Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-04 / 31. szám

— Lányom, lányom ml lett belőled! — siránkozik egy anya a bírósági tárgyaláson.

A másik anya el se gient a tárgyalásra.

— Nem az én lányom — mondta, amikor megtudta, miért és hová idézik. \

— Látod, a barátnőd, az vitte valamire...

Látod, milyen ruhákban jár...? Tavaly külföldön vendégeskedett, most Olaszországba utazik... — Nyomja a harmadik anya a

szöveget, s minden mondat végén három pontnak hagy helyet.

De nem az anyákról lesz szó — lányaikról. Számuk jóval több, mint azoknak a bírósági tárgyalásoknak a száma, ahol ők és a „koléganőik“ kénytelenek megjelenni.

A HARMADIK „BÉRCSOFORT"

Tizennégy esztendős volt a lány, amikor a jól kereső városi kisiparoshoz került — albérletbe. Úgy kezdődött, hogy a hatvannégy éves pénzes öregúr fagylaltot vett neki, aztán befogadta egy éjszakára. Az őregúr meglehetősen egyszerű ember, talán még azt sem tudja, hogy törvénykönyvünk egyik legszigorúbb paragrafusa a liliomtip- rásról szól. Az öregúr megnevezés senkit se tévesszen meg — nem sétabotos, csokornyakkendős nyugdíjasról van szó, hanem egy kérges tenyerű, jómódú kisiparosról, akit csak azért neveztek így, mert bizony öreg és úr is, hiszen pénze van. Négy éve, amikor a lányt magához vette, még nem volt ilyen módos. De később rájött, hogy a lány nemcsak nála és nemcsak a maga korabelieknél szemrevaló... és azóta több a pénze. Üzlete fellendült, lakása ta- karosabb, szeme csillogóbb.

A törvénnyel semmi baja, hiszen hivatalosan is gyámságot vállalt a gyermeklány felett, aki azóta nagykorúvá érett. Ha nevét megírnám, szentül hiszem, hogy az ö- regúr bátran és felháborodottan feljelentene. S talán sem a házmesterrel, sem a szomszédokkal nem bizonyíthatnám állításomat, mert olyan kisiparos ő, akire a szomszédok is, a házmester is nagyon gyakran rászorulnak, ő pedig nagylelkű, pénzt sem fogad el tőlük. Mindannyian egy lebontásra váró romépületben laknak.

* * *

A másik öregúr helyzete fordított. Neki hajdan több pénze volt, mint pillanatnyilag. A bíró a nevét mondja, s mint tanút — elővezetik, ő a hatodik tanú. A vádlott huszonkét éves, áll a bíróság előtt — végighallgatja már az összes tanúvallomást —, nem volt megjegyzése, nem szólt közbe. Karján rózsaszín karszalag.

— Neve?

.,,,— Ez és ez. ;

Született?

— Ezernyolcszázkílencvennégy, kérem szépen.

— Ismeri a vádlottat?

— Igen, ismerem.

— ön feljelentést íett, miszerint a vádlott öntől, jogtalanul egy arany karórát, egy vekkert, táskarádiót, háromezerkettőszáz korona készpénzt tulajdonított el és a működési iparengedélyét.

— Milyen viszonyban volt ön a vádlottal?

— Nemi viszonyban, kérem szépen — mondja kereken, és halálosan- komoly arcot vág. Lerí róla, hogy a tárgyalás előtt valaki kioktatta. Védekezési stratégiát dolgozott ki, mert szerinte bíróság előtt tanúként vagy vádlottként állni teljesen egyre megy.

A tárgyalóteremben rajta kívül mindenki elmosolyodik. A vádlott is, és az ítélőbíró sem tudja visszatartani mosolyát.

— Foglalkozása?

— Foglalkozásom, kérem szépen, ipar- engedéllyel működő városi cukrász.

