Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-25 / 21. szám
t • • f » * Ä * 71 lL[j©@fcfflK A KULCS Film egy hős kommunistáról HOGY NEM SÜL KI A SZEMÜNK! Fájó szívvel, de be kell vallanom, hogy megha- sonlottam önmagámmal. Sokáig nem is tudtam, hogy milyen rongyember vagyok, és önök — csekély kivétellel — velem együtt. De lassan rádöbbentem, illetve rádöbbentettek erre. Először akkor, amikor egy többrendbeli rablótámadással és erőszakoskodással vádolt bűnöző azzal védekezett a bíróság előtt, hogy hát neki milyen sivár gyermekkora volt. Apja, anyja, az egész társadalom kitaszította. Ilyen körülmények között csoda, ha rossz útra tévedt? Ebből megértettem, hogy szegény bűnöző lényegében nem tehet semmiről. Mi valamennyien, az elvetemült tisztességes emberek taszítottuk a posványba. A másik bűnügyi tudósítás pedig alaposan megdorgált — velem együtt önöket is — azért, mert könnyelműségünkkel, jóhiszeműségünkkel szinte „sarokba szorítottuk“ a közismert, többszörösen büntetett előéletű csalót, akinek más választása nem is maradt, kénytelen volt úton-útfélen néhány használt százassal megkönnyíteni embertársai költségvetését. Ejnye ejnye — mondtam, amikor a betörő védőügyvédje azzal utasította vissza a vádat, hogy tulajdonképpen azoknak a személyeknek kellene a vádlottak padján ülniük, akik nyitva hagyják az ajtókat, és kínálják a bűnbeesés lehetőségét. Hát ennyire süllyedtünk, mi tisztességes, feddhetetlen előéletű emberek, hogy máson sem törjük a fejünket, mint azon, hogy vigyük kísértésbe a szegény, szerencsétlen bűnözőt? Hogy nem sül ki a szemünk! (palágyi) Prága egyik ódon utcájának szűk udvarában egy súlyosan sérült férfi fekszik a földön. A helyszínre érkező Gestapo egy Jan Vesel? névre kiállított személyazonossági igazolványt, egy pisztolyt és egy kulcsot talál a zsebében. Mindez 1942-ben, néhány nappal a cseh nemzet hóhéra, Heydrich ellen elkövetett merénylet után történik. A Gestapo a legválogatottabb kínzásokkal akarja megtudni, ki rejtőzik a Jan Vesel^ név mögött, és elsősorban arra kíváncsi, melyik lakástól való az áldozatnál talált kulcs. A hitleri pribékek úgy vélik, a kulcs az illegális kommunista mozgalom nyomára vezethet. A férfi hallgat. Friedrich felügyelő tudja, hogy nem szabad meghalnia, ezért a legjobb sebészekre bízza. Az „ismeretlen“ férfi azonban egy óvatlan pillanatban üvegcseréppel felvágja ereit. A letartóztatott kommunisták egész seregét állítják elő, hogy felfedjék az ismeretlen férfi kilétét. A kommunisták hallgatnak. A Gestapo hiába tombol, hiába keresi a kulcshoz való lakást, amely valójában a CSKP II. illegális központi bizottságának találkozóhelye. Az ismeretlen vértanú pedig Jan Zika, az illegális KP tagja. Tömören szólva ez Vladimír Cech legújabb színes, szélesvásznú filmjének -b cselekménye, a film forgatását a közeljövőben fejezik be. Jan Zika megszemélye- sítőjeként Jan Vicenával ismerkedhetünk meg, Friedrich felügyelő szerepét az NDK-beli Wilhelm Koch- Hooge játssza. Vladimír Cech rendező neve nem ismeretlen a hazai mozilátogató előtt. Eddigi filmjei: Fekete zászlóalj, 105 százalékos alibi, Fáklya, Negyed volt és fél lesz... stb. különösen a közönség körében arattak nagy sikert. Cech ügyes, rutinos rendező. A kulcs című legújabb alkotásáról a következőképpen