Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-16 / 11. szám
új ifjúság 4 Páleník Ferenc, Blaho Károly, Hübsch Sámuel, Bajtko Károly MÚLT és JELEN Nagyon kedves vendégeket fogadott szerkesztőségünk az elméit napokban, a Csehszlovák Komszomol 50 éves jubileuma alkalmából a Komszomol régi tagjait: Hübsch Sámuelt, Fálenyik Ferencet, Bla- bo Károlyt és Bajtko Károlyt. A találkozó érdekessége az volt, hogy Hühsch és Blaho elvtársakat szerkesztőségünk tíz évvel ezelőtt, a Csehszlovák Komszomol 40. évfordulóján is már vendégül látta. Most újból eljöttek. ürültünk, hogy az elvtársakat ilyen hosszú idő után jó egészségben, korukat meghazudtoló frisseségben láthat tűk viszont. A találkozó további érdekessége: nem akartuk, hogy amolyan szokványos interjúalany — szerkesztötalálkozás legyen. Ezért meghívtuk a Duna utcai Magyar Tannyelvű Gimnázium SZISZ - szervezetének néhány tagját is. Célunk az volt, hogy a legifjabb nemzedék tagjai, a- kik csak könyvekből és hallásból ismerik munkásmozgalmunknak ezt a korszakát, a kortársak elbeszéléséből közvetlen élményt szerezzenek erről a hősi korszakról. Úgy é- rezzük, elképzelésünk helyes volt. Pathó Erzsébet, Hegedűs Margit, Mikus Balázs, Lovicsek Zoltán, Gál Anna és Mács Ildikó tanulók szinte elárasztották az elvtársakat kérdéseikkel, úgyhogy a szerkesztők csak a csendes szemlélő szerepére lettek „kárhoztatva“. Dr. Strasser György főszerkesztő üdvözlő szavai után megindult a beszélgetés. Kérdés kérdést követett. Mi volt az indíték a Komszomol megalapítására? Milyen volt a dolgozó ifjúság sorsa abban az időben? Hány évig tartott az inasok kiképzése? Mit csináltak az elvtársak az illegalitásban? És még sok-sok kérdés. Vendégeink szívesen válaszoltak mindegyik kérdésre. Magyaráztak, szinte meséltek, és szemünk előtt megelevenedett a múlt. A beszélgetést Hübsch elvtárs kezdte: „Utunk a munkásmozgalomba véletlen volt. Mielőtt bekapcsolódtunk, nem ismertük a szocialista eszméket, inkább csak ösztönszerűen éreztük. De mint szegény család gyermekei, gazdagabbak társaságába nem nagyon fogadtak be minket. Az egyetlen hely, ahol szívesen láttak és nem nézték milyen a ruhánk vagy bőrünk szine, a munkásotthon volt. Ezért mi i- de jártunk. Itt ismerkedtünk meg azután a munkásmozgalmi harc elméletével. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni, hogy mit jelent az, amikor egyes időszakokban boldogok voltunk, ha naponta egyszer jóllakhattunk. Szegény és nagyszámú családból származom. Tízen voltunk testvérek. Én a három legkisebb közé tartozom. Amikor kitört az első világháború, három legidősebb bátyámat a harctérre vitték. Én akkor még iskolába jártam. Két kisebb testvéremmel hármunknak két pár csizmánk volt, úgyhogy mindennap az egyikünk otthon ült, és csak ketten mehettünk iskolába. Az első szolgálatot a munkásmozgalomnak 1918-ban tettem. Győrből jöttek agitátorok, és én doboltam ki a faluban, hogy este gyülekezzenek az emberek az iskolában. 1920-ban kerültem Nitrára, épületüveges tanoncnak. Abban az időben eltért az inaskodás a maitól. Nem volt könnyű bejutni inasnak. Szerencse vagy protekció kellett hozzá. Nekem szerencsém volt.“ Egy kérdés következik: Milyen hosszú volt a tanulási i- dö és milyen volt az inas élete? „A tanonc a mester kénye- kedvének volt kitéve. Tudnia kellett padlót súrolni, mosogatni, kapálni, gyerekekre vigyázni. Ezért nem volt egy fillér fizetség sem. Akik a mestertől kosztot és lakást kaptak, azoknak a tanulási idő négy év volt. Enélkül három évig tartott. Amikorra felszabadult az ember, már ott volt az új inas, és ez hajtotta a hasznot a mesternek. A felszabadult segédet nem alkalmazta tovább.