Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-23 / 12. szám
Oveőka Filoména hajadon. Mosónő. Huszonhárom éves, fiatal cigánylány. Két éve áll a mosoda óriási vasalómasinája előtt s havonta tisztán ezernégyszázat keres. Előtte a Teslában betanított munkásként szalagmunkát végzett, kétszázzal kevesebbért. Nem is a pénz miatt hagyta ott, hanem a két- műszakos munka elől menekült. Azt mondja, megérte. Korábbi és jelenlegi munkahelye között három lényeges különbséget tart nyilván: itt többet keres; fél négykor befejezi a munkát — bár a teslai ülőmunkával szemben itt naponta nyolc és fél órát állva dolgozik —, szombatja szabad. — Szívesebben végezné más munkát? — Nem tudom — válaszolja. — Nem szeretne inkább elá- rusltónő lenni? — Mosónő is kell, nem? Ebben természetesen egyetértünk. — De még mennyire kellős négy koronával fizetne feltételes módban a mosoda vezetője, Husiőková Ruzena és a táblára mutat: „Mosodai munkára nőket felveszünk“ Néhány hónappal korábban jártam már itt mint „mosató“. A tábla akkor is ott volt. — Régóta tart a mosóhiány? — Vállalatunk régi és egyre nagyobb problémája ez. Bár a ml fiókunkban teljes a létszám. A színhely kivételes mosoda. Az egyetlen, amelyik huszonnégy órás terminusra dolgozik, és az egyetlen, ahol a mosoda egy helyen van a begyűjtővel. Azonkívül nemcsak mosnak, vasalnak, hanem kölcsönöznek is ágyneműt. A rendelő jön, kitölt és aláír egy nyomtatványt, megegyezik a kölcsönzés intervallumaiban, fizet tizennégy koronát, s ennek fejében kap egy komplett ágyneműt, aztán használja, visszaviszi, ismét tizennégy koronát fizet, és máris viszi a következőt, a tisztát. Ha a saját ágyneműjét mosatná, huszonnégy órát kéne várnia, és négy koronyval fizetne többet. Pillanatnyilag 1700 ágyon szolgál az általuk kölcsönzött ágynemű. Ez a szám tendenciózusan emelkedik, mert egyre több az érdeklődő. A fiőküzemben nyolcán dolgoznak. Hét nő, egy férfi, aki a gépek karbantartását végzi. Mikor odamentem, még ott volt, mikor beszélni akartam vele, eltűnt. Talán attól félt, felteszem a kérdést; hogy dukál a kisebbség annyi nő között. Talán dolga volt, alkatrész után ment. Mikor megkérdeztem az asszonyokat, hová ment egyetlen férfialkalmazottjuk, nevettek. Nem tudom, miért. A legnehezebb munkát Antónia asszony végzi. A napi háromszázhúsz kiló ágyneműt ő mozgatja a legtöbbet és ő is végzi a legfőbb műveletet: a közvetlen mosást: Négy nagy doromboló mosógép, két még nagyobb, ordító csavarógép igényét látja el. E hat gépen kívül csak egyetlen gépe van még a fióknak, a vasaló, amely négy asszonnyal szolgáltatja ki magát. A nagy mosőporosláda nem számít gépnek, ők mégis annak tartják, mert a munka javarészét a láda tartalma, a mosópor végzi. Naponta huszonöt kilót fogyasztanak el. A sarokban papírzsákok. Tartalmuk klórmész Ezzel fertőtlenítenek, naponta ebből is elfogy jó néhány kiló. Antónia asszony férje troli- buszvezető. Havi háromezer koronás tiszta fizetésének pótléka az asszony keresete, havi másfél ezer — tisztán. Magukra és két gyerekre keresik ezt a pénzt. A család ágyneműjét természetesen Antónia asszony mossa, de ugyancsak természetesen: saját munkahelyén, ugyanott, ahol több ezer emberét. Nemcsak azért, mert az alkalmazottak ingyenesen moshatják a sajátjukat. — Miért? A válasz paradoxonnak tűnik, mégis természetes. — Bolond az az asszony, aki nem mosodával mosat. Rendben van. Nevetünk. Az asszonyok átlagórabére 9,50, néha 10 korona, a mosoda havi forgalma ötvenezer. — Havi forgalomnak nem sok — konstatálom a laikus bizonytalan hangján. — Hiszi vagy nem hiszi, mégis azon nagyon, de nagyon kevesek közé tartozunk, akik rentábilisan dolgoznak - mondja a vezetőnő. A „mosatók“ nagyrésze háziasszony. Sajnos a sokszor húsz, huszonöt kilós csomagokat rendszerint maguk cipelik ide és vissza. Ezt is a vezetőnőtől tudom. Hangsúlyozza, hogy a férfiak „dicséretére“ mondja mindezt. És mert magam is e dicséretes nemhez tartozom — elpirulok. De jönnek nyugdíjasok, diákok, agglegények. Mosatnak, vasaltatnak, kölcsönöznek. És mert mosodában vagyok, ahol több ezrek szennyesét teregetik a pultra — bátorkodom azt is megkérdezni, tiszták-e ezek a szennyesek. — Mit gondol? — kérdezi a vezetőnő. — Tiszták... — válaszolom, — szennyesnek feltehetően tiszták, utóvégre 1971-es írunk... — Még ennél is tisztábbak, aminek természetesen örülünk, persze vannak kivételek, hoztak már olyan ágyneműt is, amiről azt hittük, kátránypapír. Ezt higiéniai szempontból, külön áztattuk, s előmosósát is külön végeztük, bár a klór tökéletesen fertőtlenít. Ilyesmi viszont ritkán fordul elő, s ha igen, kénytelenek vagyunk elvállalni. A rendelő pirul vagy nem pirul, ugyanannyit fizet, mint más, vele szemben is ugyanazok a kötelességeink, mint mással. — Feltehetően sok még az olyan ember, aki nem bízik meg a mosodák tisztaságában. — Szerencsére, mert nincs elég kapacitásunk. De hát a kapacitás növekszik, s a tamás- kodók száma csökken, így hát rendben lesz a dolog. Remélhetőleg néhány év múlva keresni kell majd az olyan háziasszonyt, aki tartózkodna a tömegmosástól. Mert azon múlik csupán, hogy a háziasszonyok elhiggyék a „mosodai valóságot“, azt, hogy itt is ugyanúgy áztatnak, előmosnak, mosnak és hétszer öblítenek, akár odahaza. Azt hittem, ha nem is tökéletesen, de megközelítőleg olyan mosónőket találok itt, amilyeneket gyerekkori emlékeimből és az irodalomból ismerek. Tévedtem. Nem púposak, bőrüket nem áztatta gőz, nem hajolnak fa- teknő fölé. Reggel belépnek, napközben nyolc és fél órát dolgoznak, s a műszak befejeztekor odaáll- nak a zuhany alá. Az első műszak ezzel számukra is véget ért. És az ezután következő bevásárlással, akárcsak a többi nő esetében, számukra is megkezdődik a második műszak. Keszeli Ferenc Az anya és A kezdet szokványos, mindennapos, szinte banális. Tizennyolc éves lány összeismerkedik egy nála valamivel idősebb fiatalemberrel. A folytatás sem tér el a több ezer hasonló esettől. Találkák, séták, csókok, majd nemi viszony. Egy napon azután a lány megállapítja, kapcsolata nem maradt következmények nélkül: anyai örömöknek néz elébe. Amikor értesíti partnerét a dologról, ez kijelenti (ez is menynyire szokványos!), esze ágában sincs nősülni és megszakítja a kapcsolatot. A lány magára maradt. Állapotát sikerült eltitkolnia mindenki előtt. Csak ő tudott róla és a fiú, az viszont nem akart tudomást venni az esetről. Azután elérkezett a nap, amikor már nem segít semmilyen titkolás. Egy reggel, erős hasfájásra panaszkodva, nem ment munkába. Amikor egész délelőtt nem szűntek a fájdalmak, az anya unszolására elment a körzeti orvoshoz. Még mindig nem vallotta be, mi van vele. jelentéktelen hasfájást színlelt, és az orvos minden kivizsgálás nélkül gyógyszert írt elő. Az orvos durva hibát követett el. Ha kivizsgálta volna a pácienset, mint ahogy azt kötelessége diktálta, minden kétséget kizáróan megállapíthatta volna, nem