Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-11 / 32. szám

Arany, mert aranyat ér, szemét, mert valójában szemét, pontosabban: papír, rongy, csont, ócskavashulladék — de a Zberné su- rovlny által jelvásárolt „áruk“ listáját olyan hosszan sorolta az üzem igazgatóhelyettese, hogy nem győztem lejegyezni, jegyzetfüzetemben így is szerepel vagy húszféle szeméttípus, vagy aminek a felvásárlás után nevezhető: nyersanyag.

A szóban forgó vállalat két célt szolgál. Nemzetgazdasági, ipari szempontból csak az egyik a lényeges, az, hogy a különböző hulladékokból jelentős ipari termékeket és közszükségleti cikkeket állít elő. Mert az üzem nemcsak felvásárol, hanem gyárt is. A második cél lényegtelen, tulajdonképpen nem is cél, csupán annyi, hogy az üzem tevékenysége egyben gyakorlati bizonyítéka az anyagmegmaradás törvényének, amely szerint az anyag nem semmisül meg, csak átalakul. Ez esetbep hasznosan glakul át, mert szántszándékkal, mintegy jövedelemforrást szolgáló érdekből alakítják át.

Viszont van egy másik, kevésbé gazdaságos anyagátalakulás is — az anyaqpocsé- kolás, az anyag meq nem becsülése, amelyet más szóval a szocialista vagyon felelőtlen elherdálásának nevezünk. De m,ost nem erről, pontosan ennek fordítottjáról lesz szó, habár a vállalatot nemcsak takarékossági célból létesítették, hanem egyéb o- kok >s közrejászottak.

A Zberné suroviny által felvásárolt anyagok lényeges mennyiségét a hulladékpapír képviseli. Csak az Idén például huszonhét- ezer tonna a tervezett mennyiség. Az első félév gazdasági mutatói azt igazolják, hogy az év végére a tervezett mennyiséget magasan túlteljesítik. Sőt, még az is bekövetkezhet — amire már volt precedens —, hogy a nagy kínálat miatt átmenetileg csökkentik majd a papír felvásárlást árát, vagy pedig egy időre leállítják a felvásárlást Előfordulhat ez is, de nem valószínű, mert a Párkányi Papír- és Cellulózgyár megindulása^ óta jóval nagyobbak az igények, mint korábban.^ A hulladékgyűjtő ugyanis a párkányi gyárnak adja el a hulladékpapírt,

A felvásárlásnak két módja van. Az egyik az ipari felvásárlás, ami annyit jelent, hogy azok a vállalatok, ahol a termelés folyamán rendszeresen nagyobb mennylséqü a hulladékpapír — ezt rendszeresen elszállítják' a gyűjtőnek, ott pedig rendszeresen lemérik és rendszeresen fizetnek érte — méghozzá nem is keveset. Hat áresoport van, mert a hulladékpapír minőségét, értékét is hat csoportba osztják. Az első osztályú áru mázsájáért 105.— koronát kap a szállító. A maaánqyüjtőknek neqyven fillért fizetnek kilóiáért.

De ennél érdekesebb dolgokat is el lehet mondani, s gondolom, érdemes is ezek közül felsorolni néhányat.

Nem ts olyan régen történt, hogy szirénázó mentőautón fehérköpenyes orvosok érkeztek liheave a bratislavai gyüjtőtelepre. Gyorsan elhadarták, miről is van szó. aztán a tiszta, hófehér köpenyekben nekiestek a több tonnás szemétkupacnak. Fél napi keresés 7/tán diadalmas tekintettel álltak eoy kisphh kwnnn előtt. Pirosba, zöldbe, feketébe kötött kéziratok voltak, a fakultás eavik évfolyamának disszertáciős munkái, amelyekkel a professzor dnlaozószobáiából a takarítónő hearaszolt a ayűjtöhelyre. s felvette kilóiáért a per nequvem fillért. Mert uaue env takarítónőnek is lói főn eay kis mollá'.-ifinarjnlpm. Manói

Az mór iával vénebben történt, amikor a-nt náVntnt nónvtárosnőto hányta s*ét. s á-tntta konnyoinol n panírkunacot. Néhány ónvnh p7rov* jfovcxtptf, nmelyekpt láe'olone- s°n nnj/ kartoné obozhan hely orott pl, a dnl- nn-’/yt- nrórn’nma vett Totón main' sem tud- tó?<-; bony azok a szórások, amelyeket okkor kézhpz vettek, ndüsszeuszt utat tártak

4 í'j ifjúság -------meg. A pénztárosnő, szegény pára, ugyan- /•is megtalálta a pénzt: a tizedik degeszre összepréselt papírbálában volt — s nem i présre váró kupacban.

Talán megmosolyogni való eset az is, a- melynek e riport készítésekor szemtanúja voltam. Én már csak azokkal a rendőrökkel találkoztam, akik szállították vissza a „papírt" a telepről. Nem akármilyen papír volt ám azt Története a következő: Szlovákia tudományos életének egyik jelentős személyisége — akit csak azért nem nevezek meg, mert nem árulták el a nevét — kivételesen kölcsönkapott a levéltárból olyan anyagot, amelynek értéke felbecsülhetetlen. Könyveket, bekötött Iratokat. De hadd beszéljek én is súlyban, mint a hulladékgyűjtő emberei. Súlyukat tehát másfél mázsára becsültem. Hogy hol? A hulladékgyűjtő-telepen, amikor a riport ügyében jártam ott. U- gyanis odakerültek. Hogy hogyan? Ma már ez is világos, mert a rendőrség töviről hegyire kivizsgálta az esetet. Az illető tudományos dolgozó lakást festetett. Könyvelt, — köztük a kölcsönvett levéltári példányokat is — kénytelen volt Ideiglenesen a pincében elraktározni. Ideiglenesen — egy-két napra. Nem nagy idő. A házban lakó qy'ere- » keknek azonban elég volt arra, hogy fölfedezzék, s egy részével, amennyit elbírnak, elvágtassanak a gyűjtőtelepre. Négy korona negyvenet kaptak érteAz a házmester vagy nyugdíjas öregember — nem mondták pontosan a foglalkozását —, aki százötven kilót szállított el ugyanezekből a könyvekből, ugyanerre a helyre, bizonyára többet kapott, Persze a büntetés, amit ezért mea kell maid fizetnie, még ennél ás jóval több lesz. Az üayet ugyanis kvalifikált lopásnak lehet mi- nősítejit.

Sok példát sorolhatnék még, de az alábbit nem lehet kihagyni. Ennél az esetnél jóval aktívabb rendőrségi beavatkozásra volt szükség.

Bizonyára kevesen tudják, hogy a létező ipari felvásárlás ellenére is, a felvásárolt papír hatvan százalékát magánemberek adják el a gyűjtőhelyeknek. Arról már többen értesültek, hogy ezek többnyire gyerekek, akik szervezetten, versenyszerűen gyűjtik a papírt, s a vállalattól nem kis jutalmakat kapnak érte. Azt meg igazán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy a cigány származásúak dolgosabb, élelmesebb rétege aktívan foglalkozik ezzel az üzlettel. Azt viszont ugyancsak kevesen tudják, hogy például a nyomdai alkalmazottak között olyan emberek is akadnak, akik naponta, rendszeresen öt-tíz vagy több kiló papírt visznek haza a munkahelyükről, aztán a gyűjtőhelyen eladják. Nem tudom, vajon ez most t- pári felvásárlás, vagy pedig a magánemberekkel szemben betartott előírások alapján veszik-e mea tőlük a „szemetet"?