A vádlott, K. Klára öt hónapig a cukrász albérlője volt. Együtt laktak az egyszobás pincehelyiségeben — itt készült a fagylalt is. A nő kevés éjszakát töltött ott, de reggelre mindig megjött. Bármennyire groteszk, kitalált helyzetnek is tűnik, de a havi száz korona lakbért minden hónapban pontosan, készpénzben megfizette, és minden délután, miután kipihente a házon kívül töltött éjszaka fáradalmait, összefeküdt a cukrásszal, aki ugyancsak

pontosan, készpénzben kifizette érte a százast.

így került sor arra, hogy a bármennyire is jól fizető mesterséget űző cukrász nem a növekvő konkurrencia, hanem a hihetetlenül tartós potencia következtében csődbe jutott.

* * *

Életemben először lépek be egy futóismerősöm üzletébe. Pontosabban nem is az övé az üzlet, az államé. Ö csupán egyetlen alkalmazottja, vezetője, beosztottja, és termelője egy személyben. A helyiség üzlet, raktár és műhely — függönnyel elkerítve. Futóismerősöm a függöny mögül lép elő. Mocorgás hallatszik onnan. Szót se szól, int, hogy nézzek be a függöny mögé. Egy mezítelen szőke nőt látok. Ijedten tuszkol befelé, odasúgja, ő majd fizet helyettem — egyszóval: menjek, legyek a bűnrészese, és akkor nyugodt lesz. Nem leszek a bűnrészese. Üzlethelyiségben én ilyen nőkkel, és üzletszerűen nem szoktam.

A nő a függöny mögött felöltözik, és e- gyétlen pár cipőjében, egyetlen miniszoknyájában és egyetlen gyűrött blúzában kilép az esőbe. Az ijedt üzletvezető közli velem, hogy csak ez az egyetlen cipője, szoknyája, blúza van, amit rajta látok, meg a kosz. Délelőtt tizenegy óra, másfél órája engedték ki a börtönből. El is hinném, mert eléggé logikus, csak az benne a logikátlan, hogy hogyan engedhették ilyen koszosán távozni a rács mögül.

Aztán elköszönök. A történet kerekségéből csupán egyetlen mondat hiányzik, s ha nem sietek annyira, biztosan el is hangzik.

Körülbelül így hangzott volna az üzletvezető szájából: „Tudja, kérem, most szabadult a börtönből, pénzre van szüksége szegénynek, hogy új életet kezdhessen, én meg özvegyember vagyok, és régi kuncsaft ő, hát persze hogy hozzám fordult segítségért."

* * *

A három — alapjában rokon — idézett példa jellemző. Főhősei rendszerint elzül- lött városi szülők leánygyeremekei, nagy részük cigány származású és hasonló, de nem lehet mondani, hogy „fajtiszta“ kategória. Van köztük mindenféle. Az ilyen túl- fiatal, gondozatlan, s talán a legrafináltabb lányok ragadnak a legjobban — s rertdsze- rint tartósan — az öregurakra, miközen végzik a „házon kívüli" munkát is. A száz között jócskán találtunk olyant, aki nem egy alkalommal javítóintézetben is járt már. Szakmát egyikük sem tanult, a legtöbbjük munkakerülő és tolvaj. A prostitúción kívül még egyébb mellékprofessziókat is űznek

— például a zsebmetszést. Szüleik — ha vannak — keveset tudnak róluk, s ők is keveset szüléikről. Okfejtő magyarázatnak ez kevés, de a statisztika azt igazolja, hogy ezekben az esetekben a vád mindenekelőtt a szülőket illeti, hiszen kiskorúakról van szó.

A MÁSODIK „BÉRCSOPORT“

Többségük faluról városra felkerült lány. Vidéki származásukat redszerint viselkedésük és öltözködésük árulja el. Ez persze nem jelenti, hogy közülük nem kerülnek ki

— stílszerűen fogalmazva — nem fejlődnek vissza az első csoportba tartozókhoz, de azt sem jelenti, hogy nem fejlődnek fel az elit-prostituáltak színvonalára.

