Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-30 / 13. szám
Hogy eldurvult két hónap alatt tam, túlórázunk. És ezen a vona- a kezem. Persze, adnak kesztyűt, ton, a későbbin, megismerkedtem de én nem tudom megszokni. Min- Bélával. Mérnök volt, csinos, és dig is szerettem, ha éreztem, mit ő is udvarolni kezdett. Akkor már tapintok. Szeretem látni és érez- feljártam Pista lakására is, csa-k- ni a dolgokat, kíváncsiságom sok- hogy Béla jobban tetszett. Egyszer szór elviselhetetlen volt. Főként szombat-vasárnapra felmentünk a apám haragudott érte. Most már Tátrába. Ez jelentette mindennek nyugodtan felhúzhatnám a kész- a végét és tulajdonképpen a kez- tyűt is, hiszen becsukott szemmel detét is. Amint kacarászva kilép- tudom végezni munkámat, kény- tem Bélával a szobából, a másik- szermunkámat. Reggel hattól este bői meg Pista lépett ki. Majd kő- hatig^ drót, drót, és drót. Drót- vé dermedtem. Nem tudtam, hogy kerítést fonok. A drótkerítések sítanfolyamra hozta diákjait. Nem kilométereit. Sokszor eszembe jut, kellett semmit sem magyarázni. A- ennyi kerítéssel körül lehetne von- mikor hazamentem, meggyőződtem, ni falunkat _vagy járásunkat, de hogy terhes vágyóik. Az igazat néha úgy tűnik, mintha már az megvallva, nem nagyon tudtam, egész kontinenset be tudnám ke- melyiktől, inkább nem szóltam e- ríttetnl. Ronda tapintása van a gyiknek sem. Futkároztam fühöz- tirőtnek. Hideg, mintha békát szó- fához, míg elintéztem,, hogy el- rongatnék, a rozsda sárgára fes- veszik a gyereket. El is vették, ti tenyeremet, a hátamon végigfut de majd rámentem. Öt hétig fe- a hideg, mint mindannyiszor, ami- küdtem a kórházban, anyám min- kor a körmöm alá homok ment. dennap bejárt és mindig Ugyan- Tegnap levelet kaptam anyám- azt mondta: „Látod, lányom, mohd- tól. „Drága kislányom remélem tam én. hogy egyszer nagyon meg- levelem jó egészségben . talál ne- tázol, hogy petebajt szerzel, mert kém néha fáj a gyomrom régen az a nyavalyás selyemharisnya az voltál itthon pedig már jó volna oka." „Persze, anyám, persze — ha eljönnél különben megvagyok nyugtattam —, majd jobban fel- bekapáltam a répát és takarítani öltözöm." Már bent elhatároztam, is járok sokat gondolok' rád mért hogy elmegyek' hazulról. Lénye- is mentél el a jóisten tartsa fe- gében mindegy volt, hogy hova, letted kezét de én megértem hogy csak el. Még nem tudtam, mi- nem tudsz hazajönni abban a nagy hez kezdek, de váltottam jegyet rengeteg városban biztos nehéz él- az éjjeli prágai gyorsra, csak néni mindenért sok pénzt kell fi- hány ruhadarabot csomagoltam be, zetnl ha nem lenne vonatra írj én és otthon azt mondtam, hogy pár küldök. Aranka férjhezment nagy nap múlva visszajövök. Aztán azt lakzi volt én is elmentem sütni Írtam, hogy egy irodában kaptam kérdezték hogy megvagy mondtam jól űzetett állást és egyelőre Prá- lajos bátyádéknak hogy abban az gában maradok. Tudtam, hogy irodában sokat kell dolgozni de legfeljebb lamentáló leveleket ka- ha te már egyszer ezt választót- pok, utánam nem jön senki. Úgy tad csak becsüld meg magad hadd is történt. Két éjszaka az állomá- lássák hogy jó lány vagy a jó is- son aludtam. Harmadik nap beten vigyázzák rád csókol anyád." mentem egy levesre a restibe, a- Ezt Irta. Mindig így szokott írni. mikor Prospech úr mellém ült. Kusza betűkkel, vessző, pont és Kérdezősködött, én meg