De hadd szóliak már arról a nem mindennapos esetrőll

Hogy a gyerekek sokszor téglát, vásdara- bot, s értékben az összsúlyért kapott pénznél is drágább ’szenet csempésznek az eladásra szánt hulladékpapír közé, azt már

a felvásárlók ismerik, megszokták és hétköznapinak tartják. De olyan esetet sem t- gen érnek meg talán többé az életükben, mint... Mielőtt elmondanám, esküszöm, nem én találtam ki, ők is megesküdtek rá, hogy nem az ujjúkból szopták — szóval élő, fürge, egyesztendős cigánygyerek mászott elő a már megvett papírból. A gyerek beszélni nem tudott, még csak nem is sírt. Természetesen azonnal hívták a rendőrséget, a- mely mindenekelőtt kiderítette, honnét származik a kis kölyök — mert Ugye szemétleadásnál, ■ hál’ Istennek — vagy sajnos — nem kell az ember személyazonossági igazolványát felmutatnia —, aztán a történet motívumait kezdték elemezni. Hiszen fennállhatott az a lehetőség is, hogy egyszerűen a kicsitől akartak megszabadulni, mert feltehetően ő volt már mondjuk a hatodik, miközben anyja életkora... de hiszen ezt Ismerjük. Ami pedig kevésbé valószínű, hogy csak úgy többlet súlyként „csapták oda" a kis cigánygyereket, aztán csak úqy ottfelejtették a szemét között.

Ez a szemét, mondom, nagy teljesítményű présekbe kerül. Ide kerülhetett volna a kisgyerek is. Bebizonyítani ugyan nem leheteti, hogy valóban oda szánták-e, de mindenesetre meqkaptók méltó büntetésüket az ízleltelek".

Hogy milyen módon kerülhetnek rendszeresen a szemét közé régi, értékes könyvek, vagy hiánycikknek számító keresett könyvújdonságok — számomra teljesen érthetetlen.. Hiszen aki olvasni tud, könyv kerül a tulajdonába, feltehetően azt ts tudja, hogy az antikvárium mégiscsak többét fizet, mint a huUadékavljtő. ’ .

Beismerem vétkemet — ha ez a vétek, és nem pedia az, hogy értékes könyvek kerülnek szemétbe —, ripnrtutamról egy Ady- kötettel s a hajdan, a Pesti Napló kiadásában megjelenő csodálatos kivitelezésű albumokkal a hónom alatt tértem haza. Ki a- kartam fizetni — azt mondták, kllójh negyven fillér, de ezt n kereskedelmi formát ők nem ismerik, különben az úgyis csak néhány kiló. Aztán felajánlottam, hoau papírt hozok majd helyette. Ah, kérem, kiesiséq — , legyintett a présnél dolgozó ember.

Igen. kiesiséa. Csakhogu az embernek káromkodni támad kedve. Persze nem a hűl- ladéicoyűHö embereit illetné a szidalom, hanem azojcat. akik a hulladéknyűitönek adták el a-könyvet. S ha már eladóAk. hátadják antikváriumba. Ott ők is több pénzt kapnak érte. s a vásárló, bár néhány koronával dráoábban veszi mea. mint amennyit az antikvárium az előző tulajdonosnak kifizetett. mégis lói tár. mert lehet, hogy épp ezt a könyvet keresi már évek óta; s nemcsak komolu értélcet. hanem örömet is talál benne és mindazt, nmlt egy könyv egyáltalán jelenthet, mufiithnt az embernek — tudást, g leanaouohh értéket.

Ez nemcsak a szocialista vagyon, hanem a mindenki számára hozzáférhető, megszerezhető legnagyobb vagyon leni el előtt enebb elherdálása — pontosabban foaalmazva — végleges megsemmisítése eay olyan anyagnak, amely nem alakul át, hanem ilyenformán végérvényesen megsemmisül. i Gondolom, nem kell mondani, hogy ezzel csak a jó művekre gondolok, ezek érdekében háborodik fel az ember az ilyesmi láttán. Es azt sem szükséges ismételni, hogy nem a hulladékgyűjtő embereit illeti a vád. Mert ha ők is ezt vallják, részükről már akkor sincs segítség, de az ő céljuk más, munkájuk nem a válogatás, búvárkodás a szemétben, hanem a szemét értékesítése. A termelőüzemek már várják, ők pedig pénzt kapnak érte, természetesen * többet, mint mennyit érte adtak.

