Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-15 / 50-51. szám
Egy iskola tanulóinak Megmondom azonnal a kezdet kezdetén. Pontosan úgy jártam, mint a sokszor megénekelt életcétt kereső. Kereste, kereste az élet értelmét, és amikp-r már minden reménye hiábavalónak mutatkozott, történt valami, ami miatt élnie kellgtt, pedig már itt akarta hagyni a világot. En nem az élet célját kerestem; egyszerűen olvasóinkra voltam kíváncsi. Ne értsenek félre. Hétről hétre velük vagyok, hiszen munkám másképp el sem képzelhető. Ilyenkor nekem jut a hallgató alany szerepe, a másik, az olvasó problémáival kell foglalkoznom és az Oj Ifjúság panaszaira rendszerint nem futja időmből. Ez évben azonban akadt alkalom az olvasóinkkal való találkozókra is. Bőven. Nagy részükről lapunkban már „menet közben“ beszámoltunk. Csak épp arról az egyről nem, amelyet a találkozók nyújtotta legnagyobb élményként könyveltünk el valamennyien. — a szepsi gimnazistákkal való találkozásunkról. Ugyanis az történt, hogy a szerkesztőségben elhatároztuk, annyi iskolát látogatunk meg, amennyire csak erőnkből és időnkből futja. Egyrészt olvasóinkkal szerettünk volna találkozni személyesen is — és ezek nagy része diákokból tevődik ösz- sze, másrészt szükségünk volt egy kis támogatásra részükről is. Így kerültünk hát el többek között Szepsibe. Szepsi nem nagy város. Sokan talán azt sem tudják, Szlovákia melyik részén fekszik. Annak a maroknyi magyar nemzetiségűnek. aki a környékét lakja nem kell aggódnia lányai és fiat sorsa miatt. Az iskola, ahol tanulnak, nagyszerű. Ezt gyakorlatban csak egy tantárgy, illetve a magyar nyelvtudás alapján állapíthattuk meg — azt viszont kitűnően csinálják az isko la magyar nyelvtanárai —, de a gimnázium igazgatójának szavai szerint a végzettek legtöbbje eddig helytállt a választott pályákon, mind a főiskolákon, mind a felépítményi iskolákon vagy akár a munkahelyeken. Mi a nekünk feladott írásos kérdésekben egyetlen helyesírási hibát sem találtunk, de még meglepőbb volt a tartalmuk. Nem „humbug" és „csak amolyan“ kérdések voltak, mindannyinak megvolt a maga alfája és ómegája, a „miért tkérde- zem“-je. Ha csak egy kicsit hiányosabban vagyunk felkészülve, vége, megbukunk, kifütyülnek bennünket. Szerencsére másképp végződött. Ogy,. hogy a véqén méq egy helyes srác karjára is autogramot írtunk... A találkozó váratlan volt, senki sem tervezte előre, a fogadtatás mégis legalább o- lyan szívélyes volt, mint mindenütt máshol. Az, ami mindnyájunknak felettébb tetszett, maguk a qlmnázium tanulói. A tanteremben nem tudom hány osztály tanulói lehettek, de nem voltak túl sokan. Eéltem. Ez az igazság. Féltem és aggódtam, tanulva az előző találkozókból, ahol „okosságtól" sugárzó szemű fiatalok beszéltek az Oj Ifjúságról. Vagy hallgattak. Ezt tették a legtöbbször. Örültünk, hogy Szepsiben másképp volt. De ez már mellékes. Jó érzéssel távoztunk és nem szívesen. Az nagyon jó, ha az ember barátai között lehet és éppen ott jön rá a felfedezésre, a titokra, amelyet addig hiába firtatott, keresett. Megérti, hogy tulajdonképpen nem is titokról van szó. Mindig lesz kinek írnunk, míg cikkeinket a szepsieknek címezzük. 6 új ifjúság — ÁLMOS VEZÉR FÖLDJÉN A Gsonkavár tövében állok és a letűnt idők, régmúlt századok emlékeinek hatása alatt szemlélem a Nagyhegy lába előtt heverő várost. Csípős északkeleti szél paskolja az arcomat, ahogy lehunyom a szemem, mintha ló- dobogást hozna felém valahonnan a Vereckei- szoros irányából. — Almos vezér és a honfoglaló magyarok — repülök vissza az emlékezés szárnyán. Harsány „gyi, szürke" kiáltás szakítja félbe a merengésem. Alattam az úton lovasfogat po- roszkál. A hordókról ítélve, a közeli pincébe tart. A kocsis, vörös arcú, bikanyakú ember. I gyanakodva kémlel. Bizonyára kíváncsi, hogy mit keres itt ez a jövevény, mert sétára nem éppen alkalmas az idő. A fogiat eltűnik a dombhajlat mögött, és én gondolatban újra visszatérek Álmos vezérhez. A legtöbb történelmi forrás tanúsága szerint itt telepedett le először a Kárpátmedencében a magyar sereg. 