Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-06 / 14. szám
új ifjúság 7 Igazában Kiss Margitnak hívták, művészneve Kiss Manyi, de mindenki Manyikának nevezte. Nem hivalkodó bizalmaskodás, ha e cikkben sem a címet, sem a színlapokat nem követjük, mert szóban és írásban nem tudunk másféle megnevezést elképzelni, mint ezt: Manyika. Elemzésben, arcképvázlatban, kritikában ez bizonyára szokatlan nálunk; a közönség kedvenc színészeinek többnyire a vezetéknevét mondja. De elképzelhetetlen, hogy bárki egy színházi este után így kiált fel: „Remek volt Kiss ma este!“ így vált Manyika a Kiss Manyiból, s ha mégis a teljes nevét mondják olykor, az leírva így hangzott: „Kismanyi“. Manyika épp úgy fogalom volt Magyar- országon, mint B. B. a világban; így hívták, ez volt a neve, szeretetből és becézésből, és nemcsak azért, mert valamikor táncos-énekesnő korában Szegeden, vagy a „Habos sütemény“ idejében így szokták meg. Ö nagy drámai szerepben is Manyika maradt, Gorkij, Csehov színműveiben is, s nem pusztán szakmai tréfa volt, amikor a Brecht-bemutató idején így mondták: „Kurázsi Manyi“. Ezért tehát nemcsak akkor volt Manyika, ha a rádióban Csípő Bolhi- kát, nyulat, egeret, pókhálót vagy kisfiút alakított, hanem akkor is, ha Nasztyát az Éjjeli menedékhelyben, vagy Olgát a Három nővérben. Milyen volt? Madárcsontú, alacsony, furcsa; járása, tartása, sajátos, ha úgy tetszik, mintha lompos lett volna, pedig csak tömör volt. Egy-egy leheletnyi arcmozgással jellemzett, nem kertelt, nem komédiá- zott szélesen. Csupa csipetnyi gesztus volt. Szinte olyan, mint a régi történet, amelyet most elmondunk. A városligeti színházban egy nyári operettben játszott, még a háború előtt, Csortos Gyulával. Szegedről jött fel, Szegedre meg Zágonyból került. (A harmincas évek elején Kiss Manyi Szlovákiában játszott mint a kassai (Kosice) magyar színtársulat szubrett-primadonnája.) A nagy, magányos Csortos megszólíthatatlan volt. Az egyik előadáson kis cserépedényből Manyika székely ételt evett: tőtikét. Jó étvággyal. A gurman Csortos, operettkosztümben, 'jelenetére várva, vágyakozva nézte a tőtikét, szótlanul szívta magába a fűszeres ízeket. Manyika, egyszerű tömörséggel, minden tisztelet nélkül megszólalt: — Akar? Csortos válasza nem kevésbé volt lakonikus: — Adjon. Manyika átnyújtotta a tőtikét. Csortos percek alatt eltűntette. Másnap a színésznő öltözőjében egy nagy ételtermosz állt, rajta cédula: „Ebbe kell tenni az ételt, nem lábosba“. De az a csortosi csattanó már nem tartozik a történet lényegéhez. Itt a párbeszéd a fontos: „Akar?" — „Adjon". Mindkettőjük művészetére jellemző volt ez a sallangmentes tömörség, ez a lényegre- törés. Sajnos, csak volt... Elképzelhetetlen lett volna a jelenet ekképpen: Manyika a tőtike mellől megszólal, hogy „Mester, megtisztelne azzal, ha elfogadná szíves kínálásomat, tessék, falatozzék belőle, jóféle tőtike ez, parancsoljon". S Csortos nem felelhetett volna így: „Nagyon köszönöm, kérem, de nem akarom megfosztani, bár valóban ingerlőén néz ki a tőtike", „De csak tessék, drága mester, igazán jóllaktam, megtisztel vele, ha elfogadja..." „Hát ha ilyen kedves a kolléganő, nem bánom, de csak egy fa- lást, cseppnyi kóstolót..." Ez lehetetlen lett volna. Manyika a színpadon két centivel előbbre tette az egyik lábát, vagy csippentett a szemével, vagy félrebillentette a fejét, s máris megteremtette a szituációt, az atmoszférát, a figurát. Mindig annyi, amennyi kell, sohasem több vagy kevesebb. Nem voltak fogásai. Ha akarta — s csak akkor akarta, ha kellett — egy-egy groteszk mozdulatára kirobbant a nevetés a nézőtéren. S utána sokáig és sokszor egyszeriben elkezdtünk nevetni, mert eszünkbe jutott. De ha elemezni kezdenők, vajon mit is csinált abban a pillanatban, zavarba jönnénk: tényleg, mit is csinált? Mitől volt olyan eredeti, mulatságos az előtte sohasem látott mozdulat? Mitől volt olyan Násztya a Gorkij-drá- mában, hogy évtized múltán is hallottuk messziről jött, álmot-teremtő vinnyogását, amikor a Báró nyers nyeglesége kizökkenteni akarja a kendőző mesékből; mitől nőtt hatalmas, ősi alakká, az Anya jelképévé a szekeret húzó, vézna csontú, töpörödött Kurázsi mama; mitől volt csupa fenség és költészet, minden mozdulatával székhez szegzö a Boldogtalanok című Füst Milán-drámában; mitől szikkadt, szomorú, spanyol parasztasszony a Yermában; mitől a remekmű-sorozat évtizedek óta? Hadd feleljen rá ő maga: „Szégyellem elmondani, de én soha még szereppel nem kínlódtam. Nem vagyok bizonyos benne: illik-e megváltani ezt, de hát Igazán nem szoktam gyötrődni, én megkapom a szerepet, a darabot, és — nem is tudom hogyan, de máris érzem, mint kell viselkednem, hogyan kell a kort, a stílust kifejeznem ... Csak úgy jjn elérkezik a premier, és én örülök, ha sikerült..." „Hit nélkül nem lehet, nem is szabad színházat játszani. Ha én elhiszem, amit csinálok, elhiszi a közönség is. Azt játszhatom csak el, ami nekem, magamnak is élmény, amit át tudok érezni. Ennyi az egész." KISS MANYI FEJFÁJÁRA Fiatal művészeink Négy fiatal arc mosolyog ránk a képről, a komáméi Magyar Területi Színház négy tehetséges fiatalja. Fiatalok, szorgalmasak, lelkesek — és ami a legfontosabb — tehetségesek. Az inaséveiket töltik a színház komáromi művészegyüttesében, kisebb szerepekben kóstolgatják a hivatás, a szakma ízét. És már másfél éves munka után is „van mit“ írni róluk, és ez megnyugtató. örvendetes tény. Bemutatjuk hát a fiatal színészfiókákat, akiknek a címben már előlegeztük is a „művész“ titulust, bár még nem egészen művészek, de minden csak tőlük függ. Kovács Júlia — múlt év őszén a tehetségkutató felvételi vizsgán megfelelt és így került a színházhoz. Kis epizódszerepekkel, statisztálással kezdte az első évadban. Második szereposztásban kis szerepet játszott a Handabasában és az Ez aztán a meglepetés c. Solo- viő-vígjátékban. Aztán jött egy alkalom a bizonyításra: az Anna Kareninában játszotta —■\ és kitűnően — első nagy szerepét, Szerjózsát, a szomorú sorsú Anna kisfiát. A nadrágos szerep lánynak mindig buktatókkal jár, Kovács Júlia azonban szépen vette az akadályt. A kritika is elismerően írt róla. Mint nyoszolólány igen kedvesen táncolt a Szalmakalapban. Ezután ismét statisztaszerep jött a Nagy műtétben, valamint második szereposztásban Danyica alakítása a Bánatos örökösökben. Eddigi munkájából megtudtuk, hogy kedves énekhangja van, jól táncol és mint színésznő, tehetséges, ígéretes tagja a színháznak. Most a Diplomásokban újra jelentős szerepet játszik, Rózsikát, az állatorvosnét, és ezzel a szerepével is bebizonyította, hogy helye van a művészegyüttesben. Még sokat hallunk majd róla. S z o b y Gabi — szintén a tehetségkutató vizsgán tűnt fel, de csak az idei évad elejétől játszik nálunk. Eddigi munkája, Kovács Júliához hasonlóan, még csak statisztálás, kicsi szerepek (A bölcs kádi, Szalmakalap) és egy figyelemre méltó epizódfigura, Olga asz- szisztensnő A nagy műtétben. Barö-Ivan Az anya c. drámájában második szereposztásban játssza Kató szerepét, igen közvetlenül és kedvesen. A Színművészeti Főiskolára készül — drukkolunk neki, hogy sikerüljön a felvételi, és a tehetséges kislány diplomával a kezében kerüljön vissza közénk. r Benkő László — a volt ipolysági (Sahy) diák a Volponeban mutatkozott be egy kis epizódszerepben, majd az 1969-ben létrehozott kassai (Kosice) részlegünknek, a Thália Színháznak a tagja lett. A Két űr szolgája c. Goldoni-vígjátékban nagy kedvvel és játékkészséggel játszotta el a fiatal szerelmest, Szilviót, amellyel bebizonyította, hogy nem véletlen műve volt a tehetségkutatőn való feltűnése. Kitűnő zenész, kellemes hangja van és epizódfiguráival (a Szalmakalap „kisöcsije“, A nagy műtét segédorvosa) figyelemre méltó színészi teljesítményt nyújtott. A Thália Színháztól az 1970—71-es évad elején — saját kérésére (no meg a szíve is idehúzta, hisz Kovács Julika, a felesége, itt dolgozik!) visszatért a komáromi művészegyüttesbe. Jelenleg — április 1-től — katonai szolgálatra vonul be. Reméljük, hogy az angyalbőrből kibújva, ugyanolyan szorgalommal folytatja a színészpályát, mint eddig, mert tehetséges, igyekvő és használható színész. Szándékosan hagytuk utolsónak Pétne Istvánt, aki már két éve tagja a színháznak, mert eddigi munkája alapján talán róla lehet a legtöbbet elmondani. Mindjárt a belépés után a „mélyvízbe“ ugrott, hisz néma szerepet kellett eljátszania, a legnehezebb színpadi feladatok egyikét (koldus volt az Isten, császár, paraszt c. drámában). Utána a Handabasában — második szereposztásban — a férfi főszerepet kapta meg és kedvesen játszotta el Hangai Sándor „hősszerelmest“. A mesejátékban Hamid, tevehajcsár, az Anna Kareninában statiszta volt, de közben felfigyelt rá a színházi sajtó és a színház is. Soloviő: Ez aztán a meglepetés c. vígjátékában az egyik főszerepet, Ricsi figuráját játszotta és ezzel kiérdemelte a színház további bizalmát: Lehet rá építeni. A Szalmakalapban Robint, az tigyefo- gyott unokaöcsöt alakította nagy játékkedvvel és humorral. Kedves és emberi figurát láttunk tőle A nagy műtétben, a fiatal sofőr, Vászja szerepében. Második szereposztásban, felváltva Boráros Imrével játssza a Bánatos örökösök léha Micáját. Eddigi színházi munkáiét értékelve, elmondhatjuk, hogy Pöthe Pista értékes felfedezés volt az 1968-as tehetségkutatő vizsgán. Egyike azoknak, aki szorgalmasan képezi magát, sokat olvas, művelődik és a művészi szerénység, igyekezet példaképe. Siposs Jenő — Remélem, hamarosan megjelenik a könyv újabb, bővített kiadása, mert már nagyon ú- nom, hogy minden udvarlóm úgy csókol, a- hogy a 111. oldalon található utasítás tanácsolja. LBeStÖK BESTSELLEREK Peggy Bracken, amerikai frónő gyűlöli a főzést és a házi munkát. Hosszú ideig tanulmányozta, hogyan szabadulhatna meg könnyen, gyorsan a kellemetlen kötelességektől. Megfigyeléseiről két könyvben számol be: Gyűlölök főzni és Utálom a háztartási munkát. Mindkét könyvből bestseller lett. A hazai érdeklődőket el kell szomorítanom, fordításban még nem jelent meg. A szerelem nem gond című másik amerikai könyvsiker hasznos tanácsokat ad arra vonatkozólag, hogyan kell a nőket meghódítani. Nemrégiben egy fiatal lány panaszos levelet írt a kiadónak:
