Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-03 / 44. szám

új ifjúság 9

A~. -.

meg a rendezkedést a tornateremben. Kint még világos volt, de a majd meny- nyezetig érő, drótráccsal borított, piszkos ablakokon éppen csak beszűrődött némi szürkéskék, tompa fény. Felgyújtották a valószínűtlen magas mennyezetről hosszú dróton alácsüngő fekete kalapos lámpákat. A gyér, szórt fényben dolgozott a társulat, mindenki talált magának valami tennivalót, még az igazgató is, csak a bűvész ült egymagában a terem közepén, egy rozoga, piszokfoltos széken, cigarettázott, elgondolkozva fújta a füstöt, vékony arcán hirtelen izomrángások s makacsul előelőtörő ráncok jelezték a feszültséget. A többieknek látszólag fel sem tűnt, hogy a bűvész kivonja magát a közös munkából, sőt még azért sem szóltak, hogy éppen a legrosszabb helyen ül, a terem közepén, szó nélkül megkerülték őt a kihordott ugrószekrényekkel, s a dobogókat gör- nyedten a terem elejébe cipelő tagok is megjegyzés nélkül kerülték meg a széket a nehéz teherrel.

Már nagyjából minden előkészületet megtettek az előadáshoz, a mászóköteleket begyűrték a bordásfalak mögé, a két mélyre lelógó gyűrűt egy akrobata lélegzetelállító ü- gyességgel kötözte össze, és húzta fel — saját magával e- gyütt — a fekete kalapos lámpák szintje fölé, s több méteres magasságból macskapuhán ugrott a földre.

Az igazgató a terem hátuljában bekapcsolta a szerény, hordozható, de kitűnő fényerejű reflektorokat, és elégedetten nézett a fényárban ragyogó dobogóra. Az egyik világosító, aki mozgatható reflektorával a dobogón zajló e- seményeket hivatott követni, a lámpa csuklóját próbálgatva szabálytalan fénysávot vetített a falra, a mennyezet homályosan látszó, talán vizesedéstől keletkezett fantomszerü ábráira.

A bűvész felemelte a fejét, a falon futó fény sárgás foltját figyelte — s egyszer csak felkiáltott. Valamennyien

megálltak — a reflektort próbálgató világositó is —, mereven néztek a bűvészre, né- hányan, mintegy a kívánságát lesve, közelebb léptek hozzá. A reflektor éppen a terem dobogó feletti egyik sarkára világított, mindannyian arra néztek a bűvész felemelt ujja nyomán, de nem láttak semmi feltűnőt.

— A pókháló — mondta ekkor halk, határozatlan hangon a férfi, és felállt.

Nem volt magas termetű, aszkéta arcához illő, sovány testét túlságosan bő, olcsó szürke ruha fedte, s így meglehetősen szánalmasnak, jelentéktelennek tetszett. Egy kívülálló számára bizonyára érthetetlennek tűnt volna, miért merevedtek meg körülötte parancsváró-alázatosan a többiek, s talán a társulatban is voltak néhányan, akik csak megszokásból figyeltek a bűvészre.

Valóban a sarokban egy szakadozott, portól fekete pókháló lebegett. A bűvész a felkötött gyűrű alá sétált, felmutatott:

— Nem lehetne ?

A könnyed artista, aki az 1- mént kötötte fel a gyűrűt, két óriási termetű, atlétatrikós kolosszus összekulcsolt kezébe lépett. Piheként röpítették föl a levegőbe, az első dobás mégsem sikerült, az akrobata halk kiáltást hallatott, az atlétatrikósok szétugrottak, s a fiú megint puhán, zaj és ütő- dés nélkül érkezett a tornaterem parkettjére. Másodszorra sikerült elkapnia a gyűrűt, gyors, ügyes mozdulatokká kibogozta. A gyűrűk ott hintáztak a fejek fölött, össze- koccant-jk és a fényben fura árnyékot vetettek a dobogó fölötti falra.

A bűvész jobb kezébe partvist fogott, ballal belekapaszkodott az egyik gyűrűbe — a lába nem érte így a földet —, és a dereka lendületes mozgatásával hintázni kezdett. Erőtlenül, fityegve lógott a gyűrűn, de az inga íve egyre nagyobb lett, végül már jelentős sebességgel lengett a homályba vesző mennyezet alatt. A tagok szemüket vagy nyakukat forgatva követték a lengést — mint a pingponglabda útját — s lé- iegzet-visszafojtva figyeltek, amikor a bűvész felemelte a partvist.

A lengés egyre közelebb vitte öt a pókhálós sarokhoz, úgy látszott, még néhány lendület, és eléri a partvissal a feketén fityegő pókhálót. Arca eltorzult az erőlködéstől, testét tartó balk arja nyilván már alig-alig viseitt a ránehezedő súlyt. A lengés most már alig-alig viselte a ráné- gasságot, a bűvész előrelökte a partvist, a társulat feszülten figyelő tagjai izgatottan felszisszentek, de a pókháló érintetlenül lengett tovább, a szerszám vagy két milliméterrel elmaradt tőle.

A bűvész csalódottan fékezte lendületét, a partvist még lengés közben ledobta, aztán elengedte a gyűrűt, és esetlenül lepottyant a parkettre, a közel állók azt hitték, elesik — ennek ellenére egy lépést sem tettek feléje —, végül a- zonban a bűvész visszanyerte egyensúlyát, visszaült a székére. A könnyed akrobata szolgálatkészen megkérdezte tőle: — Leszedjem?

A bűvész fáradtan nemet intett, s ekkor váratlan, az eddiginél is mélyebb csönd nehezedett a társulatra. Valamennyien a fényszóró vakító fényével megvilágított sarokba néztek. A pókháló nem volt ott, s néhányuknak határozottan úgy tűnt, hogy sohasem volt a sarokban pókháló — bár a sikertelen lengés láttán az 1. mént ők Is izgatottan fejszisszentek.

Hirtelen megint mozgásba jött a gépezet, mert az első nézők megjelentek az ajtóban. Helyrerakták az utolsó székeket is, az akrobata újból felkötötte a gyűrűt, a világosító pedig eloltotta a reflektorokat.

A reflektorok aztán már csak az előadás kezdetekor gyúltak fel újra, amikor az i- gazgató kopott, kirojtosodott ujjú frakban a közönséget köszöntötte. Az előadás szokásos mederben folyt — minden csak körítésnek számított, még az akrobatafiű rendkívül ügyes mutatványa is, a közönség a bűvész felléptére várt.

Ez a pillanat is elérkezett: a bűvész idegesen állt a dobogó közepére helyezett, mélyen lelógó abrosszal letakart asztalka mögé. Már az is furcsa voit, hogy mutatványai közben alig-alig szólt, szinte kommentár nélkül csinálta a legmeglepőbb dolgokat, az ünneplőbe öltözött kisvárosi közönség szájtátva nézte a sohasem látott átváltozásokat, eltűnéseket és előkerüléseket, csak néha-néha hördültek fel csodálkozőn, s olykor-olykor vad erővel feldübörgött a taps.

A kezdeti mutatványok azonban alig-alig értek fel a csúccsal, amikor is a bűvész egy nyulat tigrissé változtatott. Erre várt mindenki, bár a bűvész nem mondta, mi

következik, mély csend telepedett. a teremre, akkorra már a társulat tagjai is valameny- nyien ott szorongtak az ajtóban, remegve, verejtékezve figyelték a bűvészt, aki éppen egy fekete lepellel lefedhette az abrosszal borított üres asztalt, aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a leplet, s az imént még üres asztalon ott ült egy nyúl. Nevetés, taps csattant fel, de nem volt ideje kitörni, mert a bűvész tovább tevékenykedett — egyébként is látszott: a taps nem érdekli, sohasem hajolt meg a tapsoló közönség előtt —, letakarta a nyulat ugyanazzal a fekete lepellel, és még a letakarás lendületével le is rántotta róla — de akkor már nem nyúl ült az asztalon, hanem egy jól megtermett, félelmetesen vicsorgó tigris. Az első sorokban sikoltoztak, hiszen a néhány méterre ülő közönséget semmi sem védte a fenevadtól, de a bűvész hirtelen letakarta a tigrist, a takaró engedelmesen rásimult az asztalra, a bűvész levette a leplet, az asztalon nem volt más, csak a terítő, a térítőt is lekapta: egyszerű, háromlábú, festetten asztal állt a közönség előtt.

Ahogy az lenni szokott e- gyébkor is, a közönség vad, szűnni nem akaró tapsba kezdett. A bűvész letakarta az asztalt, hogy megismételje a mutatványt.

Ekkor még suttogtak a sorok között, azt találgatták, milyen trükkel dolgozik a bűvész, de semmilyen megoldás nem látszott valószínűnek, hiszen a nyúl még elfért volna az aszta! lelógó abrosza mögött, de a tigris semmiképpen sem. Legtöbben mégis azt tartották valószínűnek, bár ezek után is rejtély maradt, hova tűnt a két állat a mutatvány után, amikor a bűvész 'lekapta az asztalról a nem egészen földig érő térítőt is, A suttogás csak akkor ült el, amikor a nyűi — mulatságosan mozgatva hosszú füleit — újra ott ült az asztalon, a mutatvány megismétlése után hallatlan hangzavar tört ki a nézőtéren, s csak akkor csillapult, mikor egy magas, határozott külsejű, igen választékosán öltözötí férfi emelkedett fel az első sorokban. Kissé terjengősen és finomkodva előadta, hogy ő a helybeli középiskola fizikatanára — u- gyanazé, amelynek tornatermében az előadás zajlott —, s csak azért engedélyezték az iskola épületében az előadást, mert sokat hallottak már a mesterről (igy mondta: mester!), s a titokra szinte az e- gész város egyöntetűen kíváncsi, őt magát mint természet- tudományokkal és filozófiával foglalkozó embert különösen érdekli az ügy, nem csak egyszerű és alpári kíváncsiság vezeti, hanem magasabb szempontok is, amit, ugye, a mindnyájuk által igen tisztelt mesternek bizonyára nem kell magyarázni. A trükk elárulását — ennél a szónál, hogy „trükk“ a bűvész megrázkódott, mintha rosszullét fogta volna el — természetesen nem kívánjuk ingyen. A város a társadalmi szervek és különböző intézmények bevonásával jelentős összeget gyűjtött össze, s azt minden további nélkül hajlandók a bűvésznek kifizetni, hä elárulja a trükköt.

Az igazgató ekkor felrohant a dobogóra, kaszáló kézmozdulatokkal kért csendet, s magyarázni kezdte, hogy erről szó sem lehet, a bűvész semmi esetre sem lebbentheti fel a fátylat a mutatvány titkáról. A bűvész elgondolkozva állt az igazgató mellett, sápadt arca kipirult, a reflektorok fényében látszott, hogy homlokán gyöngyözik a verejték. Félretolta a hadonászva kiabá ló igazgatót, és így szólt:

— Ingyen is elárulhatom.

Az igazgató feléje fordult, s nem törődve a közönséggel, e- leinte kérte, aztán fenyegette, a társulat jövőjéről és különböző, a közönségnek nem nagyon érthető — nyilván belső összefüggésekről beszélt — s

arról a fölmérhetetlen kárról, amit a bűvész trükkjének felfedésével okozna.

A bűvész azonban nem

sokat törődött vele, a közönség pedig lehurrogta az igazgatót. Még néhány tiltakozó mozdulattal próbálkozott, valamit mondhatott is, s ezt az ordításoktól és füttyszótól nem hallotta senki —- végül kénytelen volt megvert kutyaként elsompolyogni a dobogóról.

A közönség megdöbbenve látta, hogy a bűvész verejtékben úszó arca fénylővé gyűlt. Hirtelen csend lett, s a fénylő arcú férfi, lötyögős szürke ruhában így szólt:

— Nincs trükköm.

— Hogyhogy nincs? — kérdezte a fizikatanár.

— Egyszerűen nics. Valóban tigrissé változtatom a nyulat.

A közönség harsány tetszéssel fogadta ezt a bejelentést, jó humora van — állapította meg valaki a sorok között, s várták, hogy a bűvész is elmosolyodik. De nem mosolyo- dott el. Megismételte a mutatványt a terítő nélküli asztalon, de a közönség még akkor is hitetlenkedett. Erre a bűvész remegő kézzel intett, és így szólt:

— Nézzék meg hát lepel nélkül!

