Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-20 / 16. szám

Válogatott játékos BORISZ MAIOROV: Furcsa levelet kaptam, tartal­ma egy kissé ellentmond a min­dennapok gyakorlatának és an­nak, amit a köztudatban a „ligás labdarúgó“ fogalma alatt értenek. A feladó nevét és egvesülete ne­vét sajnos nem közölhetem, mert a levél bizalmasan baráti jellegű, nem a sportszerkesztő, hanem az egykori haver kapta. Mivel azon­ban tanulságos és helyenként meghökkentő, cikket kerekítek belőle, így, nevek nélkül is. Tehát: iskolatársam, a remek fejelő először egy második ligás egyesületbe került. Nem egészen fiatalként, kamaszkorban fedez­ték fel, elmúlt már huszonkettő, amikor először húzta magára az ország rangban második legfonto­sabb versenyében egy vidéki e- gyesület mezét. (Most már emlék­nek is groteszk, de így volt: e- gyütt „fedezett fel“ bennünket az edző, egy iskolabajnokságért fo­lyó mérkőzésen!) Két szezon u- tán került az első ligás társaság tagjai közé, egy másik vidéki, de jó nevű egyesületbe. Itt hamar akklimatizálődott és rövid időn belül a legeredményesebb csatár­rá vált. Szinte mindegyik mécs­esén betalált a hálóba, és góljai­nak nyolcvan százalékát fejjel ér­te el. Két ízben a válogatott cí­meres mezét is magára öltöt'> a magyar fiú, aki tavaly december­ben féléves katonai szolgálatra rukkolt be mint főiskolát végzett egyén. Időközben persze családot alapított, egy kisfiú és kislány ap­ja. Es most jön a lényeg: „De­cember elsejétől katonáskodom (ugyanabban a városban, ahol csapata van — a szerk. megj.), a vezetők nem törődnek velem, csak azt hajtogatják, hogy marad­jak itt, és vége. December elsejé­től egy fillért sem adtak. Orvos barátom elintézte, hogy fürdőbe menjek három hétre. Jól érzem magam, derékfájdalmaim elmúl­tak. Két hónappal ezelőtt voltam a klub gyűlésén és kértem, hogy legalább a tartalékosoknak kijá­ró kalóriapénzt adják, de figye­lembe sem vettek. Három éve pin­celakásban élek, az új lakást az­óta ígérgetik. El szeretnék innen menni. Mit tanácsolsz, hová szer­ződjek?“ Mint mondtam, ennyi a lényeg. Tudni kell még, hogy a játékos­nak éppen a klubja tiltotta meg, hogy másuvá rukkoljon, egysze­rűen kizsákmányolják. Ha a góllövőlistára pillantunk, még mindig előkelő helyen talál- \ juk a nagyszerű csatárt, pedig ta­vasszal egyetlen mérkőzésen sem szerepelt. Nem kétséges, hogy kapva kapna utána bármely egye­sület. De miért kell ennek idáig fajulni? Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy színesítsem a palettát és közzétegyék egy nem egészen tipikus esetet is, ha futballistá­ról van szó. Nem mindenkinek van lakása és autója, nem min­denki keres havi ötezret. Ilyen is van. Hitte volna valaki? (batta) III. Hogy alakul, változik egy élsportoló, sok-sok nagy nemzetközi verseny, mérkőzés tanújá­nak, számos világbajnokság és olimpia résztvevőjének az élete miután... egyszer végleg búcsút kell mondania a jégpályának, a zöld gyepnek vagy a salaknak, a klubtársaknak és a barátoknak a válogatottból? Borisz Majornv nemcsak ismert és híres név, hanem fogalom, a hatvanas évek szovjet jégkorongozásától elválaszthatatlan. Ez volt az az idő, amikor Majorov a testvérével, Zse- nyával és Sztarsinovval a Szpartak csapatának és a válogatottnak Is emlékezetes „trojká­ját“, hármasát, támadósorát alkotta.