íratlan kereskedelmi törvényeik legalapvetőbb szabályai közé tartozik, hogy szórakozó helyeken, tánc közben ismerkednek,

s még a pénz leszámolása után is álszentek, úgy tesznek, mint akik nem is tudják, mi történt, mit jelent ez és az, no meg a

pénz. Egyedüli igényük a pénz — ezenkívül semmi más. Ezt mi sem igazolja jobban, mint hogy mindegyiküknek van megtakarított pénze. Titkos ideáljuk talán — legalábbis nekem így tűnk —, hogy egyszer férjhez is mennek. Még önmaguknak sem hajlandók beismerni, miféle mesterséget űznek. Dolgoznak, rendszerint gyárban — pénzüket félrerakják, ruhára sem költenek, cigarettázni alig tudnak, de szívják. A „szakmát“ alkalomszerűen végzik hétvégén, szombaton, vasárnap. Gázsijuk nem alacsony, de hazai pénz, a valutával talán nem is tudnának mit kezdeni. Közülük kerül a legkevesebb a bíróság elé, s közülük esik a legtöbb teherbe. Ekkor vagy abbahagyják, s gyorsan apát keresnek, vagy a szülés után, ugyan alacsonyabb „nívón", de már nem alkalomszerűen, hanem aktívabban csinálják tovább. A férjhez menésről lemondanak, s mintegy állandó életformaként a prostitúciót választják. Éjszakai táncos mulatók helyett kocsmák, olcsó káyéhá- zak lesznek a törzshelyeik. A szüléshez hasonló esetleges viszontagságok után gyorsan. öregszenek, s ezzel párhuzamosan csökken a gázsijuk is. Eljön az idő, amikor kocsmai ügyfeleik fizetési eszköze a sörig degradálódik.

Persze nem mindegyikük sorsa alakul így,

F. Erzsébeté a bíróság előtt végződött. Másfél évre ítélték. így hagyta abba — legalábbis egyelőre. Barátnője meg úgy. hogy férjhez ment. Egy bizonyos jelzőt viszont így sem lehet róluk lemosni...

A HARMADIK „BÉRCSOPORT“

Törzshelyeiken nemcsak a pincérek inkasszálnak nívóárakat, hanem ők maguk is. Lakásukra rendszerint nem visznek vendéget, mert az többnyire külföldi, kemény valutával fizet, s az költséges számára, ha a hölgynek is szobát kell bérelnie.

Évekkel ezelőtt egy nyugatról érkező vendégem szombatra jelentette be látogatását. Meg is jött szombaton, s első szava az volt: „Nahát, nálatok milyen olcsók a' lányok!“ Külföldi vendégem ugyanis egy nappal korábban érkezett, szobát bérelt, és körülnézett a „piacon". Persze miután elárulta, igyekeztem őt mindenről kikérdezni. Tapasztalatainak lényege: akikkel ő találkozott, rendkívüli intelligens teremtések, már csak azért is, mert németül és angolul tűrhetően tudnak társalogni.

— Na és az áruk? — kérdeztem.

— Csekélység, mondom, csekélység ... koronába átszámítva nyolcszáz, plusz a fogyasztás, apró csecsebecsék és miegymás. Egyébként diáklány volt a kicsi, műszaki főiskolára jár.

Gondolom, mondani sem szükséges, ő is olyan lehetett, mint a többi kolléganője — akik úgy néznek ki, mintha akkor léptek volna ki a legelőkelőbb nyugati divatlap- ból.

