Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-13 / 15. szám

i

Tanítónő szeretett volna lenni. Megszerezte a diplomát, de zsebre vágta és Kaliforniába telepedett le.

A szerencse valóban nem kerülte el. Megszagolta a benzin illatát és nem tudott szabadulni tőle. Megbabonázta a gyorsaság. Vásárolt egy ócska MG-sportot. Beiratkozott a vezetői tanfolyamra. Néhány leckevétel után már száguldozott. Aztán egy női motorosklubba vezetett az útja. Itt azonnal funkciót bíztak rá. Időmérő lett. Ez a tisztség nem volt ínyére valő. A volán mögé ült és versenyezni kezdett. Meglepően gyorsan Jött a siker. Sorra nyerte a versenyeket Santa Barbarában, San Diegóban, Pomondóban és Riversiében. A sportkocsik u- tán a versenykocsik felé nézegetett. Vásárolt egy Porschét. Aztán egy Ferrarit meg egy Maseratit. Es végül egy Aston-Martint.

Az eredményekre nem panaszkodhatott. Versenyeken többnyire a férfiakat Is megelőzte. Paula Murphy a profik táborába lépett. A negyvenegy éves hölgy a Stu- debacker gyár képviselője lett a versenyeken.

Első nagy sikere egy hosszű verseny volt. A táv Los Angeles és New York között húzódott. Ez 5200 km. Paula 49 óra alatt tette meg az utat és közben egyetlen hibapontot sem kapott.

Ezek után következett a negyvenegy éves nő életének legnagyobb lehetősége. A gyár ajánlatot tett neki. Az ajánlat lényege: kísérelje meg sós tavon a gyorsasági csúcs megdöntését. 1983- ban próbálkozott először. Sikeresen. Megjavította a nők világrekordját. 260 km/óránkénti átlagot ért el. Ez a sebesség egy mérföld távolságra értendő, vagyis több mint háromszáz km/6ra. A csúcs ma is érvényben van. Amikor egy évvel később ismét re- pölőbe szállt, hogy a sós tőhoz menjen, meglepődött. Turbina motoros versenyautó várta. Sohasem ült ilyen gépben. De nem ijedt meg. 390 mérföldet tett meg egy óra alatt. Ez a nőt versenyzők második legjobb eredménye.

Paula Murphynak legnagyobb vágya is teljesült. Az Indianapo- lisi pályán kompresszoros autót vezethetett. Ezt eddig a világ e- gyetlen nőjének sem engedélyezték. A gumiabroncs-vizsgálat után döntött így a zsűri. Paula rájött, hogy a kanyargós utakon kétszázassal robogni éppen olyan gyönyörűség, mint a sós tavon a turbinás motorral száguldani. Paula Murphynak tizenhat éves fia van, aki valószínűleg anyja nyomdokaiba lép. De lehet, hogy nem lesz ebből semmi, mert a fiú már mást is mondott, mégpedig azt mondta: Élni szép.

jack Brabham háromszoros világbajnok. 0 mondta Paula Mur- phyról: „Egyetlen női versenyző van a világon, aki a férfiakkal is felveheti a versenyt. Ezt az e- gyetlen nőt Paula Murphynak hívják".

[S — Máté)

BORISZ MAJOROV:

A „KISPADRÖL“ NEZVE ,

Hogy alakul, változik egy élsportoló, sok-sok nagy nemzetközi verseny, mérkőzés tanújának, számos világbajnokság és olimpia résztvevőjének az élete miután... egyszer végleg búcsút kell mondania a jégpályának, a zöld gyepnek vagy a salaknak; a klubtársaknak és a barátoknak a válogatottból?

Borisz Majorov nemcsak ismert és híres név, hanem fogalom, a hatvanas évek szovjet jégkorongozásától elválaszthatatlan. Ez volt az az idő, amikor Majorov a testvérével, Ésenyával és Sztarsinovval a Szpartak csapatának és a válogatottnak is emlékezetes „trojkáját“, hármasát, támadósorát alkotta.

Borisz Majorov, érdemes sportmester, hat világbajnoki, két olimpiai a- ranyérem és sok más kitüntetés tulajdonosa — ugyanakkor a Moszkvai Repülőtechnológiai Institút aspiránsa, mérnök és kommunista — büszkén nézegeti gazdag trófeagyűjteményét. Nem könnyen jutott hozzájuk. Robbanékony természeténél fogva gyakran került összeütközésbe a szabályokkal, edzőkkel, sőt annak idején a „szbornaja komanda" csapatkapitányának a tisztétől is megfosztották. Most az edzői pályára lépett: saját hibáin okulva, gazdag sportpályafutását akarja kamatoztatni a fiatalok, az új jégkorongozó generáció nevelésében.

Az elkövetkező néhány héten át részleteket közlünk Borisz Majorov tavaly megjelent könyvéből, amelyben gazdag sportmúltjáról és az induló edző elképzeléseiről, gondjairól, gondolatairól vall.

Nekem alapjában véve szerencsém volt. Vagy azért, mert tudtam, hogy nincs más választásom, vagy azért, hogy a Szpartak hokicsapata akkor még nem tartozott a nevesebb együttesek közé és nem követelt tőlem annyit, amennyit ma követelünk a fiataloktól. A felvételi vizsgát nyáron tettem le, amikor nem edzettünk, jártam az előadásokra és onnan o- gyenesen a mérkőzésekre. Vizsgákra készültem, és az összpontosítások a- lói is felszabadítottak. A rövid turnékról visszatérve Leningrádba vagy Gorkijba, azonnal leadtam az elmaradt laboratóriumi munkákat. £s bár a legmagasabb osztályban játszó csapatban sportoltam, a fakultáson semmiféle kedvezményem nem volt.

A nehézségek a válogatottsággal kezdődtek, amikor 1959-ben beválogattak az olimpiára készülő csapatba. Mindnyájan elutaztak a Kaukázusba akklimatizáiódni — az olimpiai játékok a magas fekvésű Squaw Walley- ben voltak —, én meg Zsenykával Moszkvában maradtam. Nem is próbáltak nagyon rábeszélni, hogy utazzunk velük. Tudták, hogy éppen vizsgaidőszakban vagyunk. £s az islcola különben sem engedne el bennünket.

Azt az érzést, mint amikor a diplomamunkámat megvédtem, sem azelőtt, sem azután soha nem éltem át. Mintha egy egész kőhegy esett volna le a váltamról. Nyár volt, csodálatos napsütés és én szabad voltam, azt tehettem, amit akartam — nem kellett többé sem a tanulásban, sem a sportban levő „adósságaimra" gondolni. £s mit gondolnak, mégis mit csináltam a diplomamunkám megvédését követő három napon? El sem hiszik — ültem a rajzasztalnál és rajzoltam. Egyik barátomnak segítettem a diplomamunkájában. A hónap végén kellett megvédenie és különben nem tudta volna, sok baja volt — asszony, gyerek.

Nagyszerű kedvem volt, tennem, mozognom kellett, hogy a bennem felgyülemlett energiát valamiképpen levezessem. A diplomámat május 5- én védtem meg és tizennégy nap

múlva életemben először húztam magamra a bajnoki futballcsapat mezét. Ekkor született meg az azóta már mindenfelé ismertté vált „Saj-bul saj-bul“ Akkor 1961. június 19-én, a- mikor a Szpartak szurkolói a hokis- tát megpillantották a futballpáiyán, találták ki ezt az eredeti biztatást: „Saj-bul Saj-bu!"

Borisz Majoro.v sorsa nem úgy a- lakult, hogy tudományos munkára adhatta volna a fejét. Megcsinálta kitűnőre a kandidátusi minimumot filozófiából és dicséretesre vizsgázott angolból: „...már akkor éreztem, hogy a sporttól nem szabadulhatok, hogy a sport nélkül nem tudok élni“ — írja könyvében.

Sportpályafutásom tizennegyedik évét idő előtt befejeztem. Most a Szpartak edzője vagyok. De továbbra is játszom, az első ligára még jó vagyok. Aztán jön majd a második liga és aztán a veteránok csapata.

Gyakran hallok olyan sajnálkozó megjegyzéseket, hogy a szegény ho- kistáknak nincs lehetőségük a tanulásra, hogy valamiféle nyári egyetemeket kellene indítani a számukra, lehetővé kell tenni, hogy valamilyen más módon szerezzék meg azt a tudást, amelyet a többi fiatal természetes úton megszerez.

£n semmiféle „más mód“-ban nem hiszek. A jövőjét minden embernek magának kell megalapoznia. Ezt senki se teheti meg helyette. Persze kiváló sportolónak lenni és ugyanakkor tanulni is, nem könnyű. De mi az, amit az életben könnyen el lehet érni? Könnyű talán a kétszáz kilós súlyzót megtartani a feszülő vália- kon, tíz másodperc alatt futni a száz métert, Martinnak gólt ütni, Firszo- vot megakadályozni a gőllövésben vagy Davidovot becsapni? A jégpályákon derék és erős emberek vagyunk. Mi gátol benne, hogy kívüle is azok legyünk?

A stockholmi világbajnokság előtt, 1963-ban, a szovjet jégkorong-válogatotthoz Anatolij Taraszov került másodtrénernek. Egy nyugtalan, becsvágyó, az eseményeket gondolatban mindig megelőző ember. A maga nyugtalanságával és az önmagával szembeni állandó elégedetlenséggel bennünket is megfertőzött. Ráadásul a katonacsapatnak, a C S K A-nak volt az edzője, azé a csapaté, amelyiknek bérelt első helye volt, és már a második hely is sikertelenségnek, tragédiának minősült. Éppen akkor, 1963-ban kellett edzőinknek bennünket és önmagukat is meggyőzniük, hogy képesek vagyunk a világbajnoki cím megszerzésére. Sikerült belénk oltaniuk ezt a bizonyosságot. Ettől a pillanattól kezdve azonban számomra befellegzett a nyugodt, gondtalan életnek a válogatottban. Nagyon nehéz napok, hónapok következtek; nehezek azért, mert már bennünk élt annak a tudata: világbajnokok lehetünk, sőt tulajdonképpen kötelességünk is azzá lenni. Mert különben reményeink halomba dőlnek, s ez jóvátehetetlen hiba lenne. Bevallom, hogy attól az időtől kezdve a világbajnokságokon egyetlen fontos mérkőzés előtt se tudtam elaludni altató nélkül.

Tudom, milyen nehéz egy sportoló élete, akit a tréningek erősen I- génybe vesznek. Annál inkább bámulom Anatolij Taraszov edzői képességeit, aki a legfárasztóbb edzést is játékossá, elviselhetőbbé tudta tenni és a legflegmatikusabbakat is magával tudta ragadni, olyannyira, hogy csak az öltözőben döbbentek rá mérhetetlen fáradtságukra.

Az a mód, ahogy Taraszov az edzéseken viselkedik, nem egyszer volt tréfáink célpontja: a mikrofon, az egzotikus ruhadarabok szeretete és jellemző szóhasználatai is. De amint kezdetét vette a tréning, mindenről megfeledkeztünk, megfertőzött bennünket az ő lendülete, és úgy viselkedtünk, akár a gyerekek, akik életükben először jutottak a koronghoz.

De mennyire különbözőek a mi edzőink! Csernyisev, a szovjet válogatott első edzője az egész mérkőzés alatt áll vagy ül a helyén, alig szól, csak néha mond egy-két szót az éppen cserélő játékosnak. Ezzel szemben Taraszov egy másodpercig sem tud ülve maradni. Le s fel járkál a pad előtt és mindenkihez van valamilyen tanácsa, megjegyzése. A jégen levő játékosokhoz intézett szavait nemcsak mi halljuk, akik körülötte ülünk, hanem a távoli sorok nézői is.

x „Küzdjetek a pálya minden centiméteréért!“

„Gyorsabban, gyorsabban!“, „Mozogjatok!“, „Korcsolyázzátok agyon őket!“, „Kerüljétek a palánkot!“, „Vigyázzatok Zingerrel“, „Vigyázzatok, lassítják a tempót, ne engedjétek!“, „A mi csapatunkban nincsenek lógó- sok!“, „Csak derekasan tovább!“

Minden mérkőzés után a már hagyományos sajtótájékoztató következik, amelyen a két csapat trénere az újságírók kérdésére válaszol. Csernisev és Taraszov ezeken a sajtótájékoztatókon váltakozva vesznek részt. A tudósítók ezt tudják, és ha éppen Taraszov van soron, nincs e- gyetlen üres hely sem a teremben. A mi edzőnk úgy formálja a válaszait, hogy egyes mondatait azonnal címekként lehet használni. Tőle mindig telik valami szokatlanra, váratlanra: ahelyett hogy ö válaszolna a kérdésekre, ő kezd kérdezni, vagy dühös vitába bonyolódik valakivel. £s ezt az újságírók imádják... Csak úgy mellékesen, azokon az edzéseken is, amelyeket Taraszov vezet, nagyon sok újságíró vesz részt.

Csakugyan, mennyire különbözőek is a mi edzőink! Ennyire különböző alkatú két embert keresve is nehezen lehetne találni! El sem tudom képzelni Csernisevet hangosan beszélni, csakúgy, mint Taraszovot nem tudom elképzelni halkan szólani. Még soha életemben nem láttam Csernyisevet nyugalmát vesztve, akkor sem, amikor csapatát súlyos vereségek érték. Taraszovot viszont soha nem láttam nyugodtnak, még akkor sem, amikor a jégen nem történt semmi izgalmas.

[Folytatjuk)

DOBIÁS, JOKL, BlCOVSK? VÁLASZOL

A futballistákat „már a régi görögök“ is két csoportba osztották. Az egyikbe a technikás, finom játékosok, a másikba az „Üsd, vágd, nem apád!“ és a „Nyírd, borotváld!“ jelszó szerint küzdőket sorolták, és ma is ez a helyzet. Köztudomású, hogy pl. Noskó Ernő nem valami Urai lélek, kemény fából faragott fiú, mondják a rádióriporterek, de az a kemény fa gyakran zsilettéles fém. Legalábbis az ellenfél így érzi. A csehszlovák ligában meg a válogatott Migas az, akit a szuper kemény játék hívének és gyakorlójának nevezhetünk, bár az utóbbi időben azért lágyult valamit a szőke hátvéd. Egy időben olyan lelkesen kaszabolta a csatárokat, hogy gyakran a saját védőtársait is kinyírta, mint 1969 őszén a Trenéín elleni meccsen, jokl, Biiínvsky és Dobiáit a technikus játékosok közé tartozik. Ök mondják el most véleményüket a favágókról, bár sietünk megjegyezni, hogy azért mindhárman visszaadják a kölcsönt, nem szeretnek adósai maradni senkinek. Ebben különösen jokl jeleskedik, ő egynéhányszor alattomos manőverezésekre is képes volt már.

DOBIAS: Ha labda nélkül szabálytalankodik valaki, úgy dühbe gurulok, hogy azonnal durva leszek én is — és ezzel máris elterelem a figyelmet a legfontosabbról, magáról a játékról. A labdával én is szabálytalankodom néha, ezt nem tagadom, mert engem sem kímél senki. A ligában nem éppen leányálom a játék. A csehszlovák labdarúgó-bajnokságban magas a technikai színvonal, de még mindig az erőfutballisták játsz- szák a prímet. Mi a legjobb recept? A labda átvétele után azonnal passzolni, továbbítani a bőrt. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor előrepöckölni és megkerülve körülfutni az ellenfelet, mert az összecsapásokból nem származott még semmi jó. A lényeg: ne tartsuk sokáig a labdát, és fölöslegesen játszadozni vele meg e gyenesen bűn. A csehszlovák liga még magasabb színvonalú verseny lehetne, ha a játékosok betartanák a legegyszerűbb szabályt: a lábunk elsősorban a labda rúgására van. Es ezt azoknak Is az emlékezetükbe kellene vésniük, akik a favágók közé tartoznak, mert egyszer ők is megjárhatják!

BlCOVSKY: A Dukla meccsein tudat alatt félelemmel játszom. Ez onnan ered, hogy a játékosok nem könyörületesek, a bírók pedig nem őrangyalok, nem védenek bennünket. De ha egész őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy hála a relativitás elméletének, az első liga nem is olyan kemény. Már a második liga vagy a divízió is hajmeresztőbb. £n elég sokat cseleztem és sokáig tartogattam a labdát. Ez már a múlté. Igyekszem leszokni róla.

jOKL: A liga egyre színvonalasabb, egyre techniká- sabb játékosok játszanak a csapatokban. És ez a helyzet még inkább javulhatna, ha egyes játékvezetők nem engednék félrevezetni magukat, és nem a beszédet figyelnék, hanem a szabálytalan belemenéseket. Sok múlik az edzőkön is. Nemegyszer mondta mérkőzés közben személyes őrzőm: „Mit tegyek, ha az edzőm kiadta a parancsot: ne bánj vele kesztyűs kézzel!“ A keménység nem hiba. A durvaságot és az alattomosságot kellene kiirtani.

HOL AZ IGAZSÁG?

Erre Mátyás király tudna leginkább felelni, de hát őt nem tudjuk nyilatkozatra bírni. Ezért hát kérjük az olvasót, hogy még árgnsabb szemmel figyelje a ligát, és önállóan gyűjtsön tapasztalatokat. Ami pedig a kisebb szintű bajnoki versenyeket illeti: itt is kevesebb már a favágó, de mé imndig bőven akad belőlük. Nemegyszer az alkohol hatása alatt játszik egy-egy falusi mérkőzés hőse, aki aztán szó szdrint betartja a nézők u- tasítását: „Gyalogolj a gyomrába!“, „Nézd meg, mit e- bédelt“ stb.

Érdekes, hogy a vidéki meccseken is csak egy-két hangoskodó kiáltja ezeket az embertelen mondatokat, de hány társát tudja lázba hozni vele! Nem árulunk el titkot: az Ilyen szurkoló egészen közel van még nagy őséhez, a majomhoz, sőt, ki tudja, milyen élőlény hez, mert a Daktari-sorozat okos hőse, fudy meg talál sértődni a hasonlatért.