Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-15 / 50-51. szám
SIMON LAJOS: Rege a pásztorról Miért nyüszít az eb, jaj, miért kaparássza az ajtót? Miért ropog a jég meg a hó, ki kopog, mint a kísértet? Nem a szél, nem a jég-szuronyokkal megsebesített szél kopog ott, kantárt szaggat a ló, tombol, idegen-szagot érez. Eszmél álmából a pásztor, « csizmát ránt, bekecset vet vállaira, nyáj-nevelő tokosát, m mint buzogányt fogja ütésre, ám ütni készülő karja hirtelen lehanyatlik, mint hintázó nagy madarak teste alatt a szőlő venyigéje. Akiért tokosát felemelte, ott szédeleg lába előtt, hártya-sovány tenyerét összekulcsolja könyörögve, idegen anyától tanult szavait nem érti a pásztor, de tudja, kártya-sovány tenyerét miért kulcsolja könyörögve, Tudja: drótsövény-kalodából menekült, űzött katona ő, habos pofájú, félig megveszett ebek szimatolják a’lábanyomát, rakéta-pisztolyok csaholnak érte az éj közepén, fényszórók sárga nyelve falja csapásait a végtelen hőtakaróban. Érti emberi dolgát érti a jámbor nyájterelő, s rejti az űzött katonát, jászolba, széna alá, mint hajdani őse a Krisztust. ... Pokol szabadult el, hiszen dördül az ég! Karácsony csont-kemény havában villám szórna az éjben csillagokat? Jaj, nem? Puska dörög! Torkolattúz vörös kakasa repül, halálra sebesülten hörög a nyájterelő eb, tombol a kantárt szakított ló, tajtékos háttal menekül, Rémülten jászol alá dugja fejét a tehén, és egymást dögre taposva akol falának zúdul a nyáj, Puska vasától vakul a ház, mint leszakadt jégcsap, cseng az üveg, csizmák, bakancsok dübörögnek, gyenge dióként reccsen a zár, beront az űző falka-csapat. félig megveszett, két lábon járó, anyákban termett falka-sereg. Tépik a pásztor bekecsét, rázzák, mint egyszál bokrot a nyári vihar, és lánc-pórázra kötözött véreb-torokkal hörögnek: — Ide bújt a bitang! Add elő, te bitang! Pofázz már. te bitang! Hol az odú, hová szorult a féreg?’ Rozsdás fogónál is keményebben szorítja száját a nyájterelő, fagyott folyó sem hallgatagabb, akkor sem volt ő hallgatagabb, mikor még anayja hordta, nem karján, hanem szíve alatt. S azok lánc-pórázra kötözött véreb-torokkal hörögnek: — Megdöglesz, te bitang! Golyót kapsz, te bitang! Derékszíjból hurkot vetünk, már egy hete éheztetett. kutyáinkkal megetetünk! Te, bitang! Mint gyilkos az öklét, olyan keményen szorítja száját a nyájterelő, fagyott folyó sem hallgatagabb, halott magzat sem hallgatagabb, óvja az űzött Jézus-szökevényt, barmok elől, jászolban, barmok előtt, tejszagú széna alatt. S azok, mindannyian vicsorítva tüzelnek, torkolattúz téli villáma villog, minden fegyver karácsonyi véres csillagszóró, fényt szórnak messzire. Még bekecsére szorítja tenyerét a nyájterelő, oda, ahol ólomgolyó koporsója már a szíve Hogy is volt tovább? Megnyílt érte a föld, aztán betakarta a föld, Sírja peremén él egy csodaszép fűzfa, csodaszép szomorúfúzfa. Azon a fán minden ág aranysárga madárláb. Fészek, azon kenyérkaréj, pásztor-bunda rajta az éj. Levelén, mikor köd szitál, édes báránytej csordogál. A SZOCIALISTA IFJÚSÁGI SZÖVETSÉG SZLOVÁKIAI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA XIX. évf 1970 Csupán az olyan életnek, amelyet másokért élünk — van értelme. December 15. ÄRA 2.— Kés EINSTEIN
