Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-01 / 48. szám

8 új ifjúság Az autó csomagtartójában volt a felszerelésem, és benne többek kö­zött egy papír, amelyen az amerikai zászló mellett tizennégy nyelven, köztük oroszul is, díszelgett a felirat: Amerikai vagyok. Bólintottam, mire a társaság han­gos beszélgetésbe fogott, .amely szá­mára több mint valószínű, nem vplt ellenséges. Inkább úgy nézett ki, hogy gratulálnak egymásnak a kü­lönleges zsákmányhoz. Gondolkoztam további teendőimről. Tudtam, hogyha a mieink felfedezik eltűnésem, magyarázatként kiagyal­nak valamilyen történetet. A pilóták­kal felszállás előtt ezeket a törté­neteket sajnos senki sem közölte. Elhatároztam, hogy majd azt mon­dom, meteorológiai repülőgépet irá­nyítottam Pakisztánból Törökország­ba, elromlott az iránytűm, és elté­vedtem. Magam is kétségesnek tar­tottam magyarázatom hitelességét, de jobbra akkor nem futotta Ielkierőm- ből. Nem tudtam oroszul, és amúgy sem volt kihez segítségért fordulni. Amióta a CIA-t szolgáltam, csak egy­szer oktattak ki teendőinkről, ha fogságba kerülünk. Előadónk akkor azt mondta: akár azonnal is meg­mondhatják a színtiszta igazságot. Kihúzzák magukból, ha nem így tesz­nek. Vigyen el az ördög, ha így teszek, iMég nem. tudtam, hogy és mint lesz, ide nem volt szándékomban mindent kiköpni. A legközelebbi faluba fél óráig „zö- työghettünk“. Később megtudtam, hogy egy állami gazdaság földjeire „pottyantam". A gazdaság igazgató­sága abban a faluban volt, ahová •vittek, és az épület, ahol tartottak, a helybeli szovjet székhelye volt. Kí­sérőim egyike egyenruhás férfival tért vissza aki utólag megmotozott. Elvitte cigarettám és öngyújtóm. A gombostűt nem vette észre. A hivatalban aztán tudomásul hoz­ták, hogy tüzesebben át akarnak vizsgálni, vagyis hogy vetkőzzem le. Átkutatták még a repülősruha bélé­sét is. Amikor ruháim egy részét visszaadták, kezemmel kitapogattam a gombostű fejét. Helyén voll A jelenlévők közül néhányat! kato­nai egyenruhát viseltek. Egyikük je­lentést irt elfogatásomról azok mesé­je szerint, akik szemtanúi voltak földet érésemnek és akik kísértek az autóban. Másikuk németül próbált ve­lem szót érteni. Angolul több mint valószínű, senki sem beszélt. Egy harminc év körüli orvosnő is ott termett, az érverésemet. mérte és a bal lábamon fertőtlenített né­hány karcolást. Jeleztem, hogy fáj a fejem, mire két tablettát is adott. Csoportosan, de egyenként is em­berek jöttek a. helyiségbe, repülőgé­pem és felszerelésem részeit cipel­ték. Láttam az angol feliratokat, gyá­rak nevét, gyakorlati utasításokat, és akkor törtem össze teljesen,' amikor egyikük kezében felfedeztem a 70 miliméteres filmet. Kiagyalt törté- necském elvesztette hitelességét. Mindenki a talált tárgyakkal fog­lalatoskodott, velem látszólag senki sem törődött. Sokat telefonáltak, és nem kellett oroszul tudnom, hogy megértsem, miről is van szó. Két óra hosszáig ülhettünk ott, majd kive­zettek és egy amerikai terepjáróhoz hasonló autóba ültettek. A volán mö­gött egy egyenruhát viselő fiatalem­ber ült, mellette egy civil. Én hátul ültem, egy hadnagy és egy katona között, akinek a vállán hatalmas fegyvertárú automatikus fegyver volt. A katona egyik ujját állandóan a ravaszon tartotta. Mögöttünk még egy autó haladt, és később csatla­kozott hozzánk a harmadik is. Ha folytathattam volna a repülést, akkor körülbelül két óra múlva érek úticélomhoz. Ügy nézett ki, hogy Szverd'.ovszk- ba tartunk. Az utcái teljes díszben voltak, felzászlózva, és csak akkor tudatosítottam, hogy május elseje van, és ez nagy kommynista ünnep. Egy kétemeletes kőház előtt álltunk meg. Kinézéséből arra következ­tettem, hogy kormányépületről lehet szó. Azok Amerikában is így néznek ki. A helyiségbon, ahová bevezettek, több egyenruhás és civil férfi volt. Magabiztos viselkedésükből arra kö­vetkeztettem, hogy KGB tagijai lehet­nek. méghozzá a hivatásosabbaktól. A motozásnál felfedezték a gom­bostűt is. Egy táskába dobták és kü­lönösképp nem kötötté le figyelmü­ket. Elhatároztam, hogy az aktatás­kát szemmel tartom. A fülemben még állandóan zúgott. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy e- gyik ujjamat a fülembe dugtam, és megráztam a fejem, mire a jelenle­vők egyike a kezemre csapott. Amint a későbbi tüzetes motozásból kitűnt, attól tartottak, hogy fülembe dugott mérget akarok furcsa mozdulatokkal kivenni. — Amerikai? Megijedtem, mert a kérdező an­golul szólt hozzám. Igaz, nagyon rosszul beszélt. Minden erőmből i- gyekeztem neki megmagyarázni, hogy elvesztettem tájékozódó képes­ségem, és így történt meg, hogy át­repültem a határt. Látszott rajtuk, hogy egyetlen szavamat sem hiszik. Az igazat megmondva, nem is vár­tam. hogy hitelt adnak naiv mesém­nek. Éppen elég bizonyíték volt ke­zükben ellenem. Többek között a térkép is, amelyen világosan kirajzo­lódott a Pakisztán-Norvégia vonal. Azt hittem, legalább megrongálódva kerül a kezükbe, de nem. Sértetlen maradt. Nemcsak a repülőgépmarad­ványok voltak birtokukban, hanem kézipoggyászom is. Az ötvenrubele- sek, aranygyűrűk, karórák (arra az esetre, ha valakit le kellene fizet­nem) borotvakészletem stb. Próbáltam visszaemlékezni poggyá­szom tartalmára: egy NASA-igazoI- vány, igazolás, hogy a belügyminisz­térium polgári alkalmazottja vagyok, a hajtási jogosítvány, igazolás arra az esetre, ha orvosi kezelésre szo­rulnék, amerikai, nyugatnémet és tö­rök pénz, feleségem fényképe és a fene tudja, még mi minden. Kitartottam a mesém mellett. Ide­gesített, hogy azt hitték, katonai re­pülővel van dolguk, vés ezt ki is a- karták belőlem kényszeríteni. Csak később értettem meg ennek messze­menő kihatását. Ha azt mondom, ka­tona vagyok, kémkedésből azonnal agressziót csináltak volna, és repülé­sem egy esetleges amerikai invázió előfutáraként könyvelték volna el. JHát nem. Ez még a színtiszta i- gázságnál is rosszabb. Felhagytam a mesével és bevallottam, hogy a CIA polgári pilótája vagyok. A telefonbeszélgetések egyre tisz- teletteljesebb tónusban bonyolódtak le. amiből arra következtettem, hogy elfogatásomról fontos személyeket tudósítanak. Percekig tanácskoztak, majd egyi­kük bilincset akart kezemre csatol­ni, de rövid szóváltás után a „kar­perecét“ zsebre vágta. Hosszú esö- köpenybe bújtattak, bár kinn nem esett, több mint valószínű, azért tet­ték, mert nem volt1 kívánatos, hogy amerikai repülőruhámmal feltűnést keltsek. Luxusautóban szállítottak a repü­lőtérre. A sorompóik előtt kísérőim egyike igazolta magát, majd egy vá­rakozó lökhajtásos repülőgépbe száll­tunk. Az ajtő azonnal becsukódott mögöttünk, és máris indultunk. Kí­sérőim között volt két civil — egyi­kük kezében volt a táska, benne az én gombostűm — egy őrnagy és a tolmács. Megkérdeztem, hová repü­lünk. Moszkva — válaszolta a tol­mács. A gép első részétől függöny válasz­tott el bennünket, és amikor a légi- kisasszony benézett, egy pillanatra láttam a gép többi utasát is. Több mint valószínű, rendszeres járattal szállítottak, amelyet miattunk fenn­tartottak. Az őrnagy pisztolya felé kémlel­tem, de aztán elvetettem a menekü­lés gondolatát. Moszkváig rengeteg időm volt, átvehettem mesém minden vitatható pontját. A repülőgépben határoztam el. hogyan fogok visel­kedni a további vallatások alatt. Volt egy ötletem, de ezt majd később el­árulom. Arra gondoltam, milyen pánikot kelt majd Bódéiban, ha időben nem érkezem meg. Hát még Adanban. Ki tudja, értesítették-e feleségem az