* Borisz Majorov érdemes sportmester, hat világbajnoki, két olimpiai aranyérem és sok más kitüntetés tulajdonosa — ugyanakkor a Moszkvai Repüléstechnológiai Institút aspiránsa, mérnök és kommunista — büszkén nézegeti gazdag trófeagyűjteményét. Nem könnyen ju­tott hozzájuk. Robbanékony természeténél fogva gyakran került összeütközésbe a szabá­lyokkal, edzőkkel, sőt annak idején a „szbornaja komanda“ csapatkapitányának a tisztétől is megfosztották. Most az edzői pályára lépett: saját hibáin okulva, gazdag sportpályafu­tását akarja kamatoztatni a fiatalok, az új jégkorongozó generáció nevelésében. Az elkövetkező néhány héten át részleteket közlünk Borisz Majorov tavaly megjelent köny­véből, amelyben gazdag sportmúltjáról és az induló edző elképzeléseiről, gondjairól, gon­dolatairól vall. Míg Csernyisev a mérkőzések alatt legtöbbször a „háttériből figyeli a játékot, Taraszov öt másodpercnél to­vább nem bírja ki egy helyben. Han­gos tirádái „ínyencfalatok“ a ripor­tereknek; mimikája, gesztikulációja is vonzza a televízió és filmfelvevő kameráit, mint mágnes a vasat. Az otthoni mérkőzéseken legtöbbször a CSSZKA klub tarka szvetterét viseli, amelynek a hátán egy nagy „T“ be­tű jelzi a trénert. Az edzéseken Csernyisev helye a pályán kívül van, mindig a palánk­nál, míg Taraszové az események kellős közepén, a jégen. A megbe­széléseken mindig Csernyisev beszél elsőnek. Rezerváltan, végtelenül tö­mören ismerteti a játéktervet és a játékosok feladatait. Taraszov kiegé­szíti és a maga hozzászólását pate- tikus felkiáltásokkal fejezi be: „min­den erőnkkel“, „hazánkhoz való hű­ségünk“ stb. Köztudott, hogy míg ők ketten va­lami fontosra elszánják magukat, gyakran és nagyon hosszan vitatkoz­nak egymással, de a játékosok előtt mindig egységesek, és mindenben tá­mogatják, kiegészítik egymást. A mérkőzések alatt figyelem őket és azon gondolkodom, hogy: kette­jük közül melyikükhöz is akar va­jon hasonlítani Borisz Majorov, a tréner? Hogy egészen őszinte legyek -t- egyikükhöz sem. Szeretném a ma­gam „arcát“, a magam helyét meg­találni a hokiban. Úgy, ahogy meg­találta mondjuk Pucskov, Epstejn vagy Boginov, akik nem lettek ár­nyékai válogatott jégkorongozásuk két fő építészének, hanem saját né­zeteiket és elképzeléseiket védték és realizálták. Ellenben bizonyos voná­sokat mindkettőjüknél szeretnék át­venni. Mindig magával ragadott Csernyi- sev tartózkodása. Milyen rettenetesen hiányzott belőlem épp ez a tulajdon­ság! Hányszor milyen drágán fizet­tem én és a csapatom is az én rob- banékonyságomért... kiállítások, disz- kvalifikációk... Es bár az évekkel va­lamivel mérsékletesebb lettem, Cser­nyisev nyugalmát a mai najiig nem tudtam „megtanulni“. Az ő nyugal­ma átragad a játékosokra, és ez a nyugalom különösen jól jön akkor, Imikor a csapat reménytelennek tű­nő helyzetbe kerül. Ha az edző feje tiszta, az esze pontosan „vág“, és ha a csapat jó erőben van, az eredmé­nyen még mindig lehet változtatni. Es annak idején nekünk ez gyakran sikerült. Beismerem azonban, hogy Taraszov ja természeténél fogva sokkal köze­lebb áll hozzám. Szenvedélyes elfo­gultsága azonban nem mindig válik a csapat hasznára. Szenvedélyességé­ben igazságtalanul támadhat játéko­sokra, sőt meg is sértheti őket. A veteránok már megszokták a kitöré­seit és nem veszik úgy a szívükre, míg a fiatalokat, akik a fontos mér­kőzések előtt különben is elég ide­gesek, végkép letörheti. A játékos a végén persze rájön, hogy az edző nem rossz ember, hogy amit tesz, azt a csapatért teszi. De akkor már legtöbbször késő. Ogy érzi, nem szol­gált rá a szidásra és nem tud a já­tékra összpontosítani. Es ugyanolyan hangon nem feleselhet vissza, nem szabad. A válogatott csapatban u- gyanis olyan fegyelem van, mint a katonaságnál. Gyakran voltam tanúja Taraszov ilyen dühös kitöréseinek. És nemcsak tanúja, hanem mit ta­gadjam, szenvedő