“ Blaho elvtárs veszi át a beszéd fonalát. „£n az érsekújvári bőrgyárban dolgoztam. Ez a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Bat'a tulajdonába ment át, Bat’a nem engedélyezte, hogy az üzemeiben szakszervezet vagy bármilyen más munkásszervezet működjön. Ezért mi illegalitásban alakítottuk meg az üzemi ifjúmunkás-szervezetet. A fő feladatunk az úgynevezett Bafa-rendszer elleni harc volt. Ez a szalagfendszer a munkás legmagasabb fokú kizsákmányolását tette lehetővé. A munkások között illegális röplapokat terjesztettünk. 1932 novemberében felfedték szervezetünket. Behívtak az i- rodába, és azonnal el kellett hagyni a gyárat. Üt percen belül a kapu mögött voltunk. Persze a harcot nem adtuk fel. Maradtak ott elvtársak, akiket nem lepleztek le. Érdekesség, hogy néhányan még ma is ott dolgoznak.“ Pálenyík Ferenc visszaemlékezései igazán sokrétűek. Munkássága nemcsak Érsekújvár és környékére terjedt ki, hanem országunk más vidékeire is. A második világháború éveiben illegális párttevékenysége folytán három évet a szomorú múltú szegedi Csillag-börtönben töltött, majd a felszabadulás után tizenhárom éven át a Magyar Népköztársaságban végzett különböző szakaszokon fontos munkát. Ezért Pálenyík elvtárs visszaemlékezéseihez külön cikkben még visszatérünk. „A Horthy-rendszer pribékjeinek nem kellett a hitleri Németországba tanulni járni“ — állapítja meg Pálenyík elvtárs diákvendégeink kérdésére. „Már az 1919-es ellenforradalom fehérterrorja megmutatta Horthyék hóhérainak valódi arcát. A csendőrök és rendőrök brutalitásáról is sokat lehetne mesélni. Hogy a vizsgálati fogságban milyen vállalási módszereket használtak a fasiszta nyomozók, arról sajnos mindmáig tapasztalható tények tanúskodnak. Én például a sok ütéstől bal fülemre csaknem teljesen elveszítettem a hallásom. De így van ez másokkal is. A kínzások egyikünknél sem maradtak nyomok nélkül. Voltak a kínzásoknak olyan formái is, amelyeknek leírása nehezen bírná el a nyomdafestéket. A szegedi Csillag-börtönben az ott bezárt kommunisták mindent megtettek, hogy elvtársaik súlyos helyzetén valamit is enyhítsenek. Az illegális pártmunka itt is folyt. Igen nehéz körülmények között még a pártoktatást is megszervezték, nyelveket tanultak, művelődtek. Ez a tevékenység csak úgy volt lehetséges, hogy a börtönkönyvtárban is voltak kommunisták, akik a feltételeket megteremtették.“ Bajtkó elvtárs így emlékezik vissza fiatalságára: „Szinte gyermekkorom óta veszek részt a munkásmozgalomban. Mint már Hübsch elvtárs is említette, én is a munkásotthonon keresztül jutottam el a munkásmozgalomhoz. A kommunista párt helyiségében szoktunk találkozni. Itt az idősebb elvtársak beavattak minket a párt programjába, ismertették velünk célkitűzéseit. Akkor a legközelebbi célunk a nagyobb darab kenyér kiharcolása volt, amelyet a kapitalistáktól kellett kicsikarni. Később, amikor már a Komszomol szervezett tagjai voltunk, tevékenyen is bekapcsolódtunk a párt munkájába: például a május elsejére való előkészületekbe, választásokba és még sok más akcióba. 1931-ben azután beléptem a CSKP-ba és a Vörös Szakszervezetbe. Nagy anyagi problémái voltak a pártnak. A tagság itt is segített. Például a szakszervezeti tagok tagsági díjuk mellett hetenként még egy koronát fizettek önként a párthelyiség fönntartására.