elmond- nagybetö nélkül. Egész életében t.am mindent, csak annyiban másí- csak dolgozott, négy elemit járt, tottam meg a dolgokat, hogy azt de azért minden héten ír. mondtam, azért jöttem el haÁz a nagy iroda, ahol dolgo- zu^r^l. mert nem a földeken, hazom... Kicsi volt már nekem na- nem valahol gyárban akarok dol- gyon a mi falunk. Sokat olvastam 9°™’és tudtam, hogy valami más is — Magáoskáért kár lenne — létezik, mint a földek, hogy van- mondta —, majd én szerzek jobb nak úribb munkák is, mint. a állást. Addig jöjjön hozzám, cséplés meg a kapálás, tanulni a- Nem utasítottam vissza, mert kariam, apám is azt mondta, jó hiszen nem volt hol lennem. S fejem van, hát le akartam érett- tulajdonképpen szerencsém is volt, ségizni. Beiratkoztam az estire, mert Prospech úr szobrász volt Hetente kétszer bejártam a járás- és bejuttatott az akadémiára mo- ra, de csak két évet végeztem, delinek. Huszonöt koronát fizettek nem is egészen. Mert közbejött egy órára, és ha jó formában vol- Pisfca. Á tanárom volt. Az estin tam, egy napi öt órát is állhat- már nincs meg a diák-tanár vi- tam. Továbbra is nála laktam, szony. Nőt látnak benned, ben- persze, ennek megvolt az ára, de nem is azt keresték. Eleinte csak nekem mindegy volt, és végered- a vonatra kisérgetett, aztán a ményben eltartott, úgyhogy á pén- későbbivel jártam haza, azt mond- zembői felruházkodliattam. Prospechnek volt még egy régebbi ba- iratot nyújtott át. „Apád meghalt“, rátnője, Nina. Amikor először Leültem a fotelba, lerúgtam a ci- megjelent az ajtóban, csodálkoz- pőmet, kértem egy pohárka kova szemléltük egymást, de Pros- nyakot és rágyújtottam egy ame- pech úr megmentette a helyzetet: rikai cigarettára. Csak bámultam, „Gyere csak, Nina, egy vidéki kis igyekeztem felidézni1 arcát, de rokonom látogatott meg, tudod, nem sikerült. Újabb cigarettára válnak a szülei.“ Nekem meg a gyújtottam. Ékkor hozzám lépett konyhában megmagyarázta, hogy Prospech és pofon ütött. Fájt. Nina egy régi ismerőse, és adott Sírva fakadtam, száz koronát, menjek valahová szó- — Látod, egy pofonért sírsz, de rakozni. Én el is mentem. Eleinte hogy meghalt az apád, az hide- csak barangoltam a városban, a gén hagy — szólt és bement a kirakatokat néztem, aztán megé- szobájába. heztem. hát betértem a Csini bár- Aztán reggelig sírtam, nem a ba. Középosztályú hely volt. Több- pofon miatt, hanem azért, mert nyíre szolgálati úton levők látó- éreztem, hogy igaza volt. meg ak- gatták trieg néhány külföldi. Meg- kor oldódott feli bennem a görcs, ismerkedtem egy némettel, felkért Akkor sírtam afölött, amit az u- táncolni, aztán a pulthoz ültünk, tóbbi három évben tettem. Azért, Soha annyi francia konyakot nem hogy még karácsonyra sem men- ittam, mint akkor. Másnap és har- tem haza. 'Azért, hogy apámnak madnap is találkoztunk, kaptam még csak egy doboz -cigarettát tőle egv öngyújtót meg három ha- sem küldtem soha és azért, mert risnyanadrágot. Ninával később anyám mindig azt írta, mennyit összehaverkodtam, klassz lány volt, kapál. Elhatároztam, hogy hazau- ö mondta, hogy okosan kell él- tazom. Befejezem az iskolát és ni, csak nagymenő fejekkel érdé- dolgozni fogok, mint annyi más mes szóba állni és pontos heti lány. Reggelre összecsomagoltam a terv szerint kell dolgozni. Akkor holmimat. Hagytam egy cédulát is: már tudtam, hogy a szerda Pros- „Köszönöm, hogy pofon vágtál, pech úr napja. Nina sok emberrel hazautaztam.