hasfájásról, hanem szülési fájdalmakról van szó. Ezzel rengeteg kellemetlenségtől és szomorúságtól kímélt volna meg egy családot. Az előírt gyógyszer, érthető, nem enyhített a fájdalmakon. Déltájban a lány kiment az udvar végén álló WC-be, és néhány perc múlva egy egészséges újszülött került a WC-ak- nában levő ürülékre. Csodálatosnak tűnik, hogy az az „anya“ anya, aki négy gyermeket hozott a világra, egész délelőtt odahaza tartózkodott, és nem vette észre, hogy lánya vájú- dik. Legalábbis ezt állította később a bíróság előtt. Vajon a kis emberke megtudja-e valaha, csak a véletlen események összejátszásának köszönheti, hogy életben maradt? Véletlennek köszönhető, hogy nem merült azonnal el az ürülékben. A véletlen játéka az is, hogy vitalitását azonnal hangos sírással bizonyította. És ugyanilyen véletlen játéka a szomszédasszony közelsége, aki meghallva a gyermek sírását, néhány másodperc múlva a WC-nél termett, és ezzel megakadályozta, hogy a lány befejezze cselekedetét. A befejezés megint szokványos. Már ami az ilyen eseteket illeti. Vád, bírósági eljárás, ítélet — újszülött ellen elkövetett gyilkossági kísérletért három év szabadságvesztés, feltételes felfüggesztés nélkül. Vajon miért kísérelt meg ilyen szörnyű cselekedetet ez az amúgy nagyon rendes és dolgos lány? Három lehetősége volt. Legálisan a világra hozni gyermekét. Szocialista jogrendünk nem ismer különbséget házasságon kívül vagy belül született gyermekek közt. Sem az anyát, sem a gyermeket nem érte volna semmilyen anyagi vagy erkölcsi károsodás. Igaz, a falu tudata még nem egészen igazodik az érvényes jogrendhez, és így az esemény egy rövid időre témát szolgáltatott volna a falu nyelvének, de az nem lehet indítóok olyan szörnyű cselekedetre, mint a gyilkosság. / A másik lehetőség: igénybe venni a törvény által engedélyezett művi megszakítását a terhességnek. A lány a harmadik lehetőséget választotta. Megkísérelte semmivé, meg nem történtté tenni a dolgot. Még gyilkosság árán is. Vajon miért? A lány az eljárásban arra alapozta védelmét, hogy nem tudta, szülésről van-e szó. Csak emberi szükségletét akarta végezni a WC-én és közben, tudtán kívül megszült. Soha senki nem mondta neki, hogyan folyik le a szülés. A beidézett bírósági orvos szakértő maradéktalanul kiforgatta ezt a védekezést. Véleménye szerint az értelemmel meg nem áldott állat is megérzi, hogy vajúdik. Tehát az értelmes ember, még ha nincs is felvilágosítva, tudja, mi történik vele. Ez így igaz. Igaz azonban az is, hogy a lány nem sokat tudott testéről. Mert ha tudott volna, akkor azzal is tisztában kellett volna lennie, hogy még néhány héttel a szülés után is elég egy futólagos orvosi vizsgálat a szülés megállapítására. Tehát nem lehet eltitkolni. Ennek az ismeretnek a tudatában aligha merte volna megkísérelni a gyermek meggyilkolását. Ezek szerint valóban kevés felvilágosítást kapott. De hiszen olyan édesanya nevelte, aki maga Is négy gyermeknek adott életet, tehát szükségszerűen tisztában volt a dolgokkal. A megoldást a tárgyalás egyik pillanata hozta meg. A bíróság az anyát is tanúként hallgatta ki. Tekintettel a fent említett védekezési taktikára, az ügyész a következő kérdést intézte hozzá: — Maga mint édesanya, sohasem világosította fel lányát a nemi életről, fogamzásról, szülésről vagy hasonló dolgokról? És ekkor bújt ki a szeg a zsákból! Az anya egy pillanatig értetlenül bámulta az ügyészt, majd a felháborodás «érrel öntötte el az