“ Tanulságos és érdekes beszélgetés volt. Az idős elvtársak visszaemlékeztek életüknek mozgalmas éveire. A fiatalok első kézből kaptak ízelítőt a munkások életéről a burzsoá köztársaságban. A tanulók fel- készültsége és kérdéseik bizonyították, hogy tanáraik helyes úton vezetik őket. Végül szeretnénk megköszönni az elvtársaknak ezt az él ménydús találkozót. (feldolg. —hr—) Wittenberg József: v. Kínok és gondok között telt el a délután. Helyzetemet súlyos- bitót* a az is, hogy előzőleg értesítettem a keleti és a kárpátaljai hírlapárusítókat, hogy a vasárnapi számból a szokásos példányszámok dupláját fogják kapni, amelyben az új kormányzó érkezéséről szóló tudósítás az első oldalon tesz. Délután négy órakor megjelentem a püspöki hivatal titkársá-1 'gán és érdeklődtem. A titkár kijelentette: „A kormányzó úr este hat órakor érkezik Eperjesre, és öt órakor indulunk az állomásra.“ Megkönnyebbültem. A zászlókkal díszített állomás peronját ünneplő tömeg özön- lőtte el. A szerelvény első osztályú kocsijának ajtajában megjeleni dr. Beszkid köpcös alakja, örömteli mosollyal fogadta a küldöttséget és a közönség üdvözlését, majd elhangzottak az ün- jnepi beszédek. I Dr Beszkid a rögtönzött gyűlésen programbeszédet mondott, amelyet a tömeg nagy ovációval fogadott, majd fiakerébe ülve, ’vendéglátóinak kíséretében a görögkeleti egyház székházában levő szálláshelyére indult. A vasárnap délelőtt tartott rövid sajtótájékoztatón megjelent hazai újságírók igen sajnálták, hogy az ünnepi eseményről lapjuk olvasói kétnapi késéssel értesülhetnek. Természetes, hogy én nem árultam el trükkömet. Déli egy órakor a rikkancsok hangosan kiabálva árulták a Reggel vasárnapi számát: „Szenzációs kiadás“. „Kárpátalja kormányzója Eperjesen.“ A nagy példányszámban megjelent lapot rövid időn belül eladták. A sajtó képviselői részére a város főutcáján levő „Fekete Sas“ nevet viselő étteremben volt ünnepi ebéd. Vidám beszélgetések közepette az étterembe jött egy elegánsan öltözött magas, fekete hajú úr: „Bocsánat, uraim — mondta szívélyesen —. de Wittenberg József szerkesztő urat keresem.“ Felálltam. — Kérem, én vagyok — mondtam nyugodtan. — Bocsánat a zavarásért — mondotta a vendég —, a kormányzó úr arra kéri, szíveskedjen eljönni hozzá. A jelenlévők bosszúsan vették tudomásul ezt a meghívást. A kormányzó mosolyogva fogadott, hellyel kínált. _ Hány éves maga, fiatal barátom? — kérdezte barátságosan. — Huszonnégy — mondtam. — Hát idehallgasson, kedves barátom! Egy Időben én is foglalkoztam újságírással, ismerem a lapkiadás csinját-blnját. Ismerem a távolságokat. Én tegnap este értem Eperjesre, s a Pozsonyban megjelenő Reggel című lap mai száma teljes egészében beszámol az Itt történtekről, sőt még az Is benne van. hogy én mit válaszoltam az üdvözlő beszédekre. Hogy csinálta ezt? — Kormányzó úr — feleltem —. Igaz, hogy aránylag fiatal vagyok, de sok mindenen keresztülmentem: világháború, forradalom. büntetőtábor és emigráció. Sokat jártam a választások előtti népgyúlésekre. ahol a képviselőjelölt programbeszédet mondott E V bíztató ígéreteket. Ismerem Kárpátalja dolgozó népének sa- rarú életét. Feltételeztem, hogy kormányzó úr Is olyan prog- mbeszédet mond majd. hogy feltétlen segíteni akar Kárpátalja elnyomott lakosságának sorsán. És amint a valóság Igazolja, nem is tévedtem, mert így történt. — Ügyes felkészültségéhez gratulálok — mondta barátságosan a kormányzó —, további sok sikert jó munkájához. II. A kettős nagy ünnepekre a lapok 20-24 oldalon Jelentek meg. Ilyenkor még több anyagra volt szüksége a szerkesztőségeknek. Közeledett pünkösd napja, s erre az alkalomra valami érdekes, különleges riportot szerettem volna írni. A véletlenek mindenkor közrejátszanak. Fried Jenő. a Kassai Munkás akkori főszerkesztője, elmondta nekem, hogy tudomása szerint Banská Bystricán lakik az egykori Osztrák-Magyar Monarchia császárának és királyának, Ferencz Józsefnek volt első lakája. Szmolen