A rendőrségnek nehéz a dolga velük. Rengeteg köztük a diák, akiknek a főiskolai indexe természetesen munkakönyvnek számít. S azok, akik otthagyták vagy soha nem is jártak főiskolára, hanem az alsóbb rétegekből küzdötték fel magukat, illetve egyenesen ezen a szinten kezdték űzni a mesterséget — azok néhányórás munkaviszonyt kötnek, hogy a rendőrség semmit se szólhasson, ha... Persze a rendőrség sem ma született csecsemő, s nem egy hasonló rosszleányt buktattak már le. Munkaviszony ide vagy oda, sokan nagyon túlzásba viszik a dolgokat, sőt annyira túlzásba, hogy nincs tovább semmiféle argumentum — következik a bírósági tárgyalás, és...

* * *

Csehszlovákiában az utóbbi években jelentősen növekszik a nemi megbetegedések száma. Köztudott, hogy mi a helyzet ezen a téren a nyugati országokban, és azt is

tudjuk, milyen szép számban érkeznek hoz* zánk abból az irányból — tehát tiszta lelki- ismerettel, rosszindulat és alaptalankodás nélkül hozzágondolhatjuk a következményeket.

* * *

Jana fodrászlány volt. A barátnője egyszer meghívta őt a Devínbe. Aztán elment másodszor is. harmadszor is. De harmadszor már elegáns, nyugati anyagból varrott ruhában, otthonos mozgással lépett be a fotocellás ajtón. Egy éven belül nyugatné- metországi vőlegényt fogott. Nem tudni, melyikük, de kettejük közül valamelyik e- gész esztendeig hűzta-halasztotta az esküvőt. Aztán nagy nehezen mégiscsak sor került rá. Három hónap múlva a férjé beadta a válópert. A feleségétől fertőzést kapott. Ekkor a feleség, azaz Jana hazalátogatott. A férje sorsára jutott hazai partnere nem a bíróságra ment, hanem az orvoshoz. Jana azóta sem tért vissza Nyugat-Németország- ba. Idehaza tartózkodik, pontosabban: idehaza ül.

* * *

Emíliát magam is ismerem.

Míg festékekkel, pipereszerekkel, ruhákkal és miegyébbel fel nem küzdötte magát a nívó-árakig, és nem specializálódott a kimondottan kemény valutára, itt-ott még cigarettát is kért tőlem. De egy ideje azonban csak a köszönésemet fogadja — ha észreveszem.

A múltkor bizony nehezen vettem észre. A prágai Jalta kávéházban ültem az egyik barátommal, aki rendületlenül elnézett a fejem fölött. Nem fordultam meg, gondoltam, mit néz, bizonyosan valami szemrevaló nőt, aki a tekintetével mond, Ígér is valamit a barátomnak. Mert Prágában ez a kávéház a törzshelye az ilyen lányoknak.

Hátranézek. S mit lát szemem? Emília!

Átült hozzánk. És rákezdett:

— Ezelőtt két héttel hozott magával két hollandus Bratislaváből. A rohadtak talál-' tak jobb nőket, s most fütyülnek rám, holnap mennek vissza. Azt mondták, várjak rájuk, mert Bratislaváig a visszaúton is szükségük van útitársra. Dögök! Nem mondom, azért a gázsimat fizetik, na és közbe- közbe is akad valami a horogra.

így mondta. Mert Emília nyílt lány, túlságosan is az. Hogy meddig? Azt Emília is szeretné tudni. És ha tudná, bizonyára — legalábbis átmeneti időre — megszakítaná ennek a mesterségnek az űzését, amit a törvénykönyv keresetszerű kéjelgésként je-' löl meg.

* * *

Két jó előmeneteld egyetemista lány beszélget:

— Nézd meg ezt a Magdát. Az istenfáját, én őszintén bevallom, irigylem őt. Lassan meggyőződöm róla, ilyennek kell lenni. Az ember csak tanul, tanul, Ingázik a menza, az előadóterem és az intri között, ezek meg... Igen szép élet a diákélet, de ha az ember ilyesmit lát...

— Igen. talán igazad van — mondja a

másik töprengve.

RESZELI FERENC