alanya is. Egyszer Taraszov robbanékonyságára a klub­csapata, a CSSZKA egy bajnoksággal fizetett rá. A Szovjetunió bajnokságának utol­só mérkőzését játszottuk 1969-ben: a CSSZKA és a Szpartak. A katonacsa­patnak győznie kellett, hogy meg­nyerje a bajnokságot. Nekünk — a Szpartaknak — a döntetlen is jó volt. Az utolsó harmad tizedik percében 2:l-re vezettünk. Aztán kitört a bot­rány, amelyet aki kint volt a mérkő­zésen, vagy látta a televízióban, bi­zonyára nem felejti el soha. Petrov gólt ütött nekünk, de a bíró nem ad­ta meg, mert időn kívül esett. A sportcsapatok órája mint rendesen, most is akadozott és az utolsó har­madol kettéosztó gong nem szólalt meg. A bíró sípszava meg elveszett a hangorkánban. El tudom képzelni, hogy milyen vihar tört ki Taraszov bensőjében, amikor látta, hogy a bírók nem is­merik el a gólt, amelyért a csapa­ta becsületesen „megdolgozott“. Hi­szen a játékosok nem tudták, hogy lejárt a játékidő, ők továbbra is úgy küzdöttek, mintha mi sem történt volna. El sem tudom képzelni, hogy mit tettem volna én hasonló helyzet­ben. Azt hiszem, összetörtem volna az ütőmet a jégen. A düh végzetes lépésre ragadtatta Taraszovot. Játé­kosainak harmincöt percen át meg­tiltotta, hogy folytassák a játékot, hogy kimenjenek a jégre. Az erkölcsi oldaláról már nem is szólva a dolognak: a nézők fölösle­gesen elpazaroltak egy csomó időt, a tévéközvetítés félbeszakadt... Azt akarom csak mondani, hogy csapata mennyire ráfizetett Taraszov hirte- lenharagúságára. Az igazság az, hogy a mérkőzésnek ebben a részé­ben a szpartakosok már az utolsó erejüket összeszedve harcoltak. Ren­geteg erőt kivett belőlük a védeke­zés, és már alig vártuk, hogy vége legyen. Az ellenfeleink meg, ahogy mondani szokás, nagyon rákapcsol­tak. Ráadásul a játéknak ebben a ré­szében csak négyen voltunk a jégen: Kuzmin a büntetőpadon ült. Ha Taraszov nyugodt marad és fel­fogja, hogy most van az ideje, hogy bennünket „felfaljanak“ szőröstől- bőröstől, akkor nyert ügye van. Öt azonban elragadta a dühe. Az ő dön­tése mentett meg bennünket. Megpi­hentünk, megnyugodtunk, új erőre kaptunk. Míg a CSSZKA játékosai egy percig se gondolhattak a pihenésre. Edzőjük zaklatottsága rájuk is rára­gadt. Kimerültek a fölösleges vitá­ban, támadókedvük lelohadt, és ami­kor a játék újra indult, az előbbi fölényüknek nyoma sem maradt. Így aztán az utolsó tíz percben mi ke­rültünk fölénybe és egy újabb gólt ütöttünk a CSSZKA hálójába. Taraszov egy tulajdonságát azon­ban nagyon szeretném magaménak tudni. Ű ugyanis a csontja velejéig alkotó, előre tekintő edző. Az elért dolgokba soha beletörődni nem tu­dó. Az ember néha fölteszi a kér­dést, miért hajszolja még magát és a többieket is. Nagyszerű csapata, ki­tűnő játékosai vannak. Megvan min­den titulusa, fantasztikus hírneve, kitüntetései, ezredesi rangja és csak­nem korlátlan mennyiségű tartaléka. Egészen jól élhetne a múltjából. Csakhogy az akkor nem lenne Tara­szov. Az „önelégültség“ és „Tara­szov“ — két összeegyezhetetlen fo­galom. Állandóan keres, kutat vala­mit. Kutatja a folyamatos tréning módszerét, keresi az öt csatár öt vé­dő számára legmegfelelőbb taktikát, ő találta ki a hokiban a fedezetet és elképzeléseit állandóan csiszolja, tö­kéletesíti. Valamikor sikerül, valami­kor nem. De állandóan újabbnál ú- jabb ötletek „fogságában“ él, védi őket könyveiben, hadakozik értük vélt vagy létező ellenfeleivel. De semmiképpen sem mondhatjuk rá, hogy idealista, hogy szélmalomharcot folytató Don Quijote. Minden tervé­nek, elképzelésének reális alapja van, és megvalósításukért