Antal. Jó anyagnak véltem a vele való beszélgetést, hát leutaztam a városba. Egy régi barátommal. Kaluzsay Emil újságíróval találkoztam a városban. Barátságos, közvetlen beszélgetés közepette megtudtam, hogy rendszeres kártyapartnere az itt élő nyugdíjas Szmolen Antalnak és minden hét csütörtök délutánján tarokk-partin találkoznak. Színlelt nyugalommal vettem tudomásul a jó hírt. és megkértem, tegye lehetővé, hogy mint „kiblc“ részt vehessek >gy ilyen kedves baráti körben lezajló partin, ugyanis nagyon szeretem a tarokkjátékot — bár fogalmam sem volt annak szabályairól. — Szívesen megteszem — mondta Kaluzsay —, csupán nem szabad elárulnod, hogy újságíró vagy. Másnap reggel a város főterén levő Freivvirth kávéházban találkoztam Kaluzsayval. aki közölte velem, hogy szívesen látnak Szmolenék, és délután négy órakor együtt megyünk oda. Ebéd előtti sétát tettem a városba, s a vártemplom előtti téren, a bolgár kertészek zöldségpultjainál feltűnően jól öltözött férfit és két nőt láttam. A hölgyek nem igen hasonlítottak a bevásárlást végző háziasszonyokra. Észrevettem azt is, hogy a járda szélén egy idegen rendszámú személyautó áll. Most már jobban figyeltem a három személyt és a férfiban felismertem Borisz bolgár királyt, akinek a fényképét igen gyakran láttam újságokban. A Felső-Garam mentén Murány községben a bolgár királyi családnak kastélya volt, ahová a vadászatok idején jártak. Megbátorodva, elővettem nemzetközi újságírói igazolványomat és eléje leptem. — Bocsánat. Felség, a zavarásért, de bátorságot vettem, hogy egy rövid interjút kérjek öntől. — Kérem, nem haragszom — mondta hibás német nyelven —, csupán egyre kérem, tekintettel arra, hogy inkognitóban vagyok most Csehszlovákiában, hogy ezt a beszélgetést csak huszonnégy óra múlva továbbítsa lapjának, amikor már elhagytam országukat. — Természetesen! — feleltem magabiztosan. Beszélgetésünk tiz percig tartott, utána a közeli postahivatalba siettem, hogy telefonon továbbítsam lapomnak az anyagot, a- mely másnap meg is jelent „Villáminterjú Borisz bolgár királlyal“ címen. Pontosan négy órakor megjelentünk Szmolenék házában. Régimódi családi házban laktak. Szmolenné örökölte szüleitől. A ház kicsire épült, de ók jól elfértek benne és a heti egyszeri tarokkparti biztosította, hogy ne hiányozzék belője az élet zaja sem. A ház asszonya sápadt, hófehér hajú. szelíd, kedves jelenség volt. A lakás öreg bútorai kínos pedantériával voltak elrendezve. Szmolen Antal alacsony termetű. fehér „kecskeszakállt“ viselő jő modorú, vékonyka ember volt. Megérkeztek a további kártyapartnerek is; egy nyugalmazott alezredes és egy ugyancsak nyugalmazott adóhivatali Igazgató. Miután összeült a kártyaparti, a háziasszony engem a lakás szalonnak nevezett részébe Invitált, ahol barátságos beszélgetésbe kezdtünk. A kedves háziasszony „bizalmas“ elbeszéléseiből sokkal többet tudtam meg. mint amennyit akartam volna. Megbátorodva, arra kértem a nénit, hogy nlncs-e valami képes album ezekből az i- dőkből. — Ö, dehogy is nincs! — volt a kedves válasz és már hozta is a bőrkötésű „kincseit“. Megnéztük a képeket. Amikor már kinéztem magamnak a megfelelő képeket, hirtelen köhögni kezdtem. — Bocsánatot kérek, kaphatnék egy pohár vizet. — Ó, természetesen — s a kedves asszony már sietett is a konyhába. Csak néhány pillanatra maradtam magamra, de ezt kihasználva. három képet vettem ki az albumból. Véget ért a kártyaparti, öreg este volt már, amikor elhagytuk a kedves vendéglátók házát. Szépen kiszínezve, egy egész oldalon jelent meg az ünnepi cikk. de hogy mit írt erről nekem Kaluzsay barátom, azt már nem Is emlitem. (Folytatjuk)
