Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-01 / 48. szám
P i tyke papa tisztességben megkopaszodott ember. Minden vágya egy autó. Hajdan, pendelyeskorában minden vágya ló volt, de az nem teljesült. Szilárdan hitte, hogy lesz még neki ebben az életben autója. Elegáns ruhában feszítene a volán mögött, mellette a felesége, hátul meg a két gyerek. Fog még ő autón utazni, méghozzá a sajátján! Micsoda öröm lesz az! Közölte is Pityke mamával titkos vágyát, mire a válasz egy megvető pillantás volt. Ám ez a pillantás sokkal többet mondott, mintha Pityke mama hosszasan kifejtette volna véleményét hites ura álmáról. Egyet viszont Pityke mama figyelmen kívül hagyott, éspedig azt az olykor nem éppen kellemes, ám való tényt, hogy élete párjának erőszakosságában nem akad egykönnyen párja. — Te, papa, mennyiért kapnánk egy használt autót? — fordult hirtelen tíámadt érdeklődéssel Pityke papa felé, miközben jobb lába feje vidáman kereste az asztal alatt imént lerúgott papucsát. A papucs rövidesen megkerült és rásimult a Pityke mama jobb lába fejére, s most már Pityke mama nagy megnyugvással szövögette a rózsaszínű álmokat az autóiról, amely csakis az övék lesz, és lázasan számolt. — Ha minden hónapban fél- reteszünk a fizetésedből kétszázat, és kifizetjük az adósságot, akkor egy év múlva meglehetjük a kocsit — és Pityke mama ceruzája szaporán futott a papíron. — Az adósságot majd a különmunkából törleszteni! — jelentette ki Piyke papa. — Tudod, hogy olyan szakmám van, amellyel gennyesre kereshetem magam. Az ilyen munkaerőket lámpással keresik. Van fogalmad róla, mekkora hiány van kötélverökben? Hol találsz ma kötélverőt? Édes fiam, én vagyok messze környéken az egyetlen... Jól mentél te férjhez, én mondom neked, nagyon jól mentél férjhez! Csak kinek kell ma miár egy .kötélverő! — háborgott Pityke. mama, egyelőre még csak ma-, gában, de nem sokáig bírta a néma méltatlankodást, epésen vetette oda: — Mégsem tudsz mellékesen keresni ezzel a jó szakmáddal! Pityke papa indulatosan köz- bevágot: — Már megint azt akarod bizonygatni, hogy harminc évi házasságunk alatti semmit sem kerestem! Pityke mama jobbnak látta elismerően nyilatkozni a papa szakmájának ritka, becses és hallatlanul keresett voltáról, de hát, ugye a pénz fogy, sok minden kellett, aztán jött a háború, a gyerekek taníttatása is temérdek pénzt emésztett fel. — Persze... persze... — enyhült meg a papa is —, de ne félj, mama, lesz pénzünk. Tegnap találkoztam egy régi ismerősömmel, nagyon rossz bőrben van szegény, azt mondta, I on erdei tolvaj volt, éjszakai rabló, zsivány, nem félt az erdőpásztortól, lefizette itallal és pénzzel. Csak a csendőröktől tartott; a lovai — betanított lovak —, ha a közelben csendőrt éreztek, patáikkal kaparták a földet, és remegtek, mintha farkast szimatolnának. Most itt érte a reggel. Pá- linká'bűzü őszi idő volt. Még ő. Ion is berúgott. A három ló — nem tudni, miért járt három lóval — hirtelen megremegett, egymáshoz bújt, s az ijedtségtől megvadulton elszakította a hámot. S csak egy idő után látta meg maga előtt a felborult autót, betört ablakait, a vérnyomokat. Az autó mellett egy csiT nos nő állt. Először azt hitte, hogy a papné, csak amikor, közelebb ért, látta, hogy egy idegen. — Ion — mondta —, megrongáltad az autómat. — Nem vagyok hibás... a lovak... — Az encjem nem érdekel. Ezért megfizetsz. — Hát ha kell... megunta az életét, a legszívesebben felkötné magát... kíméletesen közöltem vele, hogy az a kötél, amelyet én verek, nem szakad el! Pénz jön a házhoz, mama! — Azt nem mondhatod, papa. hogy én nem keresek! Emlékezz csak rá, mennyi fogvájót hegyeztem meg, abból is bejött pár garas! — Igen, igen — ismerte el Pityke papa. — Na. semmi baj, mama — veregette vállon hitestársát —, majd megkocsi- káztatlak a saját autónkon. — Azt aztán már nem! Nem fogsz vezetni! öreg vagy te ahhoz! — csattant fel a mama. ÖRÖM — Öreg? Még hogy én? — a papa csüggedten várta, hogy neje jobb belátásra jut, és megcáfolja könnyelmű kijelentését. — Nem azért mondom, papa, de a vezetés inkább fiatalnak való. Majd a fiad... — Ja persze, a fiam. Hát ahogy gondolod, mama. Nem telt bele egy év, és Pitykéék megvették az autót. A kormánykörök mögé — a mama erélyességét bizonyítandó — Pitykéék fia került. — Áldott jó gyerek ez az én fiam — dicsekedet Pityke mama az ismerősöknek —, huszonöt éves, de sosem marad ki, mint más fiatalember, a lányok sem érdeklik, este hatkor már mindig otthon van. és velünk nézi a televíziót. De vettünk is ám neki szép autót, ő fog vezetni. S a jámbor fiú megbékélve sorsával, soförséget vállalt — otthon. Egy csodaszép nyári délután az autó elindult próbaútjéra. A volán mögött a fiú ült, mellette a papa. Nehéz lett volna hamarjában megmondani, mi ragyogott jobban, a fényesre glancolt autó vagy pedig a papa arca. Büszkén feszített kopott, ám gondosan vasalt öltönyében. A jobb oldali hátsó ülést a mama sajátította ki, s az üresen maradt helyet kellett elfoglalnia Pitykéék lányának. Csakhogy az ifjú hölgy vonakodott beülni a tragacsba, így mondta. Ilyen becsmérlő szóval merte illetni a család szeme fényét. — Grófkisasszonynak kellett volna születned, lányom! — horkant fel a mama. — Nagyon finnyás vagy! Ha neked nem jó a mi autónk, akkor itthon maradsz! Könyörögni nem fogunk! Indulás! Persze a tévedésből Pitykéék házába született grófkisasz- szony azért csak beült az üresen maradt helyre, mert hát azért mégsem volt annyira előkelő. Mikor aztán a boldog család teljes létszámmal bent feszengett, a papa engedélyt a- dott az indulásra. Némi ellenkezés után a motor beindult. Ebben Pityke papának is érdeme volt, ugyanis segített — megtolta a határ farát. Ezt az újabb fitymáló elnevezést is a pályát tévesztett grófnő ragasztotta rá szegény autóra. Végül is a motor begyulladt — utasai szintén, mert a hangja felvehette volna a versenyt egy tank dübörgésével —, s az autó elindult. — Megy az autó! — örvendezett Pityke papa. — Autózunk! — állapította meg Pityke mama hihetetlen éleslátással. A Pityke fiú nem szólt, pillantását le nem vette az autó kerekei alá futó útról. Pityke kisasszony sem szólt, de lélekben már bocsánatot kért az autótól, amiért hebehurgyán határnak nevezte. Végiggördültek a városon, s az emberek mosolyogva utánabámultak a furcsa alkotmánynak. Hatalmas fekete szekrény pöfögött tova az úton, aztán kiröhögött a városból. Egy rövidke útszakaszon versenyt száguldott a legelésző libákkal, de az egyik kanyarban a libák behozhatatlan előnyre tettek szert. — Nem érdemes rohanni — nézett Pityke papa a libák után. — Szép kényelmesen hajts! Jól van, fiam, tetszik nekem, hogy ennyire óvatos vagy! Legalább kedvünkre élvezhetjük a tájat. A motor, mintha csak megértette volna, hirtelen leállt, és csak hosszan tartó noszogatás után indult meg újra, de addig is lehetett élvezni a tájat. Alig haladtak fél kilométert. s az autó orra sűrű füstöt okádott az ég felé. Mint utóbb kiderült, csak gőz volt. Felforrt a víz. A papa megnézegette a kocsi belsejét, aztán így szólt: — Pár százasért rendbe hozatjuk, aztán egy vadonatúj kocsi lesz. Tudjátok, ez rendkívül erős motor, hat henger dolgozik benne. Ötvenhárom lóerős! Késő este lett, mire Pitykéék hazaértek a kirándulásról. Az autót, az ötvenhárom kiérdemesült csatalő erejét magában hordó gyászos határt két ficánkoló fehér paripa húzta. Kétlovas kocsi utánfutójaként kocogott megszégyenül ten. Aztán jöttek a szerelők messze környékről, mereszt- gétték a szemüket, és a fejüket csóválgatták. Ilyen fura motort, úgymond, még nem láttak, nem is vállalták a megjavítását. — Majd megcsinálom én, majd megmutatom, hogy ehhez is értek! — önérzeteske- dett Pityke papa, és azonnyom- ban hozzálátott. A jeles kötélverömester lankadatlan buzgalommal szedte szét a motort, a legutolsó parányi csavart sem hagyta a helyén. Csiszolt, kalapált, fúrt és olajozott, aztán kijelentette, hogy most már jó lesz, és ösz- szerakta a motort. Mindössze három pici csavar maradt ki, de hát ekkora test meg sem érzi, hogy három kicsi csavar, súlyával könnyebb-e vagy nehezebb. Minden rendben volt, csak éppen mozdulni nem akart a batár (Most már a papa is így szólította.) Pitykéék eladták valamennyi fölösleges holmijukat, olyan hasznavehetetlen dolgokat, •mint például a papa órája, a fiuk motorkerékpárja, s a kapott összeget egy fillérig a határra költötték. Amikor ez sem volt elegendő, megváltak a bútoruktól meg a televíziótól, és ezt az összeget is feláldozták. Pityke mama kiszámította, hogy az autó ez ideig kerek húszezerben van, de csak áll az udvaron komoran és feketén, és hiábavaló a legnagyobb pénzáldozat, nem hajlandó megindulni. Egy borús őszi délután megállt egy férfi a kapu előtt. Megveszem maguktól ezt! — bökött a batár felé. — Adok érte egy ezrest. Jó lesz benne játszani a kislányomnak. Fél óra múlva traktor után kötve kullogott ki az udvarból Pitykéék első számú autója. Pityke mama harmatosodé szemmel ubánaküldött egy pillantást, és ekképp sóhajtott fel: — Sajnálom szegényt! Ogy a szíveimhez nőtt. Pityke papa elégedetten dörzsölte össze a kezét, és azt mondta: — Csakhogy végire megszabadultunk tőle! Remek üzletet kötöttünk! — Majd az ezrest zsebre gyűrve, így szólt: — Most pedig ezen a pénzen veszünk egy másik autót! — Kell, — És mennyibe kerül? — Nem pénzről van szó. — Hát miről? Van gabonám is, búzám, kukoricám... — Nem erről van szó. — Adok egy disznót. — Nem vásárolhatsz meg. Az életeddel kell fizetned. És csak akkor látta meg a szárnyakat a lábán, s értette meg, hogy .kivel áll szemben. Alig pely- hedző, hosszúkás fiatal arca elfehéredett. Zavartan hátrált egy lépést. Aztán hallott valakit a háta mögöt, del nem fordult meg. Érezte, hogy meg- jött a felesége, de nem merte felé fordítani az arcát, nem mert ránézni. — Gyere, szállj be az autóba — hallotta, s látta, hogyan terjeszti^ szét bal lába szárnyát, óriás, hosszú hegyes szárnyát, és az autó, mely már kerekein állt, feléjük közeledett és megállt. — Odaadom a házam, a lovaim! — kiáltotta. — Hogy vihetne így el?! Lopkodtam a fát... — Hagyd a fát, nem fáról van szó... — Megfizetem az autót! — Az autóról sincs szó tulajdonképpen... — Hát akkor miért vinne el?!... Fiatal vagyok. Nézze! Nézzen ide! Nézzen erre az asszonyra! Szép! A feleségem! Az én feleségem, három hónapja! Hogy hagyjam itt! — térdre esett, aztán hirtelen felemelkedett, derűsen, boldogan. Kacagott, és közben így szólt: — A feleségem. Milyen fiatal, ő az én kedves asszonyom. Nézzen cá%,k ide — kacagva lehajolt, és lassan emelni kezdte egyre feljebb a felesége szoknyáját, míg fel nem fedte szép, fehér, fiatal combjait —, hogy hagyhatnám el ezt a szépséget? — kérdezte kétrét 1 görnyedten, s még egyre kacagva. Most már a szárnyaslábú ismeretlen is kacagott. S egyre kacagva összecsukta szárnyait, és beszállt az autóba. Most, amikor elváltak, mind a hárman kacagtak. Az utat mintha két fehér fényoszlop világítaná meg, mert az asz- szony maga tartotta felemelve a szoknyáját. így világítva meg lábaival férjének az utat. Kmeczkó Mihály versel: SZÉLESVÁSZNÚ ÁLMAINK kacagva áradtak bennünk a nedvek szemünkből cseppenként indult útnak a csodálkozás ércek gyülekeztek bőrünk zászlója alá a kanyar GYÖNGÉDEN A RÉTBE KAROLT KERINGŐT DÚDOLTAK A SÜRGÖNYÖK IZMAIBAN szemünkre* szimmetriatengelyek telepednek terveinket gyönyörű csokorba gyűjti a csend pénztárcánkba gyűrjük szélesvásznú álmaink hogy elűzhessük talpunkról a folyószámlákat PUHA PLÜSSKÉNT TEKEREDIK NYAKUNKRA AZ ALKONY S NINCS AKI BELÉNK KAROLJON nincs aki belénk karoljon BALLADA A SZERELEMRŐL TUDATUNKBÓL NŐTT AZ ELSŐ VIRÁG KEDVESÜNKNEK ADTUK fénynek örömében szemünkre csókolta a tisztaságot tenyerünkön vasvirág villog gyökerét kedvesünk KÖNNYE ÖNTÖZI BÁNATÁBAN MINDENNAP MEGHAL A FÉNY HÓFEHÉR SZERDA DÉLUTÁN koponyád falán illemtudóan kopognak A KÉPTELENSÉGEK HÓFEHÉR SZERDA DÉLUTÁN átfolyik duzzadó kék tenyereden a színtelen táj BETEGES SZERDA DÉLUTÁN mágnesek szállták meg szerveimet IZZIK BENNEM A CSEND áttetsző ujjaid disziépésben indulnak az értelem lövészáirkaiba TÉBOLYULT SZERDA DÉLUTÁN SZEREPCSERE PÖRKÖLTET KÉSZÍTENEK A FAZÉKBA KORON dobálok s a krumplinak vélt koponyát gyönge vérrel locsolom rémült fórpékként kuporognak tenyeremen a napok madártrágyaként hullnak a gondolat ágaira jajgatnak mint szeretkezés közben a körömteien ujjú kövek ha pörköltet KÉSZÍTEK ÉS KORONÁSOKAT DOBÁLOK A FAZÉKBA ŐSZI IMPRESSZIÓK HAJNALBAN KONDUL AZ ODVAS CSONT TENYEREMBEN REJTETT nyár menekül vályogfal repedése a szem a nyelv kapufélfa álomszántás közben kacagva köszöntik a traktorok hirtelen felnyerit az égi kanca s e HAJNALI SZERENÄDRA CSIPÁJUKAT TÖRLIK A BÚZASZEMEK BÜNHŐDÉS CSAK SZEMEIT KÜLDTE HOZZÁM ÉRINTENI NEM MERTE éneklő szárnyamat hogy elveszthessen kitalálta az éjszakát furulyát faragott belőle míg arcára álmodtam a puhaságot kocsonyásodni kezd ha SZŐBA ÁLLOK A SEMMIVEL S NEM MER SZEMEMBE NÉZNI KÁOSZ SZÜLETÉSÜNK HALDOKLÁS IDEJE AZ IDŐTLENSÉG VET ki családi burkából a világ ravatalára terít bebalzsamoz zajjal szemfedőnk a fény születés a,halál galambősz hajszálak a végtelen vénái HALHATATLANSÁG ÁRAMLIK RAJTUK IDŐTLENÜL IKAROSZ LEVEDLEM EGYSZER ÉN IS A SZÄRNYAT TESTTE- i LEN habokban úszók utánad medúza leszek a kékülő csendben izmaim fénye izmaimnak sem kell mindenség küszöbén hunyok csak szemet csonttalan időcomb kitárul remeg kék láng lobban hétszer hullaszag, árad ollózó várterek rohamra várnak CSILLAGOK PETÉVÉ ÉRNEK A, HALÁL HÉTLOMBÜ FÁJÁN