1964-ben, mindössze néhány kilométerrel innét, Zemplén határában a Szlovák Tudományos Akadémia szakértői nagyszabású ásatások során egy több mint ezeréves fejedelmi sírra bukkantak. A sírban az értékes aranynyal és ezüsttel vert holmik mellett egy kardot is találtak, mely feltűnően hasonlít Álmos fejedelem Becsben őrzött állítólagos kardjához. Megállapították, hogy a halott fejét levágták, a testét hasra fektették, kardját markolatával a lába felé fordították, hogy ha „visszatérne bosszút állni", ne használhassa azt, A leletek igazolni vélik a magyar honfoglalással foglalkozó ! kutatók feltevését, hogy a fejedelem gyilkosság áldozata lett. Az egyik közeli község* Szomotor nevét itt, „Zomorutor" néven tiintetik fel az egy évszázaddal azelőtti helységnévtárak, mintegy i- gazolva, hogy nyilván itt búslakodott a magyar seregi Tény, hogy az Árpád-ház uralkodói is szívesen tartózkodtak e környéken. IV. Béla országgyűlést tartott a falu fölött álló földvárban, melynek romjai még most is hirdetik a múltat. 1754-ig Zemplénben, ebben a kis községben tartották a vármegyeüléseket is, csak azután helyezték át a jelentősebb Üj- hely városába. A Csonkavár omladozó falai is sok mindenről regélnének, ha beszélni tudnának. A Báthoryakról, a Rákóczi-csatádról, Lórántffy Zsuzsannáról, az erélyes és ügyes fejedelemasszonyról, II. Rákóczi Ferenc dédnagyanyjá- ról. Petőfi Sándor is megfordult a városban. A nagy magyar költő így emlékezik meg a Bodrogközről: „Széphalomtól becsavarodtam a Bodrogközre. Országúinak híre sincs, csak úgy őgyelég- tünk faluról falura. Különben nem untam meg magiam, mert a Bodrogiköz szép, gazdag vidék. Nyugat felől, túl a Bodrogon látszanak a hasonlíthatatlan szépségű Sátorhegyek, Üj- hely mellett. Innen a Bodrogon erdős rónaság ... apró, barátságos alakú faluk, a házak előtt vidám, ép legénység és szép, takaros leányok. De amennyire jóllakott szemem, annyira megéhezett gyomrom, midőn délután két óra tájban Királyhelmecre értem. Fölfegyverkezett étvággyal rohantam a kocsmába..." A hevesvérű ifjú a Szarvas fogadóba rohant be oly nagy sebbel. Erről így emlékezik meg a város szülöttje, a ma Amerikában élő proletár költő, Prerau Margit: „Nagymamim a várostól bérelte a fogadót, sokat beszélt arról, kik fordultaik meg. itt. Egyszer elmondta, hogy ő még fiatalasszony volt akkor, amikor egy hűvös őszi délutánon betért a fogadóba Petőfi Sándor. Szállást és ennivalót kért, mégpedig paprikás szalonnát, vöröshagymát. Nagyanyám azt válaszolta: Szállás van, de szalonna az nincs... — No hát, ne is legyen! — mondta hevesen Petőfi. De hamarosan megbékélt, mert o- lyan szép asszonyra, mint nagyanyám volt, nem lehetett sokáig haragudni. Bársonyos, bogárszemű. barnapiros arcú menyecske volt, és kárpótlásul tejfeles-túrós csuszát főzött a vendéginék. Nem is ment el Petőfi egyhamar, néhány napig elidőzött a fogadóban...“ TALÁLKOZÁS EGY VOLT ISKOLATÁRSSAL Gondolataimba merülve lépkedek az öreg, földszintes házak között. Nyomasztó érzés fog el a szürke, omladozó falak láttán. Mintha e helyen megállt volna az idő folyása. Mintha idáig nem jutott volna el az utóbbi évek soha nem tapasztalt építési láza. Észre sem veszem, hogy valaki már hosszabb ideje nyomon követ. Csak akkor rezzenek össze, amikor rám köszön. — Hát téged mi szél hozott erre? — lép hozzám egykori iskolatársam és választ sem várva, folytatja: — Ezer éve nem láttalak... — Tévedsz, ezeregy — veszem át én is az évődő hangnemet, a váratlan találkozás örömében kitartóan veregetjük egymás vállát, és mint az