Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-15 / 50-51. szám
u| ifjúság 5 vjmjuammmammr, Ez már sajnos így van. Fiatal vagyok és nem szólhatok szívetekhez a magukra hagyott öregek remegő szájával. Költő sem vagyok, hogy gyengéden kezembe vehetném azt a sok kemény, érzés- telen, „szívtelen“ rossz szívet, úgy, ahogy a megfagyott madarat szokás. Ha költő lennék, melengetném ezeket a fagyos szíveket, míg vissza nem tér beléjük az érzés, a csak emberre jellemző érzés. Egyszerű, piciny emberke vagyok és kétségbeesve figyelem szavaim hiábavalóságát, visszhangtalanságát, súlytalanságát. Megalázott vagyok, vagy inkább én bé- kéltem meg az öregség magányával, elhagyatottságával? Kóborgunk, csavargunk ebben a világban, álmaink és vágyaink vannak. Verekszünk és szerényen meghúzódunk, ha úgy látjuk jobbnak. Fontos funkciókat töltünk be, életbevágó küldetéseket teljesítünk, változtatni akarunk és változtatunk is de a születésünk és megöre- ■ gedésünk közötti rövidke időszakkal nem tudunk mi!/ kezdeni. Az émber Egyszerűén megszületik, teremt, hagy maga után valamit, és meghal. « nagymami...“ D Nagymami nem sír. Nyolcvan év nyomhatja a vállát, és azt is lehetne mondani, hogy napsugaras öregségét éli a bratislavai József utcai nyugdíjasotthonban. Nagyon szép nevet adtunk a legtöbbször öreg, rozzant épületekbe szorított öregek otthonának. A nyugdíjasotthon gyűjtőnév mögé szülőket rejtettünk, akik jelenléte zavarta modern életstílus utáni vágyunk beteljesülését. Az elnevezés, az igen! Arra mindig nagy súlyt fektettünk. Nyugdíjasok otthona. Egész jól hangzik. Benne van az otthon szócska is.., Nagymami nem sír, csak vézna válla remeg. Viszontagságokkal teli élete alatt kisírta már minden köny- nyét. Különben is: észrevették, hogy a nyugdíjasotthonok lakói nem sírnak? „Tudom, nagymami, mit akar mondani.“ Hat gyereket felnevelt, hármat közülük túlélt, a férjét is. A végén nős fiához került. Nagy volt a lakás, a- kadt hely. munka is bőven. És itt kezdődött minden. Az anyósok rendszerint rosszak. Ki tudja, miért? Az apósok nem, az ö- regemberek általában békésebb természetűek. Az- anyósok házsártosak. Egyszer jogosan, másszor nem,, de csaknem mindig rosszasággal vádolják őket. Pedig nekünk, fiataloknak elég lenne azt tudatosítanunk, hogy az öregeknek még magunknál is többet kell megengedni,, elnézni. Nem gondolkodhatnak úgy, mint mi. Ennek hiányában a nagymami fiacskája, akit annyi nehézség közepette nevelgetett, egyszerre csak válaszúihoz érkezik: vagy eltávolítja az összeférhetetlenségek „tárgyát“, vagy elhagyja feleségét, amit azonban nem tart természetesnek. Az , események sokszor bizony olyan messzire fejlődnek, hogy az anya, a- kinek haláláig kezet kellene csókol- nunk. egyszerre csak megszűnik élő ember lenni. Teherré, életünk súlyos terhévé válik. Vagy egy másik történet: az édesanya beteg, a házastársak dolgoznak, nincs ki gondozza őt, ha lenne is, ki tudja azt manapság megfizetni. Mi legyen hát a beteg asszonnyal, aki mellett senki sem maradhat egész napon át? Menjen a nyugdíjasok otthonába. Az ok, ami miatt elválasztják ő- ket unokáiktól, öreg éveik egyetlen örömétől, mindig „súlyos“, és talán sehová sem jön annyi türelmetlen, a felvételi kérvény mielőbbi elintézését sürgető távirat, mint ide. ebbe az épületbe. Aztán elérkezik a pillanat, amikor az öregek, a szülök tudomására hozzuk mi, gyerekek, hogy feleslegesek, nem tudjuk hasznukat venni, sőt kimondottan a terhürkre vannak, menjenek hát. Akárhová, mindegy. Hát nem értik? Közben e- gyik lábunkról a másikra állunk, és szemünkkel a tiszta szőnyeget kémleljük. Kellemetlen, még szerencse, hogy senki sem látja. Még ha pénzbe is kerül, csak menjenek. És minél messzebb, annál jobb. Ez az a lépés, amelyet csak gondolkodás nélkül lehet megtenni. —O— nyugdíjasotthonok állami A intézmények. Mindegyikben egyforma az ellátás, egyforma államunknak az öregekre fordított figyelmének pénzbeli kifejezése is. Csakhogy a nyugdíjasok nem mindegyikben érzik olyan jól magukat, mint itt, ebben. Ismerek még egyet, ahol szintén nem panaszkodtak: Kovács- patakon. És ismerek nagyon sokat, amelyekre a szociális intézmény kifejezés annyira nem illik, mint rossz ember kezébe a virág. Az illetékesek csak a vállukat vonogatják. Nincs miből építeni. Érdekes; még életemben nem hallottam, hogy az öregeknek egy teljesen új épületet adtak volna.... Azok. akik az ország távlati terveit készítik, bizonyára még nagyon fiatalok és nem gondolnak ö- reg éveikre. Rengeteg házat építünk, az állam pénzén, amelyért a fiatalok a lakbéren kívül egy fillért sem fizetnek. Életünket viszont le kell élnünk, nehézségeivel, fáradságaival. csúnyaságaival, pofonjaival együtt. A fiatalok még nem dicsekedhetnek i- lyen érdemekkel, ők a kezdet kezdetén állnak A legjobb persze az lenne, ha minél kevesebb nyugdíjasotthonra lenne szükségünk. —fitt mindnyájan otthon vannak. I Ha valaki egyáltalán fel tudja fogni, mit jelent számukra e szó: otthon. Ügy takarítanak, sürgölődnek, mintha csak a saját ágyukat simogatnák. Főleg a nagymamák szobáin tökéletes a tisztaság. A férfiaknál, ott más. Mit tegyünk, ha egyszer arra teremtették, hogy foglalkoztassák a nőket? Az otthonban mindnyájan ismerik egymást. Naponta találkoznak a sakktábla mellett, a televízió előtt, az étteremben. Ha legalább harminc évvel idősebb lennék, több előkelőbb bratislavai családtagot fedeznék fel köztük. Itt van például egy volt színész-komikus. Azt mondják, még Vlasta Buriannal is filmezett. Termete és az arca arra enged követ keztetni, hogy valamikor nagy nő- csábász lehetett. Most egy sétafcot- ra támaszkodva áll meg előttünk. — Hogy hogy érzem magam? — mosolyog, de a mosolya keserű és szomorkás. — Mint az, aki leesik egy felhőkarcolóról és esés közben a tizenkettedik emeletnél még arra gondol. hálistennek, rendben vagyok. Alig áll a lábán, de nő társaságában a világért sem ülne le elsőként. Egyik fiatalkori barátja azt mondja, semmit sem változott, csak lefogyott, és mintha szomorúbb is lenne. Istenem, öregszik! — Tudja, a film és az élet között nagy a különbség. A filmek konfliktusai rendszerint jól végződnek. — A feleségem már itt halt meg, ebben az otthonban. És vele elment minden, ami csak valamit is jelentett számomra. Az életben nincsenek happy endek, fiam. Kevés fejeződik be úgy, ahogy azt szeretnénk. —O— zek a? emberek mindennek E örülnek Legjobban, ha látogatót kapnak, dp hát ez bi zonytalan boldoqság. Ma eadnak a kis örömek, Eov ái bimbó a muskátlin, ked vés szó az igazgatótól kedvenc étel levél piciny meglepetés a szobatárstól — jelenti a heti boldogságinjekciót. Megünnepelnek minden születésna pót. A jubiláló apró ajándékokat vi rágcsokrot és ünnepi ebédet kap. Meg néha — de ez a legritkább — látogatót is. És ha nem, hát nem. Az otthon minden lakója tud az ünnepről gratulálnak csókolgatják ahet- ven-nyolcvan éves nagypapát vagy naqvmsmit. A gyerekek elmaradnak, és az i- gazat megmondva, már nem Is számolnak velük- De: nyugdíjazásuk e- lőtt úgyszólván mindegyikük valahol állásban volt. Volt kenyéradójuk Persze az üzemek és vállalatok csak egv dossziéként kezelik , alkalmazottaikat, és ha nyugdíjba mennek, a dossziék is a szemétkosárba kerülnek. Ne legyenek láb alatt. Ez csak úgy eszembe jutott: ugyanis még nem hallottam, hogy egy nyolcvan- éves öregasszony szegfűt kapott volna a vállalattól ahol mondjuk húszharminc évig dolgozott. Elsősorban tehát a gyerekeknek kellene örömet szerezniük szüleiknek. Nem akarok most egy lelkiző dum csiba bocsátkozni. Ahhoz pedig sem erőm, sem pedig jogom nincs, hogy azokat a lányokat és fiúkat, akik szülei a nyugdíiasotthonökban élnek, arra kényszeresem, hogy legalább egyszer egy évben ellátogassanak hozzájuk. Pedig ha látnák! Látogatási napokon tekintetük szinte összeforr az ajtókilinccsel. Várnak szótlanul: talán ma eljön fiaik valamelyike, hogy elűzze szörnyű-szörnyű magányukat. De amint mondtam. erről nehéz valakit meggyőzni. Én csak kiálthatok, és ha csak lapunk olvasóinak fele hallja meg a hangom, máris megérte: nem igaz, a- mit a nyugdíjasok otthonáról mesélnek az öregek. Talán az sem igaz, amit láttam. Csak azt hiszem, amit az alatt a pár óra alatt éreztem. Szörnyű egyedüllét, keserűség, várakozás az élet utolsó napjára, egy csepp méz, őszinte szívből jövő ö- röm nélkül — ebből áll a nyugdíjasotthonok lakóinak élete. A városba is csak kettesével mennek, akár az óvodások. Önbizalmuk már rég nem létezik, félnek. Félnek az emberektől, féltik az ebédjüket, a kétdecis fiaskót, amelyet még ü résén is sokáig rejtegetnek a szekrény alján, féltik az érzéseiket. Mert ha senkinek, ezeknek az embereknek tökéletesen kifejlődött érzékvi láguk van. Nem beszélnek róla csak belülről rágja eszi őket a betegségek legszörnyűbbje, az egyedüllét. pro örömek Az autó azért van, hogy szolgáljon az embernek. Hogy Ide oda elguruljon vele... Igen áml Csakhogy semmi sem tart örökké, így az autó alkatrészei is időről I- döre meghibásodnak. De semmi baj, gondolja az ember, megyek és veszek a szakiizletben, hiszen tudvalevő, hogy azért vannak szaküzletek... Nos! Az ember bemegy a szaküzletbe, illetve beáll a szaküzlet előtt várakozó ember-kígyó végére és Időnként „lépik“ egyet. Negyvenhárom perc lépe- getés után végre ott áll a pult előtt. — Tessék?) — szólítja fel az egyik udvarias fiatalember. , ' : — Kiégett a lámpámban a körte, az kellené... > / — Nagyon sajnálom... — Négy gyartya Is kellene... — Már régen hiánycikk... — Akkor adjon két ékszíjat. — Sajnos nincs... Szolgálhatok még valamivel? — Köszönöm. — Nincs mit. Legyen máskor is szerencsénk. 1 ‘ Szóval az autó azért van, hogy... igen, persze... a szaküzletek azért vannak| 1 Élelmes gyerekek Ismered-e az „anya“ szó ízét? Próbálgasd, mint a gyerek a játékot, amelyet végre megfoghat. Van-e bátorságod hangosan kimondani ezt a szót anélkül, hogy a hangod ne remegne meg, hogy ne érezned, messze vagy közel vagy valakihez. Tudod-e, mit mond az anyáról a nyelvész? Az anyáról, mert a szótárak csak az irodalmat, nyi költő volt, akit nyilván Kiáltom hát; ne csak akkor elhozod a fiad, az unokáját, az, autót, amelynek árához haza, inkább haza menjetel motokra is az otthont jelent Hát mondjátok, olyan sok Nekik igen. Nekik ez na öregszel, megérted. int étik fi el e szó alatt. a magyc ír nyelv tíz legnad lik az anya. Kosztoláanc izás z enei lehetőségei os rag gal bővített válJ Öt1 : arcoi t látok. ?m, törle :szt-e valamit? mei njetek . a szülői házba ha már táviratot kaptanjetek , míg nem késő! az ör öm pirosítja. Az §] g' i, mi van veled, hogy rns ír jár, és megmutatod eid is \v ozzájárultak. És 3ba a há zba, amely száHa meqZÄCSEK ERZSÉBET Amikor az első teherautók meghozzák a városba az első fenyőfaszállítmányt, az elárusítóhelyeken megjelennek az élelmes gyerekek... Különös Ismertetőjelük: hatalmas gombolyag spárga... élénk cikázó szem, ál- • landó, úgynevezett diplomata-mosoly az arcukon— Működési területük; a drótkerítéssel körülkerített elárusítóhely bejárata. 1 Kiválasztom a fát, odaviszem a „mérőléchez“, lemérik, én fizetek és már mehetek Is. Kilépek a kapun és az „élelmes gyerekek“ falába ütközöm; gombolyag spárga, csillogó szem, diplomata-mosoly... — Megengedi, hogy ' bekössem a fáját? — kérdezik egyszerre négyen is. — Meg — bólintok és az egyik szőke srác kezébe nyomom. Megfogja, diadalmasan végignézi társait, aztán pár lépéssel odább vonul... Néhány szakszerű mozdulat, és a fa máris be van kötve. — Mivel tartozom? — Amit ad a bácsi. És itt érkeztünk el a lényeghez;’ itt csúcsosodik ki igazán az említett élelmesség. Mert a válasz az emberségemre. emberi nagyvonalúságomra apellál... Tehát nem adhatok koronát, kettőt talán már adhatnék, no de lássa, kivel van dolga, a- dok egy háromkoronást. Kissé meghökken, de > hamar összeszedi magát, és ügy nyúl a pénzért, mintha a zsebében nem koronások, hanem legalábbis ötvenesek lapulnának— —í<5—