Az 1970-es esztendő első félévére 5 664 000 korona tiszta jövedelmet tervezett a vállalat. A valóság: 6 745 000 korona. Bár minden termelőüzemünk, vállalatunk ilyen rentábilis lennel Pedig ők csak szeméttel foglalkoznak. Apropói Arannyal.

Ez többek között csontot és embert hajat ts jelent. Iparunknak mindkettőre szüksége van, sajnos mindkettő hiánycikk. 1962-ben 12 000 kilogram — írd és olvasd — tizenkettőezer — embert hajat vásároltak fel a nyugat-szlovákiai kerületben, az idei esztendőre viszont már csak kilencezer kilogrammot terveztek, s nem biztos, hogy ezt tudják Is teljesíteni.

Aztán merje valaki azt mondani, hogy nálunk csak elvétve akad hosszú hajú férfit Igen, férfi, mert a női hosszú haj rendszerint a parókakészítőkhöz kerül drága pénzért, aztán még drágábbért vissza a nőkhöz, hogy felüket ékesítsék azzal.

Na és a csont.. Hát csont,. az lenne elég az eqykort nyugat-szlovákiai kerületben is — mert a riportban felsorolt adatok az egyszerűsítés kedvéért csak erre a területre vonatkoznak —, de mégis hiánycikk. Br- i dekes, nem? Húshiányra. nem ts panaszkod- I hatunk, csonthiány meg van. Az okok bili zonyára érdeklik az olvasót. Elárulom, mert nekem ts elárulták a felvevőhely emberei. ! Igaz, irulva-pirulva egy kicsit, mintha ők lennének érte a vétkesek. A csontot, illetve annak legjavát a vágóhidakról egyenesen Ausztriába exportálják. Hogy mire Ausztriának a csont? Amire Csehszlovákiának. Gombot, enyvet gyártanak belőle. De j hogy Ausztriában sincs ’húshiány? Es hogy i ezeír szerint van csonthiány? Lehet. Mindenesetre úgy néz ki, tőlünk olcsóbban meg tudják vásárolni, mint amennyibe nekik saját csontjuk szállítása kerülne. Mert büdös, átkozott szemét ám az a drága csonti Lip- tovsktj Mikuláson nemrég adtak át egy drága gépekkel'felszerelt qyárat, hoqy ott gyöngyenyvet készítsenek, mert szükség van rá. A gyár készít is. de kevesebbet, mint a- mennyire képes lenne. Ezért követelődzők a Zberné surovtnynál; adtatok csontot. A Zberné suroviny pedig a váaóhidakndl apellált sorozatosabban. Safnos nem segített. Most már magasabb szinten foglalkoznak a problémával. A felvevő emberei bíznak benne, hoqy meg is oldják — valuta ide. valuta oda, hisz a Liptovskű Mikulás-i agárban kihasználatlanok az uayancsak valutáért vett gépek. Reméljük, már nem sokáig.

A aabona arany — mondtuk, mert tényleg az. A kenyér még énnél is „aranyabb" — mondjuk, mert tényleg így igaz. Az embe-' rek mégsem úay bánnak vele, mint arany karikagyűrűjükkel. Rengeteg kenyeret elpocsékolnak, eldobálnak. Ennek bizonyítéka megcáfolhatatlan. A Zberné suroviny évente száz tonnát vásárol fel — s ezt csupán Bratlslavában, mert eqészséqünyi szempon- • tokból csak ebbe a felvásárlási területbe mentek bele az egészségvédelmi szervek, lay lesz újra arany az eldobált penészes kentiérhől, s úgy lesz belőle még „aranyabb", hoqy sertést, baromfit hizlalnak vele, amelynek húsa ugyancsak aranyat ér.

