Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-18 / 20. szám
I új ifjúság 4 Dr. Strasser György főszerkesztő az Oj Ifjúság díját nyújtja át A nagydíjat Eduard Heger adja át. Fesztiváli felvillanások A Csehszlovákiai Magyar Táncdalénekesek Fesztiválja negyedik megismétlésével a hagyomány stádiumát kezdi megközelíteni. Bár a négy fesztivál három városban zajlott le, ügy látszik, Losoncon (Luéenec) véglegesen megtalálta székhelyét és a jövőben más ehhez hasonló fesztiválokhoz hasonlóan szimbolikus elnevezést is kap. A fesztivál részletes elemzéséhez és értékeléséhez egy későbbi számunkban majd visszatérünk. Az alábbi írásunkkal inkább a fesztivál előtti és alatti hangulatot, légkört, a fesztivál körül sürgölődő, az ismeretlenül maradt embereket szeretnénk bemutatni olvasóinknak. Még két nap választ el a fesztiváltól. A közönség csak a belépőjegy megvásárlásával került kapcsolatba a rendezvénnyel. A versenyzők odahaza csiszol- gatják a számukat, és a rendezők csak a jelentke- zölapokból ismerik őket, a közönség még így sem. Kívülről nézve, tehát még nem történt semmi. A be nem avatottak nem tudják, nem tudhatják, hogy egy több hetes előkészületi munka kavargó, körhintához hasonló kicsúcso- sodása indult el. Reggel kilenc óra. A Hviezda kávéház ablakain zenefoszlányok szűrődnek ki. Szokatlan idő kávéházi zenélésre. Szokatlan a zene is. Fel-felcsendül, majd elhallgat, újra kezdi, itt-ott még hamis hang is lopódzik a harmóniába. Aki nem sajnálja a fáradságot felmegy az emeleti kávéházba, szokatlan, nem éppen kávéházi látvány részese lehet. A terem közepén, kottákkal teleírt papirtenger közepén kilenc elszánt fiatalember próbálja a kottaözönt fülbemászó harmóniává varázsolni. A zenekar „főnöke“ magyaráz, hadonász, belejavít! a kottába, óühbe gurul, elká- romkodja magát, majd lehiggad és ismét beint a ze nekarnak — indulunk. — A szimpatikus, bajuszos hajas fiatalember neve Bíró Zoltán. Akár három minőségben is bemutathatjuk: Zoli elsősorban a losonci zeneiskola tanára, a közkedvelt We of the Many egzotikus nevű zenekar vezetője és most a fesztiválzenekar karmestere és tagja egyszerre. A rendezőség úgy határozott, idén csak egy zenekar kíséri a versenyzőket. Indok: a zenekarok cserélése a színpadon felesleges szüneteket és műsortöré-st okozott. A fesztiválzenekar vezetőjének megbízásánál Bíró Zolira esett a választás. Neki kellett a versenyzők énekszámait hangszerelnie. Mivel több versenyző csak az utolsó pillanatban küldte el a kottát, Zoli és a zenekar időhátrányba került. Innen származik i dónként a felindultság, a- mikor nem megy minden úgy, ahogy elképzelték. A végén azonban minden sikerül. A zenekar és vezetője e- gyesre vizsgáztak. —0— A hatásos és szép díszlet tervezője Schleicher leső. Az elképzelés kiváló, azonban munka- és anyagigénylő. Az anyag biztosítását Hudaöek István, a SZISZ járási bizottságának alelnil- ke vállalja. Ű egyébként a „stáb“ lelke. Mindent elintéz, mindent megszervez. 0 roszlánrésze van a fesztivál sikerében. / A díszlet felállítását Vladimír Sadílek intézi. Megszervezi a „díszletbrigádot“, s maga irányítja a munkát. O ugyanis a döntő és gálaest színpadi rendezője. Mindkét feladatát jól és közmegelégedésre végzi el. Terv, anyag, brigád e- gyütt van, csakhogy... Megint időhátrány. A zenekar reggel kilenckor színpadi próbát tart De előző nap még rendezvény van az üzemi klubban. A díszlettervezők így csak késő délután kezdhetik munkájukat. Sebaj, reggelig meglesz. Az egyik irodában a kél konferanszié szövegét ké szíti elő. Az írógépnél Szabó Árpád, a bulletin szerkesztője. A színpadról a körfűrész zúgása és kalapácsütések hallatszanak. Elmúlt éjfél. Senki sem gondol alvásra, csak a munkára. Reggel kilenc. A „díszletbrigád“ tagjai az utolsó forgácsmaradványokat szedik össze a színpadon. Sadílek pislant néhányat álmos szemével és rágyújt. Schleicher, mintha a legtermészetesebb dologról lenne szó — leszól a színpadról: — A zenekar megkezdheti a próbát. —0— Finálé! A több hetes munka ki- csúcsosodása — úgymond; gyümölcsszedés. Elhangzik a fesztivál jelzése (Bíró Zoltán szerzeménye), Pósvay Béla, a SZISZ KB dolgozó Nórika, a csinos konferanszié ja elmondja a megnyitó beszédet. A színfalak mögött az iz- galum tetőre hág. Mély sóhajtás előz meg minden fellépést. Sikerül? Hogyan fogad a közönség? Mit mond a zsűri? Nem téveszti el a zenekar? Nem volt sok idő a próbára Csak ki ne essem a szövegből! Tizennégyszer ismétlődik. Majd elhangzik az utolsó énekszám is.- Vége! Illetve dehogy vége, még csak most kezdődik. Mosi azonban már a zsűrié a szó. Mojzesz Imre, a zsűri elnöke felolvassa az eredményt. Ismét sóhajok. Most már nem egyformák, Némelyek örömet fejeznek ki,, mások csak csalódást. Itt-ott könny is csillan a szemekben. Sajnos most nem sikerült. Nem baj, lehet, majd jövőre. Ilyen a verseny. Nem győzhet mindenki. A győztesek a színpadra vonulnak, hogy átvegyék díjukat. A nagydíjat Eduard Heger, a SZISZ SZKB osztályvezetője adja át Vágp- vics Istvánnak. Németh Imre dr. Strasser György fő- szerkesztő kezéből veszi át az Oj Ifjúság díját. A CSE MAGOK KB-át Miklósi Péter képviseli, ő nyújtja át a díjat Oros Zoltánnak. Mojzesz Imre a Népművelési intézet díját adományozza Hacsek Erzsébetnek A Pofana n. v. által ajándékozott közönségdíjat Pál Tibor kapja, az átnyújtó Hu- daöek István. Taps. Ismét a fesztivál jelzése. És most már végérvényesen vége. A gálaestet már nem fűti a verseny forró hangulata. Itt már csak a közönség nek és nem a zsűrinek é- nekelnek a győztesek. Viszontlátásra egy év múlva. A DIPLOMÁSOK BEMUTATÓJA UTÁN Bemutató volt a komárnói Magyar Területi Színházban. Raf- íai Sarolta Diplomások című színművével ismét új mondanivaló indult útnak a szlovákiai magyar falvak színpadai felé. Jó. hogy éppen a Diplomásokkal. Azzal a dramaturgiai igénynyel, amely a vérbeli színpadi szerzőnek ígérkező magyarországi iró művét a MATESZ színpadára juttatta — egyet kell értenünk. Nyomós ok erre a mű aktualitása, egyértelműen jelenlegi állapotokból táplálkozó szociológiai ihletése és nem utolsósorban ezen állapotok elleni lázadása. A mű valósága a mi valóságunk is, jelen van, csak bele kell szagolni a levegőbe. Mondanivalója nekünk is szól, leleplezésének köztünk is vannak leleplezettjei. — Hogy kell ezt pontosan érteni? A mű valósága drámai állapot, hovatovább tömegjelenség ellen szól. Egyre szaporodnak, tenyésznek nálunk is hősei, nagyon sok helyen már nevükön nevezhetők. Ok azok. akik a vádat olvasván, és látván a színmüvet, ösztönösen is védekező álláspontra kényszerülnek. Raffai Sarolta műve pedig azért jó, mert benne a nevükön nevezhető hős-párok titkolják védekezési szándékait, tehát felismerik önmagukat s jobbnak látják, ha nem is szólnak ellene. Kik ezek? Azok a falusi értelmiségek, akik erkölcsi és társadalmi erényeket kovácsolnak abból, hogy ők „vállalták“ a falut, a kirekesztettséget, a hétköznapok trágyaszagú küzdőterét. Ök azok, akik hajdan a jegyző úr, a kántor-tanító úr, a tiszteletes meg a doktor úr szerepében képezték a falu „felsőbb tízezrét“ akik csak egymás szavát tudták érteni, egymás vétkét fudták csak megbocsájtani. s „kérlek alássan“ elképzelhetetlennek tartották, hogy a kasztjukon kívülállóknak még csak a figyelembevételével is megfertőzzék felsöbbrendü köreik szentségét. Ők voltak és uralkodtak, majd egy történelmi dátumot követő idő folyamán kikoptattuk őket életünkből, s a kívülállók soraiból iskolára küldtük a rátermetteket, de előbb persze iskolát alapítottunk, hogy orvosunk, tanítónk, agrármérnökünk legyen a terveink megvalósításához. Ez a terv a szocializmus volt és marad, ebből a tervből valóság lett, és holnap lesz belőle. És lett orvosunk, tanítónk, agrármérnökünk, akik a jelenből s jövőből egyaránt részt vállaltak. T)e szép számmal akadtak, s szaporodnak, formálódnak köztük az olyanok is, akik a jelenből lassan, óvatosan s talán ösztönösen is múltat kreálnak, értsd: alakítgatják kasztjaikat, felveszik a kikoptatot- tak modorát, életszemléletét, megteremtik azok privilégiumai i és élnek vele. Róluk szól Raffai Sarolta, a Diplomásokról. S természetesen hozzáteszi: tisztelet a kivételnek. Ezt a kivételt a műben Jánosnak nevezik, aki fellázad az új kör ellen, felismeri azt maga körül. Felismeri veszélyét és hatalmát, de vállalja a harcot ellene, s megtartja tisztességét, erkölcsét, szembenéz a „felsőbb kilencezer-kilencszázkilencvenkilenccel“, akik tízezrediknek hitték s akarták deformálni öt is. S Jánoson kívül van még ott egy ember: Mara, a felesége, akit a mű végén szintén ki kell vonni a tízezerből. János, az erdómér- nck, feleségevei, Marával új környezetbe, falura költözik. A lakás, a környezet tökéletesen megfelel elképzeléseiknek, ám csak a megérkezést követő első félóra alatt. A harmincnegyedik percben belép a postamester felesége. Ügy érkezik, mint aki éppen csak leugrott a színpadról még a függönynyitás előtt. Beletúr a ruháikba, iszik a poharukból és meg- paskolja szegényes bútoraik kárpitját. „Az arra érdemeseket nem hagyjuk elkallódni... Mérnök még eddig' nem is volt a faluban. Közénk tartoztok, pont. Orvosék, állatorvosék, no meg mi... Megfelel?“ Megkérdezi ugyan, de nem vár választ. Férjével, az orvosékkal és állatorvosékkal ráerőszakolják magukat Jánosékra. s Mara be is illeszkedik a kasztba. Közönyük és farkastörvényük uralkodik. János a felesége kedvéért elnézőbb ugyan, de aztán egy aljas, becsületsértő intrika csordultig tölti a poharat, kiűzi házából a harácsoló, élösdi elfajzottakat, s kimondja: az én kezem nem mossa a tiéteket. Azok visszajönnek s a hatalmasok hangján, azok biztonságával kimondják, el kell mennetek ebbő>! a faluból, mi erősebbek vagyunk. Mara küszködik, végül ö is úgy dönt. mint a férje. Maradnak, és szembenéznek. Szerencsére nekünk is megvannak a magunk Jánosai, akik tudják, minek kötelezték el önmagukat. A MATESZ előadását Szilágyi Albert, a Győri Kisfaludy Színház rendezője rendezte mint: vendég.» Néhány apróságra ugyan nem terjedt ki a figyelme, de munkájáról ennek ellenére is elismeréssel kell szólni. Jó, hogy őt hívták meg és bízták meg a Diplomások rendezésének feladatával; a sikernek komoly részére. Nehéz egyértelműen kimondani, melyik volt a legjobb színészi teljesítmény. Bugár Béla János szerepében megállta a helyét, értette, tudta feladatát, amelynek legnehezebb részeit sikerült pontosan kidolgoznia. A Marát alakító Német Ica a néző szeme láttára, tehát az előadás folyamán formálta meg alakját. így kellett volna színre lépnie. A második felvonásban aztán magára talált. Boldoghy Kató finom, kidolgozott, ráillő játéka jó pontnak számít a pályáján. Turner Zsigmo-nd és Ropog József semmivel sem nyújtottak kevesebbet, mint amennyit elvártunk tőlük. Jók voltak. Petrécs Anna és Boráros Imre játékán érezhető volt, hogy a könnyebb műfajban otthonosabban érzik magukat és magabiztosan mozognak. A többiekről sem lehet hiányérzettel szólni. Mindezek ellenére is hiányérzetem volt az előadás láttán. Hullámzott. Amikor jó jeleneteket láttunk,, az nem a spontaneitás müve volt, hanem a színészeké, a rendezőé. Feladat volt amelyet megoldottak. Amikor pedig „gyöngélkedett“ a játék, ők voltak felelősek érte, nekik kellett volna megoldatok, úgy ahogy azt a jó jelenetekben megoldották. És még valami: az előadás utolsó mondata. A Rivalda című színmügyűjteményben, ahol a Diplomások is meg jelent nem olvasható a darabnak az a befejező mondata* amely a komáromi színpadon ugyan elhangzott, de inkább rontott, mintsem javított az értékeken. A Diplomások feltehetően hosszabb ideig műsoron marad. Minél hosszabb lesz ez az idő, remélhetőleg annál rövidebb időn belül végzik el a javítani valót. KESZELI FERENC % <
