Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-23 / 12. szám
új ifjúság 9 Mr. Morcheck keserű szájízzel ébredt, és még a fülében csengett George Owen-Clark nevetése, az utolsó dolog, amire az estéből emlékezett. És micsoda este voltl Az egész Föld a századfordulót ünnepelte. A Háromezredik Évi Béke és boldogság mindenkinek, és boldog, boldog élet... — Boldog vagy? — kérdezte az este Owen-Clark és ravaszul, pityőkásan vigyorgott. — Ügy értem, boldog vagy az é- des kis feleségeddel? Kellemetlen volt. Mindenki tudta, hogy Owen-Clark primiti- vista, de ml jogon betvenkedik vele? Csak mert egy Primitív Nőt vett feleségül?... — Szeretem a feleségemet — mondta Morcheck határozottan. — És sokkal helyesebb és e- gyüttérzőbb, mint az az idegbajhalmaz, amit te a feleségednek hívsz. Persze, az ember nem bánthat meg egy vastagbőrű prl- mitivlstát. A primitivisták a feleségeik hibáit legalább annyira szeretik, mint az erényeiket — ha nem jobban. Owen-Clark még ravaszkásabban vigyorgott: — Tudod, öreg fiű, én azt hiszem, nem ártana a feleségednek egy kis kivizsgálás. Megfigyelted a reflexeit az utóbbi időben? Elviselhetetlen hülye! Mr. Morcheck kikászálódott az ágyból és belepislogott a ragyogó reggeli napsütésbe. Myra reflexei — a fene egye meg, talán volt egy szemernyi igazság abban, amit Owen-Clark mondott. Mostanában Myra eléggé lehan- goltnak tűnt. — Myra — szólította. — Kész a kávém? — Egy pillanatig csend volt. Aztán csengő hangon szállt a válasz! — Azonnali Morcheck belebújt a háziköntösébe. Még mindig álmosan pislogott. Szerencsére három ünnepnap következett. Mindháromra szüksége lesz, hogy kiheverje a múlt éjszakát. Lent Myra javában 'szorgoskodott, kitöltötte a kávét, szalvétát vett elő és előhúzta a széket férjének. Az leült, Myra pedig megcsókolta a feje búbját. Morcheck szerette, ha megcsókolják a feje búbját. Kopaszodott. — Hogy van ma reggel az én kis feleségem? — kérdezte. — Csodálatosan, drágám — válaszolta az rövidke szünet u- tán. — Remélem, ízleni fog a reggeli. A kedvenced. Morcheck az ételért nyúlt. — Hogy érzed magadat? — kérdezte. Myra megvajazott egy szelet pirítőst, aztán megszólalt: — Csodálatosan, drágám. Tudod, egyszerűen csodálatos volt a tegnap este. Minden percét élveztem. — Én egy kicsit felbosszantottam magam — mondta Morcheck fintorogva. — Imádlak, ha bosszankodol — mondta Myra. — Ügy beszélsz, mint egy angyal — úgy értem, mint egy nagyon okos angyal. Örökké el tudnálak hall gatni. Mr. Morcheck ' felragyogott, — Ez, ez skandál, ezt írja meg! — kiáltott fel az ismeretlen és az újságlát a kezembe nyomta. Megkértem, hogy foglaljon helyei és töviről hegyire magyarázza el, miről is van szó tulajdonképpen. — A mindenit a firkászának — dühöngött az ismeretlen —7 a botcsinálta kritikusa képes volt az én hidamat pocskondiázniI — Maga építész? — kérdeztem. — Dehogy, fogtechnikus vagyok — magyarázgatta. — Csináltam egy arany hidat, és ez meg kegyetlenül bemártott, egy cérnaszál se maradt rajtam szárazonI — Hm... — mondtam csodálkozva. — Hallgassa csak, mit firkált össze rólam: „Az alkotó tehetségtelensége már első pillantásra szembetűnik. A híd (ha ugyan hídnak nevezhetjük) a forma funkcionáltságának a teljes tagadása és hibás szerkezeténél fogva egyenesen fájdalmasan hat. Habár egy- egy pillanatra talán jól sikerült hidak utánzatának tűnik, a maga megvalósulásában azonban mégis seleft, szegényes kocát, a fogászattechnika művészetének legalja“. — Hál ez bizony éles — mondtam. ROBERT SHECKLEY: A TÖKÉLETES FELESÉI! mint egy kegyes napocska, aztán összeráncolta a homlokát. Letette az ételt és megdörgölte az arcát. — Tudod — mondta —, kicsit összekaptam Owen-Clark- kai. A Primitív Nőkről beszélt. Myra szótlanul megvajazott egy ötödik pirítóst és a növekvő halomhoz tette. Már nyúlt egy hatodikért, de a férje gyengéden megérintette a kezét. A nő előrehajolt és megpuszilta az orra hegyét. — Primitív jMők — mosolygott. — Azok az idegbajos teremtmények! Nem vagy velem boldogabb, drágám? Lehet, hogy Modern vagyok, de egyetlen Primitív Nő sem tudna úgy szeretni, ahogy én — és én i- mádlak! Igazat mondott. A történelem során a férfiak sohasem voltak képesek arra, hogy boldogan éljenek a kezdetleges Primitív Nőkkel. Al|k az önző, elkényeztetett terémtvények egy életen át tartó gondoskodást és figyelmet követeltek. Mindennapos dolog volt, hogy Owen-Clarkkal a felesége eltö- rölgettette az edényeket. És az a bolond hajlandó volt rá! A Primitív Nők állandóan pénzt kértek ruhákra és ékszerekre, ágyban akartak reggelizni," elmászkálták bridzsezni, órák hosszat telefonálgattak, és a jó ég tudja, még mit műveltek. Megpróbáltak a férfiak munká jába is beleavatkozni, végül pedig az egyenrangúságukat bizonygatták! Néhány hülye, mint Owen- Clark, ragaszkodott hozzájuk. Felesége védőszárnyai alatt Mr. Morcheck úgy érezte, lassan elmúlik másnapossága. Myra nem evett. Morcheck tudta, már korábban megreggelizett, hogy teljes figyelmével kiszolgálhassa. Az apró 'dolgok jelentették a leglényegesebb különbségeket. — Azt mondta, lelassult a reakcióidőd. — Igen? — kérdezte Myra, rövid szünet után. — Azok a Primitívek azt hiszik, mindent tudnak. A válasz helyes volt, de túl sokáig késett. Mr. Morcheck még néhány kérdést tett föl a feleségének, és a konyhai órán figyelte a reakcióidejét. Tényleg lelassult! — Megjött a posta? — kérdezte gyorsan. — Telefonált valaki? Nem fogok elkésni a munkámból? Három másodperc múlva Myra kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Valami nagyon nagy baj volt. — Szeretlek — mondta egyszerűen. Mr. Morcheck torka összeszorult. d is szerette, őrülten, szenvedélyesen. De annak az undorító Owen-Clarknak igaza voll. Myrának kivizsgálásra volt 1 JANUS OSENKA: Kritika — De ez még nem minden — dühöngött a technikus —, ő még ennél is tovább megy. U- gyanakkor az egész A-tól Z-ig szemenszedett hazugság. A híd ugyanis olyan, amilyennek lennie kell. Ritkán sikerül egy hidat ilyen jól megcsinálni. És mit ír mégis a kritika szerzője? Íme egy újabb részlet iz- zadmányából: „A csillogás, amelyet minden figyelmes nézelődő észrevesz a híd csiszolt felületén, ez a hangsúlyozott finomság, mind- mind a közvélemény megtévesztését szolgálják és ama gyanús produktum alkotójának ideo-morális kettősségéről vallanak.“ — Ez aztán a megbélyegzésI — vallottam be. — Hogy lehet így tönkretenni egy ártatlan embert? — jaj- dult fel mélységes bánatában a fogtechnikus. — És még tovább: „Világos, hogy a híd alkotója a legsúlyosabb dekadens áramlatoknak esett áldozatul és lelkesedését a sötét ellenséges forrásokból merítette.“ Hát mit szól hozzá? — Ismeri néhány ellenségét? — érdeklődtem. — Nem ismerek én egyet se — biztosított a technikus. — Ez azt jelenti, hogy az az alak az egészet kitalálta — mondtam. — Az ujjából szopta ki az e- gészet — mondta a technikus. — A kritika végén még megjegyzi, hogy az egész ügyben „ambivalenc indolenciát" mutattam. — Az egész dolgon nagyon csodálkozom — jegyeztem meg végül. — Értem, hogy a filmesek, írók, zenészek munkájának elemzése után, mások munkájára is oda kell figyelni, és esetleg írni is róla, de a híd szüksége. Ügy tűnt, hogy a nő megérezte a gondolatait. Észrevehetően összeszedte magát és megszólalt: — Csak azt kívánom, hogy boldog legyél, drágám. Azt hiszem, kissé beteg vagyok. Meggyőgyíttatsz? Visz- szaveszel magadhoz, ha meggyógyítottak? — és ne hagyd, hogy megváltoztassanak! Gyönyörű fejét a karjára hajtotta. Sírdogálni kezdett — hangtalanul, hogy ne zavarja a férjét. — Csak egy kivizsgálás, drágám — mondta Morcheck és megpróbálta visszatartani a saját könnyeit. De jól tudta — a- kárcsak a nő —, hogy az valóban beteg. Igazságtalanság, gondolta. A Primitív Nők durva idegrendszere csaknem teljesen védett volt az ilyen betegségekkel szemben. A kifinomult, finoman kiegyensúlyozott érzékenységű Modern Nő azonban túlzottan is hajlamos volt rájuk. Égbekiáltó igazságtalanság! Hiszen a Modern Nőkben egyesült a/ nőiesség valamennyi legmagasz- tosabb, legérzékenyebb tulajdonsága. A szívósság kivételével. Myra ismét összeszedte magát. Nagy erőfeszítéssel föl- emelkedett. Gyönyörű volt. A betegség pirosra színezte az arcát, és haja ragyogott a reggeli napsütésben. — Drágám — mondta. — Nem maradhatnék még egy kicsit? Lehet, hogy magamtól is rendbe jönnék. — A tekintete azonban egyre bizonytalanabbá vált. — Drágám... — gyorsan megkapaszkodott az asztal szélében. — Majd ha új feleséged lesz, próbálj visszaemlékezni, mennyire szerettelek. Kifejezéstelen arccal leült. — Kihozom a kocsit — mormolta Morcheck és elsietett. Még egy perc, és ő sem bírta volna tovább. Zsibbadtnak, összetörtnek é- rezte magát, amint a garázs felé baktatott. Myra — elveszett. És a modern tudomány valamennyi vívmánya sem segíthet rajta. Odaért a garázshoz. — Gyerünk, farolj ki! — mondta. A kocsi simán kifarolt és megállt mellette. — Valami baj van, főnök? — kérdezte a kocsi. — Aggődónak látszik. Még mindig másnapos? — Nem. Myráről van szó. Beteg. A kocsi egy pillanatig hallgatott. Aztán lágyan megszólalt: — Igazán nagyon sajnálom, Mr. Morcheck. Bárcsak tehetnék valamit. — Köszönöm — mondta Morcheck és örömet érzett, hogy baráti megértésre talált. — Sajnos, azt hiszem, semmit sem tehetünk. A kocsi az ajtóhoz farolt, és Morcheck besegítette Myrát. A kocsi puhán elindult. Tapintatosan hallgatott egész úton, míg Myrát visszavitte a gyárba. kritikája, hogy mire való? I- lyen itt még nem voltl — Én tudom, miről van itt sző — mondta rövid gondolkodás után a fogtechnikus. —- ö nem engem akart megbántani. — Hát kit? — bámultam rá. — Az énekest — mondta. — A biliárdgolyó elve alapján... — Nem értem — vallottam meg őszintén. — Még nem mondtam önnek — magyarázta a technikus —, hogy azt a hidat, amelyért a kritikus így lekapott, egy bizonyos énekesnek készítettem. A- lapjában ő az énekesre akart ütni, de nyíltan és közvetlenül nem