Aranyat ér, akárcsak ez a szeméttel foglalkozó hangyaszorgalmú vállalat.

KESZELI ^VENC

A világ legkisebb vasútja

A ragyogó elméjű Geoge Stephenson bányagépész jóvoltából 1814-ben, a killingworthi szénbányában mozgásba lendült a világ első vasúti mozdonya. Erőlködve vonszolta maga után a nyolc, szénnel töltött csillét, de ment, és ez a lényeg, mert lerakta az emberiség egyik legnagyobb találmányának alapjait.

Néhány esztedövel később, amikor a világ első vasútvonalának tekintett Darlington—Stockon pálya sikerein felbuzdulva,* az angol parlament megszavazta a Liverpool-Manchester vasútvonal megépítésének tervét, az ünnepélyes megnyitó előtt a következő párbeszéd zajlott le George Stephenson és áz egyik hitetlenkedő között:

— Uram! Tegyük fel, hogy az ön vonata tizenhat kilométeres óránkénti sebességgel száguld, egyszer csak egy tehén kerül az útjába. Nagy-nagy baja történhet.

— Igen, uram — válaszolta mosolyogva Stephenson —, a tehénnek.

Vajon mit szólna az a bizonyos hitetlenkedő manapság a japán Hokkaido-expresz láttán, amely több mint háromszáz kilométeres sebességgel száguld? A derék Stephenson szívből-lélekböl örülne, és joggal.

A vasúti hálózat _egy-egy ország gazdasági fejlettségének fokmérője. Hazánk e tekintetben á világ élvonalába tartozik. Területét széltében-hosszában több mint

14 ezer kilométer hosszúságú vasútvonal sz<5vi át. A vasúti hálózat sűrűségét tekintve, Európában a 6. hely illet meg benünket. S akkor még nem tudom, hogy a rangsorolásnál figyelembe vették-e azt a vasűtat. amely nem a Hok- kaido-expreszre. inkább Stephenson killingworthi. vonatára emlékeztet.

pionírvasút

A CSERMELY VÖLGYÉBEN

A forró nyári nap sok kassait kicsai a szürke falak közül. Aki csak1 teheti, igyekszik a természetbe, a vízhez. Leggyakoribb végcéljuk a Bankov vagy a Csermely völgye. Hogy mi a Bankov és mi a Csermely völgye, a kassaiaknak • nem szükséges magyarázni. • A beavatatlanoknak csak annyit, hogy etek a rohamosan fejlődő iparváros legszebb helyei, ahová még nem jutott el a civilizáció romboló hatása. Hamisítatlan őstermészet veszi itt körül az embert. Fölvidul, s legszívesebben tonnaszámra nyelné az ózondűs levegőt. Nem csoda, hogy a hét végén valóságos emberáradat tart erre, bár most egy kicsit körülményes az utazás. A szünetelő villamosforgalmat autóbuszbk helyettesítik.

Az autóbusz végállomásától rövid séta után fából készült, földszintes állomásépület fogadja az érkezőt. A két oldalt meredeken felfelé ívelő, fenyőfákkal borított

hegyek között, sínpár rohan a vég telenbe: a Kassai Pionírvasút.

Az állomásépület előtt vörös nyakkendős gyerekember erőlködik a forgattyú karjával. Vasútas e- gyenruhájának a kabátját másra szabták, majdnem a térdét veri, a* parányi kézfej ■elvész a kabát- ujjban. De ez őt mit sem zavarja, nyilván a sorompót engedi le.

Belépek a forgalmi irodába. Termetesebb, szintén vörös nyakkendőt viselő gyerkőc áll" a táv- írőgép felett. Rám se néz, mereven figyeli az előtte heverő gra- íikont, és telefonál:

— Halló ... Igen ... Az 1830- as járat... indulhat .. . fogadhatom . . . Minden rendben ... Vétel . ..

Miután leteszi a kagylót, felém fordul. Kérdő tekintete mondja: Mit óhajt? Közben az iménti for- gattyús is bejön az irodába. Antal Zoli a neve, a Terebesi utcai iskola nyolcadikos tanulója. Amíg édesapja a vasgyárban dolgozik, anyja kisebb testvéreit gondozza, legszívesebben itt tölti az idejét. Jó halyen van. A forgalmista szerepkörében megismert Árvay- Laci szintén.

JUBILEUM HARSONÁK NÉLKÜL

Beszélgetésünkre idős, jóságos tekintetű ember jön ki a szomszéd helyiségből. Gyurcsík Lajos bácsi, a Csermely völgyi pionirva- sút állomásfönöke. Öreg szaki, akitől tanulhatnak a kispajtások. Több mint ötven-éve teljesít szolgálatot a kék hadseregben.

Sokat beszélhetne a vasúti közlekedés fejlődéséről. Most azonban a pionírvasűt' a téma. Erről is sokat mondhat, elvégre azok' között

volt, akik vagy húsz évvel ezelőtt szabad idejükben csákányt és lapátot fogtak, hogy örömet szerezzenek a gyerekeknek. Akkor is itt állt. amikor 19S5. augusztus 2-án kigördült Csermely völgye felé az első, ünnepélyesen feldíszített vonat, az Ifjúsági Vasútvonalról jól ismert „Ancsa“ kismozdony. Ancsa azóta kivénhedt, múzeumba került, helyette , Diesel-motoros mozdonyok bonyolítják le a forgalmat.

Időközben egy vonat be is fut az állomásra. Alkalmi utasok, vörös nyakkendős, kék egyenruhás pionírok ugrálnak le róla. Felnőttek felügyelete alatt. végzik a kötelességüket. Közben elsajátítják a mesterség minden csínját-bín- ját. Egyiknek-másiknak megtetszik’ a szakma, és tanonciskolában folytatja a tanulást.

— Ha évente csak 4—5 gyerek választja közülük a vasútasszak- mát — hangsúlyozza Petrik Jenő bácsi, aki az állomásfőnökkel felváltva teljesít szolgálatot —, igyekezetünk akkor sem volt hiábavaló.

Persze sokkal több azoknak' a száma, akik itt tették meg az első lépést, és jelenleg már felelős beosztásban dolgoznak a va- sútigazgatóságon. Máskülönben e- zen a vasúton nincs pontosan előirt szolgálat. Senki seen kényszeríti a pionírokat, hogy játflanak. Bárki jöhet, amikor csak akar.-Á nyári szünetben néha azonban Így is olyan az érdeklődés, hogy több pajtást kénytelenek vagyunk ha- zaküldehi. X szülők szívesen elengedik gyerekeiket. Meg is kérdeztem Antal Zolitól, mit szól hozzá az édesanyja?

— Örül neki, mert tudja, hogy jó helyen vagyok.

A gyerekeknek megtérítik az útiköltséget. A legjobbakat kitüntetik, ami többnyire azt_ jelenti, hogy egy szabadjegye’t kap. a szüleivel együtt. Első osztályon utazhat az ország bármely helyére.

ILLENDŐSÉGBŐL JELES •

A legközelebbi járattal — most már inkognitóban — elindulok a Csermely völgyébe. Szinte félálomba szenderülve szemlélem a visz- szafelé rohanó festői tájat.

— A jegyet kérem — figyelmeztet a hátam mögött egy rokonszenves, úgyszólván félénk gyermekhang.

Illendően meghajol, aztán türelmesen várja, míg elökotorpm a zsebemből a kis papirkártyát. Kilyukasztja, visszaadja és megköszöni. Űtitársamra nézek, aki — a tekintetéből Ítélve — alighanem ugyanazt gondolja mint én: „Illendőséget felnőtt társaik is tanulhatnának tőlük".

PAlAgYI LAJOS

Amikor még az- „Ancsa“ pöfékelt