azonkívül a faluban is vesznek tejesköcsögöket, főleg azok, akiknek tehenük van. S mintha a falubeliek igazolni akarnák őt, egy férfi és egy nő jelent meg a műteremben — tejesfazekat kértek Feri bácsitól. Önmagáról szerényen hallgatott, s amikor meqkértem, hogy beszéljen valamit életéről, még szerényebben így szólt: — Mit ts mondanék? — Inkább a munkáit mutatta meg, azokról beszélt, kezébe vette őket, és magyarázta a motívumokat, a színeket, arról beszélt, hogyan készülnek, mi a fortélyuk, milyen fogásokat alkalmaz munka közben — mesterségét akarja tovább adni. A dísztárgyak között találtunk meglepően egyéni szobrocskákat, emberftgurákat, madarakat, maketteket, ízléses, minden túlzás nélküli színezésekkel. Saját magát is megmintázta, a kis szobrocska ott sorakozik a többi munkadarab mellett, mintha azt akarná mondani, hogy a mester és alkotásai teljesen azonossá nattak. Molnár Feri bá<'s'' a fazekasmestert és népművészt kevesen ism°rik, Gömörben ma radt egész életében, a gömöri nép között nevelkedett. A régi hagyományokat hozta magával egészen a mai napokig, egy lassan eltűnő mesterség képviselője. Valamikor a iazekasmesterség annyit jelentett, mini ma bármelyik modern iparág. Mai szemmel már inkább romantikának 'tűnnek azok a vándorlások, melyeket a fazekasok tettek edényekkel megrakott szekereiken országszerte, de Molnár Feri bácsi és társai ezt még sokáig megcáfolják munkájukkal. Kulcsár Ferenc
