Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-06 / 14. szám

*#! ' ■ *Mr: .-■! ■ .■ -■ it-S

aint Pierre, a csodálatosan szép Martinique, Kis-Antil- lák egyik városkája 1902. május 8-án gyönyörű trópusi reggelre ébredt. A várostól nyolc kilométerre, északnyugatra fekvő Mont Pelée tűzhányó fölött széles, kékesfehér felhő lebegett. Az emberek, akik már napok óta aggódva figyelték az újraéledt tűzhányót, azt hitték, már vége a veszélynek.

Az öreg székesegyház toronyórája nyolcat ütött. Abban a pillanatban, amikor a nyolcadik toronyütés megcsendült, az egész szigetet robbanás rázta meg. Egy fantasztikus, földet és tengert megremegtető erő az 1400 méter magas tűzhányót szinte kettéhasltotta. A hegy tetejétől a tövéig húzódó repedésből előbb vakító lángok törtek elő, majd hatalmas koromfekete felhő tódult ki. A felhő szédítő gyorsasággal a magasba emelkedett, de ugyanakkor elindult a hegy lejtőjén lefelé is, és feltartőzhatatlanul közeledett Saint Pierre városhoz.

A feketeség két percen belül elérte a nyolc kilométerre fekvő várost és néhány másodperc alatt szinte eltűntette a föld felszínéről. A tornádószerű felhő lerombolt mindent, ami útjába került, ős az óriási forróság betetőzte a művet. Az üveg és a fém úgy folyt, mint a víz. A víz viszont azonnal elpárolgott. A halál kegyelmesebb volt a város északi, a tűzhányóhoz közelebb eső feléhez. Ezt a fekete halálfelhő teljes erejével érte, és két-három másodperc alatt minden élet megszűnt. Rettenetesebb sors várt a város déli részére. Itt az első hullám a lakosságnak csak egy részét ölte meg. Az életben maradtak szörnyű égési sebekkel az utcákon kerestek menedéket az összeomló falak elől. Itt érte őket azután a halálfelhő második hulláma. Ez befejezte a művet. Legszörnyűbb sors azokra várt, akik a tengerbe menekültek az óriási hőség elől. Az izzó hamu a tenger vizét forrásig hevítette fel. A háborgó, forró tenger hullámai közt élve főttek meg a félig őrült emberek.

Az egész városból egyetlenegy ember menekült meg, ez is csak néhány napra.'Ez egy tolvaj volt, aki a városi börtönben töltötte büntetését. A börtön masszív épülete a város déli szélén feküdt. A cellának, melybe a rabot zárták, csak egy kis vasrácsos ablaka volt. Azon a reggelen az ágy szélén iilt és várta, mint mindennap, mikor hozzák a reggelijét. Hirtelen sötét lett, és a kis ablakon rettenetesen forró, hamuval kevert levegő tódult a cellába. Nem érzett füstöt, nem látott lángokat, de a forróság kibírhatatlan volt. Ami a legérdekesebb, ruhája nem gyulladt meg, de az épen maradt inge alatt a háta szénné égett.. Rettenetes fájdalmaiban dörömbölni kezdett a cella ajtaján, de senki sem jött segítségére. Körös-körül halálos csend honolt.

Három napig így élt, csak vize volt a cellában. Akkor hangokat hallott. Két néger jött megnézni az elpusztult várost. Meghallották kiabálását és kiszabadították a cellából. De a pusztulásnak ez az egyetlen szemtanúja sem maradt életben. Két nap múlva belehalt égési sebeibe.