ilyenkor szokás, befordulunk a legközelebbi vendéglőbe, hogy egy pohárkával is megpecsételjük a barátságot. — Mesélj, mit csinálsz — fordulok hozzá, miután felelevenítettünk néhány csínytevésünket és jókat nevettünk rajta. — Hagyj békén! — legyint. — Miért, mi bajod? — faggatom tovább mert most már engem sem hagy békén a kíváncsiság. — Azt kérdezted, mit csinálok. Mikor mit... Aztán elmeséli, hogy több kísérletezés után évek óta földgyalun dolgozik. Nagyon jól lehet vele keresni. De előfordul, hogy napokig, sőt hetekig sincs munka, és akkor a kereset is olyan. Ráadásul a munkahely is gyakran változik és időnként egészen messze esik a lakhelytől. — Nem próbáltál munkát keresni közvetlenül Helmecen? — szakítom félbe a szóáradatát. — Helmecen? — legyint ismét keserű mosoly kíséretében. — Naiv vagy. Helmec és a munkalehetőség.. Aki csak teheti, megy, szökik innen minél távolabb. Legalább a fél város Kassán dolgozik, de sokan már fel is költöztek. Csak menj végig, a városon, öreg emberen és iskolásgyermeken kívül alig látsz valakit. Már én is komolyan foglalkoztam a költözés gondolatával, de az asszony hallani sem akar róla. — Gyermek van? — Kettő. És éppen erről van szó. Ha időközben nem történik csoda, akkor mihez kezdenek, ha felnőnek. Nem akarom, hogy olyan gondjaik legyenek, mint nekem. Csodák nincsenek, de Királyhelmecen talán mégis készül valami, persze csak abban az e- set'ben, ha nem mariid beváltatlan az ígéret, mint annyiszor azelőtt. Bútorgyárat ígérnek. Láttam a tervet, a gyár modelljét, pompás. Egyelőre nincs, aki vállalná a beruházást, sőt még csak kilátásban sincs. Pedig olcsó nyersanyaggal dolgozna. Alig néhány száz méternyi iparvágányt kellene csak építeni ahhoz, hogy a leendő gyárat összekössék a Szovjetunióból jövő széles nyomtávú vasútvonallal De valami furcsa logika folytán inkább Csernőben átrakják a faanyagot, hogy Szlovákia távolabbi részébe szállítsák. — Ha akarod, elmesélem neked, 'minek a következménye ez az állapot — törte meg a hosszú hallgatást barátom. Egy olyan történetnek lehettem fültanúja, amely Göre Gábor „bölcsességén" is túltesz. Száz esztendővel ezelőtt a városatyák visz- szautasították azt az ajánlatot, hogy a Sátoraljaújhely — Csap-vasútvonal érintse a várost. Elutasító válaszukat azzal indokolták, hogy az ördöngős masina befüstölné a szőlős- kertekét. Márpedig a helmeciek mindig büszkék voltak a borukra. Azt tartják róla, hogy a tokaji minőségiével vetekszik. Valamikor a királyoknak érlelték, s állítólag ezért kapott Királyhelmec városi rangot. Nem akarták az óvatos honfiak, hogy bármi is veszélyeztesse a bor minőségét. Döntésükkel évtizedekre visz- szavetették Királyhelmec fejlődését. A vasútvonal elkészült, de nem ejtette útba a ki- rályhelmeci határt. A vasúti közlekedéssel járó gazdasági fejlődés is elkerülte a várost. Később rádöbbentek a tévedésükre és megvették a perbenyíki vasútállomást. Azóta Per- benyík vasútállomása valójában Királyhelmec néven szerepel, de ez mit sem változtat a tényen, hogy körülbelül négy kilométerre fekszik a várostól. Persze távolról sem csupán az egykori városatyák tehetnek arról, hogy megakadt a város fejlődése. PALÄGYI LAJOS Lírai riport a fákról A város főutcáján három panaszládát helyeztek el. Eleinte naponta kinyitották őket, de mert csak elvétve találtak bennük valamit, ma már csak hetente fordul zárjaikban a kulcs. Múltkor szemtanúja voltam egy Ilyen — az angol királyi gárda őrségváltásánál jóval egyszerűbb — ceremóniának. Az eredmény a hagyományokhoz híven nem volt kecsegtető. Egy összegyűrt papírzacskó és egy penészes falevél volt az, amit a postás külsejű öregember kihalászott. Mindkettőt bosszúsan dobta a földre. A falevélre lettem figyelmes. Panaszkodnak a fák — jutott eszembe. Vajon mi bántja őket? Kora délutáni csend fogadott a várost parkban. Haldokló fák között, hol tavasszal kamasz vágyak csőkba fakadnak ott üldögéltem egy kopott pádon, velem volt, szunyókált a halál hallgatagon. Fázósan verődtek össze a tölgyek ágai, a földön tavaszi lombemlékek hevernek. Emlékeznek a fák, és az emlékek fájnak. Szabálytalan évgyűrűk sorakoznak egymás mellett a törzsek szöveteiben, megannyi qyötrel- mes esztendő. A gesztenyefa a tíz évvel ezelőtt kivágott társát siratja. Szabadtéri színpad áll a helyén. Tavasz- szál gyűlést tartottak itt. A gesztenyefa egy tüskés, zöld burkot pottyantott a szónok fejére. Bosszút állt. Görnyedten emlékezik a szomorúfüz. Egy csókolózó fiatal párt rejtett el egyszer. „Hálából" a boldog fiú késével egy szívet faragott az akkor még fiatal fa kérgébe. Ahogy a fűz nőtt, úgy nagyobbodott vele a szív ts. Makacsul tépi a szél az ágakon még imttt-amott fellelhető leveleket. A Nap nagy rozsdafolt, vörös fényéért egymást fojtogatják görcsös ágvégtagok, öngyilkosjelölt levelek halálszaltőval hullnak a sárba. A fenyőfa fél a karácsonytól. Tavaly néhány durva fickó levágta a csúcsát, karácsonyfának. Az idén már talán ő lett volna a legmagasabb polgára a parknak. Most csonkán bámulja a havat ígérő felhőket, s hallgatta a varjak körti/örtelen károgását. Köddel érkezik az este. A neonlámpák összezsugorodnak. A harangszót csak a harangozó hallja. Hazafié baktatok. A fák ágai dideregve zörögnek, a fenyő csonkán bámulja a holdat. Szarka László ÉGY ZÁR MEGNYÍLT SZLOVÁKIA FŐVÁROSÁNAK Történelmi jelentőségű kara csonyl ajándékot kapott Szlo vákia fővárosa. Az ajándék értéke és „műfaja“ ugyancsak történelmi, mert maga a történelem, maga a vá ros. A város önmaga múltjával, e múlt régen igényelt feltárásával, dokumentálásával alán dékozta meg önmagát. Sok éves, nehéz, Izgalmas, de szép gyűjtőmunka eredményeképpen megnyitották Szlovákia fővárosának történelmi múzeumát. Most, mikor már megvan, most érzi igazán az ember, most döbben rá, hogy eddig mintha ezt, a múltat letagadták volna. Létezett, csak tárgyi hitele nem volt. A kiállítási terület, a kiállított érték most már végérvényesen egyensúlyba került a történelmi múlttal és a jelenkor igényével, a- mi természetesen a jövőnek fnéginkább igénye. A maga nemében az egyik legnagyobb s pillanatnyilag a legjelentősebb múzeumnak számít hazánkban — és a legmodernebbnek. A modern szót nem, dehogyis teszem idézőjelbe, bármily ellentmondásosan ts hangzik. Mert nincs rá megfelelőbb jelző. Jelentőségén, értékén túl van egy rendkívüli értéke és jelentősége: a kiállításnak az a valósága, amely ezt a modern szót mint jelzőt indokolttá teszi. Végre egy múzeum, ahol a berendező történészek felszámolták a „neoklasszikus“, de ugyanakkor sikertelenül uniformizált megöl dást: nem használnak szakirodalmi, szinte közérthetetlen, u nalmas, fárasztó nyelven tájé koztatő paneleket, hanem gya korlott, a múzeum létrehozásában, „vagyonának“ feldolgozásában, elrendezésében éveken keresztül aktívan részt vevő szakemberek kalauzolják a látogatót. De ugyanakkor az a- nyag elrendezése, architektúrája még a laikusoknál sem teszi mindenképpen szükségszerűvé a kalauzolást, mert a történelmi sorrend és az ezen belül — ennek szigora mellett is — jól sikerült tematikai felosztás nagyon megkönnyíti a látogató dolgát. A múzeumnak rendhagyó at- mdszférája van. Nem zsúfolt, mégis sokatmondó, érezhető, hogy megteremtőinek legfőbb szempontja az volt, hogy a kiállítási tárgyak önmagukért beszéljenek. A város legértékesebb műemlékei közé sorolható három é- pületben kapott helyet az állandó kiállítás. Az épületek természetesen egymással szomszédosak, összekötöttek. E három műemlék az Övárosháza, az Ungert-ház és az Apponyi- palota. Már maga a múzeum ajtaja is ritkaságszámba menő, gyönyörű, nagy, reneszánsz vasajtő,