e- seményekről, és mit mondanak majd neki. Ami engem illetett, tudtam, hogy előbb-utóbb agyonlőnek. Sem­mi jó nem várhatott rám. Három óra múlva megérkeztünk Moszkvába. Akkor vezettek ki, ami­kor már a többi utas elvonult. A re­pülőgép lépcsői alatt limuzina várt ránk. Siettünk, de talán nem is any- nyira az' idő, mint amiatt, hogy va­laki meg ne lásson. Az autónak füg- gönyözött ablakai voltak, úgyhogy bentről lehetett látni a kintieket, for­dítva azonban nem. Két oldalról fegyveres őrt ültettek mellém. Ä város központjába hajtottunk, a- hol egy vaskapu előtt a sofőr há­romszor dudált, mire a sorompót fel­húzták. és mi a KGB, vagyis az ál­lambiztonsági szervek, főhadiszállá­sán, a lubjani börtönben voltunk. A liftbő! egy jól megvilágított he­lyiségbe vezettek, ismét tüzetesen át­vizsgáltak, és megtartották ruháimat. Helyettük egy kétsoros öltönyt kap­tam, jópár számmal nagyobbat a kel­leténél és zsinór nélküli cipőt. Ezt azért, hogy a börtönben fel ne a- kaszthassam magam. Oj ruházatom eléggé viseltes volt, és a nadrághoz sem adtak szíjat­Ezután egy hosszú asztalhoz ültet­tek, amelynek másik végién nagy „sarzsik“ foglaltak helyet. Mellettem a tolmács, hátam mögött két fegy­veres őr ült. Tudtam, hogy vallatni fognak, habár a helyiség nem úgy volt berendezve. Név? Nemzetiség? Szülök neve? Születése helye? Miért repült szovjet terület felett? Ki adott parancsot az agresszióra? A repülőgép típusa? E- gyedül repültem-e vagy több gép is indült? Kényszerleszállás esetében kivel kellett volna összeköttetésbe lépnem? Hányszor repültem már szovjet terület fölött? A válasz-módszer, amelyre még a repülőgépben elhatároztam magiam, nagyon egyszerű volt: egy bizonyos mértékig igazat mondok. Főleg azo­kat a dolgokat nem szabad letagad­nom. amelyekről már tudomásuk van. Például a tervezett útvonal. Előre nem tudtam, meddig bírom majd a fél-töredelmes vallomással. Elhatá­roztam, hogy inkább több határ fö­lötti repülést bevallók, de tagadni fo­gom, hogy már többször is jártam szovjet terület fölött. Ha ezt elhin- pék, rengeteg további kérdésnek ven­ném elejét. Elhatároztam, hogy bebi­zonyítom nem kém. csak egyszerű pi­lóta vagyok, aki parancsot teljesí­tett, gombokat nyomott meg bizo­nyos területek felett, nem ismerem gépem maximális képességeit, sem annak szerkezetét, és ismeretlen e- lőttem repüléseim eredményeinek to­vábbi sorsa. — Milyen magasan repült, mielőtt lelőtték volna? Ezt a kérdést nagyon lényegesnek tartottam. A választ már rég átgon­doltam. Huszonkét ezer méter maj gasságban, ez a maximum, amelyet a gép elérhet. Ez két hazugság is volt egycsa- pásra. Az U-2-es által elérhető leg­nagyobb magasság relatív. A gép megterhelésétől függ. A találat pil­lanatában én sem a „beköpött“ ma­gasságban repültem. Az adat azon­ban hihető volt, és én is elégedett voltam, mert tudtam, hogy ha igazat mondok, az oroszok vallomásaim a- lapján állítják majd be rakétáikat, ennél fogva a mieink nem folytathat­ják a berepüléseiket szovjet terüle­tekre. És éppen ez volt az. amitől féltem. Pakisztánban nem kellett tudniok, mi történt velem. Ha az oroszok eltit­kolták volna az esetet, még könnyen azt gondolhatták volna, hogy valahol beleestem a tengerbe vagy másképp pusztultam el. Egy idő múlva esetleg folytatták volna a felderítő repülése­ket, azt pedig egyáltalán nem akar­tam, hogy bármely társamat is az e- nyémhez hasonló sors érje. Szerettem volna, ha elhiszik, amit mondok. Ezért beszéltem és nem hallgattam, ami pedig könnyebb lett volna. A kivizsgálók szerencsétlen­ségemre értették a mesterségüket. Arcukról semmit sem lehetett leol­vasni. Fáradt voltam. Minden sza­vamra vigyáztam. Elég lett volna, ha „átrepülés“ helyett „átrepüléseket“ mondok. A kellemetlen az volt, hogy hazugságaimat jól meg kellett je­gyeznem. A jó meg az, hogy minden kérdést és választ először lefordítot­tak. Ez alatt az idő alatt kis egiér- utat nyertem, nyugodtan gondolkoz­hattam. A kihallgatást kérdésekkel is félbeszakíthattam. — Beszélhetnék valakivel az ame­rikai nagykövetségről? — Nincs engedélyezve. — Valakivel a Vöröskereszttől? — Nem. Egyszerre csak észrevettem, hogy az aktatáskás férfi kisurrant a te­remből. Tudtam, hogy hamarosan rá­jönnek a gombostű rejtélyére; nem akartam, hogy telkemen emberélet is száradjon. A tolmácson keresztül fi­gyelmeztettem őket a veszélyre. Még egy KGB-s halálának sem tudtam volna örülni. Középkorú, köpcös, dagadt arcú, szemüveges férfi irányította az e- gész kihallgatást. Később megtud­tam, hogy Roman A. Rugyenkónak hívják, a Szovjetunió főállamügyésze, a legendás hírű nürnbergi fővádló. Három óra múlva kihallgatásom egyszerre irányt változtatott. Ru- gyenko Chesterfielddel kínált, és elfogadtam. Megkérdezte, jártam-e már Moszkvában és ha nem. kíván­csi vagyok-e a városra. — Persze. v Nem mondtam, hogy a kihallgatá­son kívül minden mást szívesen csi­nálnék. Meg aztán, ha nem is na­gyon reménykedtem, de azért séta közben adódhatott menekülésre al­kalmas pillanat. Valami váratlan dolog történhetett, de hogy mi, nem tudom. A terem lég­köre teljesen megváltozott, mindnyá­jan barátságosabban viselkedtek, e-’ gyikük egész doboz cigarettát nyúj­tott felém... Először azt hittem, le akarnak fizetni. De nem. A tolmács közölte, hogy mára véget ért a ki­hallgatás. Bár nagyon fáradt voltam, aludni mégsem tudtam. Szüntelenül felébredtem, és abban a reményben nézelődtem a szűk helyiségben, hogy az egész csak rossz álom volt. De az erős égő tovább világított.-0­1960. augusztus 17-én Powerset Moszkvában bíróság elé állították kémkedés vádja alatt. A legnagyobb büntetés ebben a kategóriában tizen­öt évi börtön vagy halál. Powerset tízévi börtönbüntetésre ítélték. Tizenhét hónapot töltött a Moszk­vától 200 kilométerre fekvő Vlagyi­mir! börtönben, majd 1962. február 10-én az NDK-beli postupimi hídon kicserélték Rudolf Abel szovjet ez­redesért. Powers visszatért az Egye­sült Államokba és rövid ideig még dolgozott a CIA-nak. Nemrég vissza­vonult és Kaliforniában él. Hány éves korban, kitől, honnan szerzik a fiatalok a nemi élet­tel kapcsolatos első információkat? Mi a különbség fiúk és lá­nyok között? Mennyire elégedettek a kapott felvilágosítással? Ezeket a kérdéseket tettük fel, csak részletesebb, jobban meg­fogalmazott formában. Á fiúk általában előbb hallanak a nemi élettel kapcsolatos dol­gokról, mint a lányok, pedig tulajdonképpen inkább a lányoknak lenne erre szüksége. Az átlagos eltérés egy év; a fiúk a 10-11 éves kort, a lányok a 12-13 éves kort jelölték mtig a válaszok­ban. Nem indokolt az a szülői aggodalom, miszerint, ha korán beszélnek gyereküknek a szexualitásról, akkor azok korábban kez­dik el a nemi életet. A kapott adatokból ún. korreláció számítás­sal megállapítottuk, hogy a felvilágosítás időpontja és a nemi élet megkezdésének időpontja között semmi összefüggés nincs. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy a korán szerzett szexuális Információ nem vonja maga után a nemi élet korai kezdését A fiúk többsége (60 százalék) barátok révén jutott az első In­formációhoz, a lányok nagyobb részét (54 százalék) Inkább szüleik világosítják fel. Á barátoktól szerzet, információ azonban pon­tatlan. spontán és torzító jellege sok megoldatlan kérdést hagv maga után. A fiúk 50 százaléka elégtelennek tartja ezt a for­rást. A szülői felvilágosítássá! elégedettek aránya 66 százalék. Ez a szülői felvilágosítás előnyeit, a tervszerűséget és a nagyfokú hatékonyságot támasztja alá. már ott. ahol ez Így megvalósult. Jelentős szerepük van a nemi felvilágosítással foglalkozó köny­veknek. de — úgy tűnik — tényleges lehetöségükhö? képest alá­rendelt helyzetben vannak. Mindössze 22 százalék — a fiúk és lányok között ebben a tekintetben nincs különbség — jelölte meg az ilyen könyveket a nemi felvilágosítás forrásául, és általában elégedettek is velük. A családon kívül a gyerekek nevelésére leg inkább hivatott iskola a nemi felvilágosításban igen alárendelt szerepet játszik. Rendkívül háttérbe szorul az orvosi felvilágosí­tás is. A tiltott pornográf képek és az orvos mint információfor­rás körülbelül azonos gyakorisággal fordul elő (mindkettő igen alacsony százalékot ad). A válaszokból egyértelműen kitűnik, hogy a nemi felvilágosítás jelenlegi formái nem kielégítőek és nem eléggé hatékonyak. Er­re vonatkozóan javaslatokat is kértünk. A fiúk 40 százaléka az is­kolán kívül szervezett felvilágosítást tartja a legjobb formának (ez talán azért van, mert a fiúk eleve Irtóznak minden Iskolai kerettől). A lányok a jobban megszervezett iskolai felviiágosl tást, valamint több szexuális ismeretterjesztő könyv kiadását tart­ják kívánatosnak. Mintegy 12 százalék javasolta a tv-ben és a filmben rejlő lehetőségek jobb kiaknázását a nemi felvilágosítás érdekében. Ugyanakkor a rádió szerepe a kapott javaslatok alap­ján az utolsó helyen áll. A rádión kívül, a szabadon terjeszthető pornográf irodalmat ajánlják a legkevesebben. A megfelelő nemi felvilágosítás, ha a megfelelő életkorban éri a fiatalokat, elvágja a misztikus magyarázatok lehetőségét. En­nek hiányában vagy nagyobb, vagy kisebb — de a lehetőségektől mindenképpen eltérő — elvárásokkal tekintenek a nemi életre, és ez erősen befolyásolja annak sikerét. A másik nem iránti érdeklődés első formája az, amikor két fia­tal rendszeresen találkozik, „jár egymással“. Ez az életkor függ­vényében kettős hullámban jelentkezik. A fiúknál az első hullám a 13. életévre esik. Erre az időpontra a fiúk már megkapták a nemi felvilágosítást, akár jó, akár rossz formában. Ez a barát­ságtól még nem sokban különböző kapcsolat inkább csak a sze- xúális kíváncsiságból fakad. A második hullám a serdülőkor vé­gén jelentkezik. Ekkor már nemcsak a kíváncsiság az, ami egy — sok esetben még felületes — partnerválasztásra készteti a fiúkat. A második hullám a fiúk nagy többségénél 16-17. életévre esik. A lányoknál az első csúcs egy évvel később, a 14 életévre esik A? ezt követő csökkenés a 16. életévig tart, utána megkez­dődik a második hullám. Ebben hasonlít a fiúk adataihoz, de mig a fiúknál a 18. életév körül általában lezajlik az első szexuális partner kiválasztása, ez a lányoknál elhúzódik egészen a 20. é- letévig. A partnerválasztás egyik fontos jelzője az az életkor, amikor megjelenik az állandó partner, tehát a kapcsolat tartóssá válik, a párok hosszabb ideiq járnak együtt. Vizsgálatunk szerint a fiúknál — a kitöltés Időpontjában — kevesebb az állandó partner, mint a lányoknál. Állandó partnert legnagyobb százalékban a vidéki lányoknál találunk. A lányoknál az állandó partner megjelenése átlagosan a 18 20. életévre tehető, míg a fiúknál valamivel később, a 20-21 éves korban. A partnerválasztás szempontjai közül az alternatívák külső és belső tulajdonságokra oszthatóak. Az értékelés során kiderült, hogy a fiúk átlag 20 éves korig főleg a külső tulajdonságok alap­ján választanak partnert, pl. szép arc. jó alak stb., de a 19 év­től megjelenik a pozitív belső tulajdonságok keresése is. A lá­nyoknál a partner választásakor a belső tulajdonságok dominál­nak inkább. 20 éves kortól ezek egyértelműen uralkodóvá lesz­nek. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents