Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-11 / 19. szám

n'ZgrtV&TXAsIQS

FALRSM^K

— Hideg ez a fal, igaz?

— Hideg.

— Bírja még a körmöd?

— Ne siess annyiraI

— Tulajdonképpen hoqu kerültél ide?

— Egy belső hang azt súgta: „Mássz a falral“

— S te idejöttél.

— S én idejöttem. Itt van ez a jó, sima fal.

— Engem meg az asszony küldött.

— Egy külső hang?

— Tudod, mi ketten már e- gyek vagyunk.

— Hm. S azt mondta: „Mássz a falra!“?

— Ezen ne csodálkozz, ő mindig azt akarja, amit én.

— Nem fárasztó?

— Lehetne göcsörtösebb is ez a fal. A lábujjam már nem is érzem.

— Nekem meg leesett.

— Micsoda?

— A bal lábam nagyujja.

— Hát igen, olyan ez a fal, mint a káposztareszelő.

— Azért örülhetünk, hogy nem betonból van.

— En is épp erre gondoltam. Ámbár lehetne melegebb is.

— Minél simább, annál hidegebb. Kár, hogy télen kezdtük el.

— Mindegy, mikor kezded. Nyáron nagyobb lenne a bámulósereg. Talán meg is dobálnának...

— Igazad van.

— Tiszta irigységből. Mert mindnyájan szeretnének falra mászni, csak gyávák.

— Te nem félsz?

— Mitől?

— Hogy leesel. Vagy hogy teljesen elkopsz.

— Az nem számít. Mindenképpen bebizonyítom, hogy szeretem őt.

—■ Neked könnyű, a szerelem erőt ad.

— Neked még könnyebb, hiszen költő vagy. Megszállott. Hallod-e még a belső hangot?

— Hallom. De most azt suttogja, hogy másszak vissza.

— Furcsa. En meg mintha a feleségem hallanám kiabálni: „Mássz vissza! Mássz vissza!"

Miért nem engedelmeskedsz a belső hangnak?

— Fütyülök rá. Hát mi vagyok én, paprikajancsi?

— Látod, én is épp erre gondoltam: ne nézzen engem senki bolondnak, még Dilajla se! Mi az, hogy egyszer föl, máskor le?

— Hu, az ördögbe, a másik lábujjam is leesett.

— Szerintem itt az ideje, hogy visszamássz. Nem vagy te eléggé edzett.

— Es a lélek ereje? Arra

K

nem gondolsz? Te már régen kiábrándultál a feleségedből, amikor én még mászni fogok. Különben is... egy nőért...!

— Vigyázz a szádra! Nem egy nőért: Dilajláért! Nem ismered őt, tehát nem lehet ró la véleményed. S főképp: nem tudhatod, hogy nekem mit jelent.

— Dehogynem: egy falat, a- melyet meg kell másznod.

— Mondom, vigyázz a szádra! Tisztelem benned a művészt, a költőt, de azért, ha souh

r r

m

K>

&>

Ls*

M

mm

r

M.

!.4!£

oVJ

ms

Ilii

Turcsan László illusztrációba

kát sértegetsz, lerúglak erről a falról.

— Te csak ne tisztelj! Ahhoz, hogy tisztelhess, ismerned kellene a szellem világát, vagy legalábbis a verseimet. Akt viszont ilyen szirupos érzelem miatt képes a falra mászni, ahhoz nekem semmi közöm, azon kívül, hogy a sors kiszámíthatatlan tevékenysége folytán egy falra kerültem vele.

— Ahogy parancsolod. De akkor arra se számíts, hogy továbbra is nyomni foglak *ölfelé, pusztán emberbaráti szerétéiből. A verseidet sem ismerem, ebben igazad van. Tisztelni is inkább csak megszokásból tiszteltelek. Az is igaz viszont, hogy például József Attila nem mászott a falra...

— Sőt, le is esett róla, e- gyenesen a szárszói vonat alá.

— S Petőfi?

— Segesvárra pottyant.

— Egyszóval a költők direkt szeretik a falat...?

— Legalábbis az igaziak. Vannak persze, akik inkább fára, arra a bizonyos uborkafára másznak.

— Ezek szerint te igazi költő vagy.

— Ennek a megállapítása nem rám tartozik... Annyi biztos, hogy te nem vagy igazi férj.

— Hanem?

— Majd Dilajlád megmondja, mi vagy, ha visszakerülsz az ágyába. Hiszen a nemző- szerved is lekopik ezen a falon!

— Szerinted mit kellett volna csinálnom?

— Azt találd ki magad! Gondolom, jól meg kellett volna őt kettyinteni, amikor azt mondta, hogy mássz a falra.

— Pimasz vagy, s még te nevezed magad költőnek? Lerúglak, érted, lerúglak!

— Parancsolj. Már úgy Is nagyon fárasztó ez a falra- mászás.

— Miért kapaszkodsz belém, te koszorús disznó?

— Jössz velem pajtás, a kezem még erős.

— Neszei Neszt, te ujjatlan titán!

— Gyerünk hát! Te segítettél fölfelé, én segítelek lefelé. Hisz oly mindegy, hogy melyik irányba mégy!-0Rugdalózva, tépve, harapva egymást, zuhannak a mélybe.

JUAN RAMÖN JIMÉNEZ:

MAJD ISMÉT MEGSZÜLETEK

Majd ismét megszületek, mint kőtömb, s téged foglak még akkor is szeretni, asszony,

Majd ismét megszületek, mint szellő, s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint hullám, s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint tűzvész, s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint ember, s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

PILINSZKY JÁNOS:

FÉLMÜLT

Megérkezik és megmered, kiül a hamunéma falra: egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja.

Összetöri az utakat, összetöri a hold sütése.

És kettétépi a falat.

Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik és villámlik a fekete nappal.

Fehér zuhog és fekete.

Fésülködöl a mágneses viharban.

Fésülködöl a fényes csendben, a félmúltnál is éberebb tükörben.

Fésülködöl tükrödben szőtlan, akár egy üvegkoporsóban.

INGEBORG BACHMANN:

A TÜRELMI IDŐ

Mostohább napok következnek.

A visszavonásig adott türelmi idő látható lesz a horizonton.

Hamarosan cipőd kell fűznöd s visszaűznöd a kutyákat a berki tanyákra. Mert a halak belei kihűltek a szélben.

Nyomorultul ég a csillagfürt virága.

Szemed pásztáz a ködben: a visszavonásig adott türelmi idő látható lesz a horizonton.

Túlnan elsüllyed kedvesed a homokban,

lobogó haja köré emelkedik,

szavába vág,

hallgatást parancsol,

halandónak ítéli

és búcsúra késznek

minden ölelés után.

Ne nézz körül.

Fűzd be cipőd.

Kergesd vissza a kutyákat.

Vesd a halakat a tengerbe.

Oltsd el a csillagfürt virágát.

Mostohább napok következnek.

J6.fa>/jak

®<$®)

— Ahogy így elnézem magát, egyre azon jár az eszem: micsoda életük lehet maguknak, nős embereknek.

— De hiszen úgy tudom, maga is nős! Egyszer mintha még be is mutatott volna a feleségének...

— En? Ja, igen, tudja ez csak olyan fiktív házasság. Nem ettem gombát, hogy elvegyem azt a nőt!

— Nekem pedig úgy tűnt, hogy nagyon szimpatikus a felesége.

— No, igen, igen, csinos asz- szony, kétségtelen, de azért 'a házasság mégis fiktív.

— Es az esküvő igazi volt?

— Persze.

— Meg is csókolták egymást a násznép előtt?

— Persze. Tudja, vigyázni kellett a látszatra. Tulajdonképpen nem is lenne kifogásom ellene, csak tudja, a járása,..

— Miért, sánta?

— Na, nem, félreértett. Tudja, ha együtt megyünk valahova, mindig az az érzésem, hogy hozzám akar simulni.

— Már megbocsásson, de ha egyszer fiktív házasságot kötöttek, mit számít az, hogy milyen a járása. Csak nem járnak együtt?

— Dehogynem. Színházba, moziba, rokonokhoz, ismerősökhöz... tudja, a látszat miatt.

— Aha, szóval elmegy hozzá, s utána együtt mennek valahova.

— Hogyhogy elmegyek hozzá? Hiszen együtt lakunk.

— Egy lakásban laknak? Ez

biztosan nagyon kínos lehet magának.

— Hát megvallom, eléggé kínos. Tudja, ott van ő, aztán a férje... arról nem is beszélve, hogy a férje meglehetősen keveset keres.

— Es ki a férje, ha szabad kérdeznem?

— Hogyhogy ki, hát én!

— Tudja, nekem olyan benyomásom van, mintha ez igazi házasság lenne.

— Ne vicceljen! Megőrültem

én? Hiszen két gyereke van!

— Értem. Így persze egészen más a helyzet. És hogy hívják magát a gyerekek?

— Papának.

— Hozzászoktak már, nem igaz?

— Hát volt idejük, innen-on- nan tizenkét éve.

— Es kitől vannak a gyerekek, ha nem vagyok indiszkrét?

— Kitől lennének? Tőlem. A gyerekek is így tudják.

■»- c

4

K(

i

— Csak nem?

— De bizony.

— Nem értem. Es a házasságkötés előtt nem volt gyereke a feleségének?

— De volt. Egy.

— Ügy, szóval így állunk.

— Így bizony.

— Es az a gyerek kitől van?

— Hogyhogy kitől, hát tőlem! Ezt magyarázom már magának mióta. Együtt élünk, én odaadom neki a fizetésemet, ő mos, főz rám. De mindez persze csak a látszat miatt.

— Ugyan, ne vicceljen! Együtt laknak, közös gyerekeik vannak, hazaadja a fizetését, minden pont úgy van, mint nálunk. A házasság meg — azt mondja — fiktív. Mire jó ez?

— A szabadság miatt. Ha egyszer fiktív házasságban é- lünk, az azt jelenti, azt csinálok, amit akarok. Magánál a házasság igazi, és a szabadság fiktív. Nálam meg pont fordítva.

— De hiszen ez törvénytelen! Maga nem tudja, hogy a fiktív házasságot büntetik?

— S ki tud erről? Tudja, a látszatra nagyon ügyelünk.

— Es ha véletlenül valaki megtudná?

— Hát remélem, hogy ez a beszélgetés köztünk marad.

— Persze. De nem fél attól, hogy a felesége véletlenül elmeséli valakinek? Mi lesz, ha elárulja magát?

— Ha, ha, még hogy elárul, ő maga se tud róla.

— Értem.

— Így bizony, kedvesem. Na isten áldja, merre megy?

— Haza.

— Látja, én meg oda megyek, ahová akarok.

— Es most éppen hova akar menni?

— Hogyhogy hova? Haza. Hova mennék?

m,

VASKÓ POPA:

NAPPALUNK ZÖLD ALMA

Nappalunk zöld alma Kettőbe vágva

Nézlek

Te nem látsz engem Közöttünk a vak nap

A lépcsőkön Széttépett ölelésünk

Szólítasz Én nem hallak Közöttünk a süket levegő

A kirakatokban Ajkaim keresik A mosolyod

Az ütkeresztezésen

Csókunk eltaposva >

Kezem nyújtottam feléd Te nem érzed a kezem Az üresség ölelt magához

A tereken Könnyeid keresik Szemeimet

Este az én halott nappalom Halott nappaloddal találkozik

Csak álmunkban Járunk egyazon tájakon.

Turcsan László Illusztrációja