tehette. — Miért? — kérdeztem. — Azért, mert az a bizonyos énekes egy ilyen dolgot talált ki: Mozgósító és lélekemelő dalciklussal járja a vidéket. Es ezzel kapcsolatban nem lehet támadni. — 0, a ravasz — mondtam elismerően. A technikus egyetértőén bólogatott. Ugyanakkor azonban eszembe jutott, hogy milyen nehéz ma már az embernek a kétértelműségek, a célzások és utalások sűrűjén át elvergődnie az igazságig. T. Erdélyi Edit fordítása A közelmúltban újabb | nagy veszteség érte a magyar irodalmat. Elhunyt Jan- kovich Ferenc Kossuth-díjas jeles magyar költő. Mi az itt közölt versekkel búcsúzunk tőle. Jankovich Ferenc versei: SZÉP ÁM A TÉL IS Itt a tél helye nálunkl Ideje, hogy az évszakok átrendeződjenek. Ha mi vagyunk a kis Nyugat-Kelet, kis-Észak mért ne lehetnénk? Viseljük a telet! Anííg a kikelet minket is megszeret, jó egészséggel viseljük a telet, viseljük a telet, a zúzot, a deret szép vidámsággal és nagy békességgel. Viseljük a telet, verjünk is a télből jó kenderkötelet: szép kötelet, melyben csonttá szilárdul a hó lágy gyapja, bárki kezébe foghatja és meglóbálhatja... Mert jó ám a kötél is a nyár kévéihez, és szép ám a tél is a Zúz-üzemben, s jó néha megkötözni a tavaszt: mely rügyet hazudik, a bitang paraszti minden évben egyszer kiöltve nyelvét csúfondárosan a világra, míg lelkét kiadja dalolva: „Sej, mi még akartunk valamit, lhajja!... De ti már nem akartok semmit, csuhajjal" Kanyarítsuk hátunkra a telet és ballagjunk el, ködmönös öregek, a holdba. EMLÉKEZÉS ÉS FÁJDALOM Ritkulnak már, foghíjasok a jó sorok... Napról napra nyílnak-zárulnak a sírok. S kik maradunk, kevésből egyre kevesebb, megtanuljuk: maradni még keservesebb. Egyre több testvér-képet hoz fel a síri száj, egyre több kart tár ki felénk az űrhomály, szaporodnak életemhez a néma tanúk; vágyam oly mélyen eltemetve, mint ők maguk. De sokan, sokan elmentetek, jó barátaim! Kinn vagytok már a temetők lombos árnyain. Ki arccal Nyugat, ki arccal Kelet felé fordulva, néztek ti már a mindent ölelő semmi felé. Hol yagytok? Azt még tudom, mint esik Nyugat, Kelet... Hol vagytok? Azt is tudom, hogy erre nincs felelet. Kapun túl vagytok, ahol áttörni gyenge az ész — Talán egy dal foszlánya még felidéz: vissza-csendíti kedves rangotok s arcaitok: emlékezés és fájdalom — a többi titok. KÉT TAVASZ KÖZT Két tavasz közt ülök a télben újra, ajkamhoz vonva a csésze teát... Mit bánom én, hogy havas a világ a hőtorlaszok közt visz az ember útja... Sőt, szeretném az ég minden havát csészémbe gyúrni, így vigasztalódva: ha már a lélek, folyton lángra gyúlva, oly oltatlan keresi igazát... Mint szélroham, egy percre sem csitúlva, feleselek az éggel, visszafújva: a tél-e vagy a sors a mostohább? Két tavasz közt ülök a télben újra, a vihar havat, én meg verset fújva — Versenyre keltünk, ki bírja tovább? ÜRES A KERT Üres a kert... Rőt vadszőlők megül száraz zörgéssel, ím, a nyár elillant. — Arcomba hömpölyg a kertet megült fanyar, dús októberi illat. Hulló szirommal láng-csókot se küld a bíbor rózsa, szép tüzét elszórta. — Hideg krizantém mögé menekült a száraz kapor, bamba tök, ugorka. Mekkora vírulás volt — és miért? Hulló sziporkák zörgő tőrein hideggel fizet az ősz a tüzért. Én is elszórtam lángdús élveim a férfikor virágzó évein™ A nyári tűzijáték véget ért.