egyszerű földi eszközökkel harcol. Valami e- gészen csodálatos „orra“ van mind­arra, ami új. Azt a szót, hogy „nem tudom“, vagy azt, hogy „lehetetlen“, nem ismeri. Ebben, ugyanúgy, mint a többi másban is, Csernyisev valódi ellen­pólusa Taraszovnak. Azt nem lehetne rá mondani, hogy megátalkodott kon­zervatív, ellenben a munkájában min­dig a „kétszer mérj, egyszer vágj“ elvéhez tartja magát. Mind külsejé­ben, mind korrektségében a klasszi­kus angol típusát testesíti meg. Ami­kor minden világverseny előtt fel­merül a kérdés, hogy kik kerüljenek a csapatba, fiatal, perspektivikus já­tékosok-e vagy veteránok, akik u- gyan már elvesztették régi csillogá­sukat, viszont nem követnek el hi­bákat, biztosan tudjuk, hogy Cser­nyisev a veteránokra szavaz. Nem véletlen, hogy a fiatal Dinamo-játé- kosok (Csernyisev a moszkvai Dina­mo edzője) mielőtt még az állandó csapatba kerülnének, a tartalékok padján koptatják a nadrágjukat. Így tehát ez a két különös és ta­lán megismételhetetlenül furcsa kom­bináció már hosszú évek óta létezik a szovjet válogatottban. Csernyisev és Taraszov tulajdonképpen nemcsak vannak, hanem együtt is működnek, kölcsönösen segítik egymást, és már jó néhány éve győzelemről győzelem­re viszik a csapatot. Nem furcsa ez? Egy cseppet sem. Talán pont az ő példájukhoz igazodva kellene az ed­zőket megválogatni —, hogy az egyik kiegészítse a másikat, hogy erősítse azt. Talán éppen a kölcsönös kriti­kákban, a két ellenpólus hosszú és józan vitáiban születik az igazság. Majorov könyvének egy hosz- szú fejezetében a régi nagy társakkal, Epstejnel, Pucskov- val, Bobrovval stb. foglalkozik, akik ma mint edzők működ­nek. Pucskovról írva mondia: „Külföldön míg mi az üzlete­ket Járva szép Ingek és a fe­leségeinknek szép blúzok után futottunk, Pucskov minden pénzét a hokiról írt könyvek­re költötte. És hogy tanulmá­nyozhassa is őket, megtanult angolul...“ Az edzőnek nagyon sokágú mun­kát kell végeznie. Pedagógusnak kell lennie, ami természetes, de ugyanak­kor jó szervezőnek is, mert jó pá­lya, jó edzésalapok, tökéletes felsze­relés, a játékosok jó körülményei hí­ján minden pedagógusi tehetsége sem érne egy hajítófát; erélyesnek kell lennie, hogy rendet tudjon tar­tani a csapatban, ahol húsz külön­böző karakterű játékos jött össze, és ugyanakkor érzékenyen kell minden játékossal foglalkoznia. Vigyáznia kell, ne hogy a mecénásokat elriasz- sza a csapattól, ugyanakkor meg kell tudnia védeni játékosait azok rossz hatásától, „csábításaitól“. (Folytatjuk) Melyek a legnépszerűbb sportágak? LABDARÚGÁS? Sokan gondolkodás nélkül a futballt tennék az első helyre. Talán meg is illeti az elsőség ezt a leglátványo­sabb labdajátékot, de vannak, akik azt mondják, hogy e sportág európai és dél-amerikai hegemóniája nem elegen­dő az osztatlan elsőségre. Azzal érvelnek például, hogy a rögbi, amelyet Eszak-Amerikában amerikai futball néven ismernek, s ami az angol rögbi módosított (durvásított) kiadása, rendkívüli népszerűségnek örvend az USA-ban. (160-180 000-en is megnéznek egy-egy meccset), Ausztrá­liában és néhány európai országban. Elsősorban Nagy-Bri- tanniában, Franciaországban, Romániában stb. Meg az­tán Európában is vannak országok, ahol a labdarúgással más sportágak is felveszik a versenyt, nem egy helyen meg is előzik. Ebben is van valami igazság... Az ötvenes évek elején Helsinkiben például a világ leg­jobbjának tartott magyar labdarúgó-válogatott Finnország ellen vívott mérkőzésén 20 000 ember volt, viszont az olim­pián, a délelőtti atlétikai selejtezőn, amikor a verseny­zők csak a szint eléréséért dobtak vagy ugrottak, telt ház volt, 70 000-en szorongtak a lelátókon. Mindezek ellenére állíthatjuk, hogy a labdarúgás a leg népszerűbb sportág a világon. Már csak azért is, mert Európán és Dél-Amerikán kívül Ázsiában és Afrikában soha nem látott népszerűségre tesz szert nap nap után a futball. CSAK OLVASNI, MEGTEKINTENI NEM... A második hely az atlétikát illetné; szakkörökben elő­szeretettel és nem ok nélkül a sportok királynőjének ne­vezik ezt a sportágat, s az atlétika az olimpiai műsorok gerincét képezi. Ezt nemcsak a sajtótudósítók írják meg négyévenként újra és újra, hanem a tv jóvoltából minden­ki meggyőződhet róla, aki a képernyőn kísérte figyelem­mel a legutóbbi olimpiák eseményeit. Az atlétika mellett szól az is, hogy a Nemzetközi Atlétikai Szövetség taglét­száma közel jár az ENSZ-éhez. Ennek ellenére mégsem lehet határozottan a második helyre tenni, ugyanis a közönség — néhány országot ki­véve — inkább csak olvasni szereti ennek a sportágnak az eseményeit, mint megtekinteni. A baseball az angolszászoknál, főleg az USA-ban. Auszt­ráliában és a Csendes-óceán ázsiai térségében elterjedt. Japánban minden más sportot megelőz. Tokióban az olimpia idején az egyik külföldi vendég eltévedt. A sofőrnek kézzel-lábbal magyarázta, hogy az olimipiai stadionba siet. Amikor véletlenül kiejtette a ba­seball szót, a sofőr rögtön megindult és csak a 150 000 nézőt befogadó baseball-stadionná) állt meg. Nagy tábora van a krikettnek is. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Brit Nemzetközösséget összetartó té­nyező. Egy Ausztrália — Nagy-Britannia válogatott talál­kozónál aligha lehet nagyobb érdeklődést kiváltó sport- eseményt elképzelni. Napokig tart egy-egy mérkőzés, s mindenki érdeklődik iránta. Pedig alapjában véve nagyon unalmas játék... Nyngat-Európában és a szocialista országokban, az arab világban és Dél-Amerikában is nagy tábora van a kerék­párnak. Nem árt neki az autóforgalom elképesztően nagy fejlődése sem. A 21 napig tartó Tour de France vagy a Giro d’Itália lázban tartja nemcsak a kerékpárosokat, ha­nem azokat az egyszerű francia, belga, olasz, holland pol­gárokat is, akik a sport iránt a legjobb esetben is csak az újságok hasábjain keresztül érdeklődnek. UGRŰSÁNCOK A GRUNDOKON A skandináv országokban nemcsak sportág a sí, hanem a 7-8 hónapos tél egyik legbiztosabb „gyalogos“ közleke­dési eszköze is. Oslóban a grundokon, a játszótereken ap­ró, 1-2 méteres sáncokat lehet látni, s 5-7 éves kortól kezdve már ugranak a norvég fiatalok. így aztán nem cso­da, ha a híres Holmenkollen-versenyen 2-300 000 néző is szorong a lelátókon. Es ezek után az is természetes, hogy a síugrásban a norvégok rendszerint kitűnően szerepelnek a világversenyeken, mint az, hogy sífutásban a svédeké, a finneké és a szovjeteké a vezető szerep. A svédek leg­híresebb tömegversenye a Vasa-futás. Történelmi alapja van ennek a 86 km hosszú vetélkedőnek, amelyen az idén 8000-en indultak el. Hasonlóképpen népes tábora van az alpesi számoknak is. Mint a neve mutatja, ebben az Alpok országai (Auszt­ria, Franciaország, Svájc, Olaszország) vannak otthon. Az egyik osztrák sígyár büszkén tette közzé a közelmúltban, hogy tavaly 600 000 pár sílécet gyártott. Óriási szám ez, mégis eltörpül egy japán gyár adatai mellett, amelyekből az derül ki, hogy tavaly több mint 2,5 millió pár sílécet gyártottak. Ezek után el lehet képezlni, hogy a százmil­liós Japánban hányán hódolnak ennek a mindennél e gészségesebb téli sportágnak. TOMI VINCE m—iwwj,o«Be—wapuan»— t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents