Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-21 / 29. szám
Volt egy időszak, amikor a művészetben Párizs jelentett mindent: innen indultak útjukra az irodalom új Golt'-áramjai, itt buggyantak elő a képzőművészet új forrásai, itt született tulajdonképpen a film is, és a színházak, szórakozóhelyek, mulatók itt tenyésztek a legcsodálatosabban. Mindez befolyással volt a világra: irányította a divat csapongásait, kihatott a közgondolkodásra és a közművelődésre. Josephine Baker — a kis néger lány, aki éppen innen, Párizsból hozta mindazt, amit a bevezető néhány sorban tömören összefoglaltunk — nemrég Csehszlovákiába látogatott. A lányból időközben hatvannégy esztendős nő lett, akit a világhír még mindig a szárnyain ringat, s akiről tudjuk, megkísérelte a békés egymás mellett élés elvét a gyakorlatba átültetni: különböző nemzetiségű. vallású és színű gyermekeket fogadott örökbe; nem áldotta meg a szerencse és a sors kegye saját nebulóval, rájuk pazarolja minden pénzét és szeretetét. Amikor a sajtóirodák közölték hogy Baker Csehszlovákiába látogat, elhatároztam, interjút készítek vele. Érdekelt egyrészt mint ember, másrészt mint művész, és ha a lap eredeti Baker-interjút közöl, semmiképpen sem válik kárára. •>• ■" Egy emberszerető művész valószínűleg csupa mosoly, gondoltam, s hogy egyetlen másodperc időt se vesztegessek hiába, elkészítettem a kérdések pontos vázát, és még tartalékba vagy húsz kérdést. Időközben azonban elszomorító hírek szivárogtak ki a kulisszák mögül: a híres sanzonénekesnő nem adott egyetlen interjút sem Csehszlovákiában. A televízió kisfilmet akart forgatni róla, de ő nem engedélyezte, csak megfizethetetlen összeg ellenében. A nyúlánk, kosárlabdázónőkre emlékeztető francia menedzsernő úgy tette ki az újságírók, fotósok, filmesek szűrét a prágai Lucernából, hogy a harcedzett tudósítók azt sem tudták, merre meneküljenek. Hatvannégy esztendős ember: bizonyára az erejével spórol, hogy még sok-sok pénzt kereshessen a színpadon, és gyermekeinek mindent megvehessen hogy még egyszer ne fordulhasson elő a katasztrófa: el kell árvereznie villáját. Prágából jöttek kedvezőbb hírek is: Baker meglógott az őt kísérő delegációtól, egy apró sörözőben telepe- dett le, ahol munkásokkal együtt knédlit evett és sört ivott, egy másik városban meg szalámis kenyeret fogyasztott rengeteg hagymával; a repülőben is áradt belőle a hagymaszag. Prágában bejárta a legjobb üzleteket, s egyik kislányának, aki éppen a tizennegyedik születésnapját ünnepelte, repülővel vagy húsz szvettert küldött ajándékba. És egyszer csak elérkezett a várva várt interjú napja. Ä szállodai szoba előtt álltunk, majd ültünk a tolmácsnőve!, magnetofonunk precízen beállítva, kérdéJ seink előkészítve, nyakkendőm rendben. Ültünk vagy három órán át, amikor végre a zárban megnyikordult — délelőtt tizenegy felé — a kulcs. (A művésznő reggel négyig volt a bárban). Hálőingtoen lépett ki, félig álmodva még a világsztár, ránk nézett és megkérdezte, fölébredt-e már a párizsi zongorista? Fogalmunk sem volt a párizsi zongorista napi műsoráról, de beszédbe elegyedtünk a talpon szunyókáló, rüzs- és illatszermentes néger nővel, majd mi is dörömböltünk a francia zenész ajtaján. Amikor pedig arra került a sor hogy bejelentsük, mit is szeretnénk, Baker azonnal fölébredt, és megingathatatlan nemmel válaszolt. Később eltűnt az ajtó mögött, és ismét csend lett a folyosón. Interjú volt ez, vagy csak az akart lenni? Döntse el más. Emberszerető-e hát Baker, vagy űjság- írógyűlölő? KI tudná egynéhány perc élménye után eldönteni, De így is, tűi a hatvannégyen, további kitartást, erőt, sikereket, remek néger művésznő! —0— Berek Katival viszont annyi mondatot váltottam, hogy lassan gondot okoz, mit használjak fel portréja megrajzolásához. A fénykép is igazolja állításomat: ki llátott már a művésznőről Ilyen felvételt a lapokban? Szalonnasütés és beszélgetés közben készült a kép. József Attilát szavalta az első este. Ha király lennék, azonnal törvénybe iktatnám: a legikisebb pusztán is hallgassanak József Attilát Berek-tolmácsolásban. Nem akarok frázisokat használni, ezért nem írom azt, hogy kivételes, nagyszerű vagy felejthetetlen volt az estje. Különben is: ezt hallani kell. A kisérő- vagy kommen- táló-szöveg eleve sántít. HÁROM JOSEPHINE BAKER, BEREK KATALIN, ECK IMRE Három napig voltam együtt Berek Katival. Hallottam őt éjszaka kettőkor az árvízről beszélni, hangja csupa fájdalom és aggodalom volt hallottam délelőtt egy szakközépiskolában Weöres-gyermekverseket szavalni. És délután a réten arról is meggyőződhettem, milyen széles skálájú világot fog be a művésznő tudata, milyen logikusan és tisztán gondolkodik, összefüggés-te- remtő ereje mennyire csodálatos. Nyoma sincs benne a pózolásnak, affektáiásnak. s ha fellépésre készül, nem ismer kompromisszumot: csak pihenten, precízen fölkészülve áll színpadra, a szöveg teljes ismeretében, hogy a lehető legtöbbet adhasson ki magából. Érdekelt, mi vezette őt a versek világába, és miért éppen József Attila az, akit ilyen szépen szaval. (Ez a „szépen szaval“ kifejezés is fényesre kopott frázis. Berek szinkronban van a versekkel, és elsősorban a gondolatot ragyogtatja hangjával és mimikájával. Szinte Izekre szedi a legapróbb utalást is a költeményben, és azt teljesen érthetően közli a hallgatókkal). József Attilával ő is úgy van, mint kortársai közül sokan: szinte nem is költőnek tekinti, hanem hozzátartozónak, testvérének, és még van róla győződve, hogy az igazi József Attilát még nem fedezték fel, a köztu- dát még nem egész hitelesen ismeri; nem mindig az igazi József Attila tükröződik vissza az emberek szívéből. Berek Katalin azért szaval tiszta szívből, és azért vállalja a verseket, mert nemcsak a versekben, hanem a szellem győzelmében hisz: abban, hogy végül is a jó diadalmaskodik, és az emberek megértik egymást. A művésznőt minden érdekli a világon, mindenre figyel, van véleménye, vannak elképzelései. Ha túloznék, megszállottnak nevezném. De nem megszállott. Több annál. Egy kis bőröndbe néhány ruhát és egy-két könyvet csomagol, s már ül is a vonatra, hogy József Attilát exportáljon. Viszi gondjait és örömeit, viszi jóindulatú tiszta szívét és a csodálatos József Attila-verse- ket, amelyek az 6 előadásában fölszállnak a magasba és tündökölnek, melegítenek, mint a nap; s amelyeket a világ egyetlen országában sem vámolhat meg senki. —0— Eck Imre a pécsi balett koreográfusa. A pécsi baletthez az utóbbi időben ez a jelző is hozzátartozik: világhírű. Eck Imre a világhírű pécsi balett szellemi atyja. Ö is világhírű tehát. Aki még nem látta a pécsi balettet, annak nemigen lehet teljes képe a jelenkori magyar kultúráról és — természetesen — a világ kultúrájáról sem. Azok kedvéért, akik mindenáron a hivatalos elismerést is számon kérik: Eckék fölléptek már az angol királyi udvarban a stockholmi királyi palotában és a Picasso nyolcvanadik születésnapján is. Tehát, ahol csak a legkiválóbbak jelenhettek meg. Most Indiába készülnek hosszabb időre. Műsoruk csupa szikra, líra és gondolat, csupa szín, csupa szépség. Most pedig halljuk Eck Imrét: „A főiskola befejezése után Budapesten működtem, jó állásban, amikor fülembe jutott, hogy az ország egyik városában balett-társulatot akarnak alakítani. Budapest megfelelt volna nekem továbbra Is, de én a balettnak egy korszerűbb, a mai emberhez szóló válfaját akartam megteremteni. Ezért jelentkeztem a pályázatra, és olyan várost sze-f meltem ki, ahol a balettnek nem volt semmiféle hagyománya így született a pécsi balett. A főiskola akkori végzős baletteseit rendelkezésemre bocsátotta a minisztérium, és kezdődhetett a munka. Az eredmény már itt-ott lát- sziK. Elképzeléseimből semmit sem engedtem: a mához szólni a máról, fölhasználva a balettnek szinte minden kifejezőeszközét. Talán ezért egyedüilő a stílusunk, ezért kapunk meghívásokat szerte a világba, ezért fogad el az ilyen művészetet igénylő közönség. Nem min-< denki tapsol nekünk! De ez nem baj. Mi ilyenek vagyunk és ilyenek kívánunk lenni." Kommentár nélküli, elgondolkoztató utalás Eck szavaihoz: Pécs Budapesthez képest provincia. Eck a semmiből kezdte. Tíz év alatt megmászta Európa és a világ hegyeit, fölkapaszkodott a csúcsra. Elméletben tehát minden lehetséges. Persze — kell hozzá más is! A portrékat Batta György írta Berek Katalin fotóját KOLÄR PÉTER készítette U| ifjúság 5 Gombaszögi csehszlovákiai magyarok gálaestje természetesen nem a párizsi Elysée palotában valósul meg,' De hangulatánál és sokszínűségénél fogva így is remek parádé a gombaszögi. A kék karimájú ég-kalap alatt vonul föl szinte mindenki, akinek kultúránkhoz ilyen vagy olyan módon köze van. Írók. újságírók, közéleti személyiségek, művészek, énekesek. CSEMADOK- funkcionáriusok. népi táncosok nagy karneválja ez, csupa pezsgés, csupa szín, csupa sziporka. Rég nem láttad az országban szétszóródott ismerőseidet? Volt iskolatársaddal akarsz találkozni? érdekel népi táncosaink vagy énekeseink produkciója? Gyere el Gombaszögre! Ott egész biztosan teljesül vágyad, és sok érdekes találkozás emlékével távozol.-0Vendéqként felléptek ■ a színvonalas műsort < adó fekete-tengert Flotta művészei, akik énekeltek és táncoltak. továbbá a budapesti Juventus-együttes és az ismert táncdalénekesek. A többi „hazai" produkció volt, szinte minden műfaj képviseltette magát. Megállapíthatjuk, hogy nemcsak a hagyományosnak számító tánccsoportok szerepeltek színvonalasan, hanem nép- és táncdalénekeseink ts, akiknek csupán egyetlen hiányosságuk van, de ez nem az ö hibájuk: nem szerepelnek a tévében, nem népszerűsítjük őket eléggé lapjainkban, nincs körülöttük annyi zajlás; hiányzik a reklám, a mítoszt teremtő és közönségbabonázó varázslat.-OFolyt a bor, fogyott a lacipecsenye, házikolbász, halászlé. Az egyik legízlésesebben megépített „vendégfogadó“ a pelsöciek Halászcsárdája volt. ízlésessége, ötletessége: nádból voltak a „falai", és nemcsak országos, hanem nyugodtan leírhatjuk: világszínvonalon mozgott. Száraz Miklós, a csárda főnöke elmondta, hogy sviti nsztrán- got és görgői pontyot fogyaszthat náluk a vendég, az érdeklődés pedig minden várakozást fölülmúlt.-0Annyiszor írtuk már, de nem árt megismételni: Gombaszög környéke páratlanul szép. Ilyen véleménnyel voltak a fák zöld piramisairól a vendégművészek is, a margaréta szovjet flotta énekesei és táncosai. Kár. hogy az Országos Dal- és Táncünnepély évenként csak egyszer van! Nem kamatoztathatnánk gyakrabban a táj hangulatteremtő energiám? Egy kis alkotóház íróinknak, valahová a domboldalba? De szép is lenne....'-OAdjuk közre a két, műsorral teli nap „forgatókönyvét“, és mondjuk el, kit láthatott a harmincezres nézősereg. A már említett külföldieken kívül Vontszemü János népizenekarát, a tornaijai Buffo-Buffo beat- együttest. hazai, tehetséges táncdalénekeseinket, Benes Ildikót, Boráros Imrét. Vajda Valériát és a többieket. A Tiszta rozmaringszál c. népművészeti műsorban a fülekpüspöki, tornagörgöi, kassai, szinai, rimaszombati, pozsonyi tánccsoportok és énekkarok, nagyszerű hazai és vendég népdalénekesek - például Mits Klára — műsorát élvezhettük. Jó lenne egy-egy külön írást rászánni bemutatásukra, annál is inkább, mert a kassai és tornagörgöi „társulat" nem is olyan régen verbuválódott, az érsekújváriak „Operettcoctail" c. összeállítása sem régi produkció, és megérdemli a figyelmet. —O— Gombaszög ebben az esztendőben is bizonyos kereszt- metszetét adta hazai magyar kultúránknak. Ebben a tarka képben sok biztató jel kecsegtet a jövőre nézve, és nincs semmi ok a csüggedésre. Érdemes tovább spekulálni és kísérletezni, hogy ne csak a hagyományosnak számító, járt utakon haladjunk előre, hanem mással is próbálkozzunk, de ami még lényegesebb, és mindezzel összefügg: értékeinket gyakran vigyük a fényre, ne csak alkalmakként. Mint említettem, a mi énekeseink és táncosaink nincsenek kellően reklámozva és foglalkoztatva. Emlékszem, annak idején, Csík János lemezeit vásárolhatták az itteni magyarok. Mi lenne, ha Boráros Imre, Benes Ildikó vagy Mits Klára is lehetőséget kapna? Ez csupán egyetlen öVet, amely felvillant bennem. Másoknak is vannak javaslataik, egész bizonyosan. Jó lenne erről egyszer elbeszélgetni. (M) szirmok