arcát, szinte megfeledkezve, hogy hol áll, rárivallt az ügyészre: — Mi rendes, erkölcsös család vagyunk. Hogy képzeli el, hogy nálunk ilyen fajtalanságok szóba kerülhetnek volna? Micsoda tömény koncentrá- tuma a kispolgári prüdériának? Tehát ez, ez az „erkölcsösség“ volt az indítőok. Ezért nem lehetett világra hozni a házasságon kívül fogant gyermeket, mert megtudta volna a világ, tehát az erkölcstelen dolog. A gyermek „megfabrikálását“ nem látták, tehát az nem erkölcstelen. A művi megszakítás erkölcstelen mert esetleg a szomszédok is értesülhettek volna róla, a gyermek belefojtása a WC-ben nem bűn, mert az titokban marad. Micsoda farizeusi alakoskodás! Micsoda feje tetejére állítása az erkölcsi értékrendnek! Nem az határozza meg erkölcsösségünket, mit teszünk vagy nem teszünk, hanem az, mit tud meg belőle a nagyközönség! A kispolgári gondolkodásmód, sajnos, még nem „fehér holló“ társadalmunk tudatában. Káros kihatását életünk minden területén észlelhetjük. Cikkünkben csak egy kis részterületre kívántunk rávilágítani. Törvényeink alapján minden lelkileg egészséges ember a tizennyolcadik életéve betöltésével nagykorúvá válik, önállóan rendelkezik önmagával. Jogilag is — és biológiailag is. Élete útján a helyes alternatívák megválasztása csak akkor lehetséges, ha erre az élet- útra kellően felkészítik. Minden vonatkozásban. Hogy ez nem minden esetben történik meg, ezt cikkünk is bizonyítja. Elgondolkoztató tény szülőknek és pedagógusoknak egyaránt. Horváth Rezső Ingyen még a mosolyt sem adják Ha elárusítőnö lennék, bizony én sem mosolyognék a kedves vevőre, még akkor sem, ha tudom, hogy a készséges kiszolgálás a szocialista és egyáltalán a kultúrált üzlethálózat jellemzői közé tartozik. Most azt kérdezik, miért ez a csökönyösség. Nem csökönyösség, de elárusítóinknak szemmeliláthatóan mindegy, hogy a kedves vevő vásárol-e valamit vagy sem. Különben is, az ülzetekben legkedvesebb időtöltésük a traccsolás. Még jó, hogy néha vannak hézagok a vásárlóinvázióban. „Havi hétszázért senki sem kívánhat tőlünk- többet. Más ennyiért még a füle botját sem mozdítaná.” Itt van a kutya elásva. Ä pénzzel. Kevés fiatal elárusítőnö keres ma többet 7—800 koronánál, és azt a pénzt egyszerűen nem tartja egyenértékűnek a kedves és készséges kiszolgálással. Főleg fiatalabb elárusítónőink ‘ véleménye ilyen, és ezzel szorosan összefügg a következő adat is, amelyet a napokban olvastam egyik napilapunkban: Egy-egy inas ki taníttatása államunknak 50—60 ezer koronájába kerül. A nyugat-szlovákiai kerület élelmiszerüzlet hálózatában dolgozók 15 százaléka élvezte ezeket az ezreseket, tehát az alkalmazottaknak csak 15 százaléka képzett elárusitó. Hol a többi? Hiszem a „botos“ iskola tudomásom szerint minden évben úgyszólván túltelített. Egy részük a mezőgazdaságba megy dolgozni (ugye különös?), egy részüket meg elnyelik a gyárak. Itt is, ott is jobbak a kereseti lehetőségek, mint az üzlethálózatban. Érdekli is őket, hogy az állam mennyi pénzt dobott ki iskoláztatásukra?! Mert kidobta! És az üzletvezetők a megmondhatói, mennyi fáradsággal jár manapság egy kitanult elárusító „beszerzése“. Aki gyakran megfordul Bratislavában, úgyszólván minden üzletben olvashatja a következő hirdetést: Felveszünk kitanult és tanulatlan eiárusítónöket is. Hogy ennek ellenére sem sikerül találni? Az igazi okát elárultam. Nekem is a búskomor boltos 'kisasszonyok súgták meg.