Mindenki előrébb csúszott a széken, nyújtogatták a nyakukat, némelyeknek furcsa bizsergés futott végig a hátán, mások pedig megfogadták, most akármi lesz is, megfejtik a titkot.

A bűvész két-három méterre állt a teljesen meztelen asztaltól, lehűnyta a szemét, mintha koncentrálna, és pár pillanat múlva ott ült a nyúl az asztalon. Az átváltozást senki sem vette észre, csak annyit láttak, hogy ahol az. e- lőbb még nyűi ült, ott a tig:V

Mély csönd nehezedett rájuk, s ekkor ■ újra megszólalt a fizikantanár:

— Szugigesztió!

— Igen, tömegszuggesztió — ismételték megkönnyebbülten a többiek.

A bűvész fájdalmas arccal, összeszoritott foggal állt a dobogón, égnek emelte kezét és felkiáltott:

— Értsék meg, nem csalás. Én ezt meg tudom csinálni!

Kétségbeesetten, segélykérőén csengett a hangja.

— Ugyanaz, mint a fakír- trükk — mondta valaki.

Többen érdeklődtek, mi az a fakírtrükk, és az illető gyors, hadaró hangon elmesélte (néhány szó után az egész terem őt figyelte), hogy Indiában néhány fakir megcsinálja, hogy földob egy kötelet a levegőbe, a kötél megmerevedik, ekkor fölmászik rá egy kisfiú, utána a szájában késsel a fakir, fönt szétdarabolja a gyereket, bedobálja egy kosárba, majd az ámuló tömeg előtt lemászik, a kötél lehull, a gyerek épen és elevenen kiugrik a kosárból. Egyszer az „amik“ lefilmezték a jelenetet, de a filmkockákon nem történt semmi. A gyerek és a fakir kézenfogva állt a kosár mellett, szemben a közönséggel.

A fizikatanár felkiáltott.

— Filmezzük le! — majd a bűvészhez fordult:, és udvariasan megkérdezte: — Lefilmezhetjük ?

A bűvész bólintott, az iskola filmszakkörének néhány tagja elrohant a filmfelvevő gépért, az aszkétaarcú férfi közben roggyant-fáradtan, szomorúan állt a dobogón.

A mutatványt megismételte a felvevőgép előtt is, s míg a fiúk a laboratóriumban előhívták a felvételt, a közönség kérésére még egyszer megismételte, most már nem a dobogón, hanem lent, a széksorok között, a közönség felbolydult gyűrűjében.

A fiúk visszatértek a filmmel:

— Rajta van, rajta van — mondogatták, senki sem akarta elhinni, de akkor már valami idegesség szorongatta őket, s amikor levetítették a filmet, amelyen tökéletesen látszott a mutatvány minden egyes mozzanata, a közönség felugrált, az ajtók felé özönlött, csalódottan és kicsit rémülten, csak kint az utcán merték megvetően megjegyezni: „Micsoda gazember!"

Az igazgató a kijáratnál állt, próbálta visszatartani a közönséget, hiszen még két szám hátra van, de senki nem állt meg a szavára, kutyába sem vették.

A bűvész megint leült a terem közepére, fáradtan lógatta a karját, olyan volt, mint egy odadobott rongycsomó. Elhordták mellőle a székeket, a világosító — lehet hogy szándékosan, de az is lehet, hogy akaratlanul, a sarokba világított, ahonnan előadás előtt a bűvész a pókhálót akarta lepiszkálni. Valamennyien látták, hogy a pókháló megint ott lóg, a világosító gyorsan kikapcsolta a reflektorokat.

A nagy fény után meghökkenően homályosnak tűnt a lelógó lámpákkal megvilágított terem. A székeket már mind egy szálig ki- hordták, megfogták a dobogókat, erőlködve cipelték a kijárat felé. Most azonban nem kerülték meg a bűvészt, az igazgató ingerülten rászólt, hogy tűnjön el onnan, A bűvész engedelmesen fölállt, a széket, mintha nagyon nehéz terhet kellene cipelnie, rogy- gyantan a bordásfal mellé húzta, és rákuporodott.

Roskoványi István illusztrációja