Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-01 / 35. szám
új iíjúság 5 „Az elméletek értéktelen képletek csupán. Csak a véghezvitt munkának van értelme!“ IM P R E S S ZIÖ K És aztán rádöbbent a saját erejére. Észlelni kezdte az önmagateremtette világot. Amit korábban az idők, dimenziók építettek benne, egyszerre lerombolta. A kialakított j formák szűknek bizonyultak. Feszi- ! tőerejüket aránytalanul kisebbnek érezte a benne megvalósulni vágyó potenciáknál. Mert nem elég csak ismerni a világot, az anyagot, az a- nyag örök konstrukcióit, élni is kell, hogy benne és általa megvalósíthassuk önmagunkat: agyagtáblákra szántott könyörtelen törvényeinkben, kőbe vésett győzelmi kérkedéseinkben, a kozmoszba törő agysejt- jeink igazságában, a szeretetteink- re árasztott gyűlöletünkben... És az anyag megadta magát a mű- ■ vésznek. Engedett szúrós tekinte- 1 tének, akaratának. És eggyé lényült • vele. Neki a fa, a fának az ő széllé- j me lett éltetője. Először legbelül, a mélyrétegekben mozdult meg valami. Szeme és ujjai végigpásztázták-tapogatták a fa szép hasadékait, finom görcseit, ívelt merevségéből érvényre segítették a formába áhítozó meztelenséget. A mű aztán tudatunkban elfoglalta az őt megillető helyet és már többé nem szabadulunk tőle Hordozzuk időtlen időkig, mint a- hogy ő hordozza a sorsunkat. De a művész megszabadult lelke terhétől. Az átfolyt az anyaqba. ősi portáinkat őrző kopjafába vésett matematikai koefieiensekhe, falunk határában feszülő szilfák évgyűrűi közé kényszerített áhitatos perceink emlékébe, a vaskos körtefák barázdált kérge alatt hallgató giordáno brúnók kínjába, oktalanul ledöntött, szálegyenes fatörzsek elüszkösödött barna karjaiba... A művész megszabadult lelke terhétől... KopAAs Tibor (KISS SÁNDOR SZOBRAIRÓL) Halálos fogantatás SÁNDOR kiállítása filozófia és emberség - fába faragva (CERUZAJEGYZETEK) A csehszlovákiai magyar képzőművészet részéről ritkán ér bennünket ekkora öröm, mint amely Kiss Sándor első, önálló kiállításán dobogtatta meg a szívünket. Ha a kiállítás jellegét akarnám summázni, ezt mondanám: Nyolc, fában megfogalmazott, filozófiai mélységű emberséghit, emberségvállaíás... Mert erről van szó. A huszadik század és a régi múlt „átkainak“ szoborrá ál- modásáról... — Aki ide belép — jegyezte meg az egyik látogató —, vagy elszalad, vagy maga is költővé válik! Nos, valóban! Ezen a kiállításon a látogató nem maradhat semleges. A művész, a művészet kényszerítő hatása alá kerül azonnal — s valahogy, hitében megerősödve hagyja el a kiállítási termet. — Igen, tiltakoznia kell, neki is harcolnia kell az észt és emberséget tipró erők ellen, s az állandóan fejünk felett lebegő atomháború erői ellen. (Gnózis, Halálos fogantatás.) Nyolc szobor. Mindegyikük, külön, külön tanulmányt érdemelne. A meglepetés a- zonban, amit látogatókban, szakemberekben ez a kis tárlat kivált, o- lyan nagy, hogy dadogásra is alig futja erőnkből. Filozófiai mélységű emberséghit... mondottuk feljebb és talán még ez a legpontosabb megfogalmazása ennek a művészetnek. A Gnomónokban például, a műit világát állítja szembe az új kor rémeivel. André Malraux írja valahol: „újra megtalálni az embert mindenütt...“ Kiss Sándor ezt a hívást úgy fordítja le a maga nyelvére, hogy az emberre leselkedő huszadik századi veszélyeket (háború, rák, atom stb.) fogalmazza meg, s jut el az emberig... Éppen ezért, a malrauxi (vagy Kiss Sándor-i) gondolat mintegy függvényeként — ez a kiállítás csak mélységes emberi a- lázattal közelíthető meg. Ezek a mély gondolati töltésű, világkisugárzású totemek ugyanis ezt igénylik... ,-0Kiss Sándort tíz éve ismerem. Tíz éve tisztelem, szeretem mint barátomat. Arra már nem emlékszem, hogy minek kapcsán mutattak be egymásnak bennünket. A gondolat azonban, amely akkor az agyamon átvillant, azóta is él bennem: „Vajon honnan jön ez a szúrós tekintetű, mokány magyar?“ Sokat üldögéltünk együtt kávéházakban, műteremben, s albérleti szobáinkon. Vitatkozgattunk. beszélgettünk, itt-ott mulattunk is... Ő keveset beszélt (talán ez volt az első kapocs, amiért mindig jól éreztem magam a társaságában), de mindig a lényeget mondta ki. A másik tulajdonsága. amiért szerettem és szeretem, szinte már fanatikus ígaz- ságszeretete. Nem pózolásból ilyen, hanem alapvető emberi összetevőinél fogva. A harmadik vonzási felületet pedig abban találtam — ahogy megvetette a nagyképu pozőröket, és abban, amilyen alázattal közelített mindig a művészethez...-0Nyitrai otthonában ülünk. Próbálom szóra bírni: — Beszélj magadról?! — bár tudom, hiszen ismerem, hogy úgysem sikerül... — Mit beszéljek én? Beszéljenek helyettem a szobrok. Nézd, én tudok gondolkodni, de magyarázkodni?! Különben sem hiszem, hogy egy szobrász, festő vagy akár író esetében is az lenne a fontos, hogy honnan jött, hol járt iskolába... Amit tesz, alkot, az beszéljen helyette, az valljon a honnan-hová útról... — De talán... a művészi krédód... — A művészi krédóm az amit megvalósítottam, nem az amit elmondok... Nevetünk. Aztán ő szólal meg: — Egy valamit azonban megírhatnál. Éspedig azt, hogy bár Hlozník- nál végeztem grafikán, mégis inkább szobrász vagyok... Négy éven át az iparművészetin ugyanis fafaragá- szatot tanultam. A főiskolai évekből is hármat a szobrászaton töltöttem, s csak az utolsó három évet töltöttem grafikai szakon.-0Vajon honnan jön ez a szúrós tekintetű, mokány magyar? Már tudom a választ. Azokból az ősi vérkeringéssel táplálkozó régiókból, ahová csak a kiválasztottak jutnak el olykor-olykor. Éppen ezért megérdemli, hogy emberi aggódásait meghalljuk, megszívleljük, hogy illő alázattal közeledjünk hozzá.' TŐTH ELEMÉR GNÖMÖNOK. (A gnomőn a legrégibb és legegyszerűbb asztronómiai eszköz — egy pontosan függő'egesen álló pálcát, vagy oszlopocskát jelöl, . amely árnyékát vízszintes síkra vetítette. Az árnyék csúcsát félóránként megjelölték, s így állapították meg, hogy melvik a legrövidebb árnyék — az mutatta a déli irányt!) MAJERNÍK-TEREM BRATISLAVA