“ A reggeli gyorsot ismertetett meg. akik napközben lekéstem. A Vencel téren Ninával többnyire a kávéházakban üldögél- találkoztam. Elmondtam neki, mi tek, amerikai cigarettát szívtak, történt. Sajnált, de azt felelte, de csak kávét vagy szörpöt ittak, bolond vagyok, apámat már úgy- Alkoholt csak este. A társaság sem keltem életre. Prospechhoz úgy vélte, érdemes engem is be- mentem, de ő elküldött, venni, mert klassz az' alakom és — Elég volt már, háorm év a fejem se rossz, értem a csíziót, untig elég. A végtelenségig az i- más meg nem nagyon kell. Ké- lyesmi sem megy. Fiatal vagy még sőbb a fiúk gondoskodtak a seft- és szép, menj máshová, van pén- ről, fele-fele alapon. Nekem nem zed, most már keress valami tisz- tetszett, mert elvégre én dolgo- tességes állást, zom meg érte, meg aztán nélkülük Könnyű azt mondani egy szob- is boldogulnék. Prospechnek kéz- rászművésznek. De mihez kezdjek? dett feltűnni, hogy esténként so- Le sem érettségiztem, ahhoz, hogy kát vagyok távol. Először azt fül- szakmát tanuljak, már öreg va- lentettem, higy van egy egyete- gyök, meg aztán legfeljebb ezer- mista udvarlóm, de amikor meg kettőt kapnék. Átköltöztem hát akarta hívni vacsorára, mondván, Breíához. Szó nélkül befogadott én is tudom, kivel osztozkodom, egy feltétellel, idegent: nem hozok hadd tudja meg ő is, kivel oszt a lakásra. Megígértem. De egy hét meg engem, megmondtam az iga- múlva, amikor nem volt otthon, zat. beállított Nina egy palival, hogy — Mellettem jó helyed vari, jól nincs • hova mennie. Nem tehet- is keresel, ne tedd, ráfizetsz, tem másként, odaadtam a kulcsot Rossz vége lehet. és kimentem a városba. Csakhogy Megígértem, hogy szakítok ve- közben hazajött Brefa, kidobta Ni- lük, csak azért, hogy ki ne rúg- nát, utána meg engem. Akkor már jón, de közben azt gondoltam ma- négy hónapja nem volt állandó gamban, mi az a két és fél ez- „munkám“, de azért elég jól él- res, amit az akadémián kapok, ah- tem. Nem sejtettem, hogy figyel - hoz, képest, amit a palik fizet- nek. És ettől egészen függetlenül nek. Később az egyik lány lebu- buktam le. kott, bekasznizták, így jobbnak Az úgy volt, hogy a Jaltában láttam valóban meglépni. Ékkor is megismerkedtem egy olasszal, felszerencsém volt, egyik bárban vitt a szobájára, megkaptam a gá- sztriptiztáncosnőket kerestek. Je- zsimat és elmentem. Csakhogy az lentkeztem, felvettek. Többet nem az olasz nemcsak engem vitt fel, álltam modellt, nem volt rá hanem mást is, és az a valaki szükségem. Ha jól ment a bolt, a más ellopta az aranyóráját. De mi- fogyasztással együtt megkerestem vei csak az én nevemet tudta, en- a tízezret. Napközben aludtam, ba- gém köpött be. Ez az én formám, rangoltam a városban. Ez öt hó- Persze a bíróságon minden kide- napig tartott, aztán lejárt a szer- rült. Sok tanút kihallgattak. Pros- zödésem. Visszatérni az előző é- pechet Is, aki különben nagyon Jetemhez nem volt nehéz, sőt, sok- rendes volt, meg Bfefát és Nmét, kai okosabban és ügyesebben esi- sokakat, akiknek már az arcukra náltam. Minden reggel elismétel- sem emlékeztem. Aztán kaptam hátem a Ninától hallott mondatot: rom és fél évet. „Kezdeni csak nagymenő fejekkel Most itt vagyok. Reggel hattól érdemes.