Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-06 / 14. szám
új ifjúság 9 A halott öregasszony a szőnyegen feküdt, csaknem a szoba közepén. Az őmódian berendezett ebédlőben mindtárt szembeötlőit, hogy az asztal félre van tolva a szoba közepéről. Az asszonynak egy kispárna volt a feie alatt, nyilván a kerevetröl, amely a sarokban állt, a kötélből pedig, amelyről nemrégen vágták le, egy darab még ott lógott a magas ablak felső kilincsén. Körülbelül ez lehetett minden, amit Brüíek felügyelő az első pillanatban látott — és többet nem is akart látni. Főként azt nem akarta látni, mit tesz mafd az öreg azokkal, akik ott lábatlankodnak a szobában, nem akart fültanúja lenni, hogy lehordja mafd a legközelebbi biztosi hivatal rendőrét, aki fontoskodva magyarázta neki, hogy mi történt, mintha az nem volna egészen világos. A szőnyegen és a halttest mögött világos fényfoltok ugráltak ide- oda: a nap sugarai áthatoltak a hálószerű, sztorfüggönyön. — Tehát maguk ide hívattak bennünket — mondta Vacátko tanácsos úr rendkívül nyájasan. Annyira nyájasan, hogy Brüíek felügyelő behúnyta a szemét. — Tehát maguk ide hívattak bennünket... — Alázatosan jelentem, tanácsos út, hogy igenis, ide- — erősítette meg a rendőr jámborul. — Es szabad tudnom, hogy miért? — Mert indokolt gyanú forog fenn, hogy ez az öngyilkosság, vagyis ez az eset itt, meglehet, nem öngyilkosság — mondta a rendőr, és büszke volt rá, hogy ezt ilyen világosan ki tudta fejezni. Egy bűnügyi rendőrtanácsos nagy kutya ám, az ilyennel nem mindennap van alkalma az egyszerű embernek szót váltaniI Ha jól szemügyre veszi a magamfajtáját és megállapítja, hogy talpraesett emberrel van dolga, mindjárt itt lehet a főrendőri rang... Ez az álom most szinte kártávolságra lebegett a rendőr előtt, azért állt úgy jelentéstétel közben, mintha karót nyelt volna, és azért beszélt olyan világosan és határozottan. — Tehát maguk indokolt gyanút fogtak... Ez nagyszerű! Am a főtanácsos úr váratlanul elvörösödött és felordított: — A teremtésit, akkor miért nem gondoskodtak róla, hogy ebből a szobából ne legyen disznóól?! Ki mászkál itt folyton? Mi ez itt? Olyan a nyüzsgés, mint a Károly-hídon! A tanácsos úr hirtelen a levegőbe lendítette a karját, majd mutatóujját rászegezte egy apró termetű emberkére, aki valamiféle rövid munkakabátot viselt és elnyűtt házicipőjében szüntelenül ide-oda sündörgött a szobában. Az alacsony termetű férfinak tányérsapka volt a fején. Ez Kocbába Josef, a házmester — jelentette a rendőr, szerfölött meglepődve azon, hogy a dolog ilyen heves fordulatot vett. — Ki tolta félre ezt az asztalt? Ki mászkált itt? Brüíek felügyelő némán bólogatott, de csakis azért, hogy a tanácsos úr őrá is meg ne Egyik kitűnő ismerősöm, aki diplomáciai szolgálatot teljesít, mesélte az alábbi esetet, és én most minden kommentár és változtatás nélkül önök elé tárom: „A külváros egy távoleső pontjára voltam hivatalos. Az idő már késő estére járt, ezért aztán úgy döntöttem, hogy taxival megyek. Fél órai várakozás után végre megpillantottam egy közelgő kocsit és e- léje futottam. Amikor az ajtaját kinyitottam, szemben velem egy hatalmas termetű, tekintélyt parancsoló úr alakját pillantottam meg, aki a túloldali ajtón igyekezett beszállni az autóba. A közöttünk erre fel kialakult véleménycsere villámgyorsan folyt le: — En állítottam meg a taxitI — De hiszen látja, hogy én! — Kérem, szálljon ki! — Szálljon ki maga! — Nagyon fontos ügyben sietek a repülőtérre! ßl/äDSSCS: KCVCSD! 3ÁN0S FORDÍTÁS* haragudjon, ha netalán rápillantana. A tanácsos úr azonban merően az apró emberkét bámulta — a házmestert, aki most mozdulatlanul állt, és elképedve meredt a szigorú úrra, aki váratlanul akkora lármát csapott. — Méltóztassék megbocsátani, felügyelő úr — mondta bizonytalanul —, nekem muszáj volt. — Tanácsos! — figyelmeztette a rendőr visszafojtott hangon. — En, ugyanis, felügyelő úr... — Tanácsos úri — mondta nyomatékosabban a rendőr, aki megértette, hogy megfordult a kocka, s így nem ajánlatos védenie Kocbaba urat, akinek mindeddig szabad kezet adott. — En, felügyelő úr — folytatta rendületlenül a házmester —, láttam Jarosné asszonyt, amint itt lógott az ablakban. Onnét, lentről láttam, ni! Hogy ez a furcsa emberke felügyelő úrnak szólítja, egészen hidegen hagyta Vacátko tanácsot, ám az, hogy a rendőr, elmulasztva a nyomok sértetlenségének biztosítását, megengedte egy civilnek, hogy szabadon mászkálhasson a lakásban, teljesen kihozta a sodrából. Mert vagy öngyilkosság tör? tént, és akkor egészen fölöslegesen hívatták őt ide, vagy pedig gyilkosságról van szó, és akkor most már jóformán semmit sem lehet tenni; az, hogy a halottat levágták és mindenféle ostoba hókuszpókusszal élesztgetni próbálták - egyébként miért feküdne a földön?, — szerfölött felingerelte. — Honnan lentről? — kérdezte. — Akkor láttam meg, amikor felmásztam a tetőre. — Hát lentről vagy a tetőtől?! — emelte fel hangfát a tanácsos úr, akinek egyáltalán nem tetszett ez az ember. — Lentről, kérem, a garázs tetejéről. A tanácsos úr kinézett az ablakon. Azután Brüíek úr felé fordítva a fejét, a szemével kifelé intett. Brüíek felügyelő abban a pillanatban megértette, miről van szó, s nemsokára megjelent, a garázs tetején. A tanácsos úr odalépett az ablakhoz, szorosan a függöny mögé, és Brüíek rögtön intett, hogy látja őt. Ez a dolog tehát rendben volt. — Es mit keresett azon a tetőn? — kérdezte a tanácsos úr, de a haragja már elmúló- ban volt. — Becsurog a víz, és a mérnök úr, akié a garázs, megkért... — Rendben van, és mi történt aztán? — Azután megláttam Jarosné asszonyt, amint itt lóg az ablakban; a függönyön keresztül is látható volt, hogy itt valami nincs rendben. Először arra gondoltam, hogy vajon mit aggathat az ablakba, túlságosan idős már az ilyesmihez... — Es azytán? — Azután elmentem Souőek úrért... IA szoba sarkában még egy emberke álldogált, szintén Roskoványi István illusztrációja JANUS OSENKA: Találkozás — En meg a miniszter feleségének a temetésére igyekszem! — Azonnal kifelé! — Mit képzeli — Mászol ki azonnal, vagy se! — Takarodj ki te! — Ne is lássam a pofádat! — Pófája van a lónak! Te pimasz fráter! — En idegbajos vagyok, nem felelek magamért! — Csak ki ne tépjem a lábadat a fe... — Fogd be a szád! Te félkegyelmű! — Te málészájú tökfilkó! — Te állatok díszpéldánya! Ezután a rövid eszmecsere után összeszedtem minden e- rőmet, összeszorítottam a fogamat és a disztingvált urat kezdtem kiszorítani a taxiból. Egy kis idő múlva kint is találta magát, de annyi ideje még maradt, hogy öklével úfjy oldalba vágjon, hogy feljajdul- va .az autó ülésére zuhanjalp. Elsuttogtam a címet. Elindultunk. Az ablakon át még láttam, hogy a hatalmas termetű úr fogott egy másik taxit. Néhány perc múlva meg is érkeztem. Kiszálltam és fizettem. Es már ott is voltak az ismerősök. kicsi és kopasz; amikor a tanácsos ránézett, tiszteletteljesen meghajolt. Jézusom, hát ez is itt lábat- lankodott, most aztán már az ördög se állapít meg itt semmit! — bosszankodott magában. — Együtt feljöttünk és becsengettünk — folytatta a házmester. — De senki sem nyitott ajtót — tette hozzá szolgálatkészen Souőek úr. — Ugyan! — csodálkozott el a tanácsos úr. Brüíek felügyelő készségesen elmosolyodott, amit a tanácsos szerencsére nem vett észre. Ettől talán egy kissé megnyugszik.-? Hát én aztán a házmester jogán kifeszítettem az ajtót, kérem, Souőek úr jelen volt, ilyesmit jobb tanúk jelenlétében csinálni! Érti a csíziót, gondolta a tanácsos úr.. Túlságosan is érti... Rögtön a legelején gondoskodott tanúkról. Érdekes! — Aztán levágtuk Jarosné asszonyt. Souőek úr vágta le... — A késemmel, kérem szépen, ezzel, kérem — mondta Souőek és felmutatta a kését, hogy mindnyájan megnézhessék. Am a tanácsos úr csak legyintett. — Ha már halott volt, miért nem hagyták úgy, ahogy találták? Es miért nem hívták a- zonnal a rendőrséget? — Halott... Akkor már halott volt, az igaz, de mi arra gondoltunk, hogy esetleg még él. Mert akár élhetett is volna még — vetette ellen a házmester. — Az embernek mindent meg kell tennie, hogy megmentse az embertársát. Legalább is én ezt tartom! — Mondjuk — dörmögte elégedetlenül a rendőrtanácsos. — Es azután lefektették a földre? — Igen. — Nem kérem — szólt közbe ijedten Souőek úr. — Leesett szegény, amikor elvágtam a zsineget. Nagyon izgatott voltam, Kocbaba úr pedig nem tartotta elég erősen. Leesett szegény asszony a földre. — Egyre szebb lesz a dolog —. dünnyögte a tanácsos s most Brüíek felé nézett. A felügyelő égnek ekelte a szemét, hogy mutassa, mennyire felháborítják őt is az efféle ostobaságok. — Azután persze élesztgetni kezdték. Hogy csinálták? A házmester készségesen letérdelt a holttest mellé és megmutatta, hogyan emelgette az asszony kezét, hogyan alkalmazott rajta mesterséges légzést. Kiderült, hogy a háború alatt rövid ideig a szanitéceknél szolgált, s így ért valamit hozzá. — JaroSné asszony már kezd kihűlni — közölte minden izgalom nélkül, miközben a földről felállt. — No és mialatt én mesterséges légzést alkalmaztam Jarosné asszonyon, Souőek úr. futott a rendőrségre. — Futott, nem telefonált! — hangsúlyozta a tanácsos úr. (Folytatjuk] De alig telt el egy újabb perc, további vendég érkezett. A hatalmas termetű, tekintélyt parancsoló úr volt, az, akivel csak az imént ismerkedtem meg. A háziasszony bemutatott bennünket egymásnak: — K. úr, a mi híres diplomatánk... — Z. úr, egyetemi tanár... Szívélyesen egymásra mosolyogtunk. Egészen kedves embernek tűnt. A szürke szemek nyílt nézése, a magas, intelligens homlok, a finom humor, mindmind ezt bizonyították. Mit lehet tenni, egyetemi tanár... Csak arra vigyáztam, amikor hazaindulva taxit kerestem, nehogy újra a professzorba botoljak, az oldalam ugyanis még mindig sajgóit. A profesz- szornak akkora ökle volt, mint egy rakodómunkásnak..." (f: -tó-) Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy Hollós Korvin Lajost telje* gyezte élete utolsó eseményét — váratlanul elhunyt. A munkásból lett harcos költőt és írót élet« folyamán sokat és sokszor zaklatták a Horthy-korszakban. Dtolsé éveiben kiteljesedett az életműve, és bizonyára még sok szép alkotást kaptunk volna tőle, ha nem szól közbe a halál. Tűnődjünk el versei kapcsáa életművén és emberi sorsán. Az ember és a költő is megélt demli. Hollós Korvin Lajos versei RIASZTÓ Alszik az éjjeli őr, csuklóján pislog a lámpa, ő is aludna. Nincs ki vigyáz békénkre, se barmunkra, s feleségünk és mimagunkra. Nesztelenül, tőrrel markában surran a tolvaj, éj a ruhája. Cinkos fellegek ökle takarja a hold arcát, mint gáz-hadilárva. Verd föl az alvókat, füttyents, kongasd a harangot, fújjad a lángot! Ellopják szavainkat, a házat, a friss levegőt, — védd, védd a világod! LÁZADÁS Jajgatni még? Az életért pörölni? Örülj a láznak s hogy holnap kidőlsz! Újjászületni? ... Eltűnsz, mint a gőz! Eszmék?... Lomok! Elmédből mind töröld ki! Lázadni? ... Meghalsz! — S ha hősi dacod fellobban még és ellenállni unszol: puha ágyban, békés baktériumtól halj meg, — a Rendet így megtagadod. Gyöngék erénye: tétlen tagadás, fagyos, néma nem! — mid maradt ma más? Fegyvertelennek futni sem kevés. S majd lásd, nyomodba lépnek egyre többen, sietni kell, mert hajnalra kiröppen a fülledt övékből a sanda kés. POCSOLYA Cuppogni tud csak, dallamát hiába fülelnéd: torz ütemre csalja lépted. Ügy rémli, ennen szózatát kiáltja, azt visszhangozván, aki beletéved. Vakondok-álmű, ha álomba réved. Petét, férget dajkál, de nincs virága. Tükrébe nézvén, ügy néz vissza képed, mint összetört edény ezer szilánkja. Vajh tudja-e jövőjét, hogy mi várja, ha friss szél fújja majd a medreket, aszályt lehelvén a pondrő-világra? Nem küld dagályt érette tenger árja, s nem látjte meg a porban megrekedt, miként repül az Óceán sirályai SZONETT CSEREPEKBEN Virágaimat öntöztem az érkélyen, amikor észrevettem, hogy lenn, az utcasarkon éppen befordulok s gondterhelt arccal közeledtem. Felkaptam a legnagyobb virágcserepet s áthajolván a korláton, pontosan kiszámítottam, mikor kell leejtenem, hogy a fejtemre essék. De résen voltam, s mielőtt erkélyem alá értem, átmentem a túlsó oldalra. Mert már ismertem magamat, s tudtam, hogy a saját fejemet mindig sikerül eltalálnom. A BETHULIAI Ügy lépsz ma is szorongó éjeimbe, azóta, hogy sikoltva hívtalak a láng-örvényen szikraként keringve, hullák hamvától kormos ég alatt, mint városunk élő nemtője, mint e nép megmentője, szörnyű-szép alak, kit üdvözölni bárányként a szirtre letérdelnek a vén városfalak, testedről balzsam árad s vér szaga, akár az Úrról; te vagy Őmaga és templomának legszebb ékszere, mert bőrödön bár irtózó didergés borzong, de ujjaid között a kard és Holofemész feje. MÚLT ÉS JÖVŐ A jövőről szólsz s mindig lelkesedve. Divat ma ez s te gyorsan megtanultad. De jaj, ha egyszer arra szottyan kedve valakinek, hogy feldörgölje múltad...!
