Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-25 / 21. szám
EBoggsra KltJ^BDi-,; 1 PILLMAT iCIyben MaUö vu*«2 Mama a kezét tördeli és tányért tesz eléje, amely úgy gőzölög, akár egy gőzmozdony. — Úristen, hol kószálsz, hiszen már régen kihűlt. Apja félreteszi az újságot, keményen megszorítja kezét, hát Isten hozott, harcos, ml újság a hadseregben? A kis Évi a baglyot kínálja neki. — Inkább karácsonyra engedhettek volna haza. Már a fát is leszedtük, mire megírtad, hogy nem jössz haza... — A katonaságnál nem válogathat az ember. — Az anyád meg folyton o- koskodík, ah, mit ért ő hozzá, el sem tudja képzelni... S milyen hőstettet követtel el, hogy ilyen hirtelen hazaengedtek? — A, dehogy, csak úgy... — Az ágyad meg van vetve, biztosan kifárasztott az utazás. A puha vánkoson szertefoszlott az egész világ. Vas csörömpöl, üveg csörög, villamos megy az utcán. A bezárt szemhéjak mögött piros színű a sötétség, napsugár hullik az ágyra. A konyhából kávéillat árad. Hagyd őt békén azzal a bagollyal, Évi, hagyd aludni még. A konyhaszekrényen az óra. — Megint elmész? — Az anyja szeméből hosszú, egyenes tekintet húzódik. Az ajtó elmetszi. Vasak csörögnek, ü- vég csörömpöl, az utcán villamosok Járnak. Vén. súlyos kapu, a falépcső minden lépésnél nagyot nyikordul. Nem kopogott, csak óvatosan lenyomta a kilincset. Zárva. Késő. Persze, Hanka már a laboratóriumban lesz. Ha még egyáltalán létezik valamiféle Hanka. Belerúgott az ajtóba Egy emelettel lejjebb a zárban megnyikordul a kulcs. Egy kócos öregasszony söpörni kezdte a port az ajtó előtt. — Keresel valakit? — Keresek. — Aha, te vagy az... még mindig nem találtad meg? — Még mindig nem találtam meg. — No, no... — Megcsóválta a fejét, és cuppogott, mintha azt akarta volna mondani, hogy a dolog komoly, nagyon komoly, Jaj, istenem... — Ha valami üzenetet akarsz hagyni, én átadom, ha hazajön. — Köszönöm, nem szükséges. Ügy bevágta a nehéz kaput, hogy a ház beleremegett. Elhaladt a szoborkiállítás mellett, az üvegajtón keresztül látta az öreg nőt, szvettert kötött és mosolygott. A Hankára hasonlító szobor az utcáról nem volt látható. A laboratórium az első eme létén van. A folyosó üres, csak egy asztal áll itt meg néhány szék, akár egy fogoivosi rendelő váróterme. A hamutartóban egy csikk füstölög. Szemben hirtelen kinyílott az ajtó, s lebegő fehér köpenyben egy nő futott ki. Sietősen lépkedett a folyosón, az ajtót tárva hagyta maga mögött. Túl az ajtón egy csoport fehér kabátos férfi és nő hangtalanul állt egy kerek aszial körül és maga elé bámult. A nő valamilyen Milkáért kiáltott, hogy hozza már a poharakat. Az a bizonyos Milka csakugyan elő is került, s mellette elhaladva megjegyezte, hogy feleket csupán kedden fogadnak. Aztán gyorsan becsapta az ajtót, a- mely mögött a fehér köpenyes nők és férfiak csoportja még mindig mozdulatlanul, némán állt az asztal körül. Hosszú 1- deig semmi sem történt. Csak vagy egy fél évszázad múlva jött ki egy kopasz férfi, feltúrt ingujjban, s a kezében egy poharat vitt. A mosdóhoz lépett, s gondosan öblögetni kezdte a poharat. A higiénia az higiénia, mormogta, s bocsánatkőrően Vladóra nézett, mit lehet csinálni, az ember sosem tudja.. S amikor Vlado Hankát kérdezte tőle, egy pillanatra abbahagyta az öblögetést, hevesen megrázta a fejét, nem, nem Ismerem, nem tudom, nem is akarom ismerni, én legszívesebben semmibe sem avatkozom, mert minél kevesobbet tud az ember, annál jobb, én senkivel semmi közösséget nem akarok... Üjból bocsánatkérő- en visszamosolygott Vladóra, félénk óvatossággal körülnézett, s gyorsan visszasurrant a helyiségbe, s közben fehér köpenye csücskét odacsukta az ajtó közé. Vlado vájta, hogy ismét kinyitja az ajtót, hogy köpenyét kiszabadítsa, de az ajtó nem nyílott ki, a fehér köpeny ott ékeskedett, a férfi biztosan levetette magáról s hagyta az ajtó között, vagy ott állt közvetlenül az ajtó túlsó oldalán. Az ajtó tapétázott volt, semmilyen hang nem szűrődött ki a helyiségből. Vlado ismét lefutott az utcára, nekitámaszkodott egy a- lacsony fakerítésnek, és kelletlenül cigarettára gyújtott. Rövidesen mindnyájan ebédre mennek, s ha Hanka köztük van, nem kerülhetik el egymást. — Vlado! Te vagy az? Atya- isten, miféle angyalbőrt húztak rád, hahahal Egy kockás télikabátos, feltűrt gallérú fiatalember, aha, persze, a Janó... Janó... eh, no, hiszen egy ideig közvetlen a szomszédban dolgozott, mondhatni, barátja... — Szevasz, Janó, hát te hol csavarogsz, miért nem vagy munkában? — Szabadnapom van, te nagyokos! No, mutasd magad, zöldfülű! Hát isten uccse, megvan a formád, hogy engedhetnek ki ilyen zöldfülűt normális emberek közé... Szabadságon vagy? — Eltávozási engedélyem van. — Aha, valamilyen hőstett, mi?! — Hülyeség! Csak úgy... Janó még mindig kedvtelve nézegette. — Zöldfülű. Valódi zöldfülű vagy. Meg kell, hogy mutassalak nálunk a műhelyben. Holnap gyere el megmutatkozni, úgysincs mit csinálnod egész nap. Vagy este, látod, igaz is, este a klubban mulatság lesz, valamilyen rongyot kapunk a tervteljesítésért, eljöhetnél, zene lesz, ital is akad majd... Csapódott a kapu. Vlado hirtelen megfordult, de csak a kopasz férfi volt az, aki a folyosón a poharat mosta. Utána egy csapat nő jött, az egyik kabátja alól kilátszott a fehér köpeny. Hanka nem volt köztük. — Mi az, vársz valakire? — Nem, csak nézelődöm. — Akkor eljössz? — Nem tudom. Talán. — Várni foglak. No, akkor szevasz, zöldfülű! — Szevasz. Vlado elhajította a csikket s felnézett a sarkon álló nagy utcai órára. Éppen abban a pillanatban ugrott egy percnyit a mutatója. Szinte sérelemnek érezte ezt, a percmutatónak ebben az ideges rándulásában a saját engedetlenségét érezte, az a mutató a kígyó farka volt, amelyre rálépett valaki, ajtónyílás, amely egyre jobban és jobban összeszűkül, bezárul; hopp, ismét a mutató, s ebben a mozdulatban feltartha- tatlan erő lakozott, amely rázúdul, mindent magával sodor, semmi sem segít, csak behunyni a szemet. De ez is hasztalannak bizonyult, mert a lehunyt szemhéja mögött támadt magateremtette sötétben szinte fájóan megérezte a mutató újabb ugrását, most már szinte benne magában volt az óramű, és ideges mozgással tolta tovább a mutatót, amelynek minden ugrása egy robbanás, fájdalmas sebzés, az egész napot véresen felaprította a mutató, felszabadult, üres volt a nap, akár egy zseb, amelyben hiába keressük az utolsó, cigarettára való filléreket. Este újra felszaladt a nyikorgó lépcsőn. Amikor körülbelül a lépcső felénél taitott, kinyílt az ajtó, s kezében seprűvel kilépett rajta a kócos íj- regasszony. Részvéttel ránézett, s kínosan elnevott? magát. — No, peched van! — Még nem tudom. Éppen meg akarom nézni. — Ne is menj. Most voltam ftt. A szomszédasszony azt mondta, a házmesterné valami olyasmit emlegetett, hogy látta ót elutazni. — Lehet, de talán mégis... — Nem, ne.. felesleges, most, most egy perccel ezelőtt voltam ott. Leballagott, erősen bevágta a kaput, de ott maradt összehú- zó-iva a lépcsőházban. Pecsa- pott, biztosan lógat, gondolta, pimasz boszorkány, még ki is nevefi az embert. Az asszony végtelen hosszú ideig söpröge- tett. Mikor aztán végre betette maga után lakása ajtaját, Vlado ráébredt, hogy egész teste remeg a hidegtől. Lassan, lopózva megindult felfelé a lépcsőn, igyekezett minden lépcsőfokra óvatosan hágni, s testsúlyának egy részét a korlátra nehezítette. Már éppen Hanka ajtaja előtt volt, amikor keze megcsuklott, lába a lépcsőhöz ütődött, fülsiketítő nyikorgás. Lent abban a pillanatban kinyílt az ajtó, s a nő ki jött a seprűvel. Ügy érezte, ugrott benne az óramutató, s valahol a fejében beleszúrt, legszívesebben nekirontott volna az öregasszonynak, úgy tűnt föl neki, az minden gyötrődésének egyetlen oka, mert biztosan tudja, hol van Hanka, lehet, hogy ő ejtette foglyul, s valamilyen sötét odúban őrzi titokzatos lakásában, kínozza és seprűvel ütlegeli. Lassan, de erőszakolt méltósággal felment a hátralévő lépcsőfokon, közben erősen dobogott cipőjével. Megrángatta Hanka ajtajának kilincsét, s ugyanolyan lassan, méltóságteljesen leballagott, rá se nézett a nőre, pedig az ki- düllesztett szemekkel meredt rá, dühösen és méltatlankodva. Bevágta a kaput, hogy a ház alapjaiban megremegett, az e gész világ beleremegett, valahol megpattant egy támaszfája, valami megcsúszott, valami segítségért kiáltott, valaki tehetetlenül kuporgott a legsötétebb sarokban, fejét a falba verte, s az utcán közönyös emberek jártak, sapkájukon és vállukon lerakódott a nedves hő. Aztán Janóval ivott, s egy ismeretlen lánnyal táncolt, Hanka vagyok, mutatkozott be a lány, nagy szeme volt, csodálkozó őziketekintete, karcsú, hajlékony dereka. Hát te Hanka vagy, én meg Vlado vagyok, mostanáig nem ismertelek, hehe, nem is ismerhetsz. én itt egészen új vagyok, hát, szóval te itt új vagy, és azt mondod, Hanka a neved, de te nem Hanka vagy, hanem egy szép őzike, Hanka nem lehetsz, Hanka nem létezik, Hanka már nincs... Behunyta a szemét. Az emberek szoros, mozdulatlan ölelésben álltak, egymásnak feszülő testtel, a végtelenbe néző eszelős tekintettel, olyan volt mindez, mint egy utolsó, kétségbeesett búcsúölelés, olyan volt, mint a nagy katasztrófa előtti utolsó ölelkezés; a karmester mennyezetnek emelt fenyegető kézzel dermedten állva maradt, mint valami próféta, aki ismeretlen veszélytől őv; a zenészek is egyetlen mozdulatba fagyva álltak hangszerükkel kezükben, s a zeneszám legutolsó hangja egyetlen elnyújtott, átható üvöltésbe torzult, indulni készülő gőzhajó jeladására vagy légitámadás előtti szirénabő- gésre emlékeztetett, a dobos hülye vigyorral tartotta lábát a dob pedálján, s a dob per- gése nem múló, minden oldalról zúduló dübörgésbe fulladt. Földrengés. Bentről, nyilván a mozdulatlanul álló emberek belsejéből jött, akikre hirtelen, a ventillátorokon át — egyedül az nem szűnt meg forogni — hullani kezdtek a puha hópí- hék: a hó lerakődott az emberek arcán és vállain, egész testükön, úgyhogy csakhamar mindnyájan olyanok voltak, mintha fehér köpenyt öltöttek volna; s a táncparkett közepén egy nő állt félretaposott papucsban, ijesztő kócos hajjal, kezében cirokseprű, mint valami ünnepélyesen kitűzött zászló... a seprűre szintén hő rakódott, a megszentelt seprűre, a mely a ház erkölcseit őrzi, és elsöpri minden bűnét, a világ minden bűnét; s a nő gúnyosan vigyorgott, egyedül csak ő volt mindennek az oka; közvetlen mellette egy fiatal lány állt, s magához ölelt egy kezében poharat tartő kopasz férfit. Hanka volt, s távolból teljes biztonsággal Hankának látszott, de amikor közelebb ment hozzá, az arca hirtelen összeomlott, mint egy dinamittal aláaknázott öreg ház, csupa ránc lett az arca, hirtelen minden nő Hanka lett, s mindegyik nyomban megváltoztatta az arcát, Hanka szökik előle, Hanka nincs, Hanka nem létezik... Az őzike csodálkozó, szemmel, óvatosan megérintette öt az ujjával: — Ml van veled? Csak nem aludtál el? A zenekar éppen abbahagyta, s az emberek tolongani kezdtek az asztalok között. — Nem akarsz elkísérni? Kint néhány centiméternyi új hó esett, s furcsán világított a sötétben. Egy-két óra múlva virrad. — Meddig vagy szabadságon? — Reggel el kell utaznom, nem szabadságon vagyok, csak eltávozásit kaptam. — Az mi? — Hát... szabadságot minden katona csak egy évben egyszer kap. Az eltávozásit meg... jutalomként... valamiért adják... — S neked miért adták azt a... eltávozásit? — Tudom Is én! — Hogyhogy? Azt csak tudnod kell... Fürkészőn ránézett, s egészen hülyén elvihogta magát (Folytatjuk) Túroson László rajza