nyilatkozik: — A kulcs talán életem legnehezebb filmje. Olyan témával foglalkozik, amelyet előttem már százan, ezren feldolgoztak, és vagy dicsőséget arattak, vagy megbuktak. Az alkotó olyan probléma előtt áll, hogy újra és hatásosan kimondja a százszor elismételt valóságot, hogy a néző is elgondolkodjék a történet fölött. (p) A sivár Amerika n. A gonosztevő az egyetlen őszinte ember, aki bűnös vágyait legalább nem rejti véka alá. nem képmutató; a bűnöző az egyetlen eleven lény a teljesen elgépiese- dett világban. A Point Blanc mondanivalója is ez. Gengszterfilm, de a Iidérc- nyomásos táj, az ember bonyolult és érthetetlen belső világának expresszionista ábrázolása a Nagyítás rokonává teszi. MAGÄNY ÉS ELHAGYATOTTSÄG Az In Cold Blood nem tartozna ebbe a témakörbe, ha Brooks, a film alkotója megőrizte volna Capote nagy sikerű regényének (Hidegvérrel) hangvételét, a makacs, szinte már perverz távolságtartást és tárgyilagosságot. Capote-nek nincs álláspontja, Capote nem részrehajló, Brooks filmje igen. Capote dokumentumregényt Irt, Brooks filmje azonban nem dokumentumfilm, hanem dráma a javából. Hogy álláspontja világos legyen, még párbeszédben is hangsúlyozza a gazdagok és szegények törvényei közötti különbséget. Társadalomábrázolása kiegészíti a Bonnie and Clyde-ét; az utóbbi alapján hajlamosak lennénk azt hinni, hogy a harmincas évek sivár és kétségbeejtő falusi szegénysége már a múlté, de Brooks filmjének képei könyörtelenül leplezik a magányt és elhagyatottságot, amelyet Kansas síksága és kisvárosai szinte árasztanak magukból. Ennek a sivár világnak szinte gúnyos ellentéte a Clutterék világa. Ezt a világot Brooks nem részletezi, rikítóan egyértelmű és idilli képet ad róla (nem úgy, mint Capote). A filmen Clutteréket a gyilkosok szemével látjuk. Itt egy, az övékétől minden ízében különböző életmód képviselői. A film nem az alvilági és a tisztességes Amerika kiegyensúlyozott és tárgyilagos képe: ez az ábrázolás mindenestül alvilági, a tisztességes világnak az a néhány foszlánya, amely a kitaszítottak szeme előtt fölvillan, csak arra jó, hogy a kettő összeférhetetlenségét kiegyensúlyozza. A könyv olvasója megbékélten teheti le a könyvet, még diadalt is érezhet, de Brooks megtagadja a nézőtől ezt a vigaszt; a film befejező képe a gyilkosságnál Is brutálisabb részletességgel ábrázolt akasztás, amely végül egyenlőségjelet tesz a kitaszítottak és a becsületes emberek társadalmának morálja közé. A film hangulata, mint a hasonló műfajú filmekké mind, kétség- beesést tükröz: egy reménytelenül sivár Amerika vízióját... Vagy itt van a M. A. S. H. színes filmkomédia Robert Altman rendezésében. A tavalyi cannes-i fesztiválon nagydíjat nyert. A cím négy betűje rövidítés, szabad fordításban katonai sebészeti mozgókórházat jelent. Ebben a kórházban játszódik le a történet a rosszemlékű koreai háború idején, amikor a mozgósítások során néhány vagány sebészorvos kerül a sáros-poros völgyben felállított tábori kórházba. Fegyelemnek, rendnek katonás viselkedésnek nyoma sincs sem a hivatásos tisztek, sem a civilek között. Fejetlenség, zűrzavar uralkodik az egész táborban, kivéve a műtőt, ahol a szabad idejükben idétlenkedő, iszogató fenegyerekek hentesmódra ugyan de sorozatban mentik meg átlyuggatott testű, szétzúzott végtagú honfitársaik életét. A filmet kísérő prospektus szerint a hangosfilm feltalálása óta nem volt ennél jobb háborús vígjáték, nem volt merészebben, gyllkosabban kifigurázva a militarista szellem, a vak fegyelem, az egész katonáskodás. Mint háborús vígjáték, az M. A. S. H. valóban kitűnő. Humora több a szimpla nevettetésnél, szatirikus mellékzöngéi telibe találják mindazt, amit az amerikai katonaságnál a fafejüek csinálnak. Az éremnek mindig két oldala van. s ha komédiáznak is a film alkotói, legalább utalhatnának a másik létezésére is. Nem látjuk ugyanis, nem érezzük a háborút, a mészárszékre emlékeztető sebeken kívül nem látunk, nem hallunk egyetlen igazf'katonát. Hol vannak azok, akik öltek és akiket megöltek a koreai „kirándulás“ gyalázatos vérzivatarában? Mi volt a koreai háború, amelynek köszönhetően a filmbeli hősök végigcsinálhatták az otthoni életükben elképzelhetetlen nagy rumlit? A háborúzásnak, a militarizmusnak kiosztott balegyenesek és horogütések ellenére túl szimpatikus ez a komédia. Itt- ott olyannyira, hogy a nézőinek kedve kerekedik részt venni benne. Ez a felismerés pedig gyanússá teszi alapgondolatát... BILICSI TIVADAR Jellemző kép a „MASH“ című filmből: a csinos katonalányok egyike (nem éppen katonás. öltözékben) kilép a tisztiklub sátrából Csöndes kis házban lakik az egyik budai hegy meredek oldalában. Sok-sok lépcső vezet fel hozzájuk. Éppen otthon van, mert leteperte a tavaszi influenza. így legalább ráér velünk nyugodtan elbeszélgetni. Máskor mindig csupa derűt sugárzó arcán most csöpp bosszúság borúja ül: — Szeptemberben leszek hetvenéves, ebből ötven esztendőt különböző színpadokon töltöttem el, de olyasmi, hogy előadást kellett lemondanom, tízszer sem fordult vélem elő! • Tehát pontosan ötven éve színész? — Ugyan, dehogy! Jóformán még ki sem látszottam a földből máris szavaltam, énekeltem, táncoltam! Édesapámnak papírüzlete volt, ahol különböző álarcokat is árult. Nos én — családom nagy derültségére — mindegyiket fölpróbáltam, és a maskara „karakteréhez“ illő előadást produkáltam bennük. Különben édesanyám énekesnő és zenetanárnő volt, lakásunkban mindig szólt a muzsika. • Ha egy kurta kis statisztikát készítenénk; hány színházban, hány előadásban lépett fel pályafutása során? — Puff neki! Rossz helyen kopogtat! Sohasem volt erős oldalam a matematika, és efféle kimutatásokat sem készítettem soha! De azt hiszem, mégsem kell computerhez fordulnunk segítségért, egy körülbelüli számot igy is kihozhatunk. Nyugodt lélekkel vehetünk évente háromszáz munkanapot. A régi világban bizony nem volt ritka, hogy naponta három, sőt négy előadást is tartottunk. Vegyük még hozzá a vidéki föllépéseket, a vendégjátékokat, a hanglemezt, a rádió-, a film- és a tévészerepléseket! No, körülbelül mekkora szám jött ki? • Fogalmam sincs! Inkább arra lennénk kíváncsiak, mi ad erőt Önnek ehhez az óriási munkához? — Szerintem az igazi művész valahogyan örökre egy kicsit gyerek marad. Gyerek, aki imád játszani. Éspedig lehetőleg mindennap másik, új játékot. Nincsen igazam? Gondoljunk csak vissza. Egyik nap pilóta, a másikon mozdonyvezető, utána kocsis, majd tűzoltó, később hadvezér, majd pedig világhírű énekessztár akartunk lenni! így van a színész is! Minden este egy másik ember arca mögé bújik, annak az életét éli. • Ön a gyerekek köérben is hallatlanul népszerű... — Tudom! A Bruhaha Kelemen az oka! Már vártam ezt a kérdést! Ialán azzal kezdeném: akkor vagyok a legboldogabb, ha gyerekközönség ül a nézőtéren! Miért? Azért, mert a gyerekhad a világ leghálásabb nézőközönsége! Együtt élnek, lélegzenek a darab cselekményével; tökéletesen azonosulnak a színészekkel, az előadással. Ordítanak, dobognak, füttyent- getnek, kórusban kiabálnak a színpadra. No de kanyarodjunk vissza Bruhaha Kelemenhez. Nos, jó tizenöt esztendővel ezelőtt kaptam egy felkéröt a Rádióból. „Megindul a Csinn-Bumm. a Magyar Rádió Gyermekcirkusza! Volna-e kedve az egyik bohóc szerepét elvállalni?" Már ugrottam is a telefonhoz: „Boldogan! Látatlanban is!“ Izgatottan vettem át az első szerepemet, és ■ mindjárt a darabbeli nevemet kerestem. Mit láttam? Kelemen. „De hát... milyen Kelemen?“ „Hát... olyan Kelemen Kelemen!“ — vonta meg a vállát a szerző. Belelestem a szomszédom. Keleti László szerepébe is. Láttam, hogy ót meg Szamócának nevezte el a szerző, és szinte mindegyik rendezői utasítása igy kezdődött: sír! Az enyém pedig: nevet! Felkiáltottam: „Lacikám! Te leszel a Síró Szamóca, én pedig a Bruhaha Kelemen!...“ Erre nagyon büszke vagyok, ezen a magam adta néven szeretett meg az a sok-sok millió gyerek, aki az elmúlt tizenöt év alatt a Csinn-Bumm Cirkusz előadásait hallgatta! • Hallhatnánk egy-két érdekes történetet? — Tessék! Rengeteg autogramkérö levelet kapok ifjú nézőimtől. Á múltkor egyikük — izgalmában — dedikált fénykép helyett tetovált fényképet kért tőlem. Egy másik: tavaly nyáron egy szál fürdónadrágban jöttem ki a Balatonból. A parton elém áll hasonló menetöltözetben egy kisfiú: „Bruhaha bácsi! Kérnék szépen egy autogramot!“ „De kisfiam! Nincsen nálam se toll, se papír!“ „Nem baj, kérem! Jó lesz nekem mondva is!“ — Tegnapelőtt korán reggel indultam a Rádióba, felvételre. A járdán szembejött velem az anyukájával egy hároméves szomszéd fiú. — Hová mész, Bilicsi bácsi? — Megyek a Rádióba, kisfiam! — Ne hazudj! Te nem férsz bele egy rádióba! 9 Családjából ki követi a színészi pályán? — Négy lányom közül szerencsére csak az egyik, a Mari, aki a Mikroszkóp Színház tagja. Különben idén nyáron vele utazunk Ausztriába, ahová meghívtak bennünket vendégszerepelni. Kati lányom kozmetikus, Erzsi a tévében rendezőasszisztens, Éva pedig idegenvezető. Éva arról híres, hogy vele énekeltük a leghíresebb gyermekdalomat, az „Apu hód med be?“ című dalt, amely évekig volt slágerlista-vezető. & Érdekes, hogy a másik három lánya nem akart színésznő lenni! Pedig annyi ember szive-vágya, hogy fölléphessen a „világot jelentő deszkákra“! — De miért? — csattan fel váratlanul erélyesen. — Mert sokan azt hiszik, a színész élete mindössze annyiból áll, hogy este bemegy a színházba, ledarálja a szövegét, felcsattan a taps, aztán hazamegy, és kész! Óriási tévedés! Először is: meg kell tanulnia a szerepét, amely néha harminc-negyven oldal, de szóról szóra ám, mint az iskolában a verseket! Azután: minden előadást huszonöt-harminc alapos próba előz meg, rendszerint a kora délelőtti órákban. Este pedig az előző darabban kel! föllépnie! És az újonnan betanult szöveget állandóan érlelnie kell. Az ember még álmában is azt fújja. H. J.