A katasztrófa nem kerülte el a kikötőben horgonyozó hajókat sem. A robbanás pillanatában tizennyolc hajó állomásozott Saint Pierre kikötőjében. Ezekből csak egyetlen, az angol Roddam menekült meg. Ez is csak azért, mert elég távol a parttól, az úgynevezett karantén övezetben horgonyozott A Roddam egy órával a robbanás előtt vetette le horgonyát, így még senki nem hagyhatta el a hajót. A Roddam Is súlyosan megrongálódott, és a negyventagú személyzetből csupán tíz maradt életben. Freeman, a hajó kapitánya így írta le élményét:

— Nyolc óráig az első hídon levő kajütömben tartózkodtam. A tengerészeim a hajó korlátjához támaszkodva figyelték a távolt hegyet. A hegy kráteréból fekete felhók törtek fel, időnként lángok villámlottak át a feketeségen. Hirtelen fültépö dörgést hallottam. Mintha a föld szakadt volna ketté. Ezzel egyidőben hatalmas szél kerekedett, amely pillanatok alatt háborgásba hozta a tengert. A hullámok úgy dobálták hajónkat, mintha az dióhéj lett volna. Kifutottam a kajutömböl és olyan képet láttam, melyet nehezen tudok leírni. Emlékszem még, kiáltottam az egyik tisztemnek, hogy nézze, mi történik, de tovább nem jutottam, mert ebben a

pillanatban minket is elért a fojtogató lavina. Ogy érte hajómat, mint egy hatalmas kalapácsütés, ezt azonnal az izzó hamu és kődarabok esője követte. A tengerészek különböző helyeken próbáltak menedéket keresni. A levegő olyan forró volt, hogy sokan a tengerbe vetették magukat. A hajó belsejéből is előjöttek az emberek, hogy friss levegőt szívjanak, de megsültek a forró hamuban. A borzalom ellenére sem veszítettem el lélekjelenlétemet és megkíséreltem megmenteni a hajót. „Teljes gőzzel előre" jelt adtam a gépháznak, és a gépészek valóban rákapcsoltak. Sikerült kiszakítani a horgonyt, és a hajó elindult. Magam kormányoztam, mert a kormányos is a forró hullámokba vetette magát. Csak nehezen tudtam megtartani az irányt és a hajóval majdnem beleütköztem az égő Roraima személyszállító hajóba. Ez luxus

személyszállító volt, tele turistákkal, akik körbeutazták az Antillákat. A Roraima első hídján két alakot láttam állni. Karba tett kézzel várták a halált. A fedélzeten az utasok félörült csoportja futkározott menedéket keresve, de hiába. A Roraima utasaiból és személyzetéből egyetlenegy sem maradt életben.

Amikor a kikötő kijáratához értünk, visszapillantottam a városra. A fekete felhő mint szemfedő borította. A feketeségből kivillantak az égő házak lángjai és a parton futká- rozó emberek ijesztő alakjai. A borzalmas jelenetet a tengerbe zúdoló, izzó hamu sistergése, a több ezer torokból előtörő jajkiáltás és a háborgó tenger mormolása kísérte.

I

lyen volt Saint Pierre város halála. A katasztrófa előtt 26 000 lakosa volt, de a katasztrófa előtti napokban elárasztották a környező, veszélyeztetett falvak lakói is. így nagyon nehéz megállapítani az áldozatok pontos számát. Senki sem számolta meg az utcákon heverő, szénné égett holttesteket. Sok közülük még ma Is az óváros romjai alatt nyugszik. Azért óváros, mert a lerombolt város mellett azóta felépült az új Saint Pierre.

Kérdés, szükséges volt-e ennyi áldozat. Ugyanis ez a kaé

tasztrófa a sok hasonlótól eltérően, nem jött váratlanul, előzetes „előjelzések“ nélkül.

A Mont Pelée-ről ismeretes volt, hogy működésben levő tűzhányó, bár a tragikus robbanás előtt több évtizeden keresztül viszonylag nyugodt volt. Az utolsó számottevő robbanás 1851-ben rázta meg Saint Pierre falait. Akkor hatalmas meny- nyiségű vulkanikus iszap ömlött ki a kráterből és elárasztotta a hegy alját. Ezenkívül bizonyos mennyiségű hamu is felszínre került — de láva nem folyt ki a hegyből. Azután megnyugodott a tüzes hegy-. \ tetőn levő két kráterben két kis tó keletkezett. Ezt idegenforgalmi látványosságként mutogatták a turistáknak. Időről-időre kisebb földrengések rázták meg a vidéket, de ez nem zavarta különösképpen a környező falvak és városok lakóit. Ezek a szigetek a föld aktív tektonikus övezeteihez tartoznak. A földrengések úgyszólván mindennapos dolgok.

A Mont Pelée 1902. április 23-án „ébredt“ fel újra. Hatalmas föld alatti dübörgés után a tűzhányó felett gőz és füstoszlop jelent meg. Még az sem riasztotta meg az embereket. Néhány kíváncsinak azonban nem hagyott békét a jelenség. Felkapaszkodtak a kráterig. Amikor visszatértek, elmondták, hogy a kráterben levő két tavacska forrásban van, és füst száll fel belőlük.

A tűzhányó napról napra nyugatalanabb lett. Május 2-rÖl 3-ra virradó éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a környéket, és a kráterből tűzfény villámlott fel. A vulkanikus hamu sűrű esőként lepte el széliében a környéket. Ogy festett a táj, mintha frissen esett hó borította volna. Ez a hó azonban forró volt. A növények elhervadtak alatta, a vízforrások kiszáradtak. A vízhiány és a félelem arra késztette a falvak lakosságát, hogy hagyják el házaikat. És ekkor, pánik félelmükben elhagyták a tűzhányó tövében fekvő falvakat és tömegével sereglettek Saint Pierre-be. Bíztak, hogy itt megmenekülnek.

A tragédia első fázisa május 5-én kezdődött. A kráter széle átszakadt, és a forró iszaptömeg a hegy délnyugati oldalán, a Riviere Blanche folyó medrében elindult a tenger felé. Az iszap elárasztotta az üsine Guérin cukornádültetvényt a cukorgyárral együtt és maga alá temetett egy kis települést százötven lakosával együtt. Ez a tragédia sem késztette Saint Pierre lakosait a menekülésre. Ellenkezőleg, a környékreg továbbra özönlöttek az emberek a városba. Pedig a veszély ekkor már nyilvánvaló volt. A robbanások folytatódtak, a tüzes fény a hegy felett nagyobbodott, a finom hamueső, melyet magával ragadott a délnyugati passzátszél, ellepte a sziget éltetőjét, a cukornádat és kiszárította. A levegőből megfulladt madarak hullottak le.

M

ájus 7-én a Martinique-szigettől délre fekvő Saint Vin- cent-szigeti Soufriere tűzhányó is kirobbant. A rettenetes robbanásnak közel hatezer ember esett áldozatul. Ezen a napon a Mont Pelée feltűnően elcsendesedett, mintha már vége lenne a bajhak. Mindenki azt hitte, a tűzhányó kitombolta magát. A helyi újságok derűlátó jóslatokkal nyugtatták a lakosságot.

De ez afféle tipikus vihar előtti nyugalom volt csak. Nem telt bele huszonnégy óra, és Saint Pierre megszűnt létezni. Ami még megmaradt, azt is tönkretette a tűzhányó. A robbanások ugyanis május 8-a után sem szűntek meg. A legnagyobbat május 20-án észlelték. De Saint Pierre-ben már nem volt mit lerombolni. A hosszan tartó robbanások sem riasztották el az embereket a hegy aljáról. Augusztus 30-án egy újabb robbanás lerombolta a hegy keleti oldalán fekvő Morne Rouge települést. Ezer lakosából egy sem menekült meg.

Az érdekes, hogy ezeknél a robbanásoknál egy csepp láva sem folyt ki a tűzhányóból. Azonban egy különleges valami történt. Amikor a robbanások megszűntek, a hegy kráteréből egy hatalmas kőoszlop kezdett kiemelkedni — a megkeményedett láva. Kitöltötte az egész kráternyilást és napról napra növekedett. Naponta több mint tíz métert nőtt. Annak ellenére, hogy a tetejéről állandóan hatalmas lávabálványok töredeztek le, elérte a háromszáz métert. Mint egy figyelmeztető ujj meredt a vidék fölé.

H. F. 19 éves kassai (Koűice) olvasónk kétségbeesett hangú levelében arról ír, hogy fiatal kora ellenére reuma kínozza, és arra kér, írjunk e betegségről. Kérésének a szokásos hónap eleji tudományos rovatunkban az alábbi cikkünkkel teszünk eleget.

Az. év első három hónapjában csúcsforgalom volt a reuma-szakrendeléseken, azt is mondhatjuk, hogy csúcsvárakozás, hiszen alig tudták ellátni a betegforgalmat.

A rendkívül változékony indőjárást leginkább a „reumás betegek“ érzik meg a legjobban. Azért használtunk idézőjelet, mert a különböző súlyos izületi — csont — izombetegségekben szenvedők mellett, a különben egészséges emberek jelentős százaléka is reumás panaszokkal küszködik, s rájuk is vonatkozik a meteorológiai érzékenység.

A legnagyobb „szezonális ingadozás“ — a táppénz- állományba-vétel számaiból ítélve — a reumás betegeknél látható, s ez kulminált most.

A 2000 ÉVES „REUMA“

A reuma kétezer évvel ezelőtt megalkotott rendkívül tág fogalomkörét — újabban az orvostudomány a mozgásszervi megbetegedések fogalmával próbálja konkretizálni. (így különválaszthatók a „reumás szívbetegségek“ — melyek már csak következményei pl. egy heveny izületi gyulladásnak.) A reumás betegségeket kiváltó okok is csak az esetek egy részében váltak ismertté. A betegség következményeiről már többet tudunk.

Ezt a mai ismeretek alapján úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a reumás betegségek a szervezet kötőszöveti rendszerét támadják meg. A heveny kórképek gyulladásos kötőszöveti reakciókkal járnak, míg a krónikus betegségeknél degeneratív szövetkárosodást találunk. Mivel a reuma támadáspontja a kötőszövet — természetesen az ebben gazdagabb szervek (csont, ízület, ezek tokjai, hártyái stb.) betegszenek meg.

Farkas Károly professzor az egyik renmatolőgiai szakkönyvben plasztikus hasonlattal világítja meg, hogyan lehet elképzelni a renmás betegségeket mint a

kötőszövet rendszerbetegségeit. „Ha a kötőszövetet feloldanák — ebben a tengerben más szövetek, szervek apró szigeteket kápezhetnének. Ebbe a „kötőszöveti tengerbe“ ejtett csepp — az ártalom — végigyűrűzve az egész tengeren, mozgásba hozhatja azt. Ez a jelenség elsősorban reumás ártalomra vall."

Hogy mi az ártalom? Tulajdonképpen máig sem tisz tázott. Ellenben számos okot, kiváltó tényezőt, környezeti és örökletes faktort ismer az orvos és a beteg egyaránt, amely mind létrehozhatja.

Vannak egyértelműen bizonyított okai a reumás kórképeknek, ilyen pl. a streptococcusbaktérium-fertőzés, illetve a baktérium anyagai által kiváltott allergiás kötőszöveti ártalom. Ilyenkor szoktak góckutatást végezni, rossz fog, gennyes orrmelléküreg, mandulák, nő- gyógyászati elváltozások után. Sokszor a góc eltávolításával megszűnnek az ízületi vagy izompanaszok. Ha ilyen nyilvánvaló ok nincs, akkor merül fel különböző környezeti kiváltó tényezők szerepe a betegség kialakulásában.

Ezek között van elsősorban a hideg, nedvesség, megfázás, hirtelen lehűlés. Közismert a lumbágónak, „he- xenschuss“-nak, isiásznak nevezett deréktáji fájdalom. Mindegyik természetesen más. Az egyik izomgyulladás, a másik az ágyéki csigolyák között kilépő ideg nyomása folytán létrejövő fájdalom stb. Ugyanez jelentkezhet hasonló okokból nyaki vagy háti csigolyák területén. de leggyakoribb a deréktájon.

A hideg káros hatását felfokozza a nehéz vagy szokatlan fizikai munka. Ezt megfigyelték háborúkban, sportolóknál, bizonyos foglalkozást űző fizikai munkásoknál. Ez utóbbiakat foglalkozási ártalomként tartják számon. Ilyen pl. a zsákolók, jégkihordók, hordárok, taxisofőrök nyakán jelentkező fájdalmas izommerevség; vagy a szállítómunkásoknál, bányászoknál, fűtőknél fellépő deréktáji fájdalom.

A lehűlés szerepe a reumás megbetegedésekben fokozottan jelentkezik labilis érrendszerű egyéneknél az átmenetileg rosszabb vérellátás miatt.

A kiváltó tényezők között fontos szerepet játszanak a statikus zavarok. Például a lúdtalpas vagy ferde gerincoszlopú egyén könnyebben kaphat valamely mozgásszervi betegséget.

Az örökletes hajlam szerepe sem jelentéktelen. A beteg kikérdezése során legtöbbször kiderül, hogy a család több tagjánál más-más formában, de jelentkezett már reumás betegség.

Szerepe lehet még a betegség kialakulásában a klímának, az egyoldalú táplálkozásnak, és sok más tényező között még lelki okokat is feltételeznek. (A pszichés kimerültség fokozza a tüneteket.)

Ezek a vissza-visszatérő, a kötőszöveti rendszer heveny gyulladásos állapotával összefüggő, tulajdonképpeni „reumás betegségek“ elsősorban reagálnak a már említett időjárási ingadozásokra, frontátvonulásokra.

Minthogy a betegség keletkezésének okai is alig ismertek, erre a meteorológiai érzékenységre is csak feltételezések vannak. Ilyen az, hogy a levegő ionmiliőjének megváltozását észleli a beteg, s néha ez a biológiai előrejelzés biztosabb, mint a legkorszerűbb számítógép.

KRÓNIKUS KÖTŐSZÖVETI RENDSZERBETEGSÉGEK

Az eddig szóban forgó bizonytalan kórokú, sok tényező által kiváltható ún. reumás betegségek, melyek az életet megkeserítő fájdalmakat okoznak, különvá- lasztandók a mozgásszervi megbetegedések degeneratív, krónikus formáitól. Ilyenek az ismeretlen kórokú ún. kollagén betegségek, számos fejlődési rendellenesség, anyagcsere- és hormonzavar okozta mozgásszervi elváltozások, krónikus csont- és izombetegségek, valamint a korral járó' meszesedések, amelyek mind hasonló tüneteket produkálnak, mint a reuma. Ezeket a köztudat éppen úgy reumás betegségeknek könyveli el, mint egy egyszerű derékfájást.

Ma már ezek a krónikus, progrediáló kötőszöveti rendszerbetegségek egy része is gyógyítható, mindenesetre tűnetileg enyhíthető. — De elkülönítésük a többi reumás betegségektől és ennek megfelelő terápiájuk feltétlenül szakorvosi feladat. Az egyetlen tanács a „reumás betegeknek“, hogy ne kuruzsoljanak egymásnak gyógyszert, fizikoterápiás eljárást (rövidhullám, galván, ultrahang, fürdő, iszap stb.), mert ezek hatása a betegség jellegétől függ. Egyiknek használ, a másiknak árt. Tehát bízzuk szakorvosra magunkat a kétezer éves reuma gyógyításában — neki se lesz könnyű dol- »• _______________ Dr. K. E.