-zJERZY DEBSKl: Hazardírozás Már rég elmúlt az az idő, amikor egyik vagy másik, akinek a jóindulatától függött ügyünk kedvező elintézése, álláspontját világosan és egyértelműen határozta meg: — Ha lehet, elintézem az ügyét. Hozzá kell tennünk, hogy a jutalom nagysága rendszerint világosan meg volt határozva: — Egy zöld hasú! Ma már ritkán próbálkozik valaki ilyen nyers és veszélyes módszerekkel; csupán finom célzásokra szorítkozik: — Hm, ez nagyon bonyolult eset. Ez sokkal szebben hangzik, mint a régi formula\, de ugyanakkor egy rettenetesen nehéz kérdés elé állít bennünket: mennyit? De félre a gonddal. Az utóbbi időben érdeklődéssel figyeljük az egészen új módszert. Többé-kevésbé így néz ki: — Jó napot. Behoztam a kérvényemet. — Rendben van — feleli szárazon a hivatalnok. — Kérem, adja ide. Es ekkor a kérvényező hirtelen hozzáteszi: — Fogadok magával száz koronába, hogy egy nap alatt nem intézi el. — Ügy? — csodálkozik el a hivatalnok és a szemével átjutja a kérvényt. Aztán azt mondja: — En még fogadok magával kétszáz koronába, hogy megvárásra elintézem. — Áll az alku! — All az alku! Tessék a pecsét és az aláírásom. Kész? — Csakugyan! — csodálkozik az ügyfél. — Ön nyert. Tessék a nyereménye. Ugyanaz a módszer más körülmények között: — Fogadok magácskával — mondja a látogató a titkárnőnek —, fogadok egy tábla csokoládéba, hogy nem jelent be Romolák igazgatónál! — En meg — feleli a titkárnő — fogadok önnel egy doboz konyakos meggyben, hogy azonnal bejelentem. Vagy: — Fogadok önnel, hogy nem javítja meg a televíziómat jótállásban. — No fogadjon. — Mennyibe? — Ötven koronába. — Jó, akkor javítsa meg. Nos, ebből is láthatják, hogy tudunk hazardírozni. (F: -tó-) Rágunk, rágunk? A jelenkori emberiség civilizációja az őseinktől reánk hagyott kulturális hagyományokból táplálkozik. Az araboktól örököltük számjegyeinket és a vegytan alapjait, a görögöktől az építészet elemeinek nagy részét, a rómaiaktól a jogtudomány alapjait és az amerikaiaktól — a gumirágást. Nem vitás, a legnagyobb népszerűségnek az utóbbi hagyomány örvend. Szerény nézetem szerint bölcs tengerentúli embertársaink ugyanazzal az erővel valami okosabbat is testálhattak volna ránk. Ez persze nem változtat a tényen: Rágnak, rágtok, rágunk... illetve ez az utolsó nem egészen pontos, mert minden igyekezetem ellenére a mai napig sem sikerült bekapcsolódnom ebbe az országos mozgalomba. Nem mintha a rágógumi fodormentás íze nem lenne ínyemre, ezzel nincs baj, inkább a „kérődző" tömeg nem éppen esztétikus látványa riaszt vissza ettől a nemes szórakozástól. Tehát rágunk. Villamoson, vonatban, a fiatalok rágcsálva bonyolítják le randevújukat, rág a postás, a kézbesítésnél, a főnök úr az értekezleten és a kisasszony az üzleti pult mögött, a diák az iskolapadban. Nem lehet előírni, ki mikor és hol rágjon. Mindenkinek korlátlan joga van a rágásra. Vannak azonban íratlan törvényei az emberi viselkedésnek. Ezeket még a rágásnál is figyelembe kellene venni! Rágcsálva és csámcsogva járni-kelni az utcán — enyhén szólva — illetlenség. Ha valakivel beszélgetünk és közben szaporán dagasztjuk szánkban a formátlan gumimasszát, ez magas fokú neveletlenségünkről tesz tanúbizonyságot. Ha viszont az elárusító mialatt elmondja a vásárlónak, mi minden nincsen a pulton (de annál inkább a pult alatt, amit viszont nem mond el), és közben szaporán foglalkoztatja rágóizmait, ez egyenesen szemtelenség. Még akkor is, ha ezzel a „nyugat szellemét“ kívánjuk magunk körül terjeszteni. —hr—