“ S már ismertem a for- este hatig fonom a drótkerítést, télyát. A jelszó: elegánsnak lenni, és ez minden. Nincs francia ko- mindig csinosnak, szerénynek és nyak és nincs amerikai cigi. Anyu naivnak, ez most a divat. Nem továbbra is Prospech úr lakásá- szabad kezdeményezni, csak elfő- ra címezi a leveleket, ő meg van gadni a kezdeményezést. Öltözkö- olyan rendes, hogy utánam küldi, désre, fodrászra, kozmetikára sok Hát igen, még majdnem három pénzt adtam ki, de megérte. év „ebben az irodában", ahol Egyszer hajnalfel# jöttem haza. „annyira el vagyok foglalva", hogy Prospech még fent volt. Nagyon még karácsonyra sem mehetek ha- csodálkoztam. Szó nélkül egy táv-za. OZORAI KATALIN Tavaszavató Tavasz. ősidők óta ez az az évszak, amelyet sokkal nagyobb életkedvvel, sokkal nagyobb bizalommal várnak az emberek, mint a nyarat, az őszt vagy a telet. Ez az az évszak, amely ősidők óta a leggyakrabban csapja be az emberi várakozást, ez az az évszak, amely a legnehezebben érkezik s legalattomosabban, legészrevétlenebbül megy át a következő évszakba. Mégis a legígéretesebb. A nyár hozza, az ősz betakarítja, a tavasz pedig Ígéri a termést. A kenyeret, a gyümölcsöt, a bort, a búzát és a békességet. Hiszünk az elegendő borban, búzában, és békességben, persze hogy hiszünk, utóvégre tavasz van. Mert emberi gyöngeségünk és emberi méltóságunk legklasszikusabb megnyilvánulásainak egyike éppen ez a hit, a remény, amely bort, búzát és békességet ígér. Fagyok, árvizek, aszályok, vérszomjak ugyanúgy jönnek és bekövetkeznek, akár a tavasz — de ebben nem hiszünk, nem várjuk, mert félünk a fagytól, mely kenyerünkre tör, az árvíztől, aszálytól, vérszomjtól, mely életekre és békességünkre szabadul. És mert a tavasz a legnehezebben érkező, a tél a legnehezebben távozó évszakunk. Napjaink gyakorlata ugyanezt igazolja. Ha megkérdeznénk a meteorológusokat, ebben az esztendőben hányszor voilt már valóban tavaszi idő, meteorológiai kritériumok a- lapján is tavasznak mondható napsütés, bizony tíz Ujjúkon nem tudnák megszámolni az ilyen napok számát. Mert vagy tucatszor hittük már az idén, hogy Itt a tavasz. Március húszadika valóban ígérete volt március huszonegyedikének. és március huszonegyedikén a legcsodálatosabb tavaszi napnak mondható derűs délelőtt és délután, langyos napnyugta volt. A következő nap valamivel hűvösebb, de a nagy fellángolásban alig vettük észre. Március huszonegyedikén azt mondta az újságíró: rendkívüli világnap. Ilyenkor tudni kell az emberek véleményét. És az újságíró elment az emberek közé, kérte őket, osszák meg vele tavasz hozta örömeiket, hogy megoszthassa az olvasók tízezres tömegeivel. Talán csak azért tette mindezt, mert féltette a tavaszt. Be akarta bizonyítani, hogy íme végérvényesen megérkezett, fehérre feketével akarta leírni, közölni azt, amit mindenki legalább olyan örömmel fogadott, mint jómaga. Nyomtatott betűkkel akarta itttartani a háromszázhatvanöt nap legszebbikét. Megkérdezte hát a tanítónőt. A kérdésre a tanítónő arca átszellemült, és felsóhajtott. Az újságíró azt hitte, szerelmes. És a fiatal tanítónő megszólalt. — Szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok ennek a gyönyörű tavaszi napnak minden pillanatába, minden tárgy mozdulatlanságába, és minden csupasz ág rezdülésébe. Vasárnap van és tavasz. Szerelmes vagyok a holnap reggel iskolába érdekző lurkók átlényült tekintetébe, frissen előszedett könnyebb ruhadarabjaikba, „fricköveikbe“, labdáikba. Az igazgatónak szólok, s holnap sétálni viszem őket. Boldogok leszünk. A zöldségárus néni is fürgébben mozgott. öreg vagyok, huszonhat éve mérem az almát, banánt, ananászt, petrezselymet. Sokszor becsapott már a tavasz. És sokszor bíztam benne, hogy végérvényesen megérkezett. Nem kell már fagyos kézzel, pokrócba bugyolálva mérni a gyümölcsöt. Néhány nap, esetleg hét., és az autó egy reggel Ideáll a primőr áruval. Salátát hoz. hónapos retket, új hagymát. Mindez csak szaporítja majd a munkát, de nem baj. Mert igazolja a tavaszt. Elhiheti, kedvesem, nem csak a szerelmesek évszaka ez. Én úgy érzem, inkább az öregeké. Életkedvet hozó évszak, s ez az életkedv leginkább belőlünk hiányzik ilyen hosszú tél után. Nálam jobban senki sem hiszi, hogy ez már valóban az első tavaszi nap. A zsúfolt útkereszteződés közepéről sikerül néhány percre elszabadulnia a közlekedési rendőrnek is. — Hát mit mondjak. Láthatja a főváros nehézkes forgalmát télen, esőben-hóban, és láthatja most, napsütésben. Láthatja a közlekedési rendőr fagyos karját decemberben, láthatja az arcán végigfolyó hideg hóiét. És láthatja most a mozdulataimat meg az arcomat. Egyenesen kényelmes, örömteli dolog itt állni és irányítani a forgalmat. Télen minden egyszínű: szürke jármüsorok négy irányból négy irányba. Most? Nézze ezt a tarkaságot, ezt az egészséges mozgást. Miért? Hát a tavasz, persze hogy a tavasz. Ugyanilyen szempont alapján beszéltek a bratislavai Kamzík csúcsán épülő tévétorony építői. — Micsoda feladat volt ide csupán feljutni is a télen. És micsoda élmény volt a napokban. Az erdőnek már illata van, a vas, a beton emberibb tapintású, a szél langyos szellővé szelídült. Tudja, mit jelentett Itt a szél télen? A hatszáz méteres hegy csúcsán épülő adótorony jelenleg százötven méter magas pontján a szó szoros értelmében sarki szél fúj. És tessék, egyik napról a másikra így megszelídül az idő. Természetesen munkakedvünk is felpezsdül, mert az ilyen nehéz és igényes munkánál rengeteget jelent a tavasz. A csallóközi határban szaporodó sávokban járja végig a vetőgép a földet. Az országút sarkán megvárom a traktorost. — Hát nem természetes — mondja, — Mi itt a földeken mindenkinél jobban várjuk a tavaszt, de mindenkinél természetesebben is vesszük érkezését. Az idén már nagyon drukkoltunk. Három héttel ezelőtt megkezdtük a vetést, de meg kellett szakítani. Ma estére végleg befejezzük. —0— És kedden reggel elégedetten ébred az újságíró. Az este megírta a „tavaszavató" riportot, indul a szerkesztőségbe, viszi az írást. De előbb kinéz az ablakon: a háztetőkön nedves hó világit, és fúj a hideg szél. Estéről reggelre ez lett a tavaszból. Mint mindenki, ő is elkeseredik, visszalép és a könnyű felöltőt ismét kicseréli a télikabáttai. Rossz napja lesz. mint mindenkinek, aki a tegnapi ígéretért lelkesedett. De délre ismét megjön a kedve. Leadja tavaszavató riportját. mert mint mindenki, szentül hisz benne, hogy ez a hóesés nem is igaz, holnap ismét tavasz lesz, egy hét múlva pedig biztosan tavasz lesz, és az olvasót sem vezette félre. Közben még támad egy gondolata: le kéne egyszerűsíteni a dolgokat. Március húszadikán lefekszik az ember, esik a hő, huszonnegyedikén felébred, rügyeznek a fák. Június húszadikán még virul a cseresznye, de huszonegyedikén már zúgnak a kombájnok, és a vízparton hideg sört iszunk. Még szeptember húszadikán is jő. ha hideg a sör, de. huszonegyedikén már mustot kortyolgatunk, egészen december húszig, és másnap már élvezzük a Tátra szikrázó havát — egészen március húszadikáig, de közben persze végezzük a munkánkat is. Aztán rájövünk, hogy ez is balga és rossz gondolat. Mert a tavasz érkezése, az évszakok váltakozása így szép, ha ilyen szeszélyes. így törvényszerű. örömünk ehhez méretezett. RESZELI FERENC Szóljon neki maga Már fél órája csak figyeljük. A pénztárosnö azt mondja, hogy a tejbáron kívül még a szomszédos büfé, a Luxor önkiszolgáló étkezője és a közeli olasz specialitások büféje Is ai „vadászterületéhez“ tartozik. — A múltkor éppen arról panaszkodott, hogy nálunk esznek az emberek a legtöbbet. Itt alig akad valami a zsákjába... Akkor sorolta fel a többi, szerinte jobb „munkahelyét“ is. A palacsintám már rég kihűlt, és előre látom szomorú sorsát: az öregasszony zsákjába kerül. Nem mintha nem lennék éhes, de az az öregasszony olyan piszkos, elhagyatott, és tudom, hogy az én palacsintámra vár. Az emberek nem érdeklik, csak a tányérjuk. Minden maradékot a zsákjába rak. Külön műanyag zacskóba a kiflit, a zsemlét, külön a halsalátát és a gombócot. Megelőzi a mosogatólányt. Kitűnő a szimatja, és tudja, kinél számíthat maradékra. A kiszemelt háta mögé áll és csendesen vár, míg az illető észreveszi őt. Ezek után kevés embernek megy le egy kanálnyi étel is a torkán. Nem először vagyok tanúja ilyen esetnek', és mindig valami furcsa érzés vesz rajtam erőt. Hová soroljam ezeket az embereket (mert hogy a tejbári asszonyka nincs'egyedül, annak a bra- tislavaiaik a megmondhatói)? Mi késztei őket erre az ételmara- dék-gyűjtésre? Élniök van miből, az biztos, mert ma már a legalacsonyabb nyugdíj is több 200 koronánál. És mi, akiknek az ilyen képet csak a meséből szabadna ismernünk, finnyáskodva vonakodunk még csak lélegzeni is ugyanott, ahol az az öregasszony. A pénztárosnő felém fordul: — Szóljon neki maga, mi mér nemegyszer kidobtuk, sőt S szürkeruhás rendőrök is elvitték, de azt mondják, „dilis“. Ha valaki szól hozzá, csak néz, és mindig azzal hozakodik elő, hogy az emberek rengeteget esznek. Kérdezhet tőle bármit, nem érti. A glosszaírónak többek között az is kötelessége, hogy a' bírált ügyre orvoslást keressen. Most az egyszer nem tudom, hol találnám meg azt a helyet, ahol ez e kóros jelenség orvoslást találna. A rendőrségen? Van egyáltalán olyan paragrafusiuniá, amely szerint elítélhetnék? És ez lenne-e az igazi segítség?. Tudom, hogy nem. Pszichiáter? Meglehet. Bármelyik is a kettő közül, államunknak nem kis pénzébe kerülne. Viszont jő megoldásnak tartanám egy „felnőtt“ javítőintézietféle létesítését, ahol ezek az emberek orvosi kezelés alatt lennének,, és az intézetben olyan munkát végeznének, amelynek értéke legalább részben megtérítené államunk rájuk fordított költségeit. És ami a legfontosabb: a hozzánk látogató idegenek eggyel kevesebb szenzációval térnének haza. ►zMEGAN: Epizód Az utcán nekimentem valakinek, az szintén nekem főtt és aztán dühösen megfordult, hogy alaposan leteremtéz- zen. De amikor meglátott, az arckifefezése egészen megváltozott. — Maga Z? — kiáltott fel. — No de ilyetI Csakugyan maga az? — Igen, én vagyok az — mondtam az igazságnak megfelelően. Rettenetesen megörült, kezet nyúftott, aztán néhányszor megcsókoltuk egymást. — Rettenetesen örülökl — mondta. — En is örülök — mondtam én. — Annyi év utáni — mondta. — Ahogy így nézem magát, mindent olyan világosan látok, mintha csak tegnap lett volnaI Ezzel határozottan előnye volt fölöttem, mert én akárhogy is néztem, semmt sem futott róla eszembe. Az arca tudatarc volt, úgyhogy valahol akár láthattam is volna, de ugyanúgy ez lehetett az első találkozásunk is. — Hány éve is már? — tettem fel a tűnődő kérdést. — Tíz — mondta. — Ezt nevezem emlékezetnek, mi?l — Hát bizony — ismertem el. Még jobban megnézett. — De valahogy rosszul néz ki! — mondta feddőleg. — Alaposan lefogyott. Ezzel a kijelentésével nem örvendeztetett meg tudomis- én hogyan. — Mit akar? Az évek rohannak — feleltem. — Tíz évvel ezelőtt Casablancában húsz évvel fiatalabb- nak nézett ki — mondta és a kezét nyújtotta búcsúzőlag. — ViszontlátásraI — A legjobbakat — mondtam és megnyugodva mentem tovább. Casablancában soha életemben nem jártam. De igaz, egyszer, régen, kedvem lett volna odamenni. (I: -tó-) Némely igazgatók is feledékenyek Az üzem igazgatója munkaidő után lefelé ballagott a lépcsőkön. Ott találkozott a kavics! eadásért felelős dolgozóval, — Jani, jó a motorkerékpárja? — kérdezte az igazgató. — Igenis, kérem, igazgató úr — mondta a dolgoz^ —, jő a motorkerékpárom. — Akkor fogja magät és menjen Felsőszécsénybe, ott van Piusz a kotrógéppel, figyelje őt, hova megy fajront után, mert értesüléseim szerint valami feketemunkára készül. — Igenis, igazgató űr, megyek. Az említett dolgozó, akarva, nem akarva, munkaidő után kiment az említett községbe és várta, hogy mikor és merre megy majd Piusz a kotróval. Hogy ne keltsen feltűnést, motorkerékpárját kétszer is szétszedte és összerakta az útszélen, de Piusz csak nem jött kétórai várakozás után sem. Elment hát a megbízott dolgozó a szomszéd faluba az egyik alárendeltjéhez és megkérdezte, nem látta-e, hogy Piusz merre ment a kotróval. Alárendeltje azt válaszolta, hogy látta, Űjhont felé hajtott. Á felelős dolgozó nem késett és nekivágott a megadott iránynak, keresni, hol van a kotró feketemunkán. És meg fs találta. Másnap bement az igazgató a kavicsleadásért felelős dolgozó irodájába és szigorú hangon megkérdezte: — Elvtárs, tegnap parancsot adtam, hogy kísérje figyelemmel Piuszt, és az eredményt jelentse. Hiába várom, már ebéd felé jár az idő, és az esetről még nem kaptam jelentést. Volt az ügyet kivizsgálni? — Igen, kérem, igazgató úr-r-voltam, de nem tartottam szükségesnek erről önnek ielentést tenni. — Hogyhogy? — mérgelődött az igazgató. — Hiszen világosan megparancsoltam, s maga a parancsomat nem teljesíti? Tudja nagyon jól, hogy az utóbbi időben többször előfordult, hogy munkagépeink feketén dolgoznak magánembereknek. Ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni, szigorúan fellépek mindenkivel szemben, aki parancsaimat megszegi és az üzem gépeit saját meggazdagodására használja fel. Kérdezem magát, miért nem tartotta szükségesnek i 1 mteni az ügyet? — Azért, igazgató úr — válaszolta a felelős dolgozó —, mert megtaláltam őt Öhontban, ahol munkaidő után pincét ásott feketén az ön tisztelt bátyiénak! — Aha, ja Igen, persze — motyogta zavartan az igazgató —, Igen, tudunk róla, akkor végre mégis elment. Jani. már nem kérek jelentést. P. P.
