Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-01 / 35. szám
4 új ifjúság Az akaraterő l. • v példaképe (G. Lozgacsov-Jelizarov utolsó találkozása Leninnel) A Lenin-centenárium évében valamennyi, a sajtóban napvilágot látó, Lenin életével kapcsolatos kevéssé ismert mozzanat széleskörű érdeklődésre tart számot. A Lenin személye iránti érdeklődés nem puszta kíváncsiságból fakad, hanem az a mélységes tisztelet sugallja, mely egy, a mozgalommal szervesen összeforrott, úgyszólván csak történelmi eseményekből álló harcos élet- útnak szól. Lenin haláláról kiadott szűkszavú, szak- kifejezésekkel teletűzdelt orvosi jelentést annak idején sokan értetlenül fogadták. Nem bírták felfogni azt, hogy Lenin is csak ember volt, s neki i$ meg kellett halnia. Nem csoda, hogy még ma, 46 évvel halála után is az emberek kíváncsiak Lenin életének minden mozzanatára, arra, hogy miért kellett az emberfeletti embernek 54 é- ves korában meghalnia. Sokan teszik fel ezt a kérdést G. Lozgacsov-Jelizarovnak, Lenin nővére nevelt fiának is, aki 1923-ban a petrográdi politechnikai intézet diákja volt, s a téli szünidőt rokoni látogatáson Lenin közelségében töltötte. Utolsó találkozásáról Leninnel egy cikk keretében a Trtbuna c. hazai lapnak is beszámolt. Visszaemlékezésében hangsúlyozza, hogy e találkozás életében olyan eseménynek számít, melyről nehéz tárgyilagos hűséggel vallania. A közvetlen élmények és benyomások befolyásoló ereje nagy. Nem könnyű beszélnie arról, hogy mit érezhetett Lenin a gorki udvarházban élete utolsó napjaiban, mi foglalkoztatta, milyen gondok gyötörték, hogyan küzdött a szervezetét felörlő kór ellen. V. N. Rozanov professzor, akinek a boncolás feladata jutott, az egész orvosi közvélemény megdöbbenését fejezte ki afelett, hogy Lenin az érelmeszesedés olyan előrehaladott stádiumában, mint amilyent megállapítottak nála, nem vesztette el öntudatát, hanem emlékezőtehetségének teljes birtokában az utolsó pillanatokig dolgozott. Ennek csak gigantikus szellemi képesség és akaraterő lehet a magyarázata. Érdekes megállapításai vannak V. P. Oszi- pov professzornak is, aki hosszú időn keresztül kísérte figyelemmel Lenin egészségi állapotát, s aki Leninben mint páciensben is a határtalan akaraterővel rendelkező cselekvő embert látta. 1922-ben már erős fejfájás és beszédzavarokkal járó rohamok kínozták, de kitartóan dacolt a betegséggel. A Kominternben elhangzott két német nyelvű beszédét Ko- zsevnikov doktor szerint hiba nélkül mondta el. 1922 decemberében állapota súlyossá vált, ezek után már a szélütött test bénaságával küszködött, de a beszédtevékenység birtokában mondta tollba gondolatait, Az utolsó cikket 1923 februárjában diktálna le. Márciusban állapota súlyosbodik, beáll a beszédképtelenség, már nem képes írni és olvasni — csupán két — három egyszótagú szót tud kiejteni. 1923 májusában a legjobb orvosok részvételével megrendezett konzílium úgy vélekedik, hogy Vlagyimir Iljics állapota javulni kezd. Dobrogajev professzor segítségével beszéd- gyakorlatokat végez. Júniusban azonban újra rosszabbodik állapota. Még ezek után is összeszedi minden erejét, és Nagyezsda Konsztantinovna segítségével bal kézzel tanul írni. A palatáblán húzott minden sikerült vonás örömmel tölti el. Az írásgyakorlatokat csak halála előtt három nappal hagyja abba. 1923. október 21-én Lenin Moszkvát ö- hajtja látni, s a látogatást a rá jellemző szívóssággal, minden orvosi tilalom ellenére, ki is kényszeríti. Mária Ujinicsna és Nagyezsda Konsztantinovna megy vele. Oszi- pov professzor szerint, amint a városba értek, Lenin sapkáját levéve köszöntötte az alkonyatba boruló Moszkvát. E köszöntéssel vett örök búcsút a fővárostól és a Kremltől. Ezek után, decemberben került a sor G. Lozgacsov-Jelizarov számára oly felejthetetlen látogatásra. Az eseményeket idézve az emlékező elmondja, hogy a nyári szórványos találkozások lesújtó benyomásai u- tán milyen türelmetlenül várta a látogatást. „Amikor a gorki udvarház halijában már az egész család összeült a vacsorához, s az egyik mellékbejáraton tolókocsiján Lenint is begördítették, annyira meg- illetodtem, hogy a sokszor elképzelt köszöntés közben egy szó sem hagyta el ajkamat. Annyira meglepett Lenin derűt, optimizmust sugárzó lénye, hogy amint üdvözlésre nyújtotta balját, egv pillanatra úgy tűnt mintha szólt is volna valamit nekem. Csak később, meglepetésemből felocsúdva az asztalnál nyilait belém az a fájdalmas felismerés, hogy már úgyszólván nem is tud beszélni“ — írja. A napok gyorsan teltek. A V 1. Leninről elnevezett diák-kommunában uralkodó állapotokkal eltelt, az ottani különös szabadságtól megittasodntt lelkes diák minden alkalmat kihasznált arra, hogy Lenin társaságában lehessen. Lenin élénk érdeklődéssel hallgatta beszámolóit arról a különleges kommunista életformáról, mely az olyan túlzásoktól sem riadt vissza, mint a személyi tulajdon meglétére utaló mindennemű megnyilatkozás elítélése, a birtokos névmás használatának tilalma stb. Lenin Mária Iljinicsnán keresztül közölte a fiatal hazzátartozóval, hogy esténként is szívesen fogadja őt. A beszédképtelenség Lenint úgyszólván nem akadályozta a környezetével való érintkezésben — emlékezik az egykori látogató. Azt a néhány egyszótagú szót, amelyeket még ki tudott ejteni, olyan ügyesen kombinálta egyéb kifejezési eszközökkel, hogy majd minden közlési szándékát megértették, s ez határtalan örömmel töltötte őt el. Betegsége ellenére is mindenkivel szemben természetes egyszerűséggel viselkedett. A túlzott előzékenység, szolgálatkészség és gondoskodás meglehetősen zavarta Lenint. Még súlyos betegként sem akart másoktól különbözni. Lenin aktivitását és tenni akarását csak bizonyos fokig korlátozta betegsége. Amikor már látása is romlani kezdett, és túlságosan fárasztotta az olvasás, szívesen vette, ha Nagyezsda Konsztantinovna felolvasott neki. Amint azonban rájött, hogy állapotára való tekintettel sok mindent eltitkolnak előtte, inkább maga olvasta el az újságokat. „Módomban volt látni, hogy Vlagyimir Iljics mélyen átélte mindazt, amit elolvasott“ — emlékezik G. Lozgacsov-Jelizarov. „Egv alkalommal jellegzetes jelenet szemtanúja voltam“ — írja. „Vlagyimir Iljics az olvasott cikk végére érve, dühösen összegyűrte és eldobta az újságot. Amint felvettem és kisimítottam, Trockij cikke ötlött szemembe s így szavak nélkül is megértettem Lenin felindultságát.“ 1924. január 7-én a gorki „nagy ház“ vidám gyermekzsivajtól visszhangzott. Mária Ujinicsna, miután feldíszítette a karácsonyfát, meghívta a gorki szovhoz dolgozóinak gyermekeit, akik utánozhatatlan bájjal' és keresetlen gyermeki egyszerűséggel mutatták be tudományukat Lenin apónak. Lenint láthatóan felvidította a zsibongó gvermekhad. Életében ez az este volt az utolsó ünnepi összejövetel. „Amikor január 11-én elhagytam Gorkit“ — emlékezik G. Lozgacsov-Jelizarov — „semmi sem jelezte azt, ami tíz nap múlva bekövetkezett. Nem is sejtettem, hogy örökre búcsút veszek Vlagyimir IIjlestől. Meg voltam győződve, hogy ismét felépül. Csodálatos akaratereje keltette ezt a látszatot.“ Az emlékező hangsúlyozza, hogy több mint kéthetes gorki látogatása alatt nem győzte eleget csodálni Lenin önuralmát, szívósságát, amellyel hihetetlen ellp»Oást fejlesztett ki a szervezetét fokozatosan felőrlö betegséggel szemben. Örömmel állapítja meg, hogy a 46 évvel ezelőtti látogatás benyomásai megegyezne! Oszipov professzor megállapításaival és azzal, a- mit Lenin életének utolsó napjairól a hozzátartozók mondtak el. Igen, Lenin élete utolsó percéig megőrizte szellemi erejét. Viselkedése, tettei természetes szükségszerűségből fakadó életmegnyilvánulások voltak. Betegsége alatt senki sem látta őt elkeseredettnek, levertnek. Nem engedte, hogy a betegség lelkén is úrrá legyen. É- letének utolsó percéig hű maradt önmagához, megmaradt Leninnek. 1 I „Soha többé Hirosimát!“ — Tüntető japán diákok. A „hakko-ieju“ elv csúfos Európa már ujjongott a fasiszta Németország veresége és a véres háború vége fölött érzett örömében, amikor a Távol-Keleten még dörögtek a fegyverek A világuralomra törő, fanatikus japán körök sehogy sem akartak beletörődni az események kérlelhetetlen alakulásába, és elszántan, többé-kevésbé sikerrel védekeztek a szövetséges csapatok katonai erejével szemben. Minden jel arra mutatott, hogy a japán imperialistáknak sikerül megvalósítani a háború elhúzására irányuló tervüket, amikor nagy — a háború további kimenetelére nézve döntő — esemény történt. A Szovjetunió kormánya két héttel a potsdami nyilatkozat közzététele után, 1945. augusztus 8-án közölte, hogy augusztus 9- töl kezdve hadban áll Japánnal. Szato moszkvai japán nagykövetnek átnyújtott jegyzékben többek között ez állt: „A hitleri Németország pusztulása és fegyverletétele után Japán maradt az egyedüli nagyhatalom, a- mely még mindig a háború folytatása mellett foglal állást.“ „A Szovjetunió kormánya, szövetségi kötelezettségéhez híven, eleget tett a szövetségesek felhívásának és csatlakozott a szövetséges hatalmaknak ez év július 26-án tett nyilatkozatához.“ „A Szovjetunió kormánya úgy véli, hogy ez az általa folytatott politika az egyedüli eszköz, amely alkalmas arra, hogy közelebb hozza a béke bekövetkeztét, megszabadítsa a népeket a további áldozatoktól és megkímélje a japán népet mindazoktól a veszélyektől és pusztulásoktól, amelyeket Németországnak át kellett élnie, miután megtagadta a feltétel nélküli fegyverletételt. A fent kifejtett tények a- lapjá.n a Szovjetunió kormánya kijelenti, hogy a holnapi naptól, vagyis augusztus 9-től kezdve a Szovjetunió Japánnal szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát.“ A Vörös Hadsereg egységei mindjárt az első napon több mint 150 kilométert nyomultak előre a japánok által megszállt Mandzsúria területén, és döntő részük volt abban, hogy a japán imperializmus néhány nappal később megadta magát. Ezzel — remélhetőleg örökre — megbukott egy elv, amely a telhetetlen japán expanzió ügyét volt hivatott szolgálni. A japán imperialisták a nemzet történelmi hagyományait meghamisítva, minden részletében kidolgozták a „felsőbb rendű fajról" szóló elméletet. Azt állították, hogy a „jamátó-faj" isteni eredetű, és hogy ennek a fajnak küldetése a világ összes népének leigázása. A „hakko-ieju“ elv szerint a „földkerekség minden részének a Mikádő jogara alatt kell egyesülnie“. Az elv egy legendán alapul, amely szerint a japán császári Jiáz sarjai a napistennő, Amateraszu 0- mi-kámi leszármazottai. A japán iskolákban a legkisebb gyermek fejébe is belemerték, hogy fölényben vannak valamennyi emberfaj felett, és teljes joggal rendelkezhetnek, bármilyen idegen nép munkája és javai, szabadsága, sőt még élete felett is. Okuma gróf, japán államférfi, a múlt század végén így jósolt: „A huszadik század közepe táján Ä- zsia síkságain Japán és Európa között harcra kerül sor. s e harc befejeztével Japán válik a világ urává.“ Tanaka tábornok-miniszterelnök 1927-ben a következőképpen körvonalazta programját: „Kína leigázásához szükséges, hogy e- lőbb Mandzsúriát és Mongóliát hódítsuk meg. Ha le- iciáztuk Kínát, akkor a többi ázsiai és déltengeri ország reszketni fog tölünk, és önmagától aláveti majd magát a mi akaratunknak.“ Mandzsúria megtámadásával és leigázásával ennek a programnak a megvalósítását kezdték meg 1931-ben. A japán világuralomra törő tervek nagyon jól megfeleltek a többi nagyhatalom elképzeléseinek, mert azok azt remélték, hogy Nippon népe a Szovjetunió ellen fordul. Nem is tévedtek. Az említett Tanaka tábornok abban az időben e- zeket írta: „Előbb vagy u- tóbb, de feltétlenül harcolnunk kell maid Szovjet 0- roszországgal.“ Bár Japán és a Szovjetunió között 1925-ben e- gyezmény jött létre a két ország között fenntartandó békés kapcsolatokról, a japán nagyvezérkar lázasan készült a Szovjetunióval folytatott háborúra. Már 1928-ban kidolgozták a Szovjetunió ellen irányuló támadás részletes tervét. Araki japán hadüayminisz- ter 1932-ben feiháborodot- 'tan írja a Gaikoszja című lapban, hogy vajon türheti- e Japán népe, hogy Vlagyivosztok elnevezésű szovjet város álljon a Csendesóceán partján. Felszólította a japánokat, hogy a szuronyok erejével „szabadítsák fel“ Szibériát a „jött- ment oroszoktól“. A szovjet-mandzsu határon egyre gyakoribbá váltak a fegyveres japán provokációk. Mandzsukuo bábállam területén üldözni kezdték a szovjet állampolgárokat. Nagyszabású haditámaszpont és erődítési építkezésbe kezdtek. Lázasan bővítették a hiányos vasútvonal- és közúti hálózatot, hadianyaggyárakat építettek. A japán megszállás tizenhárom esztendeje alatt 6500-ról 13 000 kilométerre bővítették Mandzsúria vasúti hálózatát, és 50 ezer kilométernyi közutat építettek. A Mandzsúriában kiépített hadiipar fejlettségére vall, hogy a háború u- tolsó éveiben innen került ki Japán ipari termelésének egyharmada. A japán terv 1942 nya* rán helyezte kilátásba a Szovjetunió megtámadásának időpontját. 1941 végén már közel egymillió japán katona állomásozott Mandzsúriában. Itt vonultatták fel a japán tüzérség felét, a harckocsizok kétharmadát és a lovasság háromnegyed részét. A japán militaristákat csöppet sem zavarta. hogy kormányuk 1941. április 13-án semlegesség! egyezményt kötött a Szovjetunióval. Bár Japán nyíltan nem támadta meg a Szovjetuniót, de a ■ Mandzsúriában állomásozó kvantungi hadsereg állandó veszélyt jelentett, és nagyszámú szovjet katonát és felszerelést kötött le. Részben ez is befolyásolta a második .világháború elhúzódását, mert a Távol-Keleten állomásozó szovjet egységek bevetése a nyugati fronton meggyorsíthatta volna a német megszállók vereségét. A Vörös Hadsereg határozott fellépése villámgyorsan megváltoztatta a távol- keleti hadihelyzetet. Egységei ellenállhatatlanul nyomultak előre. Szétzúzták azt a kvantungi hadsereget, melyet Marshall tábornok, az amerikai vezérkar főnöke a japán hadsereg „büszkeségének“ nevezett. A szovjet csapatok néhány nap alatt felszabadították egész Mandzsúriát, Észak- Koreát, Dél Szahalint és a Kuril-szigeteket. összesen 594 ezer japán katonát és tisztet, továbbá 148 tábornokot ejtettek foglyul. A Vörös Hadsereg beavatkozása további felesleges véráldozatoktól mentette meg a harcban álló feleket, mivel a tokiói kormány két nap múlva bejelentette, hogy hajlandó elfogadni a potsdami értekezlet feltételeit. Igaz, hogy a japán hadvezetőség még ezek u- tán is igyekezett a dolgokat húzni-halasztani. Időt akart nyerni arra, hogy ismét talpra állítsa hadseregét, és alkalmas pillanatban visszavágjon. Ez a számítása már nem vált be, de még így is sikerült kirobbantania egy hosszú véres polgárháborút Kínában. 1945. szeptember 2-án a tokiói öbölben horgonyzó a- merikai Missouri sorhajó fedélzetén tokiói időszámítás szerint 10 óra 30 perckor Szigemicu külügyminiszter és Umecu tábornok, vezérkari főnök, aláírták Japán feltétel nélküli kapitulációját. Ez nyitotta meg a Csendes-óceán néhány országában is a demokratikus fejlődés útját